Magyarság, 1934. március (15. évfolyam, 48-72. szám)
1934-03-01 / 48. szám
fч / ELŐFIZETÉSI ÁRAK» FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 12 FILL* VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDENNAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* VL KERÜLET, ARADI UTCA 8. TELEFONI *278—99 (25 MELLÉKAL.MI EVÉLCÍMI BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 120. FIÓKKIADÓHIVATALI BUDAPEST, IV. ESKÜ-UT 8. FÉIJÜM. T. *888 66 (4 MELLÉKALL.J POSTATAKARÉKPENZTÁRI CSEKKSZÁMLÁI 28990. BUDAPEST, 1934 MÁRCIUS 1. CSÜTÖRTÖK XV. ÉVFOLYAM, 48. (3891.) SZÁMLA? IV. FŐSZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN FŐMUNKATÁRSI PETHŐ SÁNDOR Erdélyi számok A román statisztika — mint a Magyarság szerdai száma közölte — kiadta az elcsatolt Erdélyre vonatkozó népmozgalmi adatokat az 1930-iki népszámlálás alapján. A számok csoportosításából és viszonyításából kitűnik — természetesen a megfelelő mennyiségtani műveleteknek több mint kétes román megbízhatóságát véve alapul —, hogy a magyar népelem az 1910-es arányszámhoz képest csaknem hét százalékkal esett, de még mindig csak valamivel kevesebb, mint másfélmillió lélek vallotta magát magyarnak. Viszont az 1920-as első bukaresti népszámlálási statisztikának jóformán légből kapott adataihoz képest a magyarság az utóbbi évtized alatt 8,3 ezrelékes természetes szaporodást tüntet föl. Maguk a román rotán átszűrt adatok is kénytelenek elismerni, illetőleg megállapítani a magyar faj páratlan életerejét és hallatlan ellentollóképességét. Megfogyva bár, de törve mm, él nemzet e hazán. A román statistikai számoszlopoknak tanúsága a kettő viharedzett optimizmusának jogoságát és valószínűségét hirdeti világgá. Ha olykor ellankadunk is a sors csapásai altt, ha elalélünk néha a csüggedés rohanai miatt és erőt vesz rajtunk a kétségbesés és a megsemmisülés előérzete: a magyar néperő egy részének e csodálatra méltó hősiessége, amit a legsanyarubb uszonyok között mutat meg mindig, uj elket önt belénk s emelt fővel nézünk a jémbe. Hát még akkor, ha egy kissé mögé, pillantunk a román számbűvészkedőeknek! Nézzük meg közelebbről, micsoda retortákon és gerebeken keresztül pároják ki a magyarság tömegeit, nem ugyani valóságos életből, de a statisztika száladataiból. Amit először meg kell állapítsunk, az az a tény, hogy a bukaresti sztisztika pazarul élt a névelemzés össes cigánykodásaival. Nem olyan gyalántos és otromba fogásokkal, mint a csehé. Becsületére legyen mondva a román sztisztikának, amely ha balkáni is, még mindig mérföldes távolságokban mard el a cseh pimaszságok módszereitől, amelyek nagy városokban és községekbn tízezerszámra tüntették el a magyar őslkosságot. A románok óvatosabban és kosábban éltek a népmozgalmi adatok meghamisításának statisztikai trükkjeivl, jóllehet az egész vonalon érvényesítettél a névelemzésnek mindenféle fortélyát. A rendszert az alábbi esetek világítják meg. A névelmzés eljárása szerint németnek könyülték el a német nevű magyar lakosság legnagyobb részét, akik különösen nag számmal vannak a katolikus magyarsg rétegeiben. Azután minden további érdetés és kutatás nélkül egyszerűen a sidó nemzetiséghez írták át nemcsak azokat az izraelitákat, akik az uralomváltással kapcsolatban, mint első szökevényt, viszatértek az ősi zsidó törzsi közösségre, hanem azokat is, akiket a politikai kedvezések és a kényszerítések se tudtak eltántorítani eddig a magyar nemzetiségtől. A német vagy szász népközösségbe sorolták azokat az evangélikus magyar híveket is, akik német nevűek ugyan, de önálló, a szászoktól független magyar egyházközségeket alkottak. Éppgy románnak nyilvánították azokat a görögkatolikus szinmagyar lakosokat is, akik 1918-ig a hajdúdorogi püspökség joghatósága alá tartoztak. Ha mindezen tényeket és tényezőket hozzáadjuk a román hivatalos adatokhoz, akkor körülbelül félmillió magyar lélekkel kell megtoldanunk az eredményt és hozzávetőlegesen, rideg tárgyilagossággal egymillió és nyolcszázezer magyart kell feltételeznünk az elkapcsolt Keletmagyarországon. A bukaresti statisztika körülbelül ugyanennyi oroszt is eltüntetett Besszarábiából és Bukovinából, akiknek számát egymillióra lehet becsülni, noha a román népszámlálás mindössze félmillió