Magyarság, 1934. április (15. évfolyam, 73-96. szám)

1934-04-01 / 73. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FN­­M­, VASÁRNAP 32 FIM. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDENNAP BUDAPEST, 1934 ÁPRILIS 1, VASÁRNAP FŐSZERKESZTŐ: MIL­OTA­Y ISTVÁN FŐMUNKATÁRS: PETHŐ SÁNDOR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL­­V. KERÜLET, ARADI UTCA 8. TEUTON: KIS-90 (25 MELLÉKALI­). LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62, POSTAFIÓK 12. FIÓKKI­ADÓHIVATAL: BUDAPEST, IV. ESKÜ UT 6. FELEM. T.: *888 06­­4 MELLÉKAI L.­ POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 280­0. IV. ÉVFOLYAM, 73. (3916.) SZÁM A magyar feltámadás felé írta: Pethő Sándor A feltámadás ünnepe tizenhatodszor köszöntött reánk az összeomlás, a ré­mület és a gyalázat esztendeje óta. Azóta életünk folyása egyetlen nagy körforgás a kétségbeesés és a remény­kedés pályáján. De talán soha annyira személyes élményünkké nem vált a Gol­gotától a Húsvétig fejlődő nagy misz­tériuma a megváltásnak és az igazság tanuságtételének, mint mióta a trianoni hajlékban szinte koncentráltan érezzük sorsunk lüktetését a világ sötét és vilá­gos szférái között. Az Ember Fia, aki legyőzte a halált, ezzel a legnagyobb bizonyságtételével megnyitotta a hit el­­apadhatatlan forrásait a sziklasírból. Mert — mint Szent Pál mondotta — ha Krisztus fel nem támadt volna, vájjon mit érne a mi prédikálásunk és mit érne a ti hitetek? Nem lehetne e hit nél­kül élni keresztényként és nem volna érdemes élni magyarként, ha nemze­tünk feltámadásában való hitünk meg­rendült, vagy elfogyatkozott volna. Ha minden útt el van torlaszolva előttünk, egy nagy német katolikus ízó szerint, nem marad más számunkra, mint az, amely fölfelé vezet. Ahhoz, hogy él­jünk, fel kell támadnunk, azaz: újjá kell születnünk lélekben és igazságban. Társadalo шпк és közvéleményünknek nagy része, elülélve a sors csapásai alatt, kezdetben a tragikus véletlen puszta közjátéka gyanánt fogta fel bukásun­kat. Fölemelkedésünket ma is nem belső erőink erkölcsi megújhodásától és reorganizációjától várja, a céltudatos és rendszeres nemzeti munka folytonos­ságától, hanem az időtől és a véletlen­től, amelyek — sajnos — megbízhatat-­ lan szövetségesek, mert mindig az erő­sebb fél oldalára szegődnek, s gyaláza­tosan cserbenhagyják azt, aki tétlenül reájuk bízza magát, így a nagy tömeg­közvéleményben, amely másfél évtized óta hiába esdekelte azt a Deus ex machina-t, amely felfogása szerint 1918- ban összetört s amelynek azóta e messianisztikus vélelem szerint épp e sorsszerűség logikájával fel kellett volna támasztani bennünket; az igazi, benső­séges, eleven hit forrásai kiszáradtak, hogy néhány elnyűtt, henye szóvirág­gal fedje be hitetlenségének, vagy bal­gatag csodavárásának kopár szirtjeit. Ez a különös hit ismeri a fellobbanások lázait, de még inkább a csü­ggedés és a közöny fagypontjait. Egyet azonban sehogyse akart megismerni. Nem ismerte föl a nemzeti fölemelkedés belső fölté­teleinek titkait s nem ismerte — talán ma is csak töredékesen ismeri — a ma­gyar kérdés európai vonatkozásainak formátumát, a velünk egyező hatalmak érdekeinek konstruktív párhuzamossá­gát és annak módját és