Magyarság, 1933. október (14. évfolyam, 223-248. szám)

1933-10-01 / 223. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILIÓ, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDENNAP BUDAPEST, 1933 OKTÓBER 1, VASÁRNAP FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, VI. KERÜLET, ARADI­ UTCA 8. TELEFON: *278—09 (25 MELLÉKÁLL.). LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129. FIÓKKIADÓHIV­ATAL: BUDAPEST, IV. ESKÜ-UT 6. FELEM. T.: *888-66. (4 MELLÉKÁLL.) POSTATAKARÉKPÉNZTÁR­ CSEKKSZÁMLA: 28990. ттттштмяяшжяштятатавяжшшяятшшяашяшиввеа XIV. ÉVFOLYAM, (3770.) SZÁM Az eszlári könyv Irta: Milotay István Néhaivaló nagy Ugrón Gábornál üldö­géltem egyszer mint fiatal újságíró. Lá­togatója volt s a könyvtárban kellett rá várakoznom. Unalmamban böngészni kezdtem a könyvespolcokon s kiemeltem egy-egy érdekesebb munkát a többiek közül. Ahogy lapozgattam bennük, lép­­ten-nyomon aláhúzott sorokra bukkan­tam. Sokszor oly erővel dolgozott az ol­vasó ceruzája, hogy a lapok átszakadtak az indulatos jelzések alatt. Oldalt, a margókon felkiáltó- és kérdőjelek ágas­kodtak egy-egy éles szó, egy-egy mar­káns megjegyzés kíséretében, amelyet a friss benyomások alatt valaki keze azon­nal papírra vetett. Némelyik munka né­melyik lapja úgy hatott, mint egy csata­tér, a lelki és szellemi küzdelem ceruza­nyomai borították, amely a szerző és olvasó között valamikor lejátszódott. Feltűnt azután az is, hogy sok értékes kötet sarka beszakadt, a borítéktáblák szegletei letörtek, mintha valaki erőszak­kal rongálta volna meg őket Meg is je­gyeztem a házigazdának, hogy jobban kellene vigyázni a könyvekre. Ki végzi a takarítást, hogy ilyen sok a megron­gált kötet közöttük? Ugrón csöndesen elmosolyodott és azt mondta: — Nem a szobalány a hibás, én vagyok a könyv­­pusztító. Az olvasmányaim, az érdeke­sebb munkák annyira hatnak rám, any­­nyira kirobbantják belőlem a helyeslést vagy ellentmondást, sokszor olyan indu­latba hoznak, hogy becsapom a kötetet. Nem tudom megállni, hogy mindjárt pörbe ne szálljak az íróval. Innen a sok hevenyészett aláhúzás, a sok össze-vissza ceruza-jegyzet. Sokszor dühösen a sa­rokba hajítom a könyvet, hogy másnap vagy egy félóra múlva fölvegyem s újra tovább küzdjek vele s esetleg újra a sa­rokba vágjam, mig egészen el nem ol­vastam. Ha már az eleven szerzővel nem birkózhatom, igy birkózom a szellemé­vel. De persze annak már igazán könyv­nek kell lenni, amelyikkel ilyen szemé­lyeskedő viszonyba lépek ... Hát így birkózom én is és azt hiszem, velem együtt százan és ezren igy birkóz­nak napok óta Bary Józsefnek, a tisza­­eszlári pör vizsgálóbírójának nagy kö­tetével, ezekkel a félelmetes memoárok­kal. Abbahagyom őket az izgalomtól megviselve, hogy aztán újra elővegyem, újra küzdjek velük és szenvedjek tőlük, míg csak végére nem értem. Különös könyv. Egy pör vádiratának, személyi, tárgyi önigazolásnak készült a meghig­gadt utókor számára s akarva-akaratla­­nul egy félelmetes memento lett belőle, egy egész korral, egy kormányzattal, egy egész országgal, egy egész világgal szemben. A Magyarság egyik olvasója azt írta a minap róla, hogy olvasás köz­ben sokszor elhomályosultak a szemei és a torkában dobogott a szíve a leküzd­hetetlen izgalomtól. Pedig ez a könyv nem akar hatni irodalmi