Magyarság, 1932. május (13. évfolyam, 96-118. szám)

1932-05-01 / 96. szám

9 szőtt mondáikat, emlékezéseiket s egyegy szokásukban, szavukban, dallamukban, hímzésükben az etelközi ősiség idegenségét. Sokszor, mintha a Halotti beszéd mondatait olvasnánk, olyan messziről jönnek ezek a szavak. Tudják és mondják, a maguk külön változata szerint, Kőműves Kelemen balladáját, énekült azt, hogy: Elment az én rózsám idegen országba. Levelet íratott, hogy menjek utána. Aztán azt az igen régit, mit Molnár Imre olyan szépen tud: Hej páva, hej páva, császárné pávája! De ami talán legjobban szívén üti az embert, egyszer csak rálapozunk arra, hogy: Szerelem, szerelem, átkozott szerelem, Mert nem termettél meg minden falevélen. Minden falevelén, minden fa tetején, Szakajma belőled minden szegény legény! " Ezt éneklik Unguri faluban, a Szereth mellett, Bodó Rózsa, Kosa Ilona, Kosa Margit és Benedek Rózsa, meg Bodó Jánosné és Bodó Istvánné s ugyanezt Ecsedi István barátunk a Hortobágyon szedte föl a csikósok és gulyások szájáról, a Rimóczy rossz hegedűje mellől. De olvassuk csak, amit a derék Domokos Péter Pálnak írnak egy levélben, amelyben arra kérik, vegyen a pártfogásába két csángó fiút, neveltesse őket jó magyar papokká, mert úgymond: „A jassyi püspökünk is tiszta csángó fiú és nagyon gyűlöli és tiltja beszélni vagy énekelni a templomokban a magyar nyelvet. Mert Jassyban és Bukarestben is van papi szeminár, de jól tudjuk, hogyha a mi fiaink ott tanulnak papságot, a regátban el fogják felejteni az édes magyar nyelvünk szólását. Mert igy történt minden csángó fiúval, akik papok lettek. De ha valamikor ez a két csángó fiú iskolavégezte után megtérnek a csángó nép közé, ahol a magyar nyelvnek szólása nagyon el van hervadva, tanítanának és hirdetnének mindent tiszta magyarul akkor elhinnék, hogy az elhervadott magyar nyelvnek szólása a csángó nép közt még felpillanna.“ És hogy meghatódunk Domokos Péter Pállal együtt, mikor Szent István képét fedezi föl a gaiceana-i csángó-templomban és ahogy könnyekre fakad, mikor a bakói templomban a román pap a kinai elhagyott gyermekek javára tányéroz, ezek közt az ezer év óta elhagyott magyar gyerekek között! És amikor Tatroson, az őserdők közötti faluban faragott székely kapukat lát és a Dnyeszter túlsó partján látja Csöbörcsököt, az oroszoknál maradt magyar falut, ahol a szovjet jóvoltából most magyar iskolát állítottak. És ahogy hallgatja egy öreg csángó viszszaemlékezését negyvennyolcból: „Mikor a magyarok lehajtották az oroszt az Orloz patakán. Két huszár jött az út két szélén, kérdezték, hogy a „disznók“ hol vannak, mondották, hogy a hidon túl. Hát csak a kardját kihúzza az egyik s a szájába veszi, a kézibe pisztolyt s úgy elrepül, mint a fecske. Utolérte a muszkát, reálőtt, a szájából kivette a kardját s igy elmentibe és visszajött ibe utat vágott.“ Ahogy lapozgat az ember ebben a könyvben, mintha egy idegen tengerbe elmerült vagy elmerülő magyar világ harangszavát hallaná. Mélyről, iszonyú mély hullámsírokból egy ősmagyar Atlantiszét és üzeneteket, amelyekben még a honfoglaló magyarság lelke reszket, sokszor valami cigányos, oláhos akcentussal. Ezer éve küzködnek ott ebben az idegen tengerben, százszor úgy látszott már, hogy elmerülnek, felszívja, elmossa őket az áradat és még mindig élnek és még mindig dalolnak és emlékeznek rá, hogy Szent László idejében, a tatárok előtt, már ott voltak és még mindig segítségért üzennek Magyarhonba, amint ők mondják. Valamikor, mikor még jól ment nekünk, nem is oly régen, mikor még magyar