Magyarság, 1932. május (13. évfolyam, 96-118. szám)
1932-05-01 / 96. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐI MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, VI. KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294—32, 294—33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62, POSTAFIÓK 129 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1932 MÁJUS 1. VASÁRNAP XIII. ÉVFOLYAM, 96. (3348.) SZÁM Csángó sors írta: Milotay István Valaki messze Erdélyből egy furcsa kis könyvet küldött ajándékba a „Magyarságának, egy vidéki nyomda primitív kiállításában, a címlapon magyar tulipánokkal ékesítve, írója egy derék középiskolai tanár, Domokos Pál Péter, aki miközben a székelység is azt se tudja, hova hajtsa le a fejét maholnap, azt vette a fejébe, hogy megkeresi a moldvai csángó magyarokat, még egyszer, mielőtt végleg elvesznének, elsülyednének a román népáradatban. El is indult, beszélt velük, leírta életüket, megszámlálta őket, följegyezte vágyaikat, panaszaikat, dalaikat, emlékeiket s mindezt könyvében, ahogy mondja, mint egy szál virágot, leteszi néhai való szegény Jancsó Benedek sírjára, aki annyit vérzett, annyit küzdött ezért a magyarságért a havasokon innen is, túl is. Domokos Péter Pálnak nem kellett olyan messze mennie, mikor ezeket a magyar testvéreket kereste, mint Julián barátnak, aki IV. Béla idejében Nagy- Magyarországig jutott s ott a Volga mentén a tatár veszedelem előtt abban fáradt, hogy az ottmaradt magyar népeket hozzánk telepítse. A Körösi Csoma Sándor útját se kellett megjárnia, aki ugyanezeket a testvéreket még messzebb kereste. A moldvai magyarok ott laknak közel az erdélyi határokhoz, ott ahol a Pruth és Szereth folyik, az egykori Etelközben, ahonnan valamikor Árpádék a honfoglalásra indultak, összefoglaló névvel csángóknak nevezik őket, pedig nem azonosak a Bukov-féle mészárlások elől Bukovinába menekült székelyekkel, nem is csak azoknak a székelyeknek leszármazottai, akiket Báthory István kegyetlensége, azután a huszitaüldözések türelmetlensége kényszerített ki Erdélyből. Ezeken túl és ezeket megelőzve, ameddig a magyar történeti dokumentumok visszanyúlnak, azt igazolják, hogy II. Endre alatt már itt élt ez a magyarság s minden jel szerint itt élt már előbb is, ittmaradt akkor, mikor a honfoglalók zöme Etelközből újrakerekedett. Ittmaradt és elvegyült a tatárnyomás elöl menekülő kunokkal, fenntartotta magát és évszázadokon át újra és újra megszaporodott különböző székely kirajzásokkal. , Domokos Péter Pál előtt mások is barátkoztak már ezekkel az ételközi magyarokkal. Köztük járt a XVII. század közepén Веке Pál, a székely jezsuita, aztán Zöld Péter, a csikdelnei plébános, aki olyan megható jelentést irt róluk Batthyány Ignáchoz 1781-ben. 1836-ban a Tudományos Akadémia megbízásából Gegő Elek ferencrendi szerzetes tett hosszabb utat ezen a vidéken. A múlt század negyvenes éveiben Döbrentey Gábor a Magyar Nyelvőrben érdekes jelentéseket közölt ennek a magyarságnak életéről, Petráss Ince pusztinai magyar pap tollából. Jerney János, az ismert utazó 1844-ben beutazta az egész Moldvát s úti benyomásainak hatása alatt vissza akarta telepíteni a csángókat Magyarországra. Fölhívást intézett a magyar földesurakhoz, de bizony nem sok eredménnyel. 1874-ben Szarvas Gábor, 1881-ben Munkácsy Bernát láto, latta meg őket az Akadémia rocgbizáséből. Itt járt a XIX. század végén Weigand Gusztáv lipcsei egyetemi tanár, aki még ötvennyolcezer csángót és székelyt és kétezer csángóknál és székelyeknél is régibb magyar talált itt. Domokos Péter Pál hozzávetése szerint körülbelül hatvanezer magyarul tudó katolikus lélek él még itt ma is. Van tizenkét plébániájuk száz filiáléval, de sehol nincs egyetlen magyar papjuk. Évszázadokon át hiába küzdöttek Rómával, hiába esdekeltek a bécsi császárokhoz, a magyar királyokhoz és az erdélyi fejedelmekhez, hogy magyar papokat neveljenek és küldjenek nekik, mindentől és mindenkitől elhagyatva tartották fenn magukat tíz évszázadon át. De micsoda ezer év az övék! Állami