Magyarság, 1933. május (14. évfolyam, 98-122. szám)

1933-05-02 / 98. szám

zsinért keltett egy, amelyen kék mezőben fe­­­hér horogkereszt látható. Ez az orosz nem­zeti szocialista mozgalom zászlaja. Az óriási tribünök már teljesen megteltek, mikor este nyolc órakor megnyitották a hi­vatalos nemzeti ünnepet. A fényszórók ki­nyúltak és végigkövették az utón Hitler autó­ját, amely a díszpáholy felé vonult. A dísz­ezután egetverő éljenzéstől kísérve Hitler kancellár lépett az emelvényre, hogy szóza­tot intézzen a német néphez. Hitler mindenekelőtt megállapította, hogy­­ez elmúlt hetven év alatt a régi május elseji ünnepek a gyűlölet és a testvérharc napjai holtak. Hetven éven át május elseje a né­század tisztelgett Hitler előtt, majd Golring üdvözölte a kancellárt, akit a tömeg óriási Heil-kiáltás©kkal üdvözölt. A többezer főnyi énekkar ekkor rázendített a „Der Gott, der Eisen wachsen Hess, der wollte keine Knechte" kezdetű egyházi dalra, amelynek elhangzása után Göbbels birodalmi minisz­ter mondott beszédet, a nap jelentőségét méltatva. met nép széttépettségének szimbóluma volt, ma pedig az egész német nép nagy egységé­nek jelképe. A német népnek most meg kell ismernie egymást és a “kormány teljesíteni fogja azt a nagy feladatot, hogy összehozza a németeket, ha pedig ők nem akarnák ezt, akkor kényszeríteni fogja őket erre. A németek vagy egyesülnek, vagy kényszerítjük őket erre — mondja Hitler ияияямвив­­1933 május 2. kedd »Német nép, téged nem lehet megalázni többé!« — Mi olyan államról álmodtunk, amely mindenkinek megadja a földön mindennapi kenyerét — folytatta Hitler. — Ez az állam nem függhet a külföldtől. Folytatni kell a harcot, hogy az új eszme é­s az új politikai hitvallás ne tűnjön le többé, hanem mind­jobban meghódítsa a német népet. A német feltámadás zászlóját mindenkivel szemben meg­ kell védelmezni, aki azt hiszi, hogy párba ránthatja.. Öntudatra kell ébreszteni a német népet, meg kell szabadítani e Minder­­wertigkeitskopmlexum átokától és oda kell kiáltani neki.. — Német nép! Te nem vagy másodosztályú a nemzet, ha ezerszer is így akarja a világ. Német nép! Ébredj öntudatra és emlékezzél múltadra. Erős nép vagy, ha erős akarsz lenni. Megalázni nem lehet téged többé. Bíz­zál kormányodban, amely a tied és amelynek nincs más célja, csak az, hogy ismét szabaddá és boldoggá tegyen. A kancellár ezután bejelentette, hogy a kormány az elkövetkező évben proklamálja az általános munkaszolgálati kötelezettséget, amivel elsősorban az a célja, hogy becsületet teremtsen az emberi kéz munkájának. Ismerje meg minden német ezt a munkát s egyszer életében dolgozzék mindenki, legyen tudós, vagy munkás fia, két puszta kezével, hogy azután ne nézhessen le arra, aki két keze munkájával keresi kenyerét. Mindenki egy­forma és senki sem lehet több a másiknál. Kormány gigászi közmunkaprogramot akar megvalósítani. A kormány további feladatait Hitler a kö­vetkezőkben foglalta össze: Minden kezde­ményezést meg kell szabadítani a többségi határozatok végzetes befolyásától. Ennek az elvnek nemcsak a parlamentben kell érvénye­sülnie, hanem a gazdasági életben is. A gaz­dasági élet irányításának megszervezése te­rén a kormány abból indul ki, hogy mindent a gazdasági élet gyökerénél, a parasztnál kell kezdeni. A paraszttól a munkáshoz visz az A fényesen átalakított timavsEPRfl гсищпйвйен Arena-nt b­e délután ók este: hangulatos zene - tánc A sör kertben olcsó ételek és italok Társas összejövetelekre előnyös árak j­ ut, onnan pedig az intelligenciához. Ha egészséges a mezőgazdaság, akkor adva van az egész gazdasági élet szanálásának előfel­tétele. A munkanélküliséget a kormány mun­kaalkalmak teremtésével akarja megoldani. Óriási jelentőséget tulajdonit a magánkezde­ményezésnek s éppen ezért felhívja az egész német népet: tegyen meg mindent, ami mun­kát teremthet. Hozzák rendbe ismét a német házakat és palotákat s már ez is száz- és százezer embernek ad