Magyarság, 1933. január (14. évfolyam, 1-25. szám)
1933-01-01 / 1. szám
Nemcsak azért, mert a terhes külföldi eladósodás, az állami gépezet túlméretezése s az egyoldalú ipari és bankpolitikai rendszer tízéves működésének az eredménye, mely természetszerűleg sokkal nehezebben végezheti el a mindenképpen keserves operációt, mint egy új politikai rendszer, mely nemcsak nem felelős mindezekért, de sem érzelmi, sem érdekközösségben velünk nem él. Hanem elsősorban azért, mert új életet csak hit és bizalom teremthet ebben az országban. Bizalmat pedig az a rendszer, az a képviselőház, az a kormányzó többség, mely 1931-ben közvetlenül kapuzárás előtt, egy erőszakos és nyíltszavazásos választáson azzal az ígérettel szerezte meg magának a látszattöbbségét, hogy adót emelni nem fog és tisztviselői fizetéseket nem fog leszállítani, nem élvezhet, de nem is érdemel. Aki bizalmat vár a nemzettől, annak elsősorban magának kell a nemzetben bíznia s e bizalom látható jelét: a titkos szavazást nem tagadhatja meg attól a néptől, melynek hite és áldozatkész magatartása képes egyedül országunkat nehéz helyzetéből kivezetni. Így állott ki tavaly Macdonald az angol választóközönség elé. Feltárta őszintén a súlyos helyzetet, nem ígéretekkel jött, hanem nehéz áldozatokat követelt a nemzettől és ehhez a programhoz olyan többséget kapott, mint soha senki előtte Angliában. De kettőt garantált Macdonald múltja minden szava és egész élete: hogy az áldozatokból a nemzet minden rétege arányosan fogja kivenni a maga részét s hogy továbbá, ha meghozza az ország a kért áldozatokat, azokat nem egy pártnak, hanem magának a nemzetnek a javára fordítja s az önmegtagadás és a szenvedések nem lesznek hiábavalók. Aki Magyarországot jobb jövő felé akarja elvezetni, annak így kell tudni kiállani a nemzet elé, le kell mondania a svindli, a befolyásolás, az erőszakoskodás és visszaélések , egész rendszeréről, mely tűrhetetlenné teszi a magyar levegőt és kertelés nélkül kell feladnia a magyar nemzetnek ezt a kérdést: akar-e a szükséges súlyos áldozatok árán a Duna—Tisza völgyén, a saját sorsának ura maradni? Aki ezt teszi, aki így áll a nemzet elé, az meg fogja kapni a független kisgazdapárt fenntartás nélküli támogatását. Ezért újból megkérdezem az új év küszöbén Gömbös Gyulát, mit szándékozik cselekedni, tovább erőszakolja-e a lejárt múltat, vagy becsületesen törekedni fog egy új és jobb magyar jövendő felé? A revízió útja (M..) Az elmenekült régi és a reánk köszöntő újév határmesgyéjén lehetetlen fel nem tennünk a kérdést, mivel gyarapodtak a magyar békerevizió esélyei s milyenek legközelebbi kilátásai? A külföldi közvélemény gazdasági, erkölcsi, politikai tényezőinek növekvő rokonszenve és érdeklődése kétségtelen a mi nagy ügyünk iránt, mindez táplálkozik abból a felismerésből, amely a békékkel megrontott Európa sorsán a megjavított békékkel szeretne segíteni. E céltudatos törekvés mellett, ezzel párhuzamosan a szerencsétlen nemzetközi helyzet akarva-nem akarva ugyanerre az útra„Sodorja azokat is, akik eddig a békeszerződések betűszerinti fenntartásához, minden ellenkező tapasztalat dacára, oly görcsösen ragaszkodtak., Az élet, a valóság nyomása alatt kénytelenek maguk is megszegni ezeket a szerződéseket, miközben még mindig érintetlenségüket hangoztatják. Mikor Franciaország megtagadta az Egyesült Államokkal szemben a háborús tartozások legutóbbi esedékes részletét, ezzel tulajdonképpen egy olyan kötelezettséget szegett meg, amely a békeszerződésekből folyik s ráadásul megszegte ezt saját volt szövetségesével szemben, akinek anyagi és katonai segítsége részére a győzelmet megszerezte. Nem sokkal súlyosabb mulasztás ez, mintha mi tagadnánk meg a fizetést ellenségeinkkel szemben? Azonfelül: Franciaország tud fizetni és még se fizet, úgyszólván elvből nem fizet, elvből nem teljesít egy kardinális kötelezettséget, tehát elvileg tarthatatlannak érzi, egy ponton legalább, a háborús adósságok tekintetében, ezeket a