Magyarság, 1933. október (14. évfolyam, 223-248. szám)
1933-10-01 / 223. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILIÓ, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDENNAP BUDAPEST, 1933 OKTÓBER 1, VASÁRNAP FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, VI. KERÜLET, ARADI UTCA 8. TELEFON: *278—09 (25 MELLÉKÁLL.). LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129. FIÓKKIADÓHIVATAL: BUDAPEST, IV. ESKÜ-UT 6. FELEM. T.: *888-66. (4 MELLÉKÁLL.) POSTATAKARÉKPÉNZTÁR CSEKKSZÁMLA: 28990. ттттштмяяшжяштятатавяжшшяятшшяашяшиввеа XIV. ÉVFOLYAM, (3770.) SZÁM Az eszlári könyv Irta: Milotay István Néhaivaló nagy Ugrón Gábornál üldögéltem egyszer mint fiatal újságíró. Látogatója volt s a könyvtárban kellett rá várakoznom. Unalmamban böngészni kezdtem a könyvespolcokon s kiemeltem egy-egy érdekesebb munkát a többiek közül. Ahogy lapozgattam bennük, lépten-nyomon aláhúzott sorokra bukkantam. Sokszor oly erővel dolgozott az olvasó ceruzája, hogy a lapok átszakadtak az indulatos jelzések alatt. Oldalt, a margókon felkiáltó- és kérdőjelek ágaskodtak egy-egy éles szó, egy-egy markáns megjegyzés kíséretében, amelyet a friss benyomások alatt valaki keze azonnal papírra vetett. Némelyik munka némelyik lapja úgy hatott, mint egy csatatér, a lelki és szellemi küzdelem ceruzanyomai borították, amely a szerző és olvasó között valamikor lejátszódott. Feltűnt azután az is, hogy sok értékes kötet sarka beszakadt, a borítéktáblák szegletei letörtek, mintha valaki erőszakkal rongálta volna meg őket Meg is jegyeztem a házigazdának, hogy jobban kellene vigyázni a könyvekre. Ki végzi a takarítást, hogy ilyen sok a megrongált kötet közöttük? Ugrón csöndesen elmosolyodott és azt mondta: — Nem a szobalány a hibás, én vagyok a könyvpusztító. Az olvasmányaim, az érdekesebb munkák annyira hatnak rám, anynyira kirobbantják belőlem a helyeslést vagy ellentmondást, sokszor olyan indulatba hoznak, hogy becsapom a kötetet. Nem tudom megállni, hogy mindjárt pörbe ne szálljak az íróval. Innen a sok hevenyészett aláhúzás, a sok össze-vissza ceruza-jegyzet. Sokszor dühösen a sarokba hajítom a könyvet, hogy másnap vagy egy félóra múlva fölvegyem s újra tovább küzdjek vele s esetleg újra a sarokba vágjam, mig egészen el nem olvastam. Ha már az eleven szerzővel nem birkózhatom, igy birkózom a szellemével. De persze annak már igazán könyvnek kell lenni, amelyikkel ilyen személyeskedő viszonyba lépek ... Hát így birkózom én is és azt hiszem, velem együtt százan és ezren igy birkóznak napok óta Bary Józsefnek, a tiszaeszlári pör vizsgálóbírójának nagy kötetével, ezekkel a félelmetes memoárokkal. Abbahagyom őket az izgalomtól megviselve, hogy aztán újra elővegyem, újra küzdjek velük és szenvedjek tőlük, míg csak végére nem értem. Különös könyv. Egy pör vádiratának, személyi, tárgyi önigazolásnak készült a meghiggadt utókor számára s akarva-akaratlanul egy félelmetes memento lett belőle, egy egész korral, egy kormányzattal, egy egész országgal, egy egész világgal szemben. A Magyarság egyik olvasója azt írta a minap róla, hogy olvasás közben sokszor elhomályosultak a szemei és a torkában dobogott a szíve a leküzdhetetlen izgalomtól. Pedig ez a könyv nem akar hatni irodalmi