kenyeret. A kormány a maga részéről gigászi közmunka-programot akar megvalósítani, az egész német úthálóza­tot újjá akarja építeni. Utolsó programpont­­ként Hitter a mai kamattételeit ellen indí­tandó harcok és olyan­­kereskedelmi politika kezdeményezését jelölte meg, amely bizto­sítja a termelés állandóságát, anélkül, hogy tönkretenné a német mezőgazdaságot. A A. Levél a hősök menny­országába Írta: Beér Gyula Egyszer már inni akartam neked, Palikám. Régen, még akkor!... Azután meggondoltam. Gondoltam, majd csak megjössz és akkor mindent elmondok majd. Mert szóval — gondoltam — ta­lán mégis csak könnyebb lesz... De te csak nem jöttél! Az idő meg múlt, múlt. Akkoriban nagyon gyorsan röpültek a napok, a hetek, a hónapok, később már az évek is ... És egyszer­esek, —­ a második nyáron, — engem is elvittek. Engem is először északra vittek, azután délre, azután megint föl északnak­, pokolból pokolba... És így történt, hogy egyszer csak egé­szen kiment a fejemből. Hej, sok min­den, kiment abban az időben az ember fejéből!... És azóta csak tegnap jutott megint az eszembe. Csak tegnap este, mikor Sári­kával újra találkoztam ... Mert igen: Sárikáról akartam én akkor neked írni. Meg akartam tudniillik a dolgot magya­rázni ... Persze, te most közbevágsz, — szinte hallom a hangodat, — hogy szép-e még Sárika? Hát, kérlek, bizony még mindig na­gyon szép. Még csak most szép igazán! Asszonyos, tudod! Igazán szépek csak az asszonyok tudnak lenni... Elhitted volna te ezt valamikor? ... Akkor? ... Akkor még én sem ... És ahogy egy percre magunkra ma­radtunk a sarokban, — kis házibálon találkoztam vele tegnap este, — az volt mindjárt az első kérdésem, emlékszik-e még rád? — Hogyne! — felelte kedvesen. — Elesett, ugy­e? Hallottam. Szegény... Mosolyogsz, Palikám? ... Hát, igen, kérlek, ezt­ mi már így szoktuk, — em­lékezhetsz rá! — a halottakról mindig így beszélünk: szegény... Azután jódarabig diskurálgattunk még. Sok mindent kérdezett. Rólad is, másokról is. Kik haltak meg, kik élnek még a régiek közül, kivel­ kiből mi lett? Azóta, hogy férjhez ment, — úgy mondta — ő sem járt ott a tóparti városkában. Tizenhatban ment férjhez ... Később táncoltunk is, akkor egyszer­csak így sóhajtott föl: — Istenem, milyen furcsa, amikor két ember, aki már régen nem látta egy­mást, még csak egymás hírét se hal­lotta, váratlanul megint összetalálko­zik!... Talán nem is jó!... Kicsit mintha összerázkódott volna. — Sőt! — feleltem rá nevetve. — Az ilyen találkozások, egészen bizonyos, előre meg vannak írva a csillagokban! Isten újjai kifürkészhetetlenek, de va­lami célja mégis van velük! Ezzel is, hogy mi most itt találkoztunk... És ahogy ezeket mondtam, ott tánc közben, a derekát kicsit jobban magam­hoz szorítottam. Sárika rögtön elhúzó­dott. Még a fejét is elfordította és ezt mondta: — Nézze, nekem uram van, meg két szép gyermekem, a mi találkozásunkkal tehát a jó Istennek nem lehet már sem­miféle szándéka. Ne is fürkéssze!... Semmi!... És ekkor jutott megint eszembe, hogy valamikor írni akartam neked, Palikám. Most, hogy hazajöttem, — már hajna­­lodik odakint, — mindjárt neki is ülök, hogy végre csakugyan megírjam, amit akartam. Tudniillik, amikor te elmentél, akkor én... én, a te legjobb barátod . Igen, Palikám, már akkor be akartam neked vallani, meg akartam magyarázni és bocsánatot akartam tőled kérni. Ak­koriban valahogyan mégsem tudtam rászánni magam, nem vitt rá a lelkem... Úgy volt az, kérlek, hogy amikor el­mentél, azon az első nyáron én, tovább is jártam Sárikáékhoz. Úgy, mint az­előtt, csak éppen, hogy már nem veled. Mindig rólad beszélgettünk! Elvittem hozzá a tábori­ lapokat, amiken csókol­­tattad a Sárika kezét. Az újságot is együtt olvastuk, együtt néztük a térké­pet is, hogy merre járhatsz ... A zon­goraóráira is mindig elkísértem a Liget­utcába, az óra végére is mindig vissza­mentem érte. Úgy, ahogy te szoktad. A templom előtt is megvártam vasárnap, úgy, mint