Magyarság, 1933. december (14. évfolyam, 273-296. szám)
1933-12-01 / 273. szám
'Г“’''трярщн ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FNM, VASÁRNAP 32 FIM. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS. VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FELELŐS SZERKESZTŐI MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATALV. KERÜLET, ARADI UTCA 8. TELEFON: *27899 (25 MELI ÉKAI I). LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129. FIÓK KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, IV. ESKU UT 6. FÉLEM. T.: *888 664 MELI ÉKAI L. POSTATAKAREKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 28999. BUDAPEST, 1933 DECEMBER 1. PÉNTEK XIV. ÉVFOLYAM, 273. (3820.) SZÁM A fóka és az eszkimó Szarédy Béla pénzügyminiszter a gazdaadósságok rendezéséről beterjesztett javaslatának védelmében meleg részvéttel figyelmeztette az agráredlénzéket a bankok, különösen pedig a vidéki pénzintézetek sanyarú helyzetére, mint okozatára és függvényére az általános pénzügyi válságnak és gazdasági elnyomorodásnak. Az úgynevezett agrárdemagógia ellen védelmére sietett a magyarországi hitelintézeteknek, amelyek a hitelélet elakadása és a gazdasági vérkeringés beláthatatlan zavarai következtében ma már koránt sincsenek irigyelhető állapotban. Hiszen, ha nincs üzlet, azt elsősorban a bankok sínylik meg, amelyek a tőkegyűjtés és a hitelnyújtás riasztó pangása miatt úgyszólván saját tartalékaikat emésztik föl és napról-napra apasztani kénytelenek a fogyó részvényvagyont, a mozgó nemzeti tőkét. Hovatovább — ha kereteiket nem szűkítik és nem arányosítják magukat a gazdasági életfunkciók lecsappant méreteihez — esetleg, éppúgy szanálásra szorulhatnak, mint akár a gazdák, a kisiparosok vagy a kereskedők. A pénzügyminiszter előadása szerint ma már a legendák világába tartoznak a horribilis vezérigazgatói és igazgatói jövedelmek, fizetések és jutalékok. A rezsi, azaz az üzemi és a személyi keretek kényszerű csökkentése ma már elkerülhetetlen feladatnak látszik. E tekintetben maguknak a pénzintézeteknek kell jobb és reálisabb belátásra és megfontolásra jutniuk. Egyszóval egyre inkább érvényesül a fóka és az eszkimó arányszámának kegyetlen tragikuma. Nem helyes és nem okos tehát kiélezni és feltüzelni a hangulatot a bankok és a takarékok ellen, mert ezek maguk is nehéz helyzetben vannak.. És különben is abszurdumnak tűnik fel, hogy fenntartsák régebbi, vagy akár mostani, akár számbeli, akár keretbeli méreteiket. A középkorban elképzelhető volt talán, hogy egész társadalmi rétegekre és országokra zúduló nyomorban érintetlen vagyonszigetek és jövedelmek maradnak. Ma azonban a modern gazdasági erők bonyolult viszonosságában a földünket elborító árvíz nem ismeri az Ararát-hegyeket, nem ismeri a válság örvényében épen maradt szirteket, mindent elér a válság hullámverése, nincs, még a páncélszekrényekben sincs biztos kíméletet élvező vagyon. Nagyon jól tudjuk, hogy nem a pénzügyminiszterek dolga vádlottak padjára ültetni a magyar bankélet kinövéseit és elfajulásait. Azt hisszük azonban, hogy Imrédy Béla pénzügyminiszter különben nagyon ügyes és tehetséges beszédében egy kissé elvetette a sulykot, amikor a bankokat és a takarékpénztárakat úgy állította a közvélemény elé, mint társadalmi részvétre érdemes intézményeket, mint ártatlan bárányokat a gazdasági válság fölidézésében és elmélyülésében, mint olyan áldozatokat, akiket a népharag a vesztőhelyre vonszol s akiken egy elesett, csalódott, kétségbeesett közhangulat akar kárpótlást és elégtételt venni a maga vigasztalan sorsáért. A pénzügyminiszter úr majdnem olyan képet festett a bankokról és a takarékokról, hogy az embernek megtelik a szíve csordultig könyörülettel és szánalommal és szinte könnymirigyeinket izgatták azok az érvek, illetve a pénzügyminiszteri védelemnek azok a szempontjai és adatai, amelyekkel a közhangulattal szemben mentesíteni iparkodott pénzintézeteinket minden felelősségtől és részességtől. Aki az eltalált évtized pénzügyi és hitelügyi fejleményeit figyelemmel kísérte, nem zárkózhatik el annak megállapítása elől, hogy pénzintézeteink nem teljesítették azt a feladatot, amely rájuk a trianoni Magyarország gazdasági talpraállításánál hárult. Egyoldalú, önző, nagy kamatnyereségre irányuló politikát folytattak, másrészt pedig a jelentkező tőkebőség láttára valósággal ráerőszakolták