szervezettség, politikai életformák nélkül, csupán a nyelv, a faji öntudat, a származás és a hit erejére támaszkodva maradtak meg magyaroknak. A hivatalos állam, amelyben éltek, mindig éppúgy ellenük volt, mint a hivatalos egyház. Katonának hajtották, sorozták őket erőszakkal idegen hadseregekbe, értelmiségi osztályt nem fejleszthettek, papjaikat, akik közülök kerültek volna ki, szinte az anyai emlő mellől idegen nevelésre fogták, saját tanítóik nem voltak, nyelvüket se az iskolákban, se a templomokban nem fejleszthették, nem gyakorolhatták. Sok helyen az ősi elzártság, az ősprimitívség állapotában évszázadokon át se az erdélyiekkel, se a magyarországiakkal nem érintkeztek. A hivatalos magyarság úgyszólván tudomást se vett róluk. Az a bámulatos szervezettség és összeköttetés, mely a német diazpórákat a legsötétebb Romániából éppenúgy, mint a volgamenti Oroszországból kölcsönösen számon tartotta, nálunk mind a két részről teljesen hiányzott. A török uralom sötét emberöltői alatt, két évszázadon keresztül az Alföldön, a Dunántúl és Erdélyben kellett védelmeznünk a magyarság etnikai folytonosságát, alig tudtuk azt is megmenteni. Aztán megfogyva, lélekszámban kimerülve, tartalékerőben elvérezve a németesítés ellen kellett harcot folytatni, a bécsi politika ellen, mely szerb, német tömegeket telepített az elhagyott területekre. A moldvai magyarságot eközben továbbra is a török, tatár, oláh uralom rémségei, pusztításai emésztet- II ■mi i—....hí и........|11»юша«яв*>им1ими1мци1 ték. Gazdátlan páriák voltak, lelki, politikai, polgári, kulturális értelemben. Egyszer-egyszer jajkiáltásuk megrázott bennünket. A múlt század hetvenes éveiben Verhovayék mozgalmat indítottak hazatelepítésük érdekében, Darányi Ignác a kilencvenes években kormányzazasi eszközökkel újra kezdte ezt az akciót, alig számbavehető eredményekkel. Pedig az Alföldön százezer holdak áll* tak akkor is művelés nélkül, úgyszólván lakatlanul. Domokos Péter Pál útleírása, segély* kiáltása úgy hangzik, mint a Julián ba* ráté. Mintha ugyanolyan messziről jönne s mintha ugyanolyan tehetetlenek volnánk vele szemben. Ugyanaz a tatárjárás, amely az ő magyarjait ott Nagymagyarországon elnyelte, elsöpörte és aztán bennünket is elárasztott és koldussá tett, ugyanaz sújt most is mindnyájunkat. Az eletköziek sorsát szenvedi egész a Tiszáig másfélmilliónyi magyarság, alávetve ugyanannak az erőszaknak, ugyanannak a faji türelmetlenségnek, ugyanannak a gazdasági, politikai és kulturális elnyomásnak és gazdátlanságnak. Valami sajátságos, mellet elnehezítő, torkot elszorító érzés lepi meg az embert, ahogy állomásról állomásra kíséri ezt a Domokos Péter Pált, ezt a szegény csupa-lélek embert, aki a maga erejéből, a maga szerény, koldus kis eszközeire támaszkodva járja ezeket a vidékeket. Megáradt folyókon átkelve, őserdőkön, hegyeken át vándorolva, semmi egyébért, csak azért az egyért, hogy lássa ezeket az őshazában maradt vagy visszavándorolt, elhagyatott testvéreket, hogy kezet fogjon velük, hogy gyermekeiket az ölébe vegye, templomaikban térdet hajtson, hogy hallja furcsa, különös szókiejtésüket, évszázados dalaikat, balladáikat, ködös, homályos sóvárgással, valami sajátságos, kihűlő önérzettel, az ezeréves múlt, az ezeréves rokonság fájdalmas tudatával át- И—■шин— Pehelykeringő Nyílt ablakomba Befújta a szél, Egy barka pelyhe. Kering ragyogva, Rétekről beszél S leszáll kezemre. Már virág a rét — Mondja — kék a vér!... Emlékmadárkám, De kedves beszéd. Csordultig szivem! Szeretnék szállni, Mint száll a madár. Nem fogja mi sem. Egy dobbanásnyi Csak az éghatár — Szeretném dalom Szélbe dudálni S benézni minden Csillagablakon. Hogy mit csinálnak Csillagemberek? Kifelé néznek? S ott is a bánat Szemükben remeg És a nézésnek Rejtett titka van? ... Hogy ne értse meg, Aki csak kint les, Mert boldogtalan. Miklós Jenő Tanganyika írta: Dallos Sándor Bent feküdt a szanatóriumi ágyon. Csönd. Valami bágyadt jódszag szűrődött be az ajtó alatt a folyosóról. Az óra halkan mérte a falon az időt. A saját óráját kérette