te. Könyveket, kottákat is vittem neki, úgy, mint te. Helyettesítet­telek, Palikám, és vigasztaltam, ahogy az jó baráthoz illik is. És vártunk. Vártuk, hogy megjössz, vé­g lesz a háborúnak, így múltak akkor a napok, a hónapok... Karácsonyra, — mert te még mindig nem jöttél haza, — vettem neki egy könyvet: az Anyegint. Helyetted vet­tem ... ő meg nekem egy selyemzseb­kendőt ado­tt a monogrammommal. Aztán tovább vártunk. Jött, közeledett a tavasz, még mindig nem jöttél. Jött, közeledett a tavasz, az idő mindig szebb lett, már nem voltak olyan hideg napok, mindig melegebb lett,­­ mondogattuk is, hogy neked is jobb lehet most már... örültünk neki, Palikám!... Ez időtájt megesett néha, hogy Sárika korábban jött el a zongoraóráról. Vrana kisasszonynak azt mondta, hogy a feje fáj. Nekem is azt mondta: "Lehet, hogy így is volt. És — csak ezért — lefutot­tunk a ligetbe, a tó partjára levegőzni. Úgy öt-hat óra körül volt ez délutánon­­kint, az este kezdett már leereszkedni a fák kopasz koronájáról és lassan kint szétmázolt, egybekent mindent, egy­kettőre rásuhant nesztelenül az utakra is. Néha már alig láttunk a lábunk alá, ilyenkor a karomat nyújtottam neki. Persze, csak udvariasságból... Közben­­közben megálltunk, mutogattunk bele a sötétbe, ijesztgettük egymást, — hu! hu! — és nagyokat kacagtunk hozzá. Az­után megint nekilódultunk: két sötét imbolygó árnyék egy régi Mednyánszky­­képen... Alig egy negyedóráig tartottak ezek a séták, csak a zongoraóra végéig,­­azután siettünk haza. Visszafelé a liget szélén, az első házak­nál, egy percre megszoktunk állni. Min­dig hazáig kisértem ugyan, de mégis mindig így búcsúztunk el... És búcsú­­záskor, — Palikám, még ma sem tudom hogyan volt? — valahogyan összeért az arcunk. Otthon éjszaka ezért soha nem tudtam elaludni. Azon gondolkoztam, vájjon megcsókottam-e Sárikát? Csók volt-e az? És ő vájjon mit gondol most magában?... Másnap este megint így volt, csak valamivel jobban. Akkor már tudtam, — akkor már egészen biztos voltam benne, — hogy igenis, megcsókoltam... Akkor hirtelen az jutott az eszembe, — és azután is mindig, valahányszor csak csókolóztunk, — hogy ha te ezt tudnád, Palikám! Ha te most minket látnál valahonnan? Nagyon rossz érzés volt... Hogy így volt-e vele Sárika is, azt nem tudom, nem mertem megkérdezni tőle. Különben is, — bevallom, Palikám, — akkor már mindig ritkábban beszél­­gettünk rólad... Azután ... Hát azután, — már mond­tam, — engem is elvittek. Sokan men­tünk el akkor megint. Vittek, mentünk. Azután ... Azután ... Ó, mennyi min­den történt még azután, Palikám, el sem tudod képzelni! Azután jött még csak az igazi hadd elhadd, amikor te már kiáll­tál a sorból... összedült, kérlek, min­den! Háboru-béke: minden összedült... Azután ... Azután ... Azután tegnap, — ahogy mondtam, — találkoztam Sári­­kával. Belőle is asszony lett azóta. Ura van, meg két kisgyermeke. És elfelej­tette, hogy te, meg én... Vagy téged ta­lán nem is felejtett el? Hiszen olyan szépen,, olyan kedvesen mondta: sze­gény ... Engem csak végignézett... Amikor elment, akkor is csak éppen, hogy biccentett a fejével... Most már talán nem haragszol, hogy­ akkor mindjárt nem írtam Neked? Hogy akkor mindjárt nem írtam meg?... Most már úgyis csak mosolyogsz rajta. Ezen is, mindenen. És most már, ugy­e, kvittek is vagyunk, Palikám? ... Hát akkor, szervusz! »Soha nem logonk meghajolni« Hitter kancellár se következő szavakkal fejezte be beszédét: — Harcolni akarunk nemzetünkért és meg akarjuk oldani feladatunkat, bár tudjuk, hogy nagy nehézségeket kell leküzdenünk. A világ üldöz bennüket és nem akarja elis­merni, hogy jogunk van az élethez és hazánk védelméhez. Német népem) Ha egy egész vi­lág van ellenünk, annál inkább egységesnek kell lennünk. Hangoztassuk szüntelenül és kiáltsuk a világ fülébe: „Tehettek, amit akar­tok, soha nem fogunk meghajolni, sohasem fogtok kényszeríteni bennünket, hogy jármot vegyünk a nyakunkba. Soha nem szűnünk meg követelni egyenlő jogainkat. Ne remény­kedjetek abban, hogy árulók lesznek közöt­tünk, akik majd segítenek nektek. A német nép magához tért és nem tűr meg soraiban többé olyanokat, akik nem akarják Német­országot."