Magyarság, 1934. július (15. évfolyam, 146-171. szám)

1934-07-01 / 146. szám

2 azon a címen történt, hogy a szlovákság még nem rendelkezett megfelelő képesí­tésű értelmiségi rétegekkel. Autonómia tehát nem lett, ellenben beözönlött és minden talpalattnyi helyet elfoglalt az odahaza elhelyezkedni nem tudó, de itt silány képesítés ellenében is magas állá­sokhoz jutott cseh beamter-hadsereg, a gyarmatosító, kolonizáló idegen hatalom minden türelmetlenségével és kizáróla­gosságával. A prágai és pozsonyi egyete­mek megnyíltak ugyan a szlovenszkói ifjúság számára és évről-évre százával és ezrével került ki az egyetemek padjaiból az uj diplomás értelmiség, a hivatalok kapui azonban továbbra is zárva marad­tak előttük s az állástalanság problémája tizenöt esztendő múltán rájuk nézve is , majdnem ugyanoda sulyosodott, mint itt­hon a csonkaországi magyar ifjúság szá­mára. A szlovákság, az uj szlovák értel­miség nagy tömegei mindenből kire­kesztve a reménytelenség, a kilátástalan­­ság országútjára kerültek, a nemzeti­­meg­­alázottság mellett a szociális elégedetlen­ség martalékául. Móricz Miklós egy legutóbb megjelent kitűnő tanulmányában, amely az elsza­kított Felvidék gazdasági életét teszi vizsgálódás tárgyává Trianon óta. ki­mutatja, hogy a Felvidéken milyen mé­reteket ölt az őslakosság kivándorlása. 1930-ban 23.000 útlevél közül több mint 15.000 a felvidéki kivándorlókra esett s miután Csehszlovákiában 1922 és 1930 között 250.000 kivándorlót jegyeztek föl, a Felvidéknek embervesztesége ezen a címen legalább kétszázezer főre rúg. És, ime, a szlovenszkói értelmiség, jól jegyezzük meg, nem az ottani szeren­csétlen magyar értelmiség, hanem a szlovák értelmiség elkeseredett rétegei, most Csonkamagyarország kapuin ko­pogtatnak. Csakugyan igaza vn szlovák barátunknak, milyen könnyű dolog volna nagy demonstrációt csinálni belőle a magyar igazság számára, hogy, ime, a szlovákok, alig hódították meg ma­guknak az új hazát, s már sincs hely számukra az új határok között s a ter­mészet, a földrajz, a gazdasági erők vál­­tozhatatlan törvényénél fogva a régi felszabdalt ország határain kérnek be­­bocsáttatást! Azt mondhatnánk, ha bármi kedvünk is lenne a dicsekvésre, ime, így nyomtuk el őket, hogy most is visszakívánkoznak hozzánk egy da­rabka kenyérért, egy talpalattnyi földért, amelyet az új haza nem tud, vagy nem akar megadni nekik. De mindez any­­nyira természetes, már annyiszor be­bizonyított, annyira nyilvánvaló igaz­ság, hogy nem is akarunk visszaélni vele. Hiszen azt is mondhatnánk, hogy íme, a Benes úrék csehszlovák demokrá­ciájából, az ottani szabadságból és viru­­lásból szlovák testvéreink ide kívánkoz­nak, a magyar sötétségbe és zsarnok­ságba. De mi nem azon örülünk, hogy ide jutottak, inkább azt sajnáljuk, hogy nem tudunk rajtuk azonnal segíteni. Pedig ha reklámnép volnánk, mindent megérne, hogy azt mondhassuk,nekik: jertek, szegények vagyunk, magunk is küzdünk, a mi ifjúságunknak ezrei is állástalanul nyomorognak, százezreknek nem jut nálunk se egy talpalattnyi föld s íme, nektek mégis helyet szorítunk. Hadd lássa a világ, hogy amit a gazdag, hatalmas, hódító testvér nem tesz meg, mi, a szegények, legyőzőttek, kifosztot­tak, igenis, készek vagyunk rá. De hogy tegyük meg, mikor tizenöt éve beszé­lünk a magyar telepítési problémákról, anélkül, hogy egy lépéssel is közelebb jutottunk volna ennek a nagy kérdés­nek a megoldásához? Egyelőre csak annyit tehetünk, hogy szlovák test­véreinknek kívánságait is följegyezzük a többiek mellé, s ha megindul majd ez az új nagy magyar honfoglalás, rájuk is gondolunk, legalább egy talpalattnyi föld erejéig.