a hitelre szorulókra, illetve a hitelt keresőkre drága kamat mellett a nagy kölcsönöket. Abban, hogy az infláció következtében teljesen tehermentessé vált magyar föld példátlan gyorsasággal adósodott el és végül belekerült abba a gazdasági zsákutcába, amelyből szinte már csak operációval lehet kimenekülni, nagy része van pénzintézeteink kellő óvatosságot és előrelátást nélkülöző könnyűkezű hitelezési politikájának. Az egyik kormánypárti képviselő adatokat sorolt föl arra vonatkozólag, hogy egy kisbirtokos, ha 1926-tól kezdődőleg csupán a törvényes nyolc százalék kamatot fizette volna az ezer pengő kölcsön után és az azon felül szedett kamattöbletet tőketörlesztés gyanánt javára írták volna, ebben az esetben tőketartozása ma már nem érné el a 300 pengőt sem. Holott ma az a helyzet, hogy ettől a kisbirtokostól, aki hét éven keresztül — kezdetben 18—20 százalékot, majd 14—16 százalékot, aztán 10—12 százalékot és végül a legújabb időben nyolcszázalékos kamatot fizetett, most még mindig ezer pengő összegű tartozás megfizetését követelik. Ebből az egy példából világosan látható, hogy milyen farsangja volt a pénzintézeteknek és a pénzkölcsönzők közvetítőinek az elmúlt évtizedben, anélkül, hogy egy pillanatra is gondoltak volna arra, hogy e rengeteg összegű és súlyos kamatú kölcsönök viszszafizetésének lehetősége a legkisebb válságnál is azonnal meg fog szűnni. Mindezt csupán azért említjük fel, hogy a múlt tanulságait levonjuk és felállítsuk a követelést a pénzintézetekkel szemben, hogy sohasem szabad kikapcsolniuk magukat az egyetemes nemzeti gazdasági érdekből és nem folytathatnak büntetlenül minden másra való tekintet nélkül rideg haszonpolitikát. A pénzügyminiszter úr most gyógyítószerül a nehéz helyzetbe jutott pénzintézeteknek azt ajánlja, hogy zsugorodjanak össze, hogy rezsiköltségeiket igen jelentékeny mértékben szállítsák le, hogy alkalmazkodjanak a gazdasági életek bénultságához és összehúzódásához. Mi ezt a gyógyszert nem találjuk helyénvalónak és célravezetőnek. Abból a nagy válságból, amelybe részben külső hatások, részben saját hibánkból sodródtunk, neo lehet kiemelkedni semmiféle rákpolitikával. Nekünk a gazdasági életet kell mindenekelőtt kiemelnünk a mostani petyhüdtségből, ellankadásból, mondhatni tetszhalott mozdulatlanságból. Meg kell találni a módját annak, hogy a gazdasági élet föllendüljön, megpezsdüljön, a tőkegyűjtés újra meginduljon, az üzlet- és hitelkötések száma újra rohamosan gyarapodjék. A pénzintézetek nehéz helyzetének egyik legfontosabb oka az, hogy a pénzügyminiszter adata szerint is a betétek az utolsó két esztendő alatt 556 millióval csökkentek és a pénzintézetek egyéb hitelforrásai is 276 millióval apadtak. Ez több mint nyolcszázmilliós forgalomnak elmaradását jelenti, ami természetszerűen igen nagymértékben csökkenti a pénzintéztek kamatbevételeit is. A gazdasági élet megmozdulása önmagától gyarapítólag hatna a betétekre, de közvetlenül is tenni lehetne a takarékosság és a tőkegyűjtés előmozdítására. A betétek hathatós védelme és biztosítása, a tőkegyűjtés kedvezményekben való részesítése kétségtelenül közrehatna abban a tekintetben, hogy érdemes legyen újra takarékoskodni és hogy mindenki teljes bizalommal vigye a maga megtakarított filléreit a pénzintézetekhez. Ebben az irányban eddig jóformán semmi sem történt, noha tulajdonképpen a gazdaadósságok rendezése szempontjából, valamint az új hitelek nyithatása érdeké-ben is rendkívüli jelentősége volna a be-tétek gyarapodásának és állandóságának. Ha a betétek elvonásának folyamata megszűnik, ha gyarapítani tudjuk a hoszszabb időre lekötött betétek számát, akkor a rövidlejáratú gazdaadósságoknak hosszabb időre szóló kölcsönökre való átalakítása is megoldható lesz. Akikent akarnánk, nem beszélnénk békemódosításról Bethlen István gróf utolsó londoni előadásában a nagyhatalmak föllépését sürgette a revízió érdekében A török teljes nemzeti autonómiára számíthatnak, ha Magyarországhoz visszacsatlakoznak London, november 30 Bethlen István gróf csütörtökön délután tartotta meg utolsó angliai előadását a londoni Balkán-komitéban. Az előadás alkalmából nagy és díszes közönség töltötte meg a Westminster-palota hatalmas bizottsági termét. Sir Edward Boyle elnöki megnyitójában szokatlannak mondotta, hogy a bizottság nem balkáni állammal is foglalkozik. Azonban Bethlen István gróf