Magyarság, 1933. december (14. évfolyam, 273-296. szám)

1933-12-01 / 273. szám

'Г“’''трярщн ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FN­­M­, VASÁRNAP 32 FIM. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS. VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FELELŐS SZERKESZTŐI MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL­­V. KERÜLET, ARADI UTCA 8. TELEFON: *278­99 (25 MELI ÉKAI I­). LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129. FIÓK KI­ADÓHIVATAL, BUDAPEST, IV. ESKU UT 6. FÉLEM. T.: *888 66­­4 MELI ÉKAI L.­ POSTATAKAREKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 28999. BUDAPEST, 1933 DECEMBER 1. PÉNTEK XIV. ÉVFOLYAM, 273. (3820.) SZÁM A fóka és az eszkimó Szarédy Béla pénzügyminiszter a gaz­daadósságok rendezéséről beterjesztett javaslatának védelmében meleg részvét­tel figyelmeztette az agráredlén­zéket a bankok, különösen pedig a vidéki pénz­intézetek sanyarú helyzetére, mint oko­zatára és függvényére az általános pénz­ügyi válságnak és gazdasági elnyomoro­­dásnak. Az úgynevezett agrárdemagógia ellen védelmére sietett a magyarországi hitelintézeteknek, amelyek a hitelélet el­akadása és a gazdasági vérkeringés be­láthatatlan zavarai következtében ma már koránt sincsenek irigyelhető álla­potban. Hiszen, ha nincs üzlet, azt első­sorban a bankok sínylik meg, amelyek a tőkegyűjtés és a hitelnyújtás riasztó pangása miatt úgyszólván saját tartalé­kaikat emésztik föl és napról-napra apasztani kénytelenek a fogyó részvény­vagyont, a mozgó nemzeti tőkét. Hova­tovább — ha kereteiket nem szűkítik és nem arányosítják magukat a gazdasági életfunkciók lecsappant méreteihez — esetleg, éppúgy szanálásra szorulhatnak, mint akár a gazdák, a kisiparosok vagy a kereskedők. A pénzügyminiszter elő­adása szerint ma már a legendák vilá­gába tartoznak a horribilis vezérigazga­tói és igazgatói jövedelmek, fizetések és jutalékok. A rezsi, azaz az üzemi és a személyi keretek kényszerű csökkentése ma már elkerülhetetlen feladatnak lát­szik. E tekintetben maguknak a pénzin­tézeteknek kell jobb és reálisabb belá­tásra és megfontolásra jutniuk. Egy­szóval egyre inkább érvényesül a fóka és az eszkimó arányszámának kegyetlen tragikuma. Nem helyes és nem okos tehát kiélezni és feltüzelni a hangulatot a bankok és a takarékok ellen, mert ezek maguk is ne­héz helyzetben vannak.. És különben is abszurdumnak tűnik fel, hogy fenntart­sák régebbi, vagy akár mostani, akár számbeli, akár keretbeli méreteiket. A középkorban elképzelhető volt talán, hogy egész társadalmi rétegekre és országokra zúduló nyomorban érintetlen vagyon­­szigetek és jövedelmek maradnak. Ma azonban a modern gazdasági erők bo­nyolult viszonosságában a földünket el­borító árvíz nem ismeri az Ararát-hegye­­ket, nem ismeri a válság örvényében épen maradt szirteket, mindent elér a válság hullámverése, nincs, még a pán­célszekrényekben sincs biztos kíméletet élvező vagyon. Nagyon jól tudjuk, hogy nem a pénzügyminiszterek dolga vádlot­tak padjára ültetni a magyar bank­élet kinövéseit és elfajulásait. Azt hisszük azonban, hogy Imrédy Béla pénzügymi­niszter különben nagyon ügyes és tehet­séges beszédében egy kissé elvetette a sulykot, amikor a bankokat és a taka­rékpénztárakat úgy állította a közvéle­mény elé, mint társadalmi részvétre ér­demes