Magyarság, 1933. január (14. évfolyam, 1-25. szám)

1933-01-01 / 1. szám

­ Nemcsak azért, mert a terhes külföldi eladósodás, az állami gépezet túlmérete­­zése s az egyoldalú ipari és bankpolitika­i rendszer tízéves működésének az ered­ménye, mely természetszerűleg sokkal nehezebben végezheti el a mindenkép­pen keserves operációt, mint egy új politikai rendszer, mely nemcsak nem felelős mindezekért, de sem érzelmi, sem érdekközösségben velünk nem él. Ha­nem elsősorban azért, mert új életet csak hit és bizalom teremthet ebben az or­szágban. Bizalmat pedig az a rendszer, az a képviselőház, az a kormányzó több­ség, mely 1931-ben közvetlenül kapu­zárás előtt, egy erőszakos és nyílt­­szavazásos választáson azzal az ígérettel szerezte meg magának a látszattöbbsé­gét, hogy adót emelni nem fog és tiszt­viselői fizetéseket nem fog leszállítani, nem élvezhet, de nem is érdemel. Aki bizalmat vár a nemzettől, annak első­sorban magának kell a nemzetben bíz­nia s e bizalom látható jelét: a titkos sza­vazást nem tagadhatja meg attól a néptől, melynek hite és áldozatkész ma­gatartása képes egyedü­l országunkat ne­héz helyzetéből kivezetni. Így állott ki tavaly Macdonald az angol választó­közönség elé. Feltárta őszintén a súlyos helyzetet, nem ígéretekkel jött, hanem nehéz áldozatokat követelt a nemzettől és ehhez a programhoz olyan többséget kapott, mint soha senki előtte Angliában. De kettőt garantált Macdonald múltja minden szava és egész élete­: hogy az ál­dozatokból a nemzet minden rétege arányosan fogja kivenni a maga részét s hogy továbbá, ha meghozza az ország a kért áldozatokat, azokat nem egy párt­nak, hanem magának a nemzetnek a javára fordítja s az önmegtagadás és a szenvedések nem lesznek hiábavalók. Aki Magyarországot jobb jövő felé akarja elvezetni, annak így kell tudni kiállani a nemzet elé, le kell mondania a svindli, a befolyásolás, az erőszakosko­dás és visszaélések , egész rendszeréről, mely tűrhetetlenné teszi a magyar leve­gőt és kertelés nélkül kell feladnia a magyar nemzetnek ezt a kérdést: akar-e a szükséges súlyos áldozatok árán a Duna—Tisza völgyén, a saját sorsának ura maradni? Aki ezt teszi, aki így áll a nemzet elé, az meg fogja kapni a füg­getlen kisgazdapárt fenntartás nélküli támogatását. Ezért újból megkérdezem az új év küszöbén Gömbös Gyulát, mit szándékozik cselekedni, tovább erősza­kolja-e a lejárt múltat, vagy becsületesen törekedni fog egy új és jobb magyar jö­vendő felé? A revízió útja (M.­­.) Az elmenekült régi és a reánk köszöntő újév határmesgyéjén lehetet­len fel nem tennünk a kérdést, mivel gyarapodtak a magyar békerevizió esé­lyei s milyenek legközelebbi kilátásai? A külföldi közvélemény gazdasági, er­kölcsi, politikai tényezőinek növekvő rokonszenve és érdeklődése kétségtelen a mi nagy ügyünk iránt, mindez táplál­kozik abból a felismerésből, amely a békékkel megrontott Európa sorsán a megjavított békékkel szeretne segíteni. E céltudatos törekvés mellett, ezzel pár­huzamosan a szerencsétlen nemzetközi helyzet akarva-nem akarva ugyanerre az útra„Sodorja azokat is, akik eddig a békeszerződések betűszerinti fenntartá­sához, minden ellenkező tapasztalat da­cára, oly görcsösen ragaszkodtak., Az élet, a valóság