Magyarság, 1934. április (15. évfolyam, 73-96. szám)
1934-04-01 / 73. szám
1934 április 1. vasárnap ШШЩ! Wein Károly: Soha nagyobb bizonytalanság nem volt a közéletben, mint most Hogy neveljük gyermekeinket jellemességre, amikor a közélet aggasztó mértékben mutatja a jellemtelenség érvényesülését Több, mint egy hónapja nem hallja a magyar közélet Wolff Károly hangját. Hirtelen fellépő betegsége megakadályozta, hogy végig küzdje azt a harcot, amit a szívéhez annyira hozzánőtt fővárosért és a keresztény városházáért kezdett. A keresztény párt vezérét az orvosok elzárták minden politikától, eltiltották a vendégeket, kikapcsolták a telefont, nyugalmat, pihenést, magányt írtak elő annak a politikai vezérnek, aki maga az állandó, nyughatatlan munka, akinek tevékeny szelleme, robusztus teherbírása egyenesen kereste az újabb és újabb feladatokat és aki mint minden igazi szónok, akor tudta adni magát legteljesebben, amikor temperamentumával, az élőszó szuggesztív erejével vihette magával a tömegeket. Most már a gyógyulás útján van Wolff Károly. Egyre többen keresik fel barátai, a főváros és a keresztény politika ügyei itt vannak ismét az íróasztalán, hiába szeretnék az orvosok, elsősorban saját orvosfia is, hogy a kényszerű pihenést még néhány heti tengerparti üdüléssel toldja meg. Nem engedik a torlódó események, amelyeknek hullámverését nem tudták elfogni előle a csöndes sashegyi villa falai és nem engedik azok a keresztény tömegek, amelyekért olyan mély felelősséget érez a keresztény párt vezére. Hiába is igyekezne elmenekülni a politika izgalmai elől, a lelkében, az idegeiben magával vinné mindenhová azt az aggodalmat és gyötrődést, amivel a magyar sors fejlődését nézi, amitől senki nem tud szabadulni, akit végzete, hivatása, kötelességérzése a magyar közélet forró talajára sodort. Ahogy szemben ülünk vele és beszélgetünk az utolsó hetek eseményeiről, bizonyos filozófikus keserűséggel ez az aggodalom vibrál a szavaiban. Megkérjük, mondja el, hogyan látja a magyar politika fejlődését most, amikor hosszú hetekre ki volt szakítva a napi politika fárasztó robotjából, amikor a betegszoba meditációs órái alatt bizonnyára szembekerült a magyar közélet legmélyebb jelentőségű és legnehezebb kérdéseivel. Szinte önvallomásszerű nyilatkozatát itt adjuk. HA MEGTERHELTE A GYomrat, CSEPEGTESSEN Kockacukorra DIANA ÍCISBORSZESZt Is SZOPOGASSA EL! Hányingere ,amelyede megszűnik. GÖRCSÖS FÁJDALMAI ENYHÜLNEK ! jelentett Vinkócon. Tudniillik, mint csődöröshuszár jött haza szabadságra s vakító kardjával ahányszor végigcsörömpölt a nagyutcán, az asszonynépek mind a kapukba futottak ki. ....Másnap első kakasszónál indultunk visszafelé. Az apámnak olyan két tarisznyát akasztottak a nyakába, hogy messze elállt az oldalától mind a kettő. Volt azokban sódar, liszt, szárazkolbász meg szalonna, hogy alig tudott mozdulni tőle az öreg. Érzékeny búcsú után nagybátyám elkísért bennünket az Ondaváig és sokáig nézett el utánunk a gátról, miközben átkeltünk az áradásban nyöszörgő hídon. Azontúl is úgy maradt tovább, míg csak láthatott bennünket Elhaladtunk a Rinyó-kocsma előtt, de nem tértünk be. Jesztreb falu oldalában lihegtünk már, amikor fejhez kapott az apám: — Teremtésit, nem adtam be a zsidónak a tegnapi pájinka árát! De nem baj azért... Tudja, hogy