birodalom voltunk, olyan soknak tudtuk magunkat, hogy nem nagyon fájt az etelközi csángósors, se az etelközieké, se az amerikai csángóké. Azt mondtuk: jut is, marad is belőlük. Gombház, ha leszakad, lesz más! Most talán azért illet meg ennyire ez az ősi sors, mert a magunk egészének, az egész magyarságnak sorsa fáj benne. Mindazoké, akik csángósorsra jutottak a Kárpátok karéján belül is és a csonkamagyarországi magyarságé is, amely annyira csángósors kezd lenni kilenc-tízmilliós arányokra fölnagyítva. ható gondolata. A gyárból a portás jutott eszébe s az éjjeliszekrényének a fogantyúja. Mit mondjon ezekről? Elővette a tegnapi újságot, azt próbálta olvasni hangosan. De dadogva és elkenten sikerült csak s a hangja zavarta. Szinte megdöbbent a saját hangjától, megijedt tőle, nem ismerte. Magának sohasem beszélt és társalgás közben nem jutott eszébe, hogy megfigyelje önmagát. Érdekes! Ismeretlen volt most egészen magának. Idegen. Az ötlett az eszébe, hogy nem magának élt, hanem az akaratának és a vágyának. Ezeket ismerte, magát nem. Pedig ezeken túl is vezet valami. Úgy látszik, az élet gyökere független ezektől és más. Valami különös. A talaj. Ezek csak nőnek belőle. Kellett volna irodalmat olvasni és filozófusokat. Furcsa, de az élet dolgaiból semmit se szüretelt magának. Ha szigorúan veszi, nincsenek benső eredményei. Hm! Tíz percet hallgatott és futott a szeme a betűkön. De nem értette. Iszonyú szomorú lett és kiszáradt a szája. Csengetett az ápolónőnek. — Szájvizet! — mondta neki, de az nem értette. Erre indulatba jött. — Szájvizet! — kiáltott és ökölbe szorult a keze. Megkapta. Kiöblítette a száját s ettől egy kicsit felfrissült. Megtörölte a szemét és az arcát nedves szivaccsal. Ettől megint elszomorodott s összeesett, mint a rongy. Sokáig nézte a paplónénak egy gombját, mint a fáradt állat. Ránézett az ápolónőre. Az arcára és a kezére. — Rák — mondta csöndesen. Az ápolónő visszanézett rá. A menynyezet csak úgy ragyogott a zöld fényben. — A méltóságos asszony friss virágokat küldött. Ezt mondta. — Behoztam? Intett. S aztán. — Tíz órára bejön. Jó. Lefeküdt, várt. Behunyta a szemét. Száraz volt belül, szikkadt, fakó és fájdalmas. Az osztrigák jutottak az eszébe, amelyeket evett, a gyorsvonatok rohanásai, amelyeken utazott, képeket látott, alakokat, embereket, tájakat, virágokat és köveket ismerős utakon, fákat, házakat, egy-egy ablak furcsa formáját, a Bank of England elnökének aláírását a fonton, látta a font jelzését,, a fürdőszobájában a zuhanycsapot s az aranyfogait a tükörben, amint nézi magát. Ilyesmiket látott, de mindez nem tartozott hozzá s szeretett volna valami olyan fogalmat felfedezni magában, amit ha kimond, bent lesz az egész élete, minden, amit tett, érzett és gondolt, a sejtjeinek az íze, a látásainak az összege, a tapintásaié, a hallásáé, az ízléséé és a soha ellen nem őrzött sejtéseié. Nem talált. Vannak emberek, akiknek vannak szavaik, mondataik, amikben gyökereznek, neki nem volt. Próbálta redukálni magát, a gyökerére visszavezetni, nem tudta. Egyszerűen nem tudta. Egy bizonyos ponton túl elsikkadt önmaga kezéből. Kicsúszott és semmivé lett, mintha egy marék habot szorongatna. Bejött a felesége. Szép, ápolt, szőke asszony. — Artúr! Megállt az ágyánál. Sirt, Ő mosolygott rá. — Elza! De nem érdekeltet. Egy szavat keresett. Egyetlen, végtelen ízes, végtelen mámoros szavat, amelyben minden rezdülése bent lesz s amelyben elbúcsúzhat a beszédtől. A beszéd fogalmát kereste, a szavakban való emberi megnyilatkozás gyökét. Azt a misztikus