­­ Becsületesen meg akarjuk érdemelni népünk újjászületését. Nem kérjük a Minden­hatót: „Uram, tégy bennünket szabaddá!" Cselekedni és dolgozni akarunk, hogy eljöj­jön egyszer az óra, amikor odaállhatunk a Mindenható elé és megkérhetjük: „Uram, lá­tod, megváltoztunk. A német nép nem a becs­telenség, szégyen, önmarcangolás, kicsinyes­ség és kishitűség népe többé. Nem, Uram! A német nép ismét erős lett, erős szellemé­ben, erős akaratában, erős a kitartásban és erős az áldozatok elviselésében. Uram! mel­letted akarunk maradni, csak áldd meg har­cunkat és szabadságunkat, áldd meg a német népet és hazát!" A kancellár több mint egyórás beszédét vi­haros „Heil!“-kiáltások fogadták s percekig zúgott a hatalmas térség a tömeg szűnni nem akaró éljenzésétől. Ezután a két himnusz, a nemzeti szocialista induló és a Deutschland- Lied eléneklése következett, majd a nemzeti szocialista ifjúsági szervezetek küldöttsége fiatal tölgyet ültetett Hindenburg elnök tisz­teletére. Az ünnepséget takarodó zárta be, majd megkezdődött a káprázatos tűzijáték, amelyet a tömeg mindvégig lelkes tapssal kí­sért. A milliós tömeg szétosztása az éjszakai órákban minden rendzavarás nélkül ment végbe. Németvölgykát és Mártonhegyi­­út sarkán elterülő telektömbön épülő családi villák Három szoba hallal, min­den mellékhelyiséggel,saját külön kerttel, elegáns kivitelben, kulcs átadásig P 22.000.— Nagyobbak megállapodás szerint* Még ez évben 39 évi adómentesség. Lefog­lalható: Katona, Székely és Molnár építész­mérnökök irodájában, V., Személy­­nök,u. 9/A. Telefon: Aut 29-8-29,22-5-59 Zsidó és marxista nem lehet a német újságlírószövetség­ tagja Berlinből jelentik. A német újságírók bi­rodalmi szövetsége vasárnapi közgyűlésében határozatot hozott, amelynek értelmében az újságírószövetségnek a jövőben nem lehetnek zsidók vagy marxisták a tagjai. A szövetség új elnökévé a küldött­ közgyűlés Ottó Diett­­richt választotta meg, aki a nemzeti szocia­lista párt sajtófőnöke. A választás egyhan­gúan történt. Felavatták Takács Sándor emléktábláját a parlamentben A képviselőházban Almásy László elnök kezdeményezésére emléktáblával jelölték meg Takács Sándornak, a nemrég elhunyt tudós pap történetírónak, a parlament főlevéltár­nokának dolgozó­szobáját. Ebből az alka­lomból hétfőn délelőtt a parlamenti könyv­tár olvasótermében kegyeletes ünnepség volt, amelyen előkelő közönség jelent meg. A megnyitó beszédet Almásy László mondotta. Rámutatott arra, hogy Takács Sándor, a tör­ténelem tudós professzora és hivatásos mű­velője, a magyar nemzeti irodalom kiváló képviselője, csendes elvonultságban, az országgyűlés monumentális palotájának bástyaszobájában, a nagy Duna partján, egyéniségének megfelelő magányban rótta le egyik évét a másik után, folytonos alkotó munkában. História és literature, szépiro­dalmi és történetíró, mindkettőben eredeti és kiváló volt. Iránya mindenekfelett ma­­­ gyar. Az ősi magyar alkotmány kutatója, védője és harcosa. Minden írása a nemzet jogaiit védi, a ne­­zet elnyomása ellen küzd, munkája az elnyomott, sokat szenvedett, agyonkinzott magyar nép erényeinek és szenvedéseinek dicsőítése. De ami írásait ab­szolút értékessé teszi, az, hogy nagy szorga­lommal és tudással összegyűjtött forrásak teljes bizonyító erővel bírnak. A tetszéssel fogadott beszéd után Nagy Miklós, a parla­menti könyvtár igazgatója, hosszabb tanul­mányban ismertette Takács Sándor életét, egyéniségét és jelentőségét. A mélyreható és szeretettel megirt tanulmány­­ nagy... hálást, keltett a megjelentekben. Ezután az ünnep­ség résztvevői felvonultak Takács Sándor volt dolgozó­szobájába s megtekintették az" emléktáblát, amely Valkó László szobrász­művész sikerült alkotása.

Next