úriember vagyok. Szomorú, igen szomorú volt ez a nap is, amelyen Krisztus Urunk feküdt a sziklasírjában. Nehéz felhők az égen, kamaszin a mindenségben és senkivelsenkivel nem találkoztunk a hosszú uton. Mintha mindenki a házába vonult volna vissza, a Megváltó kínszenvedésein elmélkedvén, bűnbánó lélekkel. Kiszte felé közeledtünk már s ahogy fölnéztem volna egyszer, rémüldözve láttam, hogy a kisztei dombtetőről közeledik felénk a fekete feszület. És mert lefelé hajlott az út, a feszület egyre inkább az égnek magasodott. Nőtt és nyúlt Krisztus keresztfája ... Rémület rázott... Ebéd után szerettük volna elérni a falunkat, tehát minden erőnkből ki kellett lépnünk. És míg magam alig vánszorogtam már, apám csizmái alatt dobogott a föld ... Az idő nem alkalmas nagy reformok előkészítésére . Betegségem arra kényszerített, hogy az eseményeket úgy a belpolitikában, mint a külpolitikában és a gazdasági életben bizonyos messze távlatból figyeljem, bár természetesen információik az egész idő alatt folyamatosan érkeztek hozzám és így az egyes tények sem ismeretlenek előttem. Az ilyen távlatból szenvedély, érdek, önzés nélkül való szemlélet nagyon üdvös egy gondolkodó politikus számára. Ezután így folytatja: — Mindenekelőtt megállapíthatja az ember, hogy soha nagyobb bizonytalanság nem volt a magyar közéletben, — akár a külpolitikát, akár a belpolitikát, akár a gazdasági életet figyeljük — mint most. Ez a bizonytalanság a külpolitika szempontjából egyenesen a nemzeti lét körül forog. Szinte döbbenetes, hogy mikor szellemi és politikai vonatkozásban egyaránt a nemzetek nagy csatáit látjuk, mikor a világnemzetek példátlan hevességgel ütköznek össze, hogy döntően befolyásolhassák az emberiség jövőjének kialakítását, akkor a magyarnemzet belső éretében kicsinyes szempontok, egyéni hatalmi vágyak tobzódó kielégítési szándéka apró problémákat is súrlódási felületekké avat, nem figyelve arra, hogy a nagy világnemzetek küzdelmében csak a legnagyobb megfontolással és a leggondosabb irányítással biztosíthatjuk nemzeti létünket. Az idő semmiesetre sem alkalmas nagy reformok előkészítésére és még kevésbé a konzervatív keresztény nemzeti világnézet szempontjából erőtényezőt jelentő helyzetek felbontására. Háttérbe kellene szorítani minden kockázatot, minden egyéni, kiabáló érdeket, amely még ezekben a súlyos időkben is piaci vásárt keres a közéletben. A napirendre került nagy reformok közül mindjárt rá kell mutatnom a középiskolai reform kérdésére is. Rendkívül kényes probléma ez, amely nagy körültekintést és megfontolást igényel, a forrongó közállapotok idején szinte veszedelmes ilyen kérdéseket felvetni. De ha már felvetették, nem szabad elfelejteni, hogy amennyire helyes az az elgondolás, hogy a magyar középiskola jellemképző intézmény legyen, annyira megszívlelendő, alkalmas-e egy ilyen reform a jellemképzés elméleti biztosítására, amikor a gyakorlati közélet a legaggályosabb mértékben tárja elénk a jellemtelenség prosperálásának lehetőségeit. A politikai függőség, érdekhajhászat, állásokért való versengés, hatalmi tényezők bizantinikus tömjénezése, nem olyan gyakorlati példa, amely alátámaszthatná a középiskola reformjának ezt a helyes célzatát A gyermek saját szüleinek közéleti függőségéből folyó rettenetes harcaiból más tanúságokat