­­ Mindezen túl azonban van egy nagyon érdekes tanulsága ennek a szlovenszkói mozgalomnak. Az az új szellem, az ujat­­kezdésnek, az újravállalkozásnak az a lelke ez, amely az egészet eltölti. A fiatal tót értelmiség, miután bezárultak, illetve meg se akarnak nyílni előtte az állami elhelyezkedés kapui, miután az­zal a diplomával, melyet az egyeteme­ken magának megszerzett, semmit se tud kezdeni, elég erősnek érzi magát, hogy leszámoljon mindazokkal a remények­kel, mindazokkal az illúziókkal, melye­ket ezeknek a diplomáknak birtokához fűzött. Nem akar diplomás proletár maradni, nem ragaszkodik ahhoz jó ambícióhoz, ahhoz az előítélethez, hogy valami nyomorult hivatalszoba kopott íróasztalához kötözve éhbérért hordja az államtól, vagy más közületektől kényszerből eltartott kult-értelmiség lán­cait. Inkább választja, a régi amerikai gyarmatosok módjára, egy új élet ne­héz megpróbáltatásait, új, ismeretlen körülmények között a letelepülés, az otthonszerzés fáradalmait, egy munka­­közösségen felépülő emigránstelep meg­alapításának gondjait, a fizikai munka, a földhöz való visszatérés küzdelmeit, az úgynevezett magasabbrendű intellek­tuális élet örömeiről és igényeiről való lemondást. A mi szemléletünkön át­te­kintve van mindebben valami kalandos, valami irreális, valami valószerűtlen. De, be kell ismerni, van benne hősies vonás, valami sajátságos frisseség és életerő. A negyvenes évek reformkorszakának fiatal magyar nemzedékében volt ilyen primitív bátorság, akarat és energia. A szabadságharc után külföldre, ismeretlen világrészekbe szorulva a legfantasztiku­sabb viszonyok között is megállták he­lyüket. Nem sajátságos, hogy miköz­ben az utóbbi években már a tízezret meghaladta a magyar állástalan diplo­mások száma, a szolvákokéhoz hasonló gondolat tizenöt év alatt föl nem merült se az ő soraikból, se azok részéről, akik elhelyezésük vagy életlehetőségeik új módjairól gondoskodni próbálnak. Nem akadt a tíz, vagy tizenötezer között se ezer, se száz, se tíz, akik összeállva azt mondták volna az államnak: ha nem tudsz számunkra se hivatalt, se közvet­len megélhetést biztosítani, adj egy darab földet, tedd lehetővé, hogy azon letelepülve, az együttélés, a magasabb­rendű, intenzívebb földművelés, egy gaz­dasági, ipari és szellemi munkaközös­ség új formáit teremthessük meg. Annyi száz és ezer állásnélküli gazdatiszt, ugyanilyen erdőmérnök, ugyanilyen tech­­nikus, majd magasabb végzettségű ipari szakember között nem akadt egy ilyen telepalakításra vállalkozó. Várnak és várnak, ölhetett kezekkel, kétségbeesve, a legreménytelenebb reményekbe ka­paszkodva, egyik évről a másikra, — hiába! És végül, mit üzenjünk ennek a szlo­vák ifjúságnak, ennek a hozzánk kí­vánkozó szlovák értelmiségnek? Nyil­vánvaló, hogy végső, igazi megoldás gyanánt az ő számukra se kínálkozhatik más, mint azoknak az ostoba állam­­kereteknek széttörése, annak a gyarmati uralomnak lerázása, amelyet a prágai impérium, a csehszlovák egység kép­visel velük szemben. Ez a szlovák ifjú­ság és ez a szlovák értelmiség is csak ugyanazokon az utakon juthat el a jobb jövőhöz, mint a mienk és mi magunk, egy új magyar-szlovák állami élet­­közösségen keresztül, annak fedele alatt. Ennek egyik alkotó eleme a szlovák nemzeti autonómia, az a jog, hogy Ma­gyarországgal új vérszerződést köthes­senek, a gazdasági, politikai egymásra­utaltság, a közös kenyér és a közös vi­­rulás új vérszerződését. Az éjféli bátorság írta: Pethő Sándor A miniszterelnök és hívei által oly hőn várt és akkora türelmetlenséggel