intézményeket, mint ártatlan bá­rányokat a gazdasági válság fölidézésé­ben és elmélyülésében, mint olyan áldo­zatokat, akiket a népharag a vesztőhelyre vonszol s akiken egy elesett, csalódott, kétségbeesett közhangulat akar kárpót­lást és elégtételt venni a maga vigaszta­lan sorsáért. A pénzügyminiszter úr majdnem olyan képet festett a bankok­ról és a takarékokról, hogy az embernek megtelik a szíve csordultig könyörülettel és szánalommal és szinte könnymiri­gyeinket izgatták azok az érvek, illetve a­ pénzügyminiszteri védelemnek azok a szempontjai és adatai, amelyekkel a közhangulattal szemben mentesíteni ipar­kodott pénzintézeteinket minden felelős­ségtől és részességtől. Aki az eltalált évtized pénzügyi és hitel­ügyi fejleményeit figyelemmel kísérte, nem zárkózhatik el annak megállapítása elől, hogy pénzintézeteink nem teljesí­tették azt a feladatot, amely rájuk a tria­noni Magyarország gazdasági talpraállí­tásánál hárult. Egyoldalú, önző, nagy ka­matnyereségre irányuló politikát foly­tattak, másrészt pedig a jelentkező tőke­bőség láttára valósággal ráerőszakolták a hitelre szorulókra, illetve a hitelt ke­resőkre drága kamat mellett a nagy köl­csönöket. Abban, hogy az infláció követ­keztében teljesen tehermentessé vált ma­gyar föld példátlan gyorsasággal adóso­dott el és végül belekerült abba a gaz­dasági zsákutcába, amelyből szinte már csak operációval lehet kimenekülni, nagy része van pénzintézeteink kellő óvatossá­got és előrelátást nélkülöző könnyűkezű­ hitelezési politikájának. Az egyik kor­mánypárti képviselő adatokat sorolt föl arra vonatkozólag, hogy egy kisbirtokos, ha 1926-tól kezdődőleg csupán a törvé­nyes nyolc százalék kamatot fizette volna az ezer pengő kölcsön után és az azon felül szedett kamattöbletet tőketörlesztés gyanánt javára írták volna, ebben az esetben tőketartozása ma már nem érné el a 300 pengőt sem. Holott ma az a helyzet, hogy ettől a kisbirtokostól, aki hét éven keresztül — kezdetben 18—20 százalékot, majd 14—16 százalékot, az­tán 10—12 százalékot és végül a legújabb időben nyolcszázalékos kamatot fizetett, most még mindig ezer pengő összegű tartozás megfizetését követelik. Ebből az egy példából világosan látható, hogy mi­lyen farsangja volt a pénzintézeteknek és a pénzkölcsönzők közvetítőinek az elmúlt évtizedben, anélkül, hogy egy pillanatra is gondoltak volna arra, hogy e rengeteg összegű és súlyos kamatú kölcsönök visz­­szafizetésének lehetősége a legkisebb vál­ságnál is azonnal meg fog szűnni. Mindezt csupán azért említjük fel, hogy a múlt tanulságait levonjuk és fel­állítsuk a követelést a pénzintézetekkel szemben, hogy sohasem szabad kikap­csolniuk magukat az egyetemes nemzeti gazdasági érdekből és nem folytathatnak büntetlenül minden másra való tekintet nélkül rideg haszonpolitikát. A pénzügy­miniszter úr most gyógyítószerül a nehéz helyzetbe jutott pénzintézeteknek azt ajánlja, hogy zsugorodjanak össze, hogy rezsiköltségeiket igen jelentékeny mér­tékben szállítsák le, hogy alkalmazkod­janak a gazdasági élet­ek bénultságához és összehúzódásához. Mi ezt a gyógyszert nem találjuk helyénvalónak és célraveze­tőnek. Abból a nagy válságból, amelybe részben külső hatások, részben saját hi­bánkból sodródtunk, neo­ lehet kiemel­kedni semmiféle rákpolitikával. Nekünk a gazdasági életet kell mindenekelőtt