Magyarság, 1934. március (15. évfolyam, 48-72. szám)

1934-03-01 / 48. szám

­ fч­­ / ELŐFIZETÉSI ÁRAK» FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 12 FILL* VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDENNAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* VL KERÜLET, ARADI UTCA 8. TELEFONI *278—99 (25 MELLÉKAL.M­­I­ EVÉLCÍMI BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 120. FIÓKKI­ADÓHIVATALI BUDAPEST, IV. ESKÜ-UT 8. FÉIJÜM. T.­ *888 66 (4 MELLÉKALL.J POSTATAKARÉKPENZTÁRI CSEKKSZÁMLÁI 28990. BUDAPEST, 1934 MÁRCIUS 1. CSÜTÖRTÖK XV. ÉVFOLYAM, 48. (3891.) SZÁM­LA? IV. FŐSZERKESZTŐ: MIL­OTAY ISTVÁN FŐMUNKATÁRSI PETHŐ SÁNDOR Erdélyi számok A román statisztika — mint a Magyar­ság szerdai száma közölte — kiadta az elcsatolt Erdélyre vonatkozó népmoz­galmi adatokat az 1930-iki népszámlálás alapján. A számok csoportosításából és viszonyításából kitűnik — természetesen a megfelelő mennyiségtani műveleteknek több mint kétes román megbízhatóságát véve alapul —, hogy a magyar népelem az 1910-es arányszámhoz képest csaknem hét százalékkal esett, de még mindig csak valamivel kevesebb, mint másfél­­millió lélek vallotta magát magyarnak. Viszont az 1920-as első bukaresti nép­számlálási statisztikának jóformán légből kapott adataihoz képest a magyarság az utóbbi évtized alatt 8,3 ezrelékes termé­szetes szaporodást tüntet föl. Maguk a román ro­tán átszűrt adatok is kényte­lenek elismerni, illetőleg megállapítani a magyar faj páratlan életerejét és hallat­lan ellentollóképességét. Megfogyva bár, de törve mm, él nemzet e hazán. A ro­mán statistikai számoszlopoknak tanú­sága a kettő viharedzett optimizmusá­nak jogoságát és valószínűségét hirdeti világgá. Ha olykor ellankadunk is a sors csapásai altt, ha elalélünk néha a csüg­­gedés rohanai miatt és erőt vesz rajtunk a kétségbesés és a megsemmisülés elő­­érzete: a magyar néperő egy részének e csodálatra méltó hősiessége, amit a legsa­­nyarubb uszonyok között mutat meg mindig, uj elket önt belénk s emelt fővel nézünk a jémbe. Hát még akkor, ha egy kissé mögé,­ pillantunk a román szám­­bűvészkedőeknek! Nézzük meg közelebb­ről, micsoda retortákon és gerebeken ke­resztül pároják ki a magyarság tömegeit, nem ugyani valóságos életből, de a sta­tisztika száladataiból. Amit először meg kell állapítsunk, az az a tény, hogy a bukaresti sztisztika pazarul élt a név­elemzés össes cigánykodásaival. Nem olyan gyalántos és otromba fogásokkal, mint a csehé. Becsületére legyen mondva a román sztisztikának, amely ha bal­káni is, még mindig mérföldes távolsá­gokban mard el a cseh pimaszságok módszereitől, amelyek nagy városokban és kö­zségekbn tízezerszámra tüntették el a magyar őslkosságot. A románok óva­tosabban és kosábban éltek a népmoz­galmi adatok meghamisításának statisz­tikai trükkjeivl, jóllehet az egész vonalon érvényesítettél a névelemzésnek minden­féle fortélyát. A rendszert az alábbi esetek világítják meg. A névelmzés eljárása szerint né­metnek könyülték el a német nevű ma­gyar lakosság legnagyobb részét, akik különösen nag számmal vannak a kato­likus magyarsg rétegeiben. Azután min­den további érdetés és kutatás nélkül egyszerűen a sidó nemzetiséghez írták át nemcsak azokat