eszközökkel. Csak az igazságot akarja egy puritán, zárkózott, hallgatag természetű, korrekt és önérzetes magyar bírónak őszintesé­gével és egyszerűségével. Bary József amit elmond, azt szinte hivatalos han­gon mondja el. Ő nem akar se izgató, se érdekes lenni. A színtelen, jelentékte­len dolgoknak ugyanazt a pedáns, szinte monoton hangsúlyt adja, mint a legmeg­döbbentőbb mozzanatoknak. Azt se lehet mondani, hogy küzd ezzel a roppant fe­szültséget lehelő anyaggal, ennek mű­vészi fogásokra csábító erejével. Nem küzd, mert nincsenek se írói, se mű­vészi hajlamai. És mégis ebből, vagy éppen ebből az ellentétből, az író, a bíró tartózkodásából, lapidáris egyszerűségé­ből s a történet idegkínzó ellentétjeiből támad az olvasás megrázó, nyugtalanító, wimm­enffiimmrmi­HT­T -­ t szinte gyötrő és elernyesztő élménye. Micsoda szegénység minden írói fantá­zia, minden képzelet, minden művészi becsvágy az életnek, a valóságnak ilyen utolérhetetlen teljesítményével szemben, mint ez az eszlári gyilkosság, ez a bű­n­­per a maga titokzataival, a felhőkből és az utca porából, a tiszaparti füzesekből, a sötét zsinagógákból, a kocsmákból, a rutén tutajosok, a galíciai kazárok, a sza­bolcsi zsidó földesurak, a csendbiztosok, a cselédek, az orvosszakértők vallomá­saiból, a fiskálisok, a megyei urak, az újságok, a politikusok, a kormány és a világbíró Rotschildok erőfeszítéseiből, sakkhúzásaiból lecsapó meglepetéseivel! Az első, talán legmaradandóbb benyo­más, hogyan tör be a csöndes, nyugal­mas, napvilágos magyar életbe valami szörnyű idegenség és bizonytalanság a galiciai bevándorlók megjelenésével s az eszlár­ gyilkosság nyomán a földalatti rejtelemnek valami izgató és nyomasztó érzése, valami uj, sötét, ismeretlen, lehe­tetlen dolognak, amivel ezeréves életében ez a lélek és ez a képzelet soha nem találkozott. A mi életünk olyan volt, még legsötétebb titkaival és bűneivel együtt is, mint egy nagy, világos, fehérre meszelt falusi ház s most egyszerre egy sarkába, amelyet idegenek szállottak meg, valami homályos, valami megfejt­hetetlen és megérthetetlen férkőzött be. Az eszlári por nyomán úgy riadtunk rá erre, mintha a búzaföldek, a széles, po­ros országutak, a derűs mezőségek egy­szerre megnyíltak volna alattunk, egy másik áthatolhatatlan lélek mélységeit és irtózatait mutatva. Micsoda két világ állt itt egymással szemben és döbbent rá a másik jelen­létére. Az egyik oldalon a magyar tábla­­bíró-liberalizmus klasszikus, naiv, emel­kedett, lovagias hagyományokból táplál­kozó lelki, erkölcsi, politikai szemlélete, az üldözött felé hajló jóhiszeműség és nagylelkűség érzelmi világa, amelyben még a gaztett is, a betyárvilág elveteme­­dettsége is hősi pózban állt ki az ország­idra s a kockázat, a küzdelem, a jogta­lanság heroizmusát kereste s annak ro­mantikáját ébresztette maga körül. Mi akkor még csak ilyen bűnökben és ilyen bűnösökben hittünk, mert csak ilyene­ket ismertünk. S ezzel a patriarhális, nyílt, keleti lélekkel, ezzel a kultúrával és ezzel a szemlélettel szemben egyszerre megjelent egy félelmetes alvilág, a gali­ciai és ukrajnai gettó, a soha napsugárt nem látott odúk, utcák, boltok, szobák, templomrejtekek, pincék világa. S a ben­nük felnőtt lélek, a négyezeréves ősiség, a babona, a vadság, a gyűlölet, a