nyomása alatt kénytele­nek maguk is megszegni ezeket a szer­ződéseket, miközben még mindig érin­tetlenségüket hangoztatják. Mikor Fran­ciaország megtagadta az Egyesült Álla­mokkal szemben a háborús tartozások legutóbbi esedékes részletét, ezzel tulaj­donképpen egy olyan kötelezettséget szegett meg, amely a békeszerződések­ből folyik s ráadásul megszegte ezt sa­ját volt szövetségesével szemben, akinek anyagi és katonai segítsége részére a győzelmet megszerezte. Nem sokkal sú­lyosabb mulasztás ez, mintha mi tagad­nánk meg a fizetést ellenségeinkkel szemben? Azonfelül: Franciaország tud fizetni és még se fizet, úgyszólván elvből nem fizet, elvből nem teljesít egy kardi­nális kötelezettséget, tehát elvileg tart­hatatlannak érzi, egy ponton legalább, a háborús adósságok tekintetében, eze­ket a szerződéseket. A francia politika és a francia közvé­lemény tizenkét éven keresztül úgy okoskodott e szerződéseket illetőleg, hogy ha azoknak csak egy pontjához is hozzányúlni enged, hacsak egy ilyen pont is megtámadhatóvá lesz, ha csak egyet is meg lehet szegni, ez a békerend­szer a maga egészében meginog, kérdé­sessé válik. S íme Franciaország most maga helyezkedett arra az álláspontra, hogy igenis ezeknek a szerződéseknek betarthatatlan pontjai vannak s mind­járt alkalmazza is ezt a felfogást, egye­lőre csak bizonyos pénzügyi, hitelügyi kötelezettségekre. Az elv szempontjából azonban ennek az eljárásnak ugyanaz a jelentősége. Mert csakugyan, ha egy ponton meg lehet szegni ezeket a köte­leezttségeket éspedig a jóvátétellel oly szorosan kapcsolatos háborús adós­ságoknál, miért muszáj betartani őket más ponton? De ne mondjuk, hogy Franciaország megszegte kötelezettségét, mondjuk csak, hogy revízió alá vette őket. A tízéves francia béke­ideológia szempontjából ez talán még súlyosabb szó, ime mégis lassan kint ezt is meg­szokják, sőt maguk kezdik alkalmazni és érvényesíteni. ■и Minin wirai' iiimn­­­in атNoжимв/%жяNoяп A békeszerződések pénzügyi rendel­kezéseiről minden józan ember előre megmondhatta, hogy előbb-utóbb telje­síthetetlenek lesznek, arra azonban jók voltak, hogy hosszú időre tönkretegyék Európa gazdasági produktivitását, hitel­életének rendjét és zavartalanságát. Ezeknél az anyagi természetű rendelke­zéseknél is rombolóbban hatottak azon­ban a békeszerződésnek területi változ­tatásai, azok az uj határok, melyek mohó, vicinális impériumok kedvéért megbontottak régi, történelmileg kiala­kult, gazdasági és földrajzi egymásra­utaltságon felépült állam konstrukciókat s megindították a vámháboruk, a keres­kedelmi és pénzügyi elzárkózás új kor­szakát régi, békés országok között is. A páriskörnyéki szerződések elméletileg proklamálták csak a békét. A gyakorlat­ban ez a béke a háború folytatását je­lentette, a gazdasági és politikai kímé­letlenség, a brutális élet-halálharc új eszközeivel. A háborút Európa még csak kibírta valahogy, ebbe a békébe, ennek lehetetlen föltételeibe bele kellett pusz­tulnia. A csődök, kényszeregyességek, moratóriumok, valutakrízisek járványa, melynek egyik állam a másik után ál­dozatul esik, éppúgy ennek a béké­nek kényszer-likvidálását jelentik, mint ahogy a forradalmak, a katonai frontok felborulása, a hadseregek fegyverletétele