londoni látogatása azt a kivételes és el nem mulasztható alkalmait nyújtotta, hogy a Balkán-bizottság meghallgathassa egy európai hírű vezető államférfiu előadását, aki Magyarországról nemcsak a tárgy páratlanul alapos ismeretével, hanem a pártatlan, tárgyilagos európai szempont magaslatáról is beszél. Éppen ezért kötelességének tartotta, hogy kivételesen megnyissa az ülés kapuit azok előtt is, akik nem tagjai a bizottságnak, hogy ily módon az angol közvélemény minél szélesebb rétegei okulhassanak Bethlen István előadásából. Noel Buxton lord, a bizottság megalapítója, volt munkáspárti földmívelésügyi miniszter üdvözölte ezután Bethlen Istvánt, hangsúlyozva, hogy az előadás tárgya általános rokonszenvvel találkozik az angol közönség körében, mert aki csak Budapesten járt, kivétel nélkül mint Magyarország lelkes híve tért vissza. ki európai kontinens politikai földrengésterülete Lelkes éljenzés közben kezdte meg Bethlen István gróf előadását, amelyben a trianoni szerződésrevíziójával foglalkozott Európa egyéb aktuális politikai problémáinak szemszögéből. Kifejtette, hogy Európának az a területe, amelyen a világháború következtében a politikai uralmi viszonyokban és az államok határaiban mélyreható változások állottak be, röviden az európai kontinens politikai földrengésterületének nevezhető. Ez tulajdonképpen széles sáv, amely a Fin-üböltöl a Száva—Duna vonalig, a Balkán-félsziget alapvonaláig, a germán és orosz nép-lakta területek között déli irányban szélesedve terül el. A háború előtt e terület birtokosa három nagyhatalom volt: Oroszország, Németország és Ausztria-Magyarország. Ma Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, a cseh állam, Ausztria, Magyarország, Szerbia és Románia, tehát kilenc ország osztozkodik a terület felett, amelyen azonban nem kilenc, hanem tizenhárom nemzeti öntudatra ébredt nemzet lakik: az észtek, lettek, litvánok, lengyelek, csehek, letok, rutének, osztrák-németek, magyarok, szlovének, horvátok, szerbek és a románok. A XVI. századtól kezdve a germán és az orosz próbálkozott osztozkodni a kis népeken. A világháborúban az osztozkodó két partner elvérzett, nem új osztály lett az eredménye a küzdelemnek, hanem az, hogy a háromszáz év előttipozíciók mindkettő kezéből kisiklottak és a kis népek újból talpraálltak. »Most van itt az idő a rendezésre, amíg az orosz és német nem szólhat bele az eseményekbe« Európa legnagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy ezen a politikai földrengésterületen végre tizenöt év után a végleges nyugalom helyreálljon és az ezen a területen lakó tizenhárom kisebb nép egy igazságosabb osztály révén egymással kibékíttessék. Mert vagy sikerül e kis népek között igazi békét teremteni, vagy újból német, illetve orosz vezetés alá kerülnek. De hogy ez nem fog mindig békés úton lefolyni, az minden kétségen felül áll. Most van meg a kellő időpont az új rendezés keresztülvitelére, amíg legalább az érdekelt partnerek, az orosz és a német, nem szólhatnak olyan döntő súllyal az eseményekbe, mint később A mai helyzetben a német és az orosz nép hozzájárulásával lehetne a kis népek között igazságot tenni és a szóbanforgó területek viszonyait véglegesen rendezni, amig ujabb szövetségi kötelékek és blokkok nem jönnek létre, amelyek az ilyen békés rendezésnek esetleg újból útjában fognak állani. Európa említett területe tulajdonképpen három részre oszlik s ennek megfelelően van balti-kérdés, lengyel-kérdés és a dunai államok kérdése. Az előadó csak az utóbbiról akar szólani. Az osztrák-magyar monarchiában minden nehézség és akadály ellenére a belső evolúció a monarchiában élő kis népek fokozatos nemzeti emancipációja felé haladt. A világháború azonban véget vetett ennek az evolúciónak és a békeszerződés kontár kézzel nyúlt bele aviszonyok új rendezésébe. Munkáját azzal kezdte, hogy minden tekintet nélkül a történelmi fejlődésre, háromféle rangba és előkelő fokba sorolta be a volt monarchia területén lakó népeket. Egyik részét elismerte szövetségesnek és ezeknek a kiváltságosoknak mindaz megadatod, amit csak kérlek, sőt még azt is, amire különösen nem is vágytak. Ebbe a csoportba kerültek a csehek, a szerbek és a románok. A második sorba jutottak azok a kis népek, amelyek a békeszerzők szemében nem voltak ugyan főbűnösök, miként a magyarok és a német-osztrák Ára a rádiómelléklettel együtt 16 fillér