Magyarság, 1932. május (13. évfolyam, 96-118. szám)

1932-05-01 / 96. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐI MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, VI. KERÜLET, ARADI­ UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294—32, 294—33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62, POSTAFIÓK 129 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1932 MÁJUS 1. VASÁRNAP XIII. ÉV­FOLY­AM, 96. (3348.) SZÁM Csángó sors írta: Milotay István Valaki messze Erdélyből egy furcsa kis könyvet küldött ajándékba a „Ma­gyarságának, egy vidéki nyomda primi­tív kiállításában, a címlapon magyar tulipánokkal ékesítve, írója egy derék középiskolai tanár, Domokos Pál Péter, aki miközben a székelység is azt se tudja, hova hajtsa le a fejét maholnap, azt vette a fejébe, hogy megkeresi a moldvai csángó magyarokat, még egy­szer, mielőtt végleg elvesznének, el­­sülyednének a román népáradatban. El is indult, beszélt velük, leírta életüket, megszámlálta őket, följegyezte vágyai­kat, panaszaikat, dalaikat, emlékeiket s mindezt könyvében, ahogy mondja, mint egy szál virágot, leteszi néhai való szegény Jancsó Benedek sírjára, aki annyit vérzett, annyit küzdött ezért a magyarságért a havasokon innen is, túl is. Domokos Péter Pálnak nem kellett olyan messze mennie, mikor ezeket a magyar testvéreket kereste, mint Julián barátnak, aki IV. Béla idejében Nagy- Magyarországig jutott s ott a Volga mentén a tatár veszedelem előtt abban fáradt, hogy az ottmaradt magyar né­peket hozzánk telepítse. A Körösi Csom­a Sándor útját se kellett megjárnia, aki ugyanezeket a testvéreket még messzebb kereste. A moldvai magyarok ott laknak közel az erdélyi határokhoz, ott ahol a Pruth­ és Szereth folyik, az egykori Etel­közben, ahonnan valamikor Árpádék a honfoglalásra indultak, összefoglaló névvel csángóknak nevezik őket, pedig nem azonosak a Bukov-féle mészárlások elől Bukovinába menekült székelyekkel, nem is csak azoknak a székelyeknek le­származottai, akiket Báthory István ke­gyetlensége, azután a huszitaüldözések türelmetlensége kényszerített ki Erdély­­ből. Ezeken túl és ezeket megelőzve, ameddig a magyar történeti dokumen­tumok visszanyúlnak, azt igazolják, hogy II. Endre alatt már itt élt ez a ma­gyarság s minden jel szerint itt élt már előbb is, ittmaradt akkor, mikor a hon­foglalók zöme Etelközből újrakereke­­dett. Ittmaradt és elvegyült a tatárnyo­más elöl menekülő kunokkal, fenntar­totta magát és évszázadokon át újra és újra megszaporodott különböző székely kirajzásokkal. , Domokos Péter Pál előtt mások is ba­rátkoztak már ezekkel az ételközi ma­gyarokkal. Köztük járt a XVII. század közepén Веке Pál, a székely jezsuita, aztán Zöld Péter, a csikdelnei plébános, aki olyan megható jelentést irt róluk Batthyány Ignáchoz 1781-ben. 1836-ban a Tudományos Akadémia megbízásából Gegő Elek ferencrendi szerzetes tett hosszabb utat ezen a vidéken. A múlt század negyvenes éveiben Döbrentey Gábor a Magyar Nyelvőrben érdekes je­lentéseket közölt ennek a magyarság­nak életéről, Petráss Ince pusztinai ma­gyar pap tollából. Jerney János, az is­mert utazó 1844-ben beutazta az egész Moldvát s úti benyomásainak hatása alatt vissza akarta telepíteni a csángókat Magyarországra. Fölhívást intézett a magyar földesurakhoz, de bizony nem sok eredménnyel. 1874-ben Szarvas Gá­bor, 1881-ben Munkácsy Bernát láto­, latta meg őket az Akadémia roc­gbizásé­­­ből. Itt járt a XIX. század végén Wei­gand Gusztáv lipcsei egyetemi tanár, aki még ötvennyolcezer csángót és szé­kelyt és kétezer csángóknál és széke­lyeknél is régibb magyar talált itt. Do­mokos Péter Pál hozzávetése szerint körülbelül hatvanezer magyarul tudó katolikus lélek él még itt ma is. Van tizenkét plébániájuk száz filiáléval, de sehol nincs egyetlen magyar papjuk. Évszázadokon át hiába küzdöttek Ró­mával, hiába esdekeltek a bécsi császá­rokhoz, a magyar királyokhoz és az er­délyi fejedelmekhez, hogy magyar papokat neveljenek és küldjenek nekik, mindentől és mindenkitől elhagyatva tartották fenn magukat tíz évszázadon át. De micsoda ezer év az övék! Állami