Magyarság, 1934. április (15. évfolyam, 73-96. szám)

1934-04-01 / 73. szám

1934 április 1. vasárnap ШШЩ­! Wein Károly: Soha nagyobb bizonytalanság nem volt a közéletben, mint most Hogy neveljük gyermekeinket jellemességre, amikor a közélet aggasztó mértékben mutatja a jellemtelenség érvényesülését Több, mint egy hónapja nem hallja a magyar közélet Wolff Károly hangját. Hirtelen fellépő betegsége megakadá­lyozta, hogy végig küzdje azt a harcot, amit a szívéhez annyira hozzánőtt fő­városért és a keresztény városházáért kezdett. A keresztény párt vezérét az orvosok elzárták minden politikától, el­tiltották a vendégeket, kikapcsolták a telefont, nyugalmat, pihenést, magányt írtak elő annak a politikai vezérnek, aki maga az állandó, nyughatatlan munka, akinek tevékeny szelleme, robusztus te­herbírása egyenesen kereste az újabb és újabb feladatokat és aki mint minden igazi szónok, akor tudta adni magát leg­teljesebben, amikor temperamentumá­val, az élőszó szuggesztív erejével vihette magával a tömegeket. Most már a gyógyulás útján van Wolff Károly. Egyre többen keresik fel barátai, a főváros és a keresztény poli­tika ügyei itt vannak ismét az íróaszta­lán, hiába szeretnék az orvosok, első­sorban saját orvosfia is, hogy a kény­szerű pihenést még néhány heti tenger­parti üdüléssel toldja meg. Nem enge­dik a torlódó események, amelyeknek hullámverését nem tudták elfogni előle a csöndes sashegyi villa falai és nem en­gedik azok a keresztény tömegek, ame­lyekért olyan mély felelősséget érez a keresztény párt vezére. Hiába is igye­kezne elmenekülni a politika izgalmai elől, a lelkében, az idegeiben magával vinné mindenhová azt az aggodalmat és gyötrődést, amivel a magyar sors fejlő­dését nézi, amitől senki nem tud szaba­dulni, akit végzete, hivatása, kötelesség­érzése a magyar közélet forró talajára sodort. Ahogy szemben ülünk vele és beszél­getünk az utolsó hetek eseményeiről, bizonyos filozófikus keserűséggel ez az aggodalom vibrál a szavaiban. Megkér­jük, mondja el, hogyan látja a magyar politika fejlődését most, amikor hosszú hetekre ki volt szakítva a napi politika fárasztó robotjából, amikor a beteg­szoba meditációs órái alatt bizonnyára szembekerült a magyar közélet leg­mélyebb jelentőségű és legnehezebb kér­déseivel. Szinte önvallomásszerű nyilat­kozatát itt adjuk. HA MEGTERHELTE A GYomra­t, CSEPEGTESSEN Kockacukorra DIANA ÍCISBORSZESZt Is SZOPOGASSA EL! Hányingere ,amelyede megszűnik. GÖRCSÖS FÁJDALMAI ENYHÜLNEK ! jelentett Vinkócon. Tudniillik, mint cső­­döröshuszár jött haza szabadságra s va­kító kardjával ahányszor végigcsöröm­pölt a nagyutcán, az asszonynépek mind a kapukba futottak ki. ....Másnap első kakasszónál indul­tunk visszafelé. Az apámnak olyan két tarisznyát akasztottak a nyakába, hogy messze elállt az oldalától mind a kettő. Volt azokban sódar, liszt, szárazkolbász meg szalonna, hogy alig tudott mozdulni tőle az öreg. Érzékeny búcsú után nagy­bátyám elkísért bennünket az Ondaváig és sokáig nézett el utánunk a gátról, mi­közben átkeltünk az áradásban nyöszörgő hídon. Azontúl is úgy maradt tovább, míg csak láthatott bennünket Elhalad­tunk a Rinyó-kocsma előtt, de nem tér­tünk be. Jesztreb falu oldalában liheg­tünk már, amikor fejhez kapott az apám: — Teremtésit, nem adtam be a zsidó­nak a tegnapi pájinka árát! De nem baj azért... Tudja, hogy