és szétzüllése a háború kényszer-likvi­dálását jelentették. Ez a béke­névvel takargatott gazda­sági csőd és anarchia azonban az úgy­nevezett győztes államokat is utélén. Franciaország, akár azért nem fizet, mert nem képes rá, akár azért, mert nem akar fizetni, ugyanannak a tanulság­nak következményeit kénytelen magára is alkalmazni. S amikor, a békeszerző­dések egyik következményét, a háborús adósságok megfizetését saját volt szö­vetségesével szemben lehetetlennek nyil­vánította, vagy lehetetlen feltételekhez kötötte, ezzel, akarva-nem akarva, rálé­pett maga is a revízió útjára, rálépett egyoldalúlag, önelhatározásból, de re­­­méljük, visszavonhatatlanul. Francia­­ország, mielőtt erre a lépésre határozta magát, nem folyamodott a népszövet­ségi alapokmány híres 19-ik paragrafu­sához. Nem kérte ki előzőleg a genfi legfőbb fórumok hozzájárulását, ahová a legyőzötteknek minden nyomorult kis jogukért, panaszukért apellálniuk kell. De minek is fordult volna ide? Igazán nem kellett tartania tőle, hogy Genfben szerződéses kötelezettségeinek teljesíté­sére fogják kényszeríteni. A népszövet­ség, amely maholnap a maga egészében a csődbejutott államok tömeggondnok­sága és tömegképviselete nevét veheti fel, maga is kénytelen lesz előbb-utóbb egyhangúlag proklamálni a kölcsönös és általános nemfizetés szabadságát. A háborús kötelezettségek és a béke­­szerződések revíziója azonban ezen a ponton, ahová Franciaország is elérke­zett, meg nem állhat. Ennek a feltartha­tatlan folyamatnak a bajok gyökeréig kell hatolnia, hogy igazán gyógyulást hozhasson győzteseknek és legyőzöttek­nek egyaránt. Mi, akiket ezek a szerző­dések legmélyebben és legigaztalanabbul sújtottak, megtehetnénk, Franciaország példájára, hogy egyoldalúlag feloldott­­nak nyilvánítsuk magunkat területi ren­delkezéseik alól. Ez, persze, csak elvi revízióját jelentené Csonka-Magyaror­­szág határainak, mert, ha a háborús adósságok nemfizetését nem is kell fran­cia részről fegyveres erővel érvényesí­teni, a trianoni határok ilyen elvi reví­ziójából a gyakorlati érvényesítésig az út egy új háború örvényein vezetne ke­resztül. Magyarország sokkal gyöngébb, nyomorultabb állapotban van, hogysem ilyen gyakorlati lépésre is rászánhatná magát, ahhoz a küzdelemhez azonban, melyet a revízióért folytat, a francia nemfizetés példája új, hatalmas elvi és erkölcsi argumentumokat szolgáltatott. Mi nem hiszünk benne, soha, egy percig sem áltattuk magunkat azzal, hogy ez a küzdelem, a népszövetség jóvoltából, an­nak hozzájárulásával, szentesítésével fog valaha is győzelemhez jutni. De még ha ez a lehetetlenség bekövetkeznék is, ha békés után elnyernénk is ezt a szank­ciót, nem hiszünk a jognak és igazság­nak olyan erejében, hogy egy ilyen genfi ítéletnek a mi rabló szomszédaink alávessék magukat s az előtt megha­jolva, visszaadják nekünk mindazt, ami nemcsak az ezeréves jog, de egy ilyen nemzetközi ítélet alapján is megillet. Nem hiszünk ilyen csodákban, és mégis küzdenü­nk kell érte, hogy ennek a cso­dának legalább az első megnyilvánulása, ez a genfi ítélet bekövetkezzék. Küzde­­nünk kell érte, hogy jöjjön el az a pilla­nat, amikor ellenségeink saját szövetsé­geseiktől s az egész európai közvéle­ménytől