lehetőségét, hogyan kell a magyar problémát euró­pai módszerekkel és szempontokkal ki­munkálni és a reális megoldás útjára téríteni. Kezdettől fogva iszonyodott olyan nyers és regényes hero­izmustól, amely a huszas évek kezdetén a dolgok­nak „nascendi“ állapotában, amikor szomszédainkban nagyobb volt még a tőlünk való félelem, mint a saját erőikbe vetett bizalom, egy vakmerő el­­szánással múló epizóddá változtathatta volna azt, ami másfél évtizedes tény- s állapottá sűrűsödött. Akkor még ellen­­­ségeink szövetsége a mi nyomott hangu­­­latunkat, amelyben volt valami föld­alatti iszonyat, mely minden pillanat­ban pusztító kitöréssel fenyegette őket, a megnevezhetetlen szaggatottságban és kietlenségben, mely felhőszakadástól el­borított tájra emlékeztetett, a meghaj­szolt, társtalan keserűségben, melyben ott élt a megsebzett, barlangjába el­húzódó vadnak még mindig szörnyű ereje; nyugtalan volt, izgatott, szinte hisztériás. De józanságunk és gyávasá­gunk még idejében lefülelte a bennünk zendü­lő szent tébolyokat. Két gyász-kariatid tartotta egyre ros­­kadóbb vállával passzív szemlélődésünk erkélyét, úgymint az időben és az igaz­ság önérvényesülésében való hit De ha a fizikai hősiségnek nemzeti ösztön­világunkban parázsló sugallatait elutasí­tottuk magunktól, nem tudtuk felajzani magunkat arra az erkölcsi heroizmusra sem, hogy a rendelkezésünkre maradt erőinkkel és a birtokunkban hagyott te­rületrészeken lerakjuk egy szociálisabb, erkölcsösebb, humánusabb, műveltebb és magyarabb Magyarország alapjait. Miközben egészen a legutolsó időkig alig tettünk valamit a külső revízió euró­pai érdekkapcsolatainak megszervezé­sére és hatalmunk gyarapítására, még inkább adósok maradtunk a belső re­vízió feladataival szemben. Elképzelni is borzasztó, hogy fiatal értelmiségünk nagy tömegei ma is elhelyezettnek, eg­­zisztenciátlanok és hogy létalapjuknak ingatagsága saját művelődési és társa­dalmi létjogosultságuk és hivatásuk színvonala alá buktatta őket s ott seny­­vednek és vergődnek az egyéni és szo­ciális pusztulás gyehennájában. Elmegy az embernek minden ünneplő kedve s a falat megkeseredik a szájában, ha arra gondol, hogy a­ megcsonkított haza lé­­lekszámának majdnem egyharmada az év legnagyobb részében a mostoha ál­lami gondviselésre, vagy a társadalmi karitász szűkmarkú támogatására van utalva, nélkülözvén a maga kenyerét megtermő parányi rögöt éppúgy, mint a munkaalkalmat egyaránt. Milliónyi magyar tömegeknek emberi­hez méltatlan életmódját s permanens ínségét csak a lelketlen kényelemszeres­­ét és a felelősségtől való menekvés tul­­ajdonitja a gazdasági világválságnak. Valóságban a birtokmegoszlás igazság­­talansága, időszerűtlensége és képtelens­­ége nyomorítja meg a szinmagyar la­­kosságnak közel egyharmadát. Ezért a könnyen végzetessé válható mulaszt­­ásért, amely már-már egyértelmű a magyar tömegek szociális elsorvasztásás­val, az utókor valamikor a vádlottak­ padjára fogja ültetni a vezető társas­dalmi rétegeket s a magyar közszellemi­nek azt az apatikus sorstiszteletét, amely elszokott az öntevékenységtől s a min­­denkor érvényesült hatalomra bizta más­­át, várva azt a csodát, amely a földet majd mozdulatlan lábai elé viszi . Végzet csak olyan nemzeteken és társas­dalmakon uralkodhatik el, ahol nem akadályozzák hatalmát az embereid előrefontoló gondolatai és cselekvései. Akinek gondolati és cselekvő erejét les­nyűgözi,a világon uralkodó fátum les bírhatatlannak látszó törvénye, s aki­­ben nem mozdítja föl a lázadás ösztös­zeit a tőle való megszabadulás vágya, ennek a fátumnak útjából a gondolatok­ és a belőlük fakadó akciók soha el nem térítik az emberi ellenállás gátjait, amely ennek folytán az ilyen henye társ­­adalmakkal szemben megőrzi és gyan­­korolja egész ősi, mithologikus erejét és porrá zúzó hatalmát. A kicsiny területre összezsúfolt népes­ség körében felgyülemlő szociális feszülts­­ég gőzei akkor ernyesztik el a közös nemzeti vállalkozáshoz szükséges lelki Negyek az apámmal Írta: Komáromi János " Elemi-iskolai elsőosztályu legényke voltam s a falu közepetáján laktunk, szemközt a haranglábbal. Nagycsütörtök délutánja volt a szegény anyám a hús­véti kalácsot sütötte a kemencében. Este­tájt lehetett, amikor megnézte a három kalácsot, de ugyanakkor föl is zokogott oly szivettépőn, hogy alacsony házunk előtt meg-megálltak a járókelők: — Ugyan, mi baja lehet megint ennek a fiatalasszonynak? ’ Édesanyám akkor már ráborult az ágyra s kétségbeesve jajgatott: — Istenem, Istenem, hogy te is csak a­ szegénységet tudod meglátogatni! Jaj, m­i lesz velünk a feltámadási ünnepre? Oda a kalácsom! A kalács valóban odalett s igy nem volt mit megszentelni a plébános urnak. Pedig a szép kalács külön büszkesége volt addig minden husvéton szegény anyánk­nak. Úgy látszik, romlott esztet kapha­tott a kalácshoz, de hogy a molnár vagy a­ boltos volt-e az oka, nem emlékszem már harminchat esztendőnek ködein ke­resztül. Ám lehetséges lehetett, hogy köl­csönkértük csak azt a lisztecskét. Anyánkat rázta a zokogás: — Istenem, mit vétettünk neked, hogy mindig csak minket sújtasz!? Akkor nyitott be az apám. A kovács?­szin felől jöhetett valahonnét, hol a pat­­koltató falusiakkal, esetleg távoli idege­nekkel beszélgette ki magát kedvére. Rá­ért bőven! Tudniillik ekkor is úgy áll­tánk, hogy hetek óta foglalkozás nélkül tengett a nagy világban s várta-várta a jószerencsét. Ahogy látta anyánkat el­fúlt jajveszékeléssel az ágyra borulva, meglepetve kiáltott fel: — Valami baj van megint? Szegény anyánk eljajgatta ekkor, hogy úgy látszik, csirás lehetett az élet, mely­ből a lisztet őrölték s ezen a liszten ad­hatott túl a zsidó. Mert nyúlós volt a kalács s ahogy felvágták, akár a sza­lonna­ széle csúnyán elvált a belétől. Tudta az apám tüstént, mi a teendő, mert csittitgatva szólt: ■ Te Nyugoggyál meg, Mária! Hónap segiccségért indulok Vinkócra az öre­gekhez, Jankelt pedig megpofozom, mi­­kent előkapom! Édesanyám mintha felfigyelt volna az ötletre s csak alig szipogott már. Apám az­ asztalhoz telepedett aközben, feltúrt hajáról levette a kalapot és sokáig nézett maga elé. Egyszer megszólalt még, de olyan hangon, mintha idegen világokban járt volna az eszével: — Holnap, nagypénteki napon indu­lok s nagyszombat délbe itthon leszek. Hozok egy hátulsó sódárt is: legalább jól beeszek egyszer... — Édesapám, vigyen magával enge­­met is! — kérleltem csengve. Az öreg rábólintott: — Nem bánom, gyöhetsz! Ilyen előzmények után történt, hogy másnap, jókor reggel, útrakészen áll­tunk. Apám vállára lökte a tarisznyát, miután előzően kenyeret s némi mara­dék­ szalonnát dugott bele. Az utolsó pil­lanatban felkiáltottam: — Édesapám, hozza el a nagybotot is! —• Minek a­ fiam? Azt hiszem, csupa aggodalom lehettem. —­ Hátha találkozunk Fityerával! — Fityerával? — s annyi fölény közt mosolygott, ami természetes is volt egy oly erejű embernél, amilyennek az apá­mat ismerték, m­íg e világban küzködött az élet nehézségeivel. — Avval a nyári­betyárral? Ilyenkor még téli vackán he­ver s különben is az ő baja volna! Kihúzta magát, úgy nyilatkozott Fi­­tyeráról: — Mert ha elibem tanulna állni, mi lenne akkor? Van egy rozsdás flintája, azt elszedném tőle s úgy végigfenekel­­ném a boldogabb végivel, hogy attal va­karózna három hétig! Elbúcsúztunk a kis családtól s neki­vágtunk az útnak. Hétesztendőske lehet­tem csak ama tavaszelőn, de tudtam, hogy kibírom a tetemes távolságot azért... Hisz anyai nagyapámékhoz igyekeztünk, Istenem! Mert akkor élt még a szent öreg s gon­doktól nem zaklatva virult és gyarapo­dott nagy családja Vinkócon. Dobogott a szivem, valahányszor nagyapámék háza felé indulhattam el a messzeségből. Első gazda volt az uradalomban s nyugodt értelmére szívesen fölfigyeltek az urak is. A békét és az összetartást hirdette szakadatlanul s talán azért is áldotta az Isten minden lépésében. Szál­ember volt sárga magyar bajusszal s va­lahányszor nagyobb elhatározás előtt állt, megállapodván, körülnézett a ha­tárban (legtöbbször az erdő szélében vagy valamelyik halmon!), a földre tette le a kalapját s imádkozni kezdett halkan, mialatt a szellőcskében meg-meglebbent halántékánál a haja, ahol erősen őszült már. Mentünk-mentü­nk Vinkóc irányába. Kilépve szaporán, mert alkonyatra szét­rettünk volna ott leírni. Nagypénteki nap volt ez, szomom­ délelőtt... Terhes felhők búsultak a magasban s amerre elhaladtunk, olyan volt a csönd, hogy beleborzongtunk. Át­mentünk már a kisztei erdő tisztásain a messzebbről egy falu látszott. Talán Kiszte. Mély völgyben feküdt, kőröskö­rül fekete dombok magasodtak, a leg­hegyesebb dombon barna feszület nyúlt föl, a gyászoló mennyboltnak s e feszü­letről nagy messzeségekbe fehéredett a Megváltó pléhalakja. Odanéztem megindultan: — Édesapám, mikor halt meg Jézus­ Urunk? ! — Hogy mikor? — s eltöprengett utána, mialatt egyre közeledett felénk­ Kiszte község. — Nem igen tudnám ki­számítani, mert régen tanultak az osko­lába, csak azt tudom, hogy mostanába lehetek egyidős vele. A napokba múltam harminchárom... De megálljatok! Rebbenten néztem reá, hogy kire vo­­natkozhatik ez a fenyegetőző? Az öreg folytatta, inkább saját magához, mint hozzám: — Mai éccakán azt álmodtam, hogy szembeálltam a keresztfával, a kereszt­fán meg Jézus Urunk volt, de élő álla­potba s arca kínba volt a szenvedéstől... De várjatok! Sejdten akasztottam meg. — Kire mondta édesapám, hogy: vár­jatok? — A zsidókra, fiam, — bólintott sú­lyos gondok közt. — Mert ők az okai mindennek. Már rég le kellett volna szá­molni velük, de nem lehet Szopkó só­gor miatt... A húsvéti szám ára a képes melléklettel együtt 50 fillér

Next