szerződéseket. A francia politika és a francia közvélemény tizenkét éven keresztül úgy okoskodott e szerződéseket illetőleg, hogy ha azoknak csak egy pontjához is hozzányúlni enged, hacsak egy ilyen pont is megtámadhatóvá lesz, ha csak egyet is meg lehet szegni, ez a békerendszer a maga egészében meginog, kérdésessé válik. S íme Franciaország most maga helyezkedett arra az álláspontra, hogy igenis ezeknek a szerződéseknek betarthatatlan pontjai vannak s mindjárt alkalmazza is ezt a felfogást, egyelőre csak bizonyos pénzügyi, hitelügyi kötelezettségekre. Az elv szempontjából azonban ennek az eljárásnak ugyanaz a jelentősége. Mert csakugyan, ha egy ponton meg lehet szegni ezeket a köteleezttségeket éspedig a jóvátétellel oly szorosan kapcsolatos háborús adósságoknál, miért muszáj betartani őket más ponton? De ne mondjuk, hogy Franciaország megszegte kötelezettségét, mondjuk csak, hogy revízió alá vette őket. A tízéves francia békeideológia szempontjából ez talán még súlyosabb szó, ime mégis lassan kint ezt is megszokják, sőt maguk kezdik alkalmazni és érvényesíteni. ■и Minin wirai' iiimnin атNoжимв/%жяNoяп A békeszerződések pénzügyi rendelkezéseiről minden józan ember előre megmondhatta, hogy előbb-utóbb teljesíthetetlenek lesznek, arra azonban jók voltak, hogy hosszú időre tönkretegyék Európa gazdasági produktivitását, hiteléletének rendjét és zavartalanságát. Ezeknél az anyagi természetű rendelkezéseknél is rombolóbban hatottak azonban a békeszerződésnek területi változtatásai, azok az uj határok, melyek mohó, vicinális impériumok kedvéért megbontottak régi, történelmileg kialakult, gazdasági és földrajzi egymásrautaltságon felépült állam konstrukciókat s megindították a vámháboruk, a kereskedelmi és pénzügyi elzárkózás új korszakát régi, békés országok között is. A páriskörnyéki szerződések elméletileg proklamálták csak a békét. A gyakorlatban ez a béke a háború folytatását jelentette, a gazdasági és politikai kíméletlenség, a brutális élet-halálharc új eszközeivel. A háborút Európa még csak kibírta valahogy, ebbe a békébe, ennek lehetetlen föltételeibe bele kellett pusztulnia. A csődök, kényszeregyességek, moratóriumok, valutakrízisek járványa, melynek egyik állam a másik után áldozatul esik, éppúgy ennek a békének kényszer-likvidálását jelentik, mint ahogy a forradalmak, a katonai frontok felborulása, a hadseregek fegyverletétele és szétzüllése a háború kényszer-likvidálását jelentették. Ez a békenévvel takargatott gazdasági csőd és anarchia azonban az úgynevezett győztes államokat is utélén. Franciaország, akár azért nem fizet, mert nem képes rá, akár azért, mert nem akar fizetni, ugyanannak a tanulságnak következményeit kénytelen magára is alkalmazni. S amikor, a békeszerződések egyik következményét, a háborús adósságok megfizetését saját volt szövetségesével szemben lehetetlennek nyilvánította, vagy lehetetlen feltételekhez kötötte, ezzel, akarva-nem akarva, rálépett maga is a revízió útjára, rálépett egyoldalúlag, önelhatározásból, de reméljük, visszavonhatatlanul. Franciaország, mielőtt erre a lépésre határozta magát, nem folyamodott a népszövetségi alapokmány híres 19-ik paragrafusához. Nem kérte ki előzőleg a genfi legfőbb fórumok hozzájárulását, ahová a legyőzötteknek minden nyomorult kis jogukért, panaszukért apellálniuk kell. De minek is fordult volna ide? Igazán nem kellett tartania tőle, hogy Genfben szerződéses kötelezettségeinek teljesítésére fogják kényszeríteni. A népszövetség, amely maholnap a maga egészében a csődbejutott államok tömeggondnoksága és tömegképviselete nevét veheti fel, maga is kénytelen lesz előbb-utóbb egyhangúlag proklamálni a kölcsönös és általános nemfizetés szabadságát. A háborús kötelezettségek és a békeszerződések revíziója azonban ezen a ponton, ahová Franciaország is elérkezett, meg nem állhat. Ennek a feltarthatatlan folyamatnak a bajok gyökeréig kell hatolnia, hogy igazán gyógyulást hozhasson győzteseknek és legyőzötteknek