úriember vagyok. Szomorú, igen szomorú volt ez a nap is, amelyen Krisztus Urunk feküdt a sziklasírjában. Nehéz felhők az égen, kamaszin a mindenségben és senkivel­­senkivel nem találkoztunk a hosszú uton. Mintha mindenki a házába vonult volna vissza, a Megváltó kínszenvedé­sein elmélkedvén, bűnbánó lélekkel. Kiszte felé közeledtünk már s ahogy fölnéztem volna egyszer, rémüldözve láttam, hogy a kisztei dombtetőről köze­ledik felénk a fekete feszület. És mert lefelé hajlott az út, a feszület egyre inkább az égnek magasodott. Nőtt és nyúlt Krisztus keresztfája ... Rémület rázott... Ebéd után szerettük volna elérni a falunkat, tehát minden erőnkből ki kel­lett lépnünk. És míg magam alig ván­szorogtam már, apám csizmái alatt do­bogott a föld ... Az idő nem alkalmas nagy reformok előkészítésére . Betegségem arra kényszerített, hogy az eseményeket úgy a belpo­litikában, mint a külpolitikában és a gazdasági életben bizonyos messze távlatból figyeljem, bár természetesen információik az egész idő alatt folyama­tosan érkeztek hozzám és így az egyes tények sem ismeretlenek előttem. Az ilyen távlatból szenvedély, érdek, önzés nélkül való szemlélet nagyon üdvös egy gondolkodó politikus számára. Ezután így folytatja: — Mindenekelőtt megállapíthatja az ember, hogy soha nagyobb bizonytalan­ság nem volt a magyar közéletben, — akár a külpolitikát, akár a belpolitikát, akár a gazdasági életet figyeljük — mint most. Ez a bizonytalanság a külpolitika szempontjából egyenesen a nemzeti lét körül forog. Szinte döbbenetes, hogy mi­kor szellemi és politikai vonatkozásban egyaránt a nemzetek nagy csatáit lát­juk, mikor a világnemzetek példátlan hevességgel ütköznek össze, hogy dön­tően befolyásolhassák az emberiség jö­vőjének kialakítását, akkor a magyar­nemzet belső éretében kicsinyes szem­pontok, egyéni hatalmi vágyak tobzódó kielégítési szándéka apró problémákat is súrlódási felületekké avat, nem figyelve arra, hogy a nagy világnemze­tek küzdelmében csak a legnagyobb megfontolással és a leggondosabb irányí­­tással biztosíthatjuk nemzeti létünket.­­ Az idő semmiesetre sem alkalmas nagy reformok előkészítésére és még kevésbé a konzervatív keresztény nem­zeti világnézet szempontjából erőténye­zőt jelentő helyzetek felbontására. Hát­térbe kellene szorítani minden kocká­zatot, minden egyéni, kiabáló érdeket, amely még ezekben a súlyos időkben is piaci vásárt keres a közéletben. A napi­rendre került nagy reformok közül mindjárt rá kell mutatnom a középisko­lai reform kérdésére is. Rendkívül ké­nyes probléma ez, amely nagy körülte­kintést és megfontolást igényel, a for­rongó közállapotok idején szinte vesze­delmes ilyen kérdéseket felvetni. De ha már felvetették, nem szabad elfelej­teni, hogy amennyire helyes az az el­gondolás, hogy a magyar középiskola jellemképző intézmény legyen, annyira megszívlelendő, alkalmas-e egy ilyen reform a jellemképzés elméleti biztosí­tására, amikor a gyakorlati közélet a legaggályosabb mértékben tárja elénk a jellemtelenség prosperálásának lehető­ségeit. A politikai függőség, érdekhaj­­hászat, állásokért való versengés, ha­talmi tényezők bizantinikus tömjéne­­zése, nem olyan gyakorlati példa, amely alátámaszthatná a középiskola reform­jának ezt a helyes célzatát A gyermek saját szüleinek közéleti függőségéből folyó rettenetes harcaiból más tanúsá­gokat