szervezettség, politikai életformák nél­kül, csupán a nyelv, a faji öntudat, a származás és a hit erejére támaszkodva maradtak meg magyaroknak. A hivata­los állam, amelyben éltek, mindig épp­úgy ellenük volt, mint a hivatalos egy­ház. Katonának hajtották, sorozták őket erőszakkal idegen hadseregekbe, értel­miségi osztály­t nem fejleszthettek, pap­jaikat, akik közülök kerültek volna ki, szinte az anyai emlő mellől idegen ne­velésre fogták, saját tanítóik nem vol­tak, nyelvüket se az iskolákban, se a templomokban nem fejleszthették, nem gyakorolhatták. Sok helyen az ősi el­zártság, az ősprimitívség állapotában év­századokon át se az erdélyiekkel, se a magyarországiakkal nem érintkeztek. A hivatalos magyarság úgyszólván tudo­mást se vett róluk. Az a bámulatos szer­vezettség és összeköttetés, mely a német diazpórákat a legsötétebb Romániából éppenúgy, mint a volgamenti Oroszor­szágból kölcsönösen számon tartotta, nálunk mind a két részről teljesen hiányzott. A török uralom sötét ember­öltői alatt, két évszázadon keresztül az Alföldön, a Dunántúl és Erdélyben kel­lett védelmeznünk a magyarság etnikai folytonosságát, alig tudtuk azt is meg­menteni. Aztán megfogyva, lélekszám­­ban kimerülve, tartalékerőben elvérezve a németesítés ellen kellett harcot foly­tatni, a bécsi politika ellen, mely szerb, német tömegeket telepített az elhagyott területekre. A moldvai magyarságot eközben továbbra is a török, tatár, oláh uralom rémségei, pusztításai emésztet- II ■mi i—....hí и........|11»юша«яв*>им1ими1мци1 ték. Gazdátlan páriák voltak, lelki, poli­­tikai, polgári, kulturális értelemben. Egyszer-egyszer jajkiáltásuk megrázott bennünket. A múlt század hetvenes éveiben Verhovayék mozgalmat indítot­tak hazatelepítésü­k érdekében, Darányi Ignác a kilencvenes években kormányza­­zasi eszközökkel újra kezdte ezt az ak­­ciót, alig számbavehető eredményekkel. Pedig az Alföldön százezer holdak áll* tak akkor is művelés nélkül, úgyszólván lakatlanul. Domokos Péter Pál útleírása, segély* kiáltása úgy hangzik, mint a Julián ba* ráté. Mintha ugyanolyan messziről jönne s mintha ugyanolyan tehetetlenek vol­nánk vele szemben. Ugyanaz a tatárjárás, amely az ő magyarjait ott Nagymagyar­­országon elnyelte, elsöpörte és aztán bennünket is elárasztott és koldussá tett, ugyanaz sújt most is mindnyájunkat. Az eletköziek sorsát szenvedi egész a Tiszáig másfélmilliónyi magyarság, alávetve ugyanannak az erőszaknak, ugyanannak a faji türelmetlenségnek, ugyanannak a gazdasági, politikai és kulturális­ elnyo­másnak és gazdátlanságnak. Valami sa­játságos, mellet elnehezítő, torkot elszo­­rító érzés lepi meg az embert, ahogy állo­másról állomásra kíséri ezt a Domokos Péter Pált, ezt a szegény csupa-lélek em­bert, aki a maga erejéből, a maga sze­rény, koldus kis eszközeire támaszkodva járja ezeket a vidékeket. Megáradt folyó­kon átkelve, őserdőkön, hegyeken át vándorolva, semmi egyébért, csak azért az egyért, hogy lássa ezeket az őshazában maradt vagy visszavándorolt, elhagya­tott testvéreket, hogy kezet fogjon velük, hogy gyermekeiket az ölébe vegye, temp­lomaikban térdet hajtson, hogy hallja furcsa, különös szókiejtésüket, évszáza­dos dalaikat, balladáikat, ködös, homá­lyos sóvárgással, valami sajátságos, ki­hűlő önérzettel, az ezeréves múlt, az ezer­éves rokonság fájdalmas tudatával át- И—■шин— Pehelykeringő Nyílt ablakomba Befújta a szél, Egy barka pelyhe. Kering ragyogva, Rétekről beszél S leszáll kezemre. Már virág a rét — Mondja — kék a v­ér!... Emlékmadárkám, De kedves beszéd. Csordultig szivem! Szeretnék szállni, Mint száll a madár. Nem fogja mi sem. Egy dobbanásnyi Csak az éghatár — Szeretném dalom Szélbe dudálni S benézni minden Csillagablakon. Hogy mit csinálnak Csillagemberek? Kifelé néznek? S ott is a bánat Szemükben remeg És a nézésnek Rejtett titka van? ... Hogy ne értse meg, Aki csak kint les, Mert boldogtalan. Miklós Jenő Tanganyika írta: Dallos Sándor Bent feküdt a szanatóriumi ágyon. Csönd. Valami bágyadt jód­szag szűrő­dött be az ajtó alatt a folyosóról. Az óra halkan mérte a falon az időt. A saját óráját