erkölcsileg és politikailag hiva­talosan is magukra hagyatva nézzenek szembe a mi igazságunkkal s amikor mindaz a nyomaték, amit a népek igaz­­ságérzete, az új Európa gazdasági és politikai érdekeinek összessége jelent, a mi javunkra esik a mérleg serpenyőjé­ben. S ami ezzel voltaképpen egyet­­je­lent, küzdeniünk kell azért a pillanatért, amikor Franciaország a nemfizetés jo­­gosságától, melyet Amerikával szemben magának vindikál, eljut a mi nemfizeté­sünk jogosságának elismeréséig, vagyis annak belátásáig, hogy amit fizettünk is, amit fizettettek velünk, amit elvettek tőlünk, vissza kell kapnunk ugyanazon az alapon, a békeszerződések lehetetle­nülése folytán. El kell jönnie a pillanat­nak, amikor Franciaország saját érde­kében is, Európa érdekében is, mostani kis rabló­ szövetségeseivel szemben er­kölcsi, pénzügyi, politikai, sőt fegyveres erejének egész nyomatékával mellénk áll annak a revíziónak jegyében, amelynek útján már ő maga is megtette az első lépést s amelynek az a csodálatos tör­vénye van, hogy aki egyszer elindult rajta, többé meg nem állhat csak a vég­leges, az utolsó állomáson. Kétszobakonyha... Irta: Dallos Sándor A húgától jött, aki Budán lakott a Margit-körúton egy harmadik emeleti kétszobakonyhás lakásban, számtiszt­nek volt a felesége, két gyermeke volt, szőke volt, kopott körme volt, kezében feketefoltos, szidolos ruha volt, mikor becsengetett hozzá, a kontya, amelyet az ura kedvéért eresztett, lógott a nyaka felett, kiálltak belőle a hajtűk s a szvet­­terből, amelyről elől hiányzott egy gomb, kicsit még kiérzett délelőttről a főtt kararádé szaga. Mikor belépett hozzá, végigsimított a haján, feltolta a homlokán a fürtöket, megölelte, aztán bevezette a szobába, ahol a gyerekek vedlett játékokkal játszottak valamit és öt észre se igen vették. Az íróasztal mel­lett kopott volt a fal, a függönyön nagy stoppolás látszott s az egyik széken nyitva hevert a háztartási napló, ame­lyet a huszon­ötéves fiatalasszony —­ öt éve anya és hat éve feleség — fillérnyi pontossággal vezetett. — Drágám’ — mondta neki a huga —­ régen nem láttalak — Régen — bólintott rá. — Valóban, régen voltam nálad. S a pillantása egy villanás alatt fel­szívta a környezetet. — Hogy vagy? A fiatalasszony mosolygott. Ez a mo­solygás olyan volt, mint a hétköznap. Hétfő, kedd, vagj bármelyik, S a kara­rádé illatát juttatta az eszébe. — Kicsit, azt hiszem, fáradt vagyok. A gyerekek... sok vesződség... az uramnak új ruha kellene, nekem téli­kabát, ez már hároméves, kicsit kopott, de lehet, hogy eljárok még két évig benne ... új cselédet keresek, de drá­gák. Negyven pengő! Azt hiszik, az em­ber lopja a pénzt. Be kellene eresztet­­nem a padlókat. Húsz pengő. Sok. A Laci fizetése havi háromszáz, négyen vagyunk rá, nem csekélység. A nénje nézett rá, valami furcsa, ki­csit kesernyés mosoly volt a szája szé­lén, kicsit gúnyos is, kicsit kevély, de alattomban ijedt s az elrontott gyomor izéből volt rajta egy vonás. Mert hu­szonhétéves volt, ragyogó szép, dús szőke hajú ő is, a női élet teljessége, em­beri szépség teljessége és fantázia, va­laki olyan, aki át tud melegíteni járásá­val egy egész utcát tavasszal és illúzió­val. Isten tudja, micsoda remek és ke­serves