eszközökkel. Csak az igazságot akarja egy puritán, zárkózott, hallgatag természetű, korrekt és önérzetes magyar bírónak őszinteségével és egyszerűségével. Bary József amit elmond, azt szinte hivatalos hangon mondja el. Ő nem akar se izgató, se érdekes lenni. A színtelen, jelentéktelen dolgoknak ugyanazt a pedáns, szinte monoton hangsúlyt adja, mint a legmegdöbbentőbb mozzanatoknak. Azt se lehet mondani, hogy küzd ezzel a roppant feszültséget lehelő anyaggal, ennek művészi fogásokra csábító erejével. Nem küzd, mert nincsenek se írói, se művészi hajlamai. És mégis ebből, vagy éppen ebből az ellentétből, az író, a bíró tartózkodásából, lapidáris egyszerűségéből s a történet idegkínzó ellentétjeiből támad az olvasás megrázó, nyugtalanító, wimmenffiimmrmiHTT - t szinte gyötrő és elernyesztő élménye. Micsoda szegénység minden írói fantázia, minden képzelet, minden művészi becsvágy az életnek, a valóságnak ilyen utolérhetetlen teljesítményével szemben, mint ez az eszlári gyilkosság, ez a bűnper a maga titokzataival, a felhőkből és az utca porából, a tiszaparti füzesekből, a sötét zsinagógákból, a kocsmákból, a rutén tutajosok, a galíciai kazárok, a szabolcsi zsidó földesurak, a csendbiztosok, a cselédek, az orvosszakértők vallomásaiból, a fiskálisok, a megyei urak, az újságok, a politikusok, a kormány és a világbíró Rotschildok erőfeszítéseiből, sakkhúzásaiból lecsapó meglepetéseivel! Az első, talán legmaradandóbb benyomás, hogyan tör be a csöndes, nyugalmas, napvilágos magyar életbe valami szörnyű idegenség és bizonytalanság a galiciai bevándorlók megjelenésével s az eszlár gyilkosság nyomán a földalatti rejtelemnek valami izgató és nyomasztó érzése, valami uj, sötét, ismeretlen, lehetetlen dolognak, amivel ezeréves életében ez a lélek és ez a képzelet soha nem találkozott. A mi életünk olyan volt, még legsötétebb titkaival és bűneivel együtt is, mint egy nagy, világos, fehérre meszelt falusi ház s most egyszerre egy sarkába, amelyet idegenek szállottak meg, valami homályos, valami megfejthetetlen és megérthetetlen férkőzött be. Az eszlári por nyomán úgy riadtunk rá erre, mintha a búzaföldek, a széles, poros országutak, a derűs mezőségek egyszerre megnyíltak volna alattunk, egy másik áthatolhatatlan lélek mélységeit és irtózatait mutatva. Micsoda két világ állt itt egymással szemben és döbbent rá a másik jelenlétére. Az egyik oldalon a magyar táblabíró-liberalizmus klasszikus, naiv, emelkedett, lovagias hagyományokból táplálkozó lelki, erkölcsi, politikai szemlélete, az üldözött felé hajló jóhiszeműség és nagylelkűség érzelmi világa, amelyben még a gaztett is, a betyárvilág elvetemedettsége is hősi pózban állt ki az országidra s a kockázat, a küzdelem, a jogtalanság heroizmusát kereste s annak romantikáját ébresztette maga körül. Mi akkor még csak ilyen bűnökben és ilyen bűnösökben hittünk, mert csak ilyeneket ismertünk. S ezzel a patriarhális, nyílt, keleti lélekkel, ezzel a kultúrával és ezzel a szemlélettel szemben egyszerre megjelent egy félelmetes alvilág, a galiciai és ukrajnai gettó, a soha napsugárt nem látott odúk, utcák, boltok, szobák, templomrejtekek, pincék világa. S a bennük felnőtt lélek, a négyezeréves ősiség, a babona, a vadság, a gyűlölet, a