fog meríteni az iskola tanításaival szemben és ezért, ha igazi, sikerrel koronázott reformot akarunk, akkor a magyar közéletet is kei kell alakítani, hogy abban a tudás és mindenek felett a jellem érvényesüljön. A jellemtelenséget pedig minden erővel üldözni és megsemmisíteni kötelességünk. A jövőben is a világnézeti erők irányítják a politikát . Az állami és nemzeti élet irányításában maradandó alapelvekre van szükség, amelyeket nem pótolhat az óráról-órára váltakozó egyéni hajlam, vagy feltevés. Kicsi nemzet vagyunk, de nagy erényeket kell kitermelnünk lelkünkből, hogy biztosíthassuk fennmaradásunkat. A mi eddigi kis sikereinket nemzetközi viszonylatban is csak erkölcsi értékeink biztosították. A revízió melletti hajlamot a külföldön erkölcsi erőink érvényesítése termelte ki. Egy jellemtelenségben fejlődő közélet mindezt leronthatja. — Amikor én azt hirdetem, hogy csak a krisztusi igazság biztosíthatja a nemzet jövőjét, gyakorlati reálpolitikát csinálok. Mert akár tetszik egyes uraknak a világnézeti kérdések érvényesülése a politikában, akár nem, a százhatvanmilliós, rabigára szorított orosz nemzettel rendelkező szovjet kimeríthetetlen anyagi eszközei ugyancsak erős megpróbáltatásokat fognak még jelenteni a kultúra szempontjából az egész Nyugat számára. Ezekben a kultúra megmentéséért folyó harcokban sem a gyakorlati érdeket hajhászó közömbösséggel, sem az akadályok előtt meghajló opportunizmussal eredményt nem fogunk elelérni, csak nyílt őszinteséggel. A nemzet minden rétegének bizalma éppen azért rendül meg az egész parlamentáris berendezkedésben, mert abban nem látja az őszinteség, a jellem értékelését, sem az erények ápolását. — Lehet, hogy szavaimat sokan egy betegszoba magányában született elméleti tépelődéseknek fogják minősíteni, pedig ezekben a mondatokban viharzik át egy nemzet feltámadásának, vagy a bukás egész tragédiájának lehetősége. Bethlen István gróf a római megállapodásokról és a revízióról „Magyarországon mindenki tisztában van azzal, hogy az elszakított területek földreformjait nem lehet visszacsinálni“ Bethlen István gróf az egyik hozzá közelálló estilapban hosszabb nyilatkozatot tett az aktuális magyar bel- és külpolitikai kérdésekről. Visszatérve arra a cikkére, amelyet Gömbös Gyula miniszterelnök római tartózkodása alatt hozott nyilvánosságra és amelyekben a római tárgyalásokkal kapcsolatban fejtette ki nézeteit, Bethlen István gróf most azt hangoztatta, hogy Rómában semmi olyan nem történt, ami a cikkében kifejtett állásponttal ellentétben lenne. Ami a politikai kérdéseket illeti, Olaszország, Ausztria és Magyarország arra kötelezte magát, hogy minden olyan esetben, amikor ezt a három állam valamelyike kívánja, az említett országok kormányai közös megbeszéléseket tartanak, mielőtt bármelyik állam is valamilyen politikai irányban elhatározná magát. Bethlen István gróf megemlíti, hogy ez a kapcsolat a három ország között már eddig is megvolt, kétoldalú megállapodás formájában, amelyeket hasonló tartalommal Magyarország Olaszországgal, Ausztria Olaszországgal és Magyarország Ausztriával kötött. A változás tehát az, hogy a kétoldalú megállapodások most a három állam együttes megállapodásává alakultak át. Bár a diplomáciában minden ilyen átalakulásnak is JOBB A RADIO TUNGSRAM RÁDIÓCSŐVEL