valamit, amely szavat alakit. Szavat, amelyet ha kimond, egy egész hallgató életre elég lesz, amelynek meg lehet élni az emlékéből. Vágtattak fejében a szavak, de egy se volt jó. A vallásokat vette: Jézus, Konfucce, Brahma, Buddha, Mohammed, Mózes ... Nem. Fogalmakat: szeretet, hit, hivatás, ember, végtelenség, Isten, gyorsulás kozmosz, messzeség, ekliptika, óceáni csend. Semmi, semmi. Egy se kellett. Egy se tapadt meg. Kimondta: — Óceáni csend. Rossz volt. Nevetnie kellett magán. — Mi az? — kérdezte a felesége. Rázta a fejét. —• Semmi. Úgy érezte, csak keze van, lába és csontjai. — Neked fogalmad sincs, — mondta nehezen a feleségének — mi az ... mi az: egy ember él. Fogalmad sincs. Egyizeknek se. Kopogtatta. A professzor jött. — Vezérigazgató úr! Kezet fogtak. — Férfiak vagyunk! Mosolygott rá. — Igen. De... — S a mosolyból. — Készen vagyok. A tanár elment. Két perc múlva hordágyra tették, kitolták. Visszanézett a feleségére. Az jutott eszébe: lehet, hogy egy félév múlva megcsalja már. Aszszony. Talán nem is vétkezik vele. Egész férfi kell neki. Tréfásan megfenyegette az ujjával: — Nem sírni! Tolták és szállt vele a lift. Úgy érezte, tengerfenékbe oson, nagy, csöndes víztömeg alatt simán. Lágy és engedékeny anyagban. Zajok verődtek a füléhez és mosolygott. мишшг, 1932 május 1. vasárnapi A kormány helyzete írta: Pethő Sándor A jövő héten megkezdik az új költségvetés tárgyalását, amely ősi parlamentáris szokás szerint a törvényhozó testület többségi és kisebbségi pártjainak alkalmat nyújt arra, hogy megvitassák a politikai helyzetet és bírálatot mondjanak a kormányról. Az ellenzék bizonyára nem fog fukarkodni az őszinte, a valóságos helyzetről minden homályt és félreértést elhárító nyilatkozatokban és követeli a politikai helyzet tisztázását. Hiszen régóta volt kormány félszegebb állapotban, régóta nem állott politikailag bizonytalanabb és lazább talajon, régóta nem gyakorolta hatalmát annyira csupán a köztürelem kifárasztásával, mint a mostani. Formai, illetve számbeli szavazatainak többségében ugyan nincs hiány, de ennek a többségnek egyrészt csak mechanikus jogosítványa van ahhoz, hogy népképviseleti többségnek érezze magát, másrészt pedig ez a helyzet is minden percben felborulhat, hiszen a kormány feje fölött lebeg állandóan a saját pártjaitól való leszavaztatás Damokles-kardja, amely csak a pillanatok szárnyán függ, azon a pókhálóvékonyságú fonalon, amelyet a pártönzés és a pártütés intrikái bármikor elmetszhetnek. Nyílt titok, hogy a Károlyi-kormány napról-napra él, a szónak nemcsak abban az értelmében, amely az államháztartás fortvurstlizására vonatkozik, hanem e fogalom politikai és parlamenti jelentése szerint is. Az egységes párt nyomott hangulatban szavaz és támogat. Ha érzi is, hogy ez a kormány hús az ő húsából és vér az ő véréből, azért viszonya egészen más a Károlyi kabinetjéhez, mint ennek elődjével szemben. Csak föltételesen és ideiglenesen bízik benne s akkor is mindig felsőbb nyomásra, kedvetlenül, majdnem ingerülten. Legszívesebben túladna bárkájának e politikai rakományán, amelyben — úgy sejti — idegen dugárut is csempésztek. Kapitánya iránt fogyó hit, ismeretlen holnapok izgalmainak visszaütő lázai s maga az egész ócska vizi tragacs annyira meg van viselve, anynyira szuette és rozoga, hogy még bátor és próbált pirátok is nehezen boldogulnának vele a tengerek zivataros szabadságában. Az ellenzék is egyre lankadtabb reményekkel várja tőle az irány- és rendszerváltozást. Napról-napra tapasztalni kénytelen azt, hogy határidőre beállított türelme