haszonszomj, a kéj, az alattomosság, az idegenség népe és világa, a maga kibogozhatatlan egybefonottságával, ugyanilyen szolidaritásával és ugyanilyen céljaival. Micsoda naiv és mégis milyen drámai erőfeszítés, mikor a magyar közvélemény, a sajtó nagy része, a politikai vezérférfiak meggyőzni próbálják önmagukat s a másik, a jobbik magyar zsidóságot, hogy ne azonosítsa magát ezzel a sötétséggel. Se a képzeletükkel, se a tapasztalatukkal, se az erkölcsi meggyőződésükkel nem tudnak hinni abban, hogy ez a szolidaritás felnyúlik azokra a napsütötte térségekre, ahol ennek a zsidóságnak benszülött rétegei a társadalmi és anyagi elismertetés, a beérkezettség, a nyugati civilizáció, a keresztény államrend, a nemzeti egyenjogúság áldásaiban egy asztalnál ülnek velünk. Nem tudnak hinni benne, hogy mindezeken a korlátokon, gátlásokon, látszatokon, ezen a megszokáson túl van egy feloldhatatlan törvény, amely a fajiság törvénye, amely mindent eltipor és mindent alárendel önmagának. Hiába próbálják publicisták, mint Rákosi Két szonett Lilla emlékkönyvébe Ha szivem egykor eltemet, Emléked olyan szép legyen, Mint lidércláng a kék hegyen ... Kis bolygó tűz, nem rettenet, Mi beragyogja fényesen Sugárjavesztett éltemet S éjjem mélyéről rámnevet... Fenn felhőfoltos végtelen. Terelget álmot, könnyeket ! A nyáj után a szél megyen S fagyostorával integet... Az élet csendben elüget, Fagyos szél mindent betemet... — De síromban is légy velem! Mulanyó Jer Multidő, te fonnyadt, vén anyóka, Ki egyre szépülsz, mind ifjabb leszel. Dús kincset ontok ráncos, vén karodba, A mai napot!... Vigyázz, ne vesszen el. Ma láttam Lillát. Fény csókolta lágyan. Sugárszép volt. Mint hold szerelmes éjen ... Ím, lásd a kincsen, hogy csillog a vágyam S körötte szikrát izzó szenvedélyem. Ha majd csendben elszárnyalnak az évek S fáradt szememmel már csak téged nézlek, Múlt, te megifjult, szép királyleány, Ha akkor majd a kincset visszakérem, add elől Aggkorom hajnalán Hadd hevítsen át elszállt szenvedésem. Vécsey Leó Nomádok (Misztikus barátom feljegyzéseiből) Írta: Dékány András Nem tudom, hogy vagy te, barátom, de ha én meglátok egy térképet, a világ földabroszát, akkor nekem végem van ám! Mert ez a térkép számomra valóban a világot jelenti, ennek a földnek minden elérhető és elérhetetlen távlatát. Országok, városok mondanak nekem onnan meséket és ne nevess, de így van, még ismeretségeket is kötök, ha elböngészgetek a színes papiroson. Nézd, az előbb volt kezemben a Lappföld térképe és lásd, ahogy elnézegettem ezt a szikkadt, tundrás vidéket, a lámpám fényében sátrakat láttam és a sátrak körül rénszarvasok legeltek. Hogyan? Nincs nekem semmi bajom, józan a fejem és a szívem is a helyén van, de mérhetetlenül erős bennem a világ, a nagyvilág utáni vágy, olyan vagyok, mint a rádióantenna, felfogok minden távlati muzsikát. Nekem az idegen népek és az idegen földek a muzsikáim, így van ez, pajtás . . . Szóval, elnéztem ezt a térképet, járkáltam benne, kitágítottam, hogy valódi föld legyen . . . valódi tundra és valódi éger erdő, ahol Janknak él. Ahol oly hosszú a tél, hogy még a nap se merészel felmászni oda és ahol oly rövid a nyár, hogy a virágok csak körülnéznek, azután meghalnak ... Itt él Jauknak