ki­emelnünk a mostani petyhüdtségből, el­­lankadásból, mondhatni tetszhalott­ moz­dulatlanságból. Meg kell találni a mód­ját annak, hogy a gazdasági élet föl­lendüljön, megpezsdüljön, a tőkegyűjtés újra meginduljon, az üzlet- és hitelköté­sek száma újra rohamosan gyarapodjék. A pénzintézetek nehéz helyzetének egyik legfontosabb oka az, hogy a pénz­ügyminiszter adata szerint is a betétek az utolsó két esztendő alatt 556 millió­val csökkentek és a pénzintézetek egyéb hitelforrásai is 276 millióval apadtak. Ez több mint nyolcszázmilliós forgalom­nak elmaradását jelenti, ami természet­szerűen igen nagymértékben csökkenti a pénzintéztek kamatbevételeit is. A gaz­dasági élet megmozdulása önmagától gyarapítólag hatna a betétekre, de köz­vetlenül is tenni lehetne a takarékosság és a tőkegyűjtés előmozdítására. A be­tétek hathatós védelme és­ biztosítása, a tőkegyűjtés kedvezményekben való része­sítése kétségtelenül közrehatna abban a tekintetben, hogy érdemes legyen újra takarékoskodni és hogy mindenki teljes bizalommal vigye a maga megtakarított filléreit a pénzintézetekhez. Ebben az irányban eddig jóformán semmi sem történt, noha tulajdonképpen a gazda­adósságok rendezése szempontjából, va­lamint az új hitelek nyithatása érdeké-­­ben is rendkívüli jelentősége volna a be-­­tétek gyarapodásának és állandóságának. Ha a betétek elvonásának folyamata megszűnik, ha gyarapítani tudjuk a hosz­­szabb időre lekötött betétek számát, akkor a rövidlejáratú gazdaadósságok­nak hosszabb időre szóló kölcsönökre való átalakítása is megoldható lesz. A­kikent akarnánk, nem beszélnénk békemódosításról Bethlen István gróf utolsó londoni előadásában a nagyhatalmak föllépését sürgette a revízió érdekében A török teljes nemzeti autonómiára számíthatnak, ha Magyarországhoz visszacsatlakoznak London, november 30 Bethlen István gróf csütörtökön délután tartotta meg utolsó angliai előadását a lon­doni Balkán-kom­itéban. Az előadás alkalmá­ból nagy és díszes közönség töltötte meg a Westminster-palota hatalmas bizottsági ter­mét. Sir Edward Boyle elnöki megnyitójában szokatlannak mondotta, hogy a bizottság nem balkáni állammal is foglalkozik. Azon­ban Bethlen István gróf londoni látogatása azt a kivételes és el nem mulasztható alkal­mait nyújtotta, hogy a Balkán-bizottság meg­hallgathassa egy európai hírű vezető állam­­férfiu előadását, aki Magyarországról nem­csak a tárgy páratlanul alapos ismeretével, hanem a pártatlan, tárgyilagos európai szem­pont magaslatáról is beszél. Éppen ezért kötelességének tartotta­, hogy kivételesen megnyissa az ülés kapuit azok előtt is, akik nem tagjai a bizottságnak, hogy ily módon az angol közvélemény minél szélesebb rétegei okulhassanak Bethlen István előadásából. Noel­ Buxton lord, a bizottság megalapí­­tója, volt munkáspárti földmívelésügyi mi­niszter üdvözölte ezután Bethlen Istvánt, hangsúlyozva, hogy az előadás tárgya álta­lános rokonszenvvel találkozik az angol kö­zönség körében, mert aki csak Budapesten járt, kivétel nélkül mint Magyarország lel­kes híve tért vissza. ki európai kontinens politikai földrengésterü­lete Lelkes éljenzés közben kezdte meg Beth­len István gróf előadását, amelyben a trianoni szerződés­­revíziójával foglalkozott Európa egyéb aktuális politikai problémái­nak szemszögéből. Kifejtette, hogy Európá­nak