fog meríteni az iskola tanításai­val szemben és ezért, ha igazi, sikerrel koronázott reformot akarunk, akkor a magyar közéletet is kei kell alakítani, hogy abban a tudás és mindenek felett a jellem érvényesüljön. A jellemtelenséget pedig minden erővel üldözni és meg­semmisíteni kötelességünk. A jövőben is a világnézeti erők irányítják a politikát . Az állami és nemzeti élet irányí­tásában maradandó alapelvekre van szükség, amelyeket nem pótolhat az óráról-órára váltakozó egyéni hajlam, vagy feltevés. Kicsi nemzet vagyunk, de nagy erényeket kell kitermelnünk lel­künkből, hogy biztosíthassuk fennmara­dásunkat. A mi eddigi kis sikereinket nemzetközi viszonylatban is csak er­kölcsi értékeink biztosították. A revízió melletti hajlamot a külföldön er­kölcsi erőink érvényesítése termelte ki. Egy jellemtelenségben fejlődő közélet mindezt leronthatja. — Amikor én azt hirdetem, hogy csak a krisztusi igazság biztosíthatja a nem­zet jövőjét, gyakorlati reálpolitikát csinálok. Mert akár tetszik egyes urak­nak a világnézeti kérdések érvényesülése a politikában, akár nem, a százhatvan­­milliós, rabigára szorított orosz nem­zettel rendelkező szovjet kimeríthetetlen anyagi eszközei ugyancsak erős meg­próbáltatásokat fognak még jelenteni a kultúra szempontjából az egész Nyugat számára. Ezekben a kultúra megmen­téséért folyó harcokban sem a gyakor­lati érdeket hajhászó közömbösséggel, sem az akadályok előtt meghajló oppor­tunizmussal eredményt nem fogunk el­elérni, csak nyílt őszinteséggel. A nem­zet minden rétegének bizalma éppen azért rendül meg az egész parlamentáris berendezkedésben, mert abban nem látja az őszinteség, a jellem értékelését, sem az erények ápolását. — Lehet, hogy szavaimat sokan egy betegszoba magányában született elmé­leti tépelődéseknek fogják minősíteni, pedig ezekben a mondatokban viharzik át egy nemzet feltámadásának, vagy a bukás egész tragédiájának lehetősége. Bethlen István gróf a római megállapodások­ról és a revízióról „Magyarországon mindenki tisztában van azzal, hogy az elszakított területek föld­reformjait nem lehet visszacsinálni“ Bethlen István gróf az egyik hozzá közel­álló estilapban hosszabb nyilatkozatot tett az aktuális magyar bel- és külpolitikai kér­désekről. Visszatérve arra a cikkére, amelyet Gömbös Gyula miniszterelnök római tartóz­kodása alatt hozott nyilvánosságra és amelyek­ben a római tárgyalásokkal kapcsolatban fejtette ki nézeteit, Bethlen István gróf most azt hangoztatta, hogy Rómában semmi olyan nem történt, ami a cikkében kifejtett állás­ponttal ellentétben lenne. Ami a politikai kérdéseket illeti, Olaszország, Ausztria és Magyarország arra kötelezte magát, hogy minden olyan esetben, amikor ezt a három állam valamelyike kívánja, az említett or­szágok kormányai közös megbeszéléseket tartanak, mielőtt bármelyik állam is vala­milyen politikai irányban elhatározná ma­gát. Bethlen István gróf megemlíti, hogy ez a kapcsolat a három ország között már eddig is megvolt, kétoldalú megállapodás formá­jában, amelyeket hasonló tartalommal Ma­gyarország Olaszországgal, Ausztria Olaszor­szággal és Magyarország Ausztriával kötött. A változás tehát az, hogy a kétoldalú meg­­állapodások most a három állam együttes megállapodásává alakultak át. Bár a diplo­máciában minden ilyen átalakulásnak is JOBB A RADIO TUNGSRAM RÁDIÓCSŐVEL

Next