a társaival, akik, testvér, valódi nomádok. Sátraik vannak . . . (várj, belenézek a lámpába, hogy jobban lássam, milyenek a lappföldi otthonok) ... sátraik vannak, de micsoda furcsa építmények. Bőrből készültek, mint őseink otthonai és a tetőzeten át hosszú karók nyúlnak az ég felé. Ezek a karók füstösek, színük szinte fekete és rémülve merednek bele a havas éjszakába. Mert most hó van még odafent és ha jól figyelsz, hallhatod hogyan ropog a rénszarvasok léptei alatt. Agancsok ütődnek össze, de más hangot alig hallani, hiszen a rénszarvasok északi állatok és az észak, tudod jól, eléggé néma, hangtalan. Az az ember, aki most megemelte a sátor fedőlapját, Janknak, a lapp. Figyeli az éjszakát, a fű után kapargáló állatokat, ahogy árnyékként járkálnak, közel jönnek a sátrakhoz, meg eltávolodnak, ha Janknak felemeli kezét s belesuhint a levegőbe: — Heu, te, heu ! Hogy vízió lenne mindez? Dehogy, már miért gondolsz ilyenre, pajtás! Feléledt a térkép, valóság a lappföld, enynyi az egész . . . De ülj ide közelebb, jobban a lámpához, hajolj rá a térképre és mit látsz? Na ugye, mintha hűvösség szállna végig a szobán és amire itt rátetted a kezed, az barátom, hó. Valódi hó . . . húzd a füledre jól a sapkád, vigyázz, a hőmérséklet fagypont alatt húsz! ... Jó, a kutyák csak ugassanak, ne törődj vele, mindig ilyenek, ha idegent látnak. Janknak se fog szigonyt dobni, ha egyenesen haladunk feléje, mint becsületes vándorok, akik nem használják köpönyegnek a téli éjszakát. Mit? A sátrak bőrből vannak, rén- és fókabőrből, ezért ilyen sötétek és körülöttük ezért állnak a szánok így felpakkolva, mert holnap, lehet, már útnak indulnak. Eltűnik innen ez a sátorfalu, északra, vagy délebbre kerülnek, hogy, legyen a rénszarvasoknak zuzmóg hanga, mert itt már úgy látszik, kikor tortak mindent a hó alól... Ez tanki irak, nézd. Háttal áll és figyeli az éjsza-* kát. Belekémlel a sötétségbe, talán hót vihar közeledik, vagy medve után szimatol, de ő már ilyen, állandóan éber, pihenni is alig ér rá. A törzs főnöke, nézd, milyen szikár és ha az évek el is haladtak már felette, még mindig csupa izom, erő. Lapulj csak ide a sátorhoz, hogy ne vegyen észre bennünket, hogy, elnézzük magunknak titokban ezt a lappföldi éjszakát, a rénszarvasokat és ezt az embert . . . Ó, ne zavarjanak ezek a hangok, odabent alusznak, honkolnak a gyerekek és az asszonyok. Pihennek, mert egész nap a hóban jártak, keresgélték a szanaszét legelő állatokat és most fáradtak nagyon. Élelmük kevés ilyenkor, a nagy havazás idején és jó aludni, átaludni az éhséget. Tehát a csöndben légy, a kutyák hörgése nem zavarja őket, de a mi beszédünkre felo riadnának és vége lenne az álomnak, a nyugalomnak... Igen, valami fényesség támad, könnyű, alig szemmel fel fogható világosság: a mélyen barangoló nap járhat valamerre, kicsikét áttűz a hófelhőkön és azért ez a furcsa, tesi szerű fény. Nézd, a rénszarvasok is fele figyelnek és hogy közelednek egymáshoz, mint a bibliai állatok, ahogyan el képzeljük őket, összebújnak, againcsaik megkocogtatják egymást és a taloluk alatt halkan ropog a hó. Közrefogják Jauknakot és ez az ember, akiinek bőr a ruhája, magas süvege is bőr. Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér I. .