kérette be hazulról, a nagy fali­órát. Hogy az ketyegjen felette. Három­negyed kilenc volt reggel. Kint villamos ment s belátszottak a gesztenyefák felső ágai. Ingtak a zöld levelek s a szoba mennyezete is zöldes reflexfényben su­gárzott. Az égen három bárányfelhő úszott. Olyanok voltak, mint három kis fehér nyúl. Feküdt. A nyelve dagadt volt, fájt és tegnap a professzor megmondta neki, hogy nem segít más, csak a kés. Tapin­tatosan, emberi módra, de megmondta. Jó. Holnap? Nem is igen értette. Neki mindegy. Feküdt. A nyelve dagadt volt. Többé nem a régi, karcsú, mozgékony holmi, beszédet akcentáló, hangzókat ejtő és élvező. Nem. Tövén dagadt, bamba, sajgó hústömeg. Egy puha, bá­gyadt, lágyan püffedt ököl a szájában. Hólyag. Nem is nagyon fáj. Csak sajog és rémületes. Erő, mely mindentől füg­getlen. Ismeretlen. Rém. Idegen és ijesztő valami. Hordta magában, negy­venöt éve hordta magában, nem is gon­dolt rá, nem is sejtette. Mi volt? Valami vírus? Egy sejt? Vagy a sejtnek csak egy paránya? Most egyszerűen meg­támadta és... Feküdt. Negyvenöt esztendős volt, ki­csit őszülő, szép szál férfi, vezérigazgató. Kétezer pengőt hozott magával a szana­tóriumba, járt Nizzában, Szicíliában, a Spitzbergákon, megnézte a norvég ha­lászokat, járt az angol parlament ülé­sein, átélvezte Páris raffinériáit, vadá­szott vízilóra a Kongóban, evett Kíná­ban fülemülenyelvet, nyelt osztrigát cit­rommal Nápolyban, ezerháromszáz mun­kása volt, hét igazgatója, cégvezetői, hi­vatalnokai és hivatalszolgái, harminckét rend ruhája, huszonhét pár cipője, fele­sége, autója, három aranyfoga, szépen ivett körmei és ... Feküdt. Junius tizenhetedike volt, kedd, reggel háromnegyed kilenc, a fel­hők is elúsztak az égen, kint vibráltak a vadgesztenyefák levelei s olyan egye­dül volt, mint a kutya. A pizsama alatt csak a bőre és szájában a dagadt nyelv. Az egész világ eltűnt, a Spitzbergák, Szicília, az osztrigák, a hét igazgató, a ruhák, a munkások és hivatalszolgák, csak ez a dagadt nyelv maradt. A nyelv, meg az óra a falon, egy és egynegyed kör a nagymutató számára s az az öt­­centiméternyi kis távolság, ami a kilen­ces és a tizes szám között van. Aztán fölfektetik a műtőasztalra, elaltatják, tizenegy órára készen vannak, féltizen­­kettőre, egy órára felébred s azontúl nem tud beszélni. Schweizenthal professzor kivágja a beteg nyelvét. Kell. Felült. Most a lombkorona közepéig látta a gesztenyefát s hallotta, hogy va­laki fütyül kint. Összecsücsörítette a száját s megpróbálta ő is. Ment. Külön­böző hangokat fogott, egész skálát, de érezte, hogy a nyelve részt vesz a hang­­alakításban. Megállt, majd megint to­vább csinálta. Megizzadt. Letörölte a homlokát és fütyült. Ami eszébe jutott. Tangót, foxtrottot, operaáriákat egy­­aránt. Az Aidát és a Sevillai borbélyt, a Ramónát s az új rumbát egy operettből. Nem tudta, mért fütyült. Csak ráragadt és kedvet kapott rá. Ingere támadt és fütyülnie kellett. A nyelve megfájdult és remegett a szája széle, de fújta. Mért? Beszélnie kellett volna, de azt nem tette. Nem tudta, mért. Nem is jutott eszébe. S míg fütyült, azt gondolta, hogy a pro­­fesszor most fürdik. Kicsi, energikus arcú ember, ötvenhatéves. Olyan keze van, mint az acélrugó. Hosszú, ke­mény és biztos. Fürdik most, gondosan lemossa és megtörli magát, megborot­válkozik, felöltözködik. Friss és ruga­­nyos. Az ablakán besüt a nap. Veszi a kalapját. — Autót parancsol? Ezt a házvezetőnője kérdi, mert agg­legény a professzor. — Nem. Az órájára néz. — Köszönöm. Még van időm. Gyalog megyek. Megáll. — Egy órára kérem az ebédet. Ad­digra bizonyosan otthon leszek. Egy órára! S elindul a szanatórium felé. Mára csak ez az egy operációja van, aztán egészen szabad. Ebéd után olvas egy kicsit, aztán sétál és este a Naphegyen a Cziglernél vacsorázik. Kellemes hűvös lesz s a kertben lehet érezni, hogy ereszkedik a harmat. Elhallgatott. Ült. Most az jutott eszébe, hogy valamit mondani kellene. Van egy órája mégis s ez alatt beszélni kellene valamit. De nem tudott szöve­get mondani, nem volt megfogalmaz­ A ra a képes melléklettel együtt 32 fillér

Next