ha­­szonszomj, a kéj, az alattomosság, az idegenség népe és világa, a maga kibo­gozhatatlan egybefonottságával, ugyan­ilyen szolidaritásával és ugyanilyen cél­jaival. Micsoda naiv és mégis milyen drámai erőfeszítés, mikor a magyar közvéle­mény, a sajtó nagy része, a politikai vezérférfiak meggyőzni próbálják ön­magukat s a másik, a jobbik magyar zsidóságot, hogy ne azonosítsa magát ezzel a sötétséggel. Se a képzeletükkel, se a tapasztalatukkal, se az erkölcsi meggyőződésükkel nem tudnak hinni abban, hogy ez a szolidaritás felnyúlik azokra a napsütötte térségekre, ahol en­nek a zsidóságnak benszülött rétegei a társadalmi és anyagi elismertetés, a beérkezettség, a nyugati civilizáció, a keresztény államrend, a nemzeti egyen­jogúság áldásaiban egy asztalnál ülnek velünk. Nem tudnak hinni benne, hogy mindezeken a korlátokon, gátlásokon, látszatokon, ezen a megszokáson túl van egy feloldhatatlan törvény, amely a fajiság törvénye, amely mindent eltipor és mindent alárendel önmagának. Hiába próbálják publicisták, mint Rákosi Két szonett Lilla emlékkönyvébe Ha szivem egykor eltemet, Emléked olyan szép legyen, Mint lidércláng a kék hegyen ... Kis bolygó tűz, nem rettenet, Mi beragyogja fényesen Sugár­javesztett éltemet S éjjem mélyéről rámnevet... Fenn felhőfoltos végtelen. Terelget álmot, könny­eket ! A nyáj után a szél megyen S fagyostorával integet... Az élet csendben elüget, Fagyos szél mindent betemet... — De síromban is légy velem! Mul­anyó Jer Multidő, te fonnyadt, vén anyóka, Ki egyre szépülsz, mind ifjabb leszel. Dús kincset ontok ráncos, vén karodba, A mai napot!... Vigyázz, ne vesszen el. Ma láttam Lillát. Fény csókolta lágyan. Sugárszép volt. Mint hold szerelmes éjen ... Ím, lásd­ a kincsen, hogy csillog a vágyam S körötte szikrát izzó szenvedélyem. Ha majd csendben elszárnyalnak az évek S fáradt szememmel már csak téged nézlek, Múlt, te megifjult, szép királyleány, Ha akkor majd a kincset visszakérem­­­, add elől Aggkorom hajnalán Hadd hevítsen át elszállt szenvedésem. Vécsey Leó Nomádok (Misztikus barátom feljegyzéseiből) Írta: Dékány András Nem tudom, hogy vagy te, barátom, de ha én meglátok egy térképet, a világ földabroszát, akkor nekem végem van ám! Mert ez a térkép számomra való­ban a világot jelenti, ennek a földnek minden elérhető és elérhetetlen távlatát. Országok, városok mondanak nekem onnan meséket és ne nevess, de így van, még ismeretségeket is kötök, ha elböngészgetek a színes papiroson. Nézd, az előbb volt kezemben a Lapp­föld térképe és lásd, ahogy elnézeget­tem ezt a szikkadt, tundrás vidéket, a lámpám fényében sátrakat láttam és a sátrak körül rénszarvasok legeltek. Ho­gyan? Nincs nekem semmi bajom, jó­zan a fejem és a szívem is a helyén van, de mérhetetlenül erős bennem a világ, a nagyvilág utáni vágy,­­ olyan va­gyok, mint a rádióantenna, felfogok minden távlati muzsikát. Nekem az ide­gen népek és az idegen földek a muzsi­káim, így van ez, pajtás . . . Szóval, elnéztem ezt a térképet, járkáltam benne, kitágítottam, hogy valódi föld legyen . . . valódi tundra és valódi éger erdő, ahol Janknak él. Ahol oly hosszú a tél, hogy még a nap se meré­szel felmászni oda és ahol oly rövid a nyár, hogy a virágok csak körülnéznek, azután meghalnak ... Itt él Jauknak a