sürgetett nemzeti egység egyszerre ki­robbant Barthou nyilatkozatai után, lát­hatatlan gombnyomásra, mint egy óriási villanytelep által felgyújtott ívlámpák sokasága, egyszerre, rendezés és szerve­zés nélkül, végigreszketett ösztöneinken és idegeinken, mint a fegyverre hívó szózat egy csüggedt, szárnyaszegett tá­boron. Lehet, hogy az elmúlt másfél év­tized külpolitikáját akár azért, mert té­ves alapelvekből indult ki, akár azért, mert hibásan ítélte meg az euró­pai viszonyokat, akár azért, mert képtelen előítéletei és rögeszméi von­szolták helytelen utakra, nehéz lesz mentesíteni a felelősség súlya alól, külö­nösen amikor felrémlik szemünk előtt egy új bekerítő irányzat árnyéka. Most azonban nem érünk rá ennek a felelős­ségnek firtatására és nyomozására. Azok részére, akik bírálták és ellenezték a hi­vatalos külpolitika dönthetetlen germán­barát alapirányzatát, nincsen más hátra, mint a haza veszélyének inspirációja alatt elnémítani lelkük háborgó lázait és bárminő tragikus és egyéni felfogásukra nézve, követni a „mitgefangen-mitgehan­­gen“ kényszerhelyzetének reménytelen logikáját. Önmagunk között várhatunk majd az elszámolással és a felelősség mértékének megállapításával. Most egy fojtogató külpolitikai légnyomásnak fül­ledt viharhangulatában nem szabad mást cselekednünk, mint gátlás nélkül szabad­ságot engedni annak a szinte állati éber­ségnek és idegfeszültségnek, amit a ve­szedelem szolidáris elhárításának pilla­nata parancsol rá a pártszenvedélyektől meg nem rontott nemzeti ösztönökre, hogy a legnagyobb mértékben bírjuk a lélekjelenlétnek, az elhatározó és cselekvő készségnek azt a mértékét, amit Napó­leon éjféli bátorságnak nevezett. A legfőbb feladat most: kivezetni az országot a zsákutcából, amelybe beszo­rítva ma csaknem olyan tétován, szinte társtalanul és céltalanul ődöngünk és botorkálunk, mint akár 1919-ben. Ebből a szempontból tekintve át viszonyainkat és lehetőségeinket, a legsürgősebb teen­dőnek látszik az, hogy minden hézag nélkül, minden hátsó gondolat kiküszö­bölésével, minden félreértés és homály tisztázásával alkalmazkodjunk az olasz vonalhoz, bárminő hullámzásnak látsza­taiban tűnik is föl néha előttünk. Olasz­ország önálló nagyhatalmi politikát foly­tat, egyenlő távolságban a harmadik bi­rodalomtól és a harmadik köztársaság­tól. Helyzetének abszolút szabadságánál és érdekeinek tiszta öntudatánál fogva képes rá, hogy minden tengelyfordulat nélkül a reánézve legesélyesebb alka­lommal csatlakozzon az egyikhez, vagy a másikhoz anélkül, hogy a következet­lenség, a hűtlenség, vagy az álnokság árnyéka esnék vonalvezetésére. Senki olyan pazar leleménnyel és oly tündöklő virtuozitással nem él a szabadkéz és a szent nemzeti önzés viszonyából eredő politikai módszerekkel és lehetőségekkel, mint a Dacé. Az olasz politikának vég­telen mozgékonysága és árnyalatossága valósággal iskolapéldája annak a maga­sabbrendű államművészetnek, amely a nálánál erősebb rivális hatalmak folyto­nos súrlódásai közepette, mint egyensú­lyozó tényező sokkal hathatósabb szere­­pet biztosított a maga érdekeinek, mint amennyire a régi Olaszország valaha is képesnek érezhette magát. Ezt a hallat­lan pozíciót Mussolini lángelméje nem ravasz trükkökkel és praktikákkal küz­dötte ki, hanem politikájának látszólagos kacskaringói és lebegései mellett lényé­nek azzal a fensőséges, ellenállhatatlan szuggesztiójával, hogy a francia, vagy a német túlzások közepette saját hatalmi aspirációi európai célokká azonosulhat­tak. Éppen az olasz politikának ez a hely­rajzi alapja, amely európai és dunai vo­natkozásokban mély