egyaránt. Mi, akiket ezek a szerződések legmélyebben és legigaztalanabbul sújtottak, megtehetnénk, Franciaország példájára, hogy egyoldalúlag feloldottnak nyilvánítsuk magunkat területi rendelkezéseik alól. Ez, persze, csak elvi revízióját jelentené Csonka-Magyarország határainak, mert, ha a háborús adósságok nemfizetését nem is kell francia részről fegyveres erővel érvényesíteni, a trianoni határok ilyen elvi revíziójából a gyakorlati érvényesítésig az út egy új háború örvényein vezetne keresztül. Magyarország sokkal gyöngébb, nyomorultabb állapotban van, hogysem ilyen gyakorlati lépésre is rászánhatná magát, ahhoz a küzdelemhez azonban, melyet a revízióért folytat, a francia nemfizetés példája új, hatalmas elvi és erkölcsi argumentumokat szolgáltatott. Mi nem hiszünk benne, soha, egy percig sem áltattuk magunkat azzal, hogy ez a küzdelem, a népszövetség jóvoltából, annak hozzájárulásával, szentesítésével fog valaha is győzelemhez jutni. De még ha ez a lehetetlenség bekövetkeznék is, ha békés után elnyernénk is ezt a szankciót, nem hiszünk a jognak és igazságnak olyan erejében, hogy egy ilyen genfi ítéletnek a mi rabló szomszédaink alávessék magukat s az előtt meghajolva, visszaadják nekünk mindazt, ami nemcsak az ezeréves jog, de egy ilyen nemzetközi ítélet alapján is megillet. Nem hiszünk ilyen csodákban, és mégis küzdenünk kell érte, hogy ennek a csodának legalább az első megnyilvánulása, ez a genfi ítélet bekövetkezzék. Küzdenünk kell érte, hogy jöjjön el az a pillanat, amikor ellenségeink saját szövetségeseiktől s az egész európai közvéleménytől erkölcsileg és politikailag hivatalosan is magukra hagyatva nézzenek szembe a mi igazságunkkal s amikor mindaz a nyomaték, amit a népek igazságérzete, az új Európa gazdasági és politikai érdekeinek összessége jelent, a mi javunkra esik a mérleg serpenyőjében. S ami ezzel voltaképpen egyetjelent, küzdeniünk kell azért a pillanatért, amikor Franciaország a nemfizetés jogosságától, melyet Amerikával szemben magának vindikál, eljut a mi nemfizetésünk jogosságának elismeréséig, vagyis annak belátásáig, hogy amit fizettünk is, amit fizettettek velünk, amit elvettek tőlünk, vissza kell kapnunk ugyanazon az alapon, a békeszerződések lehetetlenülése folytán. El kell jönnie a pillanatnak, amikor Franciaország saját érdekében is, Európa érdekében is, mostani kis rabló szövetségeseivel szemben erkölcsi, pénzügyi, politikai, sőt fegyveres erejének egész nyomatékával mellénk áll annak a revíziónak jegyében, amelynek útján már ő maga is megtette az első lépést s amelynek az a csodálatos törvénye van, hogy aki egyszer elindult rajta, többé meg nem állhat csak a végleges, az utolsó állomáson. Kétszobakonyha... Irta: Dallos Sándor A húgától jött, aki Budán lakott a Margit-körúton egy harmadik emeleti kétszobakonyhás lakásban, számtisztnek volt a felesége, két gyermeke volt, szőke volt, kopott körme volt, kezében feketefoltos, szidolos ruha volt, mikor becsengetett hozzá, a kontya, amelyet az ura kedvéért eresztett, lógott a nyaka felett, kiálltak belőle a hajtűk s a szvetterből, amelyről elől hiányzott egy gomb, kicsit még kiérzett délelőttről a főtt kararádé szaga. Mikor belépett hozzá, végigsimított a haján, feltolta a homlokán a fürtöket, megölelte, aztán bevezette a szobába, ahol a gyerekek vedlett játékokkal játszottak valamit és öt észre se igen vették. Az íróasztal mellett kopott volt a fal, a függönyön nagy stoppolás látszott s az egyik széken nyitva hevert a háztartási napló, amelyet a huszonötéves fiatalasszony — öt éve anya és hat éve feleség — fillérnyi pontossággal vezetett. — Drágám’ — mondta neki a huga — régen nem láttalak — Régen — bólintott rá. — Valóban, régen voltam nálad. S a pillantása egy villanás alatt felszívta a környezetet. — Hogy vagy? A fiatalasszony mosolygott. Ez a mosolygás olyan volt, mint a hétköznap. Hétfő, kedd, vagj bármelyik, S a kararádé illatát juttatta az eszébe. — Kicsit, azt hiszem, fáradt