oroszt ismer el. Ez a statisztika a magyarság természetes, azaz születési szaporodását 23,2 ezrelékben állapítja meg, szemközt a románság 29,1 ezrelékes és a németség 19,5 ezrelékes fejlődésével. Való igaz, hogy a magyarság születési arányszáma valamivel csekélyebb, mint az erdélyi románságé. Az érem másik lapján áll azonban a magyarság magasabb népegészségügyi és közművelődési színvonala következtében a halálozási arányszámnak jóval kisebb volta. A valódi tényállást csak úgy közelíthetjük meg, ha megállapítjuk, hogy a régi királyságbeli Romániában máig sincs és nem is volt soha semmiféle középeurópai elvű, mintájú és módszerű népszámlálás. A teljesen megbízhatatlan görögkeleti lelkészek anyakönyvi számai szolgáltattak valamiféle mértéket a regátbeli népmozgalom tanulmányozásához. Ha mindezen körülményeket összevetjük a magyarság vad üldöztetésével és elnyomatásával, nem nehéz megállapítani, hogy a magyarság ereje az 1918—24-es menekülés, emigrálódás és tömeges kivándorlás ellenére nemcsak töretlenül tartja régi pozícióját, hanem dacolva a legmostohább viszonyokkal, feltarthatatlan lendülettel tör előre, várva az időt, amikor megpróbáltatásai véget érnek. Ez a nagy teljesítmény az, ami előtt megrendült szívvel tisztelgünk a távolból. Valóban csak a tűrésnek, a várásnak, a belső erők e frisseségének és el nem apadó bőségének lehet köszönnünk, hogy megbírtunk valamikor a török hódítással és hogy átéltük a vérben gázoló századokat. A magyar népnek ezen az őserején torpantak meg az elnyomó és beolvasztó kísérletek, jöttek légyen azok akár a germán hatalom felől, akár, mint most, a kis-szláv román erőcsoport pillanatnyi túlsúlyáról. Egy nemrég elhalt nagy magyar államférfi mondta egy külföldi hírlapírónak, amikor az megkérdezte tőle, hogy mit tart a magyarság legnagyobb történelmi cselekedetének: azt, hogy élünk. A magyar mindig akkor volt a legszívósabb és legelszántabb, amikor létét, puszta életét kellett védelmeznie. A szerencse évtizedeiben sokszor léha volt és könnyelmű, de amikor a bőrét is le akarták húzni elgyötört testéről, a nagy keleti fajtáknak passzív hősiességével állta ki a sorscsapásokat. Ezért minden felületes képzelgés nélkül, fajtánk feloírhatatlan életerejébe vetett hittel viseljük el a Gondviselés látogatásait. Tudjuk, hogy a pörölycsapások nemes vércre hullanak és csak megkeményítik ellentállásában. Ez persze korántsem azt jelenti, hogy az idő nekünk dolgozik, hiszen végtére a legedzettebb és legizmosabb erők is összerogynak a csapások zuhatagai alatt. Ellenkezőleg, fajtánknak ez a csodálatraméltó életereje arra kötelez bennünket, hogy megrövidítsük számára az átmenet megpróbáltatásait, amelyekből egy új és nagy jövő erkölcsi forrásai csak akkor fakadhatnak, ha ezeket az erőket nem hagyjuk veszendőbe menni. interpellációk a búzakérdésről, súlyos vámcsalásokról, az orosz szerződésről és a gazdatársadalom bajairól Éjfélig tartott a képviseletház szerdai ülése Az ülés megnyitása előtt szerdán a Ház elnöke és alelnökei tartottak külön kis előkészítő ülést, amint rövidesen kiderült, azért, hogy kitalálják, miképpen lehetne jóvátenni Bessenyey Zénó alelnök előző napi botlását. Bessenyey — amint jelentettük — elnöki enunciációban intette be, hogy a keresztény párt részére a napirendi vitánál előadott sorozatos imádások a szovjetszerződés ellen, beleütköznek a házszabályokba, amiből logikusan az következett volna, hogy következő alkalommal ilyen felszólalást az elnök már nem fog engedélyezni. Bessenyey alelnök értelmezése annyira beleütközött az eddigi parlamenti gyakorlatba, hogy az ellenzék nagy házszabályvitát akart indítani, erre azonban nem került sor. Almásy László elnök és Czettler Jenő, a másik alelnök szintén nem fogadták el Bessenyey magyarázatát és miután így a titkos megbeszélésen leszavazták Bessenyeyt, Almásy elnök maga ült az emelvényre és engedte nyugodtan beszélni a keresztény párt szónokát, Petrovácz Gyulát, ezzel is jelezve, hogy nincs semmi baj, a napirendi vitában tovább is szabad beszélni arról, ami jólesik. Petrovácz Gyula élt is az alkalommal, elmondta alaposan a nézetét a szovjettel való megállapodásról és nagyobb nyomaték kedvéért felolvasta a kormánypárt legfőbb külpolitikai