nem bírja a vigaszversenyt az öreg kapitány átdatlan némaságával és makacsságával, aki inkább foglya, semmint parancsnoka szánalmas bárkája matrózainak, akik talán legszívesebben elemésztenék egy kanál sós vízben. Nincs is köztük más erkölcsi kapocs, mint a kölcsönös bizalmatlanság kohéziója, az a tény, hogy a párt nem mer, a miniszterelnök pedig nem bír megküzdeni a válság bomlasztó és rothasztó elemeivel. Károlyi Gyula gróf számára az ellenzékiek a közelmúlttól való félelmet a kormánypártnak a végső leszámolástól való taktikai hazódozása biztosítja a politikai erőknek azt az ideiglenes, dermedt egyensúlyát, amelynek alapján kormányoz. Se a miniszterelnök, se a többség, se az ellenzék nem tudja érvényesíteni a maga programját és akaratát. Az ellenzék inkább tűri a reménytelen robotok és böjtök kormányát, mert még mindig nem adta fel bizalmát az eltakarításra ítélt Itt érez görcsöt, börkeményedést, fájdalmat? Ezek a tünetek egy igen elterjedt lábbal előjelei, mely épúgy mint minden egyéb lábfájás azonnal megszüntethető és tartósan javítható. Dr. Scholl szakképzett közegei ezer és ezer embernek nyújtanak naponta tartós gyógyulást. Próbálja ki Ön is! Pedograph-lenyomat feltárja Kérjen ingyen lenyomatot lábáról! Ez semmire sem ivómat feltálja Villelpzi a lábbal okát JSOUJieZ.1. Dr. Scholl főlerakat: Kármán Maróés Budapest, IV., Piarista utca 14. rendszer csendes likvidálására és egy nemzeti összefogás lehetőségére vonatkozólag. Félév előtti vérmes bizakodásainak csillagára ugyan nehéz ködfátyolt borítottak a csalódások, de a mostani kietlen helyzetet is jobbnak véli, mintha a rendszer maradéktalan személyi és tárgyi restaurálása nehéz és megrázkódtatásokkal nehéz létküzdelemre kényszerítené. Az is felette valószínű, hogy Károlyi Értesítem! 113311 mSr CS3H maius hardiban árusítom hihetetlen olcsó arakon a legkitűnőbb férfi-, női troteur ■, luxus- és divatcipőket Belvárosi cipsziáz retelisandor-utcaio.,Fepo?14^ szemben!) Címre ügyelni!!! Szabó, alkalmi á rukereskedő. — Milyen különös! A műtőasztalra került. Lemosták, alaposan átfertőtlenítették száját, leszíjazták, letakarták. Éles fény özönlött be az ablakon. A tanár mosdott, harsogott körmén a kefe. Megszámolta: heten voltak az orvosok, fehér köpenyben hetemnes maszkban. A műszerek a sterilizálódsan párologtak. Feküdt. A professzor felállt a zsámolyra, az altató balról állt a fejénél a kosárral. — Vezérigazgató úr, — mondta a tanár s várt. A mellénél tartotta a kezét várakozólag. Szoktak ilyenkor valamit mondani. A legváltozatosabb furcsaságokat szokta meg a betegeitől. Nos? A vezérigazgtó intett. Nem. ő készen van. Nem. Lehet kezdeni. A professzor megértette. Kemény ember, objektív és biztos. Mindig nagyra tartotta. — Tanársegéd úr! Az a fekvő ember arcára nyomta az altatósapkát és adagolni kezdte a chloretist. Akkor iszonyú feszülés támadt a vezérigazgatóban. Világteremtése kin. Egyetlen földöntúli erő. Elnyomta fejével a tanársegéd kezét. — Tanganyika! — mondta végtelen lágyan. — Tanganyika! A professzor bólintott s ő a második szót már belemondta az altatókosárba. Tanganyika, Tanganyika! Meghatódott, megrázta az öröm és folyt a könye. Kicsurgott a kosár alól. Vékony patakban lefolyt kétoldalt. Most először jött a szó a szivéből. De szép szó! Muzsikál és szárnya van, nagy madárszárnya és ragadja magával, suhan és ejti és emeli, ringatja és altatja és beszél neki. Az egész élet benne van, az egész világ, minden szó és minden, amit eddig csak éreztek és kitaláltak. Tanganyika!... S két perc múlva operálták.