az a területe, amelyen a világháború kö­vetkeztében a politikai uralmi viszonyokban és az államok határaiban mélyreható válto­zások állottak be, röviden az európai konti­nens politikai földrengésterületének nevez­hető. Ez tulajdonképpen széles sáv, amely a Fin-üböltöl a Száva—Duna vonalig, a Bal­kán-félsziget alapvonaláig, a germán és orosz nép-lakta területek között déli irányban szé­lesedve terül el. A háború előtt e terület bir­tokosa három nagyhatalom volt: Orosz­ország, Németország és Ausztria-Magyar­ország. Ma Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, a cseh állam, Ausztria, Ma­gyarország, Szerbia és Románia, tehát kilenc ország osztozkodik a terület felett, amelyen azonban nem kilenc, hanem tizenhárom nemzeti öntudatra ébredt nemzet lakik: az észtek, lettek, litvánok, lengyelek, csehek, le­tok, rutének, osztrák-németek, magyarok, szlovének, horvátok, szerbek és a románok. A XVI. századtól kezdve a germán és az orosz próbálkozott osztozkodni a kis népe­ken. A világháborúban az­ osztozkodó két partner elvérzett, nem új osztály lett az ered­ménye a küzdelemnek, hanem az, hogy a háromszáz év előtti­­pozíciók­­ mindkettő ke­zéből kisiklottak és a kis népek újból talpra­­álltak. »Most van itt az idő a rendezésre, amíg az orosz és német nem szólhat bele az eseményekbe« Európa legnagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy ezen a politikai földrengésterületen végre tizenöt év után a végleges nyugalom helyreálljon és az ezen a területen lakó tizen­három kisebb nép egy igazságosabb osztály révén egymással kibékíttessék. Mert vagy si­kerül e kis népek között igazi békét terem­teni, vagy újból német, illetve orosz vezetés alá kerülnek. De hogy ez nem fog mindig békés úton lefolyni, az minden kétségen fe­lül áll. Most van meg a kellő időpont az új rendezés keresztülvitelére, amíg legalább az érdekelt partnerek, az orosz és a német, nem szólhatnak olyan döntő súllyal az esemé­nyekbe, mint később A mai helyzetben a né­met és az orosz nép hozzájárulásával lehetne a kis népek között igazságot tenni és a szó­­banforgó területek viszonyait véglegesen ren­dezni, amig ujabb­ szövetségi kötelékek és blokkok nem jönnek létre, amelyek az ilyen békés rendezésnek esetleg újból útjában fog­nak állani. Európa említett területe tulajdon­képpen három részre oszlik s ennek megfe­lelően van balti-kérdés, lengyel-kérdés és a dunai államok kérdése. Az előadó csak az utóbbiról akar szólani. Az osztrák-magyar monarchiában minden nehézség és akadály ellenére a belső evolú­ció a monarchiában élő kis népek fokozatos nemzeti emancipációja felé haladt. A világ­háború azonban véget vetett ennek az evolú­ciónak és a békeszerződés kontár kézzel nyúlt bele a­­viszonyok új rendezésébe. Munkáját azzal kezdte, hogy minden tekintet nélkül a történelmi fejlődésre, háromféle rangba és előkelő fokba sorolta be a volt monarchia területén lakó népeket. Egyik részét elis­merte szövetségesnek és ezeknek a kiváltsá­­gosoknak mindaz megadatod, amit csak kér­lek, sőt még azt is, amire különösen nem is vágytak. Ebbe a csoportba kerültek a csehek, a szerbek és a románok. A második sorba jutottak azok a­ kis népek, amelyek a béke­­szerzők szemében nem voltak ugyan főbűnö­­sök, miként a magyarok és a német-osztrák Ára a rádiómelléklettel együtt 16 fillér

Next