vagyok. A gyerekek... sok vesződség... az uramnak új ruha kellene, nekem télikabát, ez már hároméves, kicsit kopott, de lehet, hogy eljárok még két évig benne ... új cselédet keresek, de drágák. Negyven pengő! Azt hiszik, az ember lopja a pénzt. Be kellene eresztetnem a padlókat. Húsz pengő. Sok. A Laci fizetése havi háromszáz, négyen vagyunk rá, nem csekélység. A nénje nézett rá, valami furcsa, kicsit kesernyés mosoly volt a szája szélén, kicsit gúnyos is, kicsit kevély, de alattomban ijedt s az elrontott gyomor izéből volt rajta egy vonás. Mert huszonhétéves volt, ragyogó szép, dús szőke hajú ő is, a női élet teljessége, emberi szépség teljessége és fantázia, valaki olyan, aki át tud melegíteni járásával egy egész utcát tavasszal és illúzióval. Isten tudja, micsoda remek és keserves adomány ez; huszonhétéves volt, de nem az évei száma rajzolta arcára a fanyar vonást, az semmi, hanem egyszerűen azt érezte: megfogták. Nem egy ember, nem társadalmi romnák, nem törvények, egyszerűen megfogta az élet. Apró, piszkos és reménytelen egérfogó, kezdetben pókhálószálaknak látszik, annak se, kezdetben nincs, később, illúziók fakultéval, acélabroncs, acélkerítés közben az ember körül, apróra, mérsékeltre, temperáltra, kétszobakonyhára, férfiingek és női ingek létszámellenőrzésére beosztva, a frizurából konty, a villanó mosolyból felhőkörvonal, a homlokból homlok, a kézből kéz, a termetből szervezet lesz és nem, igazán semmi se válik valóra abból, amit a lány elképzelt, nem, ami jogos jussa lenne a lelke nyomán, amely lánykorában még megvan neki. Ez rajzolta a szája köré a fanyar vonást. Hogy megfogták és eleve, születésével már eladták, kiárusították az életlehetőséget, árat írtak a mellére s a nagyáruházba dugták, ahonnét a szegény emberek eleganciája kerül ki. Azt gondolta mindig: repülni fog s most s már hónapok óta látja: leragadt a kétszobakonyhába, ő is leragadt, mint a buga, akármilyen álmai voltak is és akármire született. Mire született? Ezt nem tudta volna igazolni, nem volt bizonyítványa róla, hogy: X. Y. hölgyet nagy utakra rendelem, lelkek közé, ki a taposómalomból s arra, hogy védje a veszendőnek indult illúziókat. Nem, bizonyítványt nem adtak neki ott, ahonnét az életek szakadnak, a benső többségéről nem volt semmi polgári igazolása, de hivatalnok volt az apja kétszobakonyhás, kopottbútoros, vedlettfalas, becsülettudó, kötelességtudó, őszes és a hajladozásban görnyedt derekú, a sok köszöngetéstől jobb felől homorú volt a kalapja széle s ő három éve lökődött már a szülei és a húga között, a két két szobakonyha között, két kopott faltapéta pofozásában ide-oda, ide-oda, mint az órainga, amelybe bosszúból lelket lehelt a teremtő időnek egy olyan perce, mikor az Isten már unatkozott s kicsit félrenézett. — Hogy élsz? — kérdezte a húgát. Az mosolygott a sápadt, szőke ködmosolyával. — Jól, Istenem, ahogy élni lehet manapság. Ahogy mindenki él. — Uj könyvek vannak, ismered őket?. — Istenem, alig van olvasni időm. — Nyáron egy pusztán nyaraltunk. — Utaztál? Akkor szippantott a levegőből s különös illatot érzett. — Mi ez? A fiatalasszony mosolygott. — Füstölöm a szobát. Szagos forgácsot égetek. Ez a szagos forgács megint ráült az arcára s tudta: ez a szagos forgács nála is s neki is elkövetkezik. Okvetlenül kikerülhetetlenül, törvényszerüleg elkövetkezik. El a két szobakonyhával, amely ki van róva rá, a Gézával, Rampel Gézával, aki tisztviselő, becsületes, rendes, kedves, szeretetreméltó kistisztviselő havi kétszázhetven pengő fizetéssel, amely kivételes s amelyet a kollégái irigyelnek tőle, Rampel Gézával, aki udvarol neki mintegy féléve már, aki bizonyára hamarosan megkéri s elviszi egy kétszobakonyhásba, a harmadikba (egész csillagkép lesz) s akivel egy fél óra múlva randevúja lesz a körúton a Biermann cipőüzlet előtt s akivel majd együtt kimennek a városligeti hídra, nézni a korcsolyázókat. Mert a fiú, ez a kedves, édes, meghatóan korrekt és.- шшшв 1933 Január 1. vasárnap