az izraelitákat, akik az uralomvált­ással kapcsolatban, mint első szökevényt, viszatértek az ősi zsidó törzsi közösségre, hanem azokat is, aki­ket a politikai kedvezések és a kénysze­rítések se tudtak eltántorítani eddig a magyar nemze­tiségtől. A német vagy szász népközösségbe sorolták azokat az evangélikus magyar híveket is, akik né­­met nevűek ugyan, de önálló, a szászok­tól független magyar egyházközségeket alkottak. Éppgy románnak nyilvánítot­ták azokat a görögkatolikus szinmagyar lakosokat is, akik 1918-ig a hajdúdorogi püspökség joghatósága alá tartoztak. Ha mindezen tényeket és tényezőket hozzá­adjuk a román hivatalos adatokhoz, ak­kor körülbelül félmillió magyar lélekkel kell megtoldanunk az eredményt és hoz­závetőlegesen, rideg tárgyilagossággal egymillió és nyolcszázezer magyart kell feltételeznünk az elkapcsolt Keletmagyar­­országon. A bukaresti statisztika körül­belül ugyanennyi oroszt is eltüntetett Besszarábiából és Bukovinából, akiknek számát egymillióra lehet becsülni, noha a román népszámlálás mindössze félmil­lió oroszt ismer el. Ez a statisztika a magyarság természetes, azaz születési szaporodását 23,2 ezrelékben állapítja meg, szemközt a románság 29,1 ezrelékes és a németség 19,5 ezrelékes fejlődésével. Való igaz, hogy a magyarság születési arányszáma valamivel csekélyebb, mint az erdélyi románságé. Az érem másik lapján áll azonban a magyarság maga­sabb népegészségügyi és közművelődési színvonala következtében a halálozási arányszámnak jóval kisebb volta. A va­lódi tényállást csak úgy közelíthetjük meg, ha megállapítjuk, hogy a régi ki­rályságbeli Romániában máig sincs és nem is volt soha semmiféle középeurópai elvű, mintájú és módszerű népszámlálás. A teljesen megbízhatatlan görögkeleti lel­készek anyakönyvi számai szolgáltattak valamiféle mértéket a regátbeli népmoz­galom tanulmányozásához. Ha mindezen körülményeket összevetjük a magyarság vad üldöztetésével és elnyomatásával, nem nehéz megállapítani, hogy a ma­gyarság ereje az 1918—24-es menekülés, emigrálódás és tömeges kivándorlás elle­nére nemcsak töretlenül tartja régi pozí­­cióját, hanem dacolva a legmostohább viszonyokkal, feltarthatatlan lendülettel tör előre, várva az időt, amikor megpró­báltatásai véget érnek. Ez a nagy teljesítmény az, ami előtt megrendült szívvel tisztelgünk a távol­ból. Valóban csak a tűrésnek, a várásnak, a belső erők e frisseségének és el nem apadó bőségének lehet köszönnünk, hogy megbírtunk valamikor a török hódítás­sal és hogy átéltük a vérben gázoló szá­zadokat. A magyar népnek ezen az ős­erején torpantak meg az elnyomó és be­olvasztó kísérletek, jöttek légyen azok akár a germán hatalom felől, akár, mint most, a kis-szláv román erőcsoport pilla­natnyi túlsúlyáról. Egy nemrég elhalt nagy magyar államférfi mondta egy kül­földi hírlapírónak, amikor az megkér­dezte tőle, hogy mit tart a magyarság legnagyobb történelmi cselekedetének: azt, hogy élünk. A magyar mindig akkor volt a legszívósabb és legelszántabb, ami­kor létét, puszta életét kellett védelmez­nie. A szerencse évtizedeiben sokszor léha volt és könnyelmű, de amikor a bőrét is le akarták húzni elgyötört testéről, a nagy keleti fajtáknak passzív hősiességé­vel állta