be hazulról, a nagy faliórát. Hogy az ketyegjen felette. Háromnegyed kilenc volt reggel. Kint villamos ment s belátszottak a gesztenyefák felső ágai. Ingtak a zöld levelek s a szoba mennyezete is zöldes reflexfényben sugárzott. Az égen három bárányfelhő úszott. Olyanok voltak, mint három kis fehér nyúl. Feküdt. A nyelve dagadt volt, fájt és tegnap a professzor megmondta neki, hogy nem segít más, csak a kés. Tapintatosan, emberi módra, de megmondta. Jó. Holnap? Nem is igen értette. Neki mindegy. Feküdt. A nyelve dagadt volt. Többé nem a régi, karcsú, mozgékony holmi, beszédet akcentáló, hangzókat ejtő és élvező. Nem. Tövén dagadt, bamba, sajgó hústömeg. Egy puha, bágyadt, lágyan püffedt ököl a szájában. Hólyag. Nem is nagyon fáj. Csak sajog és rémületes. Erő, mely mindentől független. Ismeretlen. Rém. Idegen és ijesztő valami. Hordta magában, negyvenöt éve hordta magában, nem is gondolt rá, nem is sejtette. Mi volt? Valami vírus? Egy sejt? Vagy a sejtnek csak egy paránya? Most egyszerűen megtámadta és... Feküdt. Negyvenöt esztendős volt, kicsit őszülő, szép szál férfi, vezérigazgató. Kétezer pengőt hozott magával a szanatóriumba, járt Nizzában, Szicíliában, a Spitzbergákon, megnézte a norvég halászokat, járt az angol parlament ülésein, átélvezte Páris raffinériáit, vadászott vízilóra a Kongóban, evett Kínában fülemülenyelvet, nyelt osztrigát citrommal Nápolyban, ezerháromszáz munkása volt, hét igazgatója, cégvezetői, hivatalnokai és hivatalszolgái, harminckét rend ruhája, huszonhét pár cipője, felesége, autója, három aranyfoga, szépen ivett körmei és ... Feküdt. Junius tizenhetedike volt, kedd, reggel háromnegyed kilenc, a felhők is elúsztak az égen, kint vibráltak a vadgesztenyefák levelei s olyan egyedül volt, mint a kutya. A pizsama alatt csak a bőre és szájában a dagadt nyelv. Az egész világ eltűnt, a Spitzbergák, Szicília, az osztrigák, a hét igazgató, a ruhák, a munkások és hivatalszolgák, csak ez a dagadt nyelv maradt. A nyelv, meg az óra a falon, egy és egynegyed kör a nagymutató számára s az az ötcentiméternyi kis távolság, ami a kilences és a tizes szám között van. Aztán fölfektetik a műtőasztalra, elaltatják, tizenegy órára készen vannak, féltizenkettőre, egy órára felébred s azontúl nem tud beszélni. Schweizenthal professzor kivágja a beteg nyelvét. Kell. Felült. Most a lombkorona közepéig látta a gesztenyefát s hallotta, hogy valaki fütyül kint. Összecsücsörítette a száját s megpróbálta ő is. Ment. Különböző hangokat fogott, egész skálát, de érezte, hogy a nyelve részt vesz a hangalakításban. Megállt, majd megint tovább csinálta. Megizzadt. Letörölte a homlokát és fütyült. Ami eszébe jutott. Tangót, foxtrottot, operaáriákat egyaránt. Az Aidát és a Sevillai borbélyt, a Ramónát s az új rumbát egy operettből. Nem tudta, mért fütyült. Csak ráragadt és kedvet kapott rá. Ingere támadt és fütyülnie kellett. A nyelve megfájdult és remegett a szája széle, de fújta. Mért? Beszélnie kellett volna, de azt nem tette. Nem tudta, mért. Nem is jutott eszébe. S míg fütyült, azt gondolta, hogy a professzor most fürdik. Kicsi, energikus arcú ember, ötvenhatéves. Olyan keze van, mint az acélrugó. Hosszú, kemény és biztos. Fürdik most, gondosan lemossa és megtörli magát, megborotválkozik, felöltözködik. Friss és ruganyos. Az ablakán besüt a nap. Veszi a kalapját. — Autót parancsol? Ezt a házvezetőnője kérdi, mert agglegény a professzor. — Nem. Az órájára néz. — Köszönöm. Még van időm. Gyalog megyek. Megáll. — Egy órára kérem az ebédet. Addigra bizonyosan otthon leszek. Egy órára! S elindul a szanatórium felé. Mára csak ez az egy operációja van, aztán egészen szabad. Ebéd után olvas egy kicsit, aztán sétál és este a Naphegyen a Cziglernél vacsorázik. Kellemes hűvös lesz s a kertben lehet érezni, hogy ereszkedik a harmat. Elhallgatott. Ült. Most az jutott eszébe, hogy valamit mondani kellene. Van egy órája mégis s ez alatt beszélni kellene valamit. De nem tudott szöveget mondani, nem volt megfogalmaz A ra a képes melléklettel együtt 32 fillér