szaktekintélyének, Pekár Gyulának cikkét, aki megsemmisítő véleményt mondott a szovjettel szerződő polgári kormányokról — igaz, hogy akkor, amikor ez még nálunk nem volt kormányprogram. A napirend maga — a fővárosi javaslat vitája — ezúttal nagyon rövid is volt, kizárólag Ветку Gyula személyére szorítkozott, aki természetesen megelégedéssel fogadta el a kormány javaslatát és azzal vigasztalta a bánatos ellenzéki szíveket, hogy a sokat szidott kormánybiztosság már ősi magyar institúció, Szent István, sőt netalán még Árpád vezérünk is kormánybiztosokkal tartotta rendben a nyugtalan vérű szittya autonomistákat, tehát csak helyeselni lehet, ha Keresztes-Fischer ismét jogaiba helyezi ezt a bevált tisztes intézményt. Az interpellációkban és a napirendi vitában is legmozgalmasabbak voltak a független kisgazdapárt tagjai, akik a gazdatársadalom sok súlyos panaszát és kétségbeesett tiltakozását szólaltatták meg az ország nyilvánossága előtt. Sándor István ismét az oly sokat vitatott paprikatermelési kérdéseket tette szóvá, Klein Antal és Gallasz Ágost Rudolf szaván át pedig a két nagy nyugtalanító probléma kapott ismét aktualitást, mi lesz a gazdaadósokkal és mi történik a búzaértékesítés biztosítására. Ezek a kérdések a kormány részéről nem kaptak megnyugtató választ, mert Kállay Miklós földmivelésügyi miniszter Gallasz Ágostnak adott válaszában inkább hangosan gondolkozott a búzaértékesítés problémájáról, de a végleges kormányelhatározást még nem tudta bejelenteni. Némethy Vilmos a pártszervezkedést akadályozó hatósági túlkapásokról interpellált. Andaházi-Kaszuja Béla egy régi nagyszabású vámvisszaélési ügyet derített fel s az egész kötetre való anyagot előzékenyen külön nyomtatásban is a képviselők rendelkezésére bocsájtotta. Az egész furcsa ügyben már hat éve folyik a vizsgálat s Imrédy pénzügyminiszter most megígérte, hogy hamarosan befejezték a nyomozást. Fábián Béla a szovjetszerződést most már interpelláció formájában támadta, az ellenzék ritka egyértelműséggel kifogásolja ezt a külpolitikai elhatározást, amelynek védelmében a kormány részéről egyelőre semmi újabb konkrét érvet nem hoznak fel. Ilessymegi Kiss Pál, Mojzes János, a balszélről Malasits Géza interpellált még, őt még saját párthívei is cserbenhagyták és mint utolsó szónokot, éjfél előtt már szinte csak a gyorsírók hallgatták. A szerdai ülést öt órakor nyitotta meg Almásy László elnök. A fővárosi javaslat folytatólagos vitájában Berki Gyula szólal fel. Hangsúlyozza, hogy az 1872. évi törvényt 270.000 lakosú főváros részére alkották, azóta a bekövetkezett lényeges változások jelentősebb reformokat tesznek szükségessé. Akkor békés fejlődés veti... ■’ Sándor Pál: Éppen 1873-ban volt a krach! Berki Gyula szükségtelennek tartja az ellenzék alkotmányjogi aggodalmait, mert ő maga és a párt sem lenne hajlandó diktatórikus törekvéseket támogatni. Megállapítja egyébként, hogy ez a javaslat az Árpádházi királyokig nyúlik vissza, mert Szent István korában királyi vármegyék voltak, kinevezett tisztviselőkkel. (Derültség.) Mivel a napirend szerint hat órakor áttérnek az interpellációk meghallgatására, a felszólalás után Almásy László elnök napirendi indítványt tesz, hogy a Ház legközelebbi ülését csütörtökön délután öt órakor tartsák. Az új kémkedési ügy Petrovácz Gyula szólal föl a napirendnél és megdöbbenésének ad kifejezést afölött, amit félhivatalos formában a délutáni lapok közölnek, hogy egy idegen állam részére történt nagyszabású kémkedést lepleztek le, a tetteseket is elfogták, akik a félhivatalos közlés szerint a társadalom minden rétegének tagjai közül kerültek ki. Alegélesebben tiltakozik az ilyen általánosító félhivatalos kommüniké ellen, nevek nyilvánosságra hozását kéri, hogy a kémkedésben vannak-e benne és a szovjetszerződés képviselők, miniszterek, papok, bankárok, tisztviselők és egyéb társadalmi réteghez tartozók. A kormány sajtófőnökének elsőrendű kötelessége rektifikálni ezt a félhivatalos közlést, amely az ország hírnevének ártani fog, s amelyet a sajtófőnök úr balfogásai közé kell sorolni. .... .." ’l . P a 11 . V i c i ni György őrgróf: Elég sok van belőlük!.. . . . 1 ' Petrovácz Gyula szerint hasonló balfogás volt a szovjetszerződés bejelentésének Ára 16 fillér