ki a sorscsapásokat. Ezért min­den felületes képzelgés nélkül, fajtánk feloírhatatlan életerejébe vetett hittel vi­seljük el a Gondviselés látogatásait. Tud­juk, hogy a pörölycsapások nemes vércre hullanak és csak megkeményítik ellent­­állásában. Ez persze korántsem azt je­lenti, hogy az idő nekünk dolgozik, hi­szen végtére a legedzettebb és legizmo­sabb erők is összerogynak a csapások zuhatagai alatt. Ellenkezőleg, fajtánknak ez a csodálatraméltó életereje arra köte­lez bennünket, hogy megrövidítsük szá­mára az átmenet megpróbáltatásait, ame­lyekből egy új és nagy jövő erkölcsi forrásai csak akkor fakadhatnak, ha eze­ket az erőket nem hagyjuk veszendőbe menni. interpellációk a búzakérdésről, súlyos vámcsalásokról, az orosz szerződésről és a gazdatársada­lom bajairól Éjfélig tartott a képviseletház szerdai ülése Az ülés megnyitása előtt szerdán a Ház elnöke és alelnökei tartottak külön kis elő­készítő ülést, amint rövidesen kiderült, azért, hogy kitalálják, miképpen lehetne jóvátenni Bessenyey Zénó alelnök előző napi botlását. Bessenyey — amint jelentettük — elnöki enunciációban­­ intette be, hogy a keresz­tény párt részér­e a napirendi vitánál elő­adott sorozatos imádások a szovjetszerző­dés ellen, beleütköznek a házszabályokba, amiből logikusan az következett volna, hogy következő alkalommal ilyen felszólalást az elnök már nem fog engedélyezni. Bessenyey alelnök értelmezése annyira beleütközött az eddigi parlamenti gyakorlatba, hogy az el­lenzék nagy házszabályvitát akart indítani, erre azonban nem került sor. Almásy László elnök és Czettler Jenő, a másik alelnök szin­tén nem fogadták el Bessenyey magyaráza­tát és miután így a titkos megbeszélésen le­szavazták Bessenyeyt, Almásy elnök maga ült az emelvényre és engedte nyugodtan be­szélni a keresztény párt szónokát, Petrovácz Gyulát, ezzel is jelezve, hogy nincs semmi baj, a napirendi vitában tovább is szabad beszélni arról, ami jólesik. Petrovácz Gyula élt is az alkalommal, elmondta alaposan a nézetét a szovjettel való megállapodásról és nagyobb nyomaték kedvéért felolvasta a kormánypárt legfőbb külpolitikai szaktekin­télyének, Pekár Gyulának cikkét, aki meg­semmisítő véleményt mondott a szovjettel szerződő polgári kormányokról — igaz, hogy akkor, amikor ez még nálunk nem volt kormányprogram. A napirend maga — a fővárosi javaslat vitája — ezúttal nagyon rövid is volt, kizá­rólag Ветку Gyula személyére szorítkozott, aki természetesen megelégedéssel fogadta el a kormány javaslatát és azzal vigasztalta a bánatos ellenzéki szíveket, hogy a sokat szi­dott kormánybiztosság már ősi magyar institúció, Szent István, sőt netalán még Árpád vezérünk is kormánybiztosokkal tar­totta rendben a nyugtalan vérű szittya auto­­nomistákat, tehát csak helyeselni lehet, ha Keresztes-Fischer ismét jogaiba helyezi ezt a bevált tisztes intézményt. Az interpellációkban és a napirendi vitá­ban is legmozgalmasabbak voltak a függet­len kisgazdapárt tagjai, akik a gazdatársa­­dalom sok súlyos panaszát és kétségbeesett tiltakozását szólaltatták meg az ország nyil­vánossága előtt. Sándor István ismét az oly sokat vitatott paprikatermelési kérdéseket tette szóvá, Klein Antal és Gallasz Ágost Ru­dolf szaván át