társaival, akik, testvér, valódi nomá­dok. Sátraik vannak . . . (várj, bele­nézek a lámpába, hogy jobban lássam, milyenek a lappföldi otthonok) ... sát­raik vannak, de micsoda furcsa építmé­nyek. Bőrből készültek, mint őseink otthonai és a tetőzeten át hosszú karók nyúlnak az ég felé. Ezek a karók füs­tösek, színük szinte fekete és rémülve merednek bele a havas éjszakába. Mert most hó van még odafent és ha jól figyelsz, hallhatod hogyan ropog a rén­szarvasok léptei alatt. Agancsok ütőd­nek össze, de más hangot alig hallani, hiszen a rénszarvasok északi állatok és az észak, tudod jól, eléggé néma, hang­talan. Az az ember, aki most megemelte a sátor fedőlapját, Janknak, a lapp. Fi­gyeli az éjszakát, a fű­ után kapargáló állatokat, ahogy árnyékként járkálnak, közel jönnek a sátrakhoz, meg eltávo­lodnak, ha Janknak felemeli kezét s belesuhint a levegőbe: — Heu, te, heu ! Hogy vízió lenne mindez? Dehogy, már miért gondolsz ilyenre, pajtás! Fel­éledt a térkép, valóság a lappföld, eny­­nyi az egész . . . De ülj ide közelebb, jobban a lámpához, hajolj rá a térképre és mit látsz? Na ugy­e, mintha hűvös­ség szállna végig a szobán és amire itt rátetted a kezed, az barátom, hó. Valódi hó . . . húzd a füledre jól a sapkád, vi­gyázz, a hőmérséklet fagypont alatt húsz! ... Jó, a kutyák csak ugassanak, ne törődj vele, mindig ilyenek, ha ide­gent látnak. Janknak se fog szigonyt dobni, ha egyenesen haladunk feléje, mint becsületes vándorok, akik nem használják köpönyegnek a téli éjszakát. Mit? A sátrak bőrből vannak, rén- és fókabőrből, ezért ilyen sötétek és körü­löttük ezért állnak a szánok így felpak­­kolva, mert holnap, lehet, már útnak indulnak. Eltűnik innen ez a sátorfalu, északra, vagy délebbre kerülnek, hogy, legyen a rénszarvasoknak zuzmóg hanga, mert itt már úgy látszik, kikor tortak mindent a hó alól... Ez tank­i irak, nézd. Háttal áll és figyeli az éjsza-* kát. Belekémlel a sötétségbe, talán hót vihar közeledik, vagy medve után szi­matol, de ő már ilyen, állandóan éber, pihenni is alig ér rá. A törzs főnöke, nézd, milyen szikár és ha az évek el is haladtak már felette, még mindig csupa izom, erő. Lapulj csak ide a sátorhoz, hogy ne vegyen észre bennünket, hogy, elnézzük magunknak titokban ezt a lappföldi éjszakát, a rénszarvasokat és ezt az embert . . . Ó, ne zavarjanak­ ezek a hangok, odabent alusznak, hon­kolnak a gyerekek és az asszonyok. Pi­hennek, mert egész nap a hóban jártak,­ keresgélték a szanaszét legelő állatokat és most fáradtak nagyon. Élelmük ke­­vés ilyenkor, a nagy havazás idején és­ jó aludni, átaludni az éhséget. Tehát a csöndben légy, a kutyák hörgése nem­ zavarja őket, de a mi beszédünkre felo riadnának és vége lenne az álomnak, a nyugalomnak... Igen, valami fényes­­­ség támad, könnyű, alig szemmel fel­ fogható világosság: a mélyen barangoló nap járhat valamerre, kicsikét áttűz a hófelhőkön és azért ez a furcsa, tesi szerű fény. Nézd, a rénszarvasok is fele figyelnek és hogy közelednek egymás­­hoz, mint a bibliai állatok, ahogyan el képzeljük őket, összebújnak, again­csaik megkocogtatják egymást és a talo­luk alatt halkan ropog a hó. Közrefogj­­ák Jauknakot és ez az ember,­­ akii­nek bőr a ruhája, magas süvege is bőr. Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér I­­. .

Next