adomány ez; huszonhétéves volt, de nem az évei száma rajzolta arcára a fanyar vonást, az semmi, hanem egy­szerűen azt érezte: megfogták. Nem egy ember, nem társadalmi romnák, nem törvények, egyszerűen megfogta az élet. Apró, piszkos és reménytelen egérfogó, kezdetben pókhálószálaknak látszik, an­nak se, kezdetben nincs, később, illú­ziók fakultéval, acélabroncs, acélkerítés közben az ember körül, apróra, mérsé­keltre, temperáltra, kétszobakonyhára, férfiingek és női ingek létszámellenőrzé­sére beosztva, a frizurából konty, a vil­lanó mosolyból felhőkörvonal, a hom­lokból homlok, a kézből kéz, a termet­ből szervezet lesz és nem, igazán semmi se válik valóra abból, amit a lány elkép­zelt, nem, ami jogos jussa lenne a lelke nyomán, amely lánykorában még meg­van neki. Ez rajzolta a szája köré a fanyar vo­nást. Hogy megfogták és eleve, születé­sével már eladták, kiárusították az élet­­lehetőséget, árat írtak a mellére s a nagyáruházba dugták, ahonnét a sze­gény emberek eleganciája kerül ki. Azt gondolta mindig: repülni fog s most s már hónapok óta látja: leragadt a két­­szobakonyhába, ő is leragadt, mint a buga, akármilyen álmai voltak is és akármire született. Mire született? Ezt nem tudta volna igazolni, nem volt bi­zonyítványa róla, hogy: X. Y. hölgyet nagy utakra rendelem, lelkek közé, ki a taposómalomból s arra, hogy védje a veszendőnek indult illúziókat. Nem, bi­zonyítványt nem adtak neki ott, ahon­nét az életek szakadnak, a benső több­ségéről nem volt semmi polgári igazo­lása, de hivatalnok volt az apja két­szobakonyhás, kopottbútoros, vedlett­­falas, becsülettudó, kötelességtudó, őszes és a hajladozásban görnyedt derekú, a sok köszöngetéstől jobb felől homorú volt a kalapja széle s ő három éve lökő­­dött már a szülei és a húga között, a két két szobakonyha között, két kopott faltapéta pofozásában ide-oda, ide-oda, mint az órainga, amelybe bosszúból lel­ket lehelt a teremtő időnek egy olyan perce, mikor az Isten már unatkozott s kicsit félrenézett. — Hogy élsz? — kérdezte a húgát. Az mosolygott a sápadt, szőke köd­mosolyával. — Jól, Istenem, ahogy élni lehet ma­napság. Ahogy mindenki él. — Uj könyvek vannak, ismered őket?. — Istenem, alig van olvasni időm. — Nyáron egy pusztán nyaraltunk. — Utaztál? Akkor szippantott a levegőből s külö­nös illatot érzett. — Mi ez? A fiatalasszony mosolygott. — Füstölöm a szobát. Szagos forgá­csot égetek. Ez a szagos forgács megint ráült az arcára s tudta: ez a szagos forgács nála is s neki is elkövetkezik. Okvetlenül kikerülhetetlenül, törvényszerüleg elkö­vetkezik. El a két szobakonyhával, amely ki van róva rá, a Gézával, Rampel Gé­zával, aki tisztviselő, becsületes, rendes, kedves, szeretetreméltó kistisztviselő havi kétszázhetven pengő fizetéssel, amely kivételes s amelyet a kollégái irigyelnek tőle, Rampel Gézával, aki ud­varol neki mintegy féléve már, aki bi­zonyára hamarosan megkéri s elviszi egy kétszobakonyhásba, a harmadikba (egész csillagkép lesz) s akivel egy fél óra múlva randevúja lesz a körúton a Biermann cipőüzlet előtt s akivel majd együtt kimennek a városligeti hídra, nézni a korcsolyázókat. Mert a fiú, ez a kedves, édes, meghatóan korrekt és­­.- шшшв 1933 Január 1. vasárnap

Next