pedig a két nagy nyugtalanító probléma kapott ismét aktualitást, mi lesz a gazdaadósokkal és mi történik a búzaérté­­kesítés biztosítására. Ezek a kérdések a kor­mány részéről nem kaptak megnyugtató vá­laszt, mert Kállay Miklós földmivelésügyi miniszter Gallasz Ágostnak adott válaszában inkább hangosan gondolkozott a búzaérté­­kesí­tés problémájáról, de a végleges kormány­­elhatározást még nem tudta bejelenteni. Németh­y Vilmos a pártszervezkedést aka­dályozó hatósági túlkapásokról interpellált.­ Andaházi-Kaszuja Béla egy régi nagyszabású vámvisszaélési ügyet derített fel s az egész kötetre való anyagot előzékenyen külön nyomtatásban is a képviselők rendelkezé­sére bocsájtotta. Az egész furcsa ügyben már hat éve folyik a vizsgálat s Imrédy pénzügyminiszter most megígérte, hogy ha­marosan befejezték­ a nyomozást. Fábián Béla a szovjetszerződést most már interpelláció formájában támadta, az ellen­zék ritka egyértelműséggel kifogásolja ezt a külpolitikai elhatározást, amelynek védelmé­ben a kormány részéről egyelőre semmi újabb konkrét érvet nem hoznak fel. Ilessy­­megi Kiss Pál, Mojzes János, a balszélről Malasits Géza interpellált még, őt még saját párthívei is cserbenhagyták és mint utolsó szónokot, éjfél előtt már szinte csak a gyors­írók hallgatták. A szerdai ülést öt órakor nyitotta meg Almásy László elnök. A fővárosi javaslat folytatólagos vitájában Berki Gyula szólal fel. Hangsúlyozza, hogy az 1872. évi törvényt 270.000 lakosú főváros részére alkották, az­óta a bekövetkezett lényeges változások je­­lentősebb reformokat tesznek szükségessé. Ak­kor békés fejlődés veti...­­ ■’ Sándor Pál: Éppen 1873-ban volt a krach! Berki Gyula szükségtelennek tartja az ellenzék alkotmányjogi aggodalmait, mert ő maga és a párt sem lenne hajlandó dikta­tórikus törekvéseket támogatni. Megállapítja egyébként, hogy ez a javaslat az Árpádházi királyokig nyúlik vissza, mert Szent István korában királyi vármegyék voltak, kinevezett tisztviselőkkel. (Derültség.) Mivel a napirend szerint hat órakor áttér­nek az interpellációk meghallgatására, a fel­szólalás után Almásy László elnök napi­rendi indítványt tesz, hogy a Ház legközelebbi ülését csütörtökön délután öt órakor tartsák. Az új kémkedési ügy Petrovácz Gyula szólal föl a napirend­nél és megdöbbenésének ad kifejezést afölött, amit félhivatalos formában a délutáni lapok közölnek, h­ogy egy idegen állam részére tör­tént nagyszabású kémkedést lepleztek le, a tetteseket is elfogták, akik a félhivatalos köz­lés szerint a társadalom minden rétegének tagjai közül kerültek ki. A­­legélesebben tilta­kozik az ilyen általánosító félhivatalos kom­müniké ellen, nevek nyilván­osságra hoz­ás­át kéri, hogy a kémkedésben vannak-e benne és a szovjetszerződés képviselők, miniszterek, papok, bankárok, tisztviselők és egyéb társadalmi réteghez tar­tozók. A kormány sajtófőnökének elsőrendű kötelessége rektifikálni ezt a félhivatalos köz­lést, amely az ország hírnevének ártani fog, s amelyet a sajtófőnök úr balfogásai közé kell sorolni. .... ..­­" ’l . P a 11 . V i c i n­i György őrgróf: Elég sok­ van belőlük!.. . . . 1 ' Petrovácz Gyula szerint hasonló bal­fogás volt a szovjetszerződés bejelentésének Ára 16 fillér

Next