és szilárd bázisra tett szert, párosulva az olasz kormány­főnek gazdag és tetterős szellemével, tette számunkra természetszerű irányzattá az olasz tájékozódást. Ha a magyar viszo­nyok és feladatok képleteire fejtjük át ezt az olasz politikát, a­mi számunkra azt jelenti, hogy sose lett volna szabad még centiméterekkel se közelebb férkőzni a németekhez, mint aminő viszonyba a Duce a maga irányát érezte és tudta ve­lük. Franciaország hangsúlyozzuk­­, a mai Franciaország, nem olasz vonat­kozásaink miatt indította meg ellenünk diplomáciai akcióinak görgetegét, hanem mert a jogosságnak több mint látszatai alapján azt a benyomást nyerhette ró­lunk, hogy sokkal inkább rá vagyunk ragadva a germán lépvesszőre, mint amennyire a mi helyzetünkben, a mi feladataink előtt, a mi erőviszonyaink között ajánlatos és tanácsos lett volna. Barthouék ellenszenvét nem politikánk­nak római sarkítása vonta magára, ha­nem sok tekintetben indokolatlan és gyermekes vonzalmunk Berlin felé. Ami­ből önként következik az, hogy a mi­niszterelnök által hangsúlyozott „fal­menti“ óvatosság kötelez bennünket né­metbarátságunk bizonyos szertelenségei­nek fékezésére, illetve arra, hogy ne ro­hanjunk Berlin felé gyorsvonattal és ne bízzuk erre a vak mozdonyra, amely oly ismeretlen állomások felé robog — s mint a szombati események bizonyítják — oly veszélyes zökkenőkkel és megtorpanások­kal, melyek a germánság politikai akció­­képességét megbénítják — ismétel­jük, ne bízzuk rá egész podgyá­­szunkat, ha nem utazhatunk a Duce társaságában. Olaszországot és a Ducet nem történelmi emlékekből gerjedező ér­zelmi elemek sodorták a magyar nemzet felé, hanem azok az új olasz hatalom­­politikára zsinórmértékül szolgáló érde­kek, hogy a Dunamedence ne legyen se germán, se szláv zsákmányterület, ami viszont el sem képzelhető a magyar ál­lameszme rehabilitációjában csírázó fej­lődési erők kibontása nélkül. Bizonyos módszerekre nézve lehetnek nézeteltéré­sek köztünk és az olasz külpolitika kö­zött, a két nemzetnek dunamenti érde­keit azonban olyan immanens törvények szabályozzák, amelyeknek vágányairól egyik se tud lesiklani, csupán alapvető céljaiknak teljes feladásával. Rómán ke­resztül mindig nyitva az út számunkra akár Páris, akár Berlin felé. Az utóbbi irányában csak akkor célszerű haladni, ha Hitlerék elismerik és tiszteletben tart­ják Ausztria függetlenségét, mint a mai és a holnapi Európa jogrendjének és egyensúlyának sarkalatos elvét. A ma­gyar külpolitikára változatlan érvényű és hatályú alaptétel az, hogy legalább oly mértékben törődjön Ausztria sorsá­val, mint a fasiszta Olaszország. Nem lejtet egy szájból hideget és meleget fú­jni egyszerre, ami azt jelenti, hogy amed­dig Németország hivatalosan és ünnepé­lyesen le nem tesz Ausztria meghódítá­sának gondolatáról, addig nem lehet ölel­keznünk egyszerre Dollfussal és Hitler­rel. Egy új és reális megfontolásból, nevű pedig érzéki káprázatokból és roman­­tikus politikai szerelmekből fakadó magyar irányzat másik feladata, hogy ne engedje magát odakötöztetni azok­nak az érthető érzelmi reakcióknak a karóihoz, amelyeknek súlya alatt a magyar—francia vonatkozások 1934 nyár elején mélypontra hanyatlottak. A" harag és a keserűség, — bármily jogos is egyébként — rossz tanácsadó a poli­tikában, különösen, ha úrrá engedjük lelkünkön a tehetetlen sopánkodással elegyített külpolitikai demagógiának­ hatásos hajtogatásait. Barthou nem Franciaország. Vele és az úgynevezett nemzeti kormánnyal egy időre kétség­kívül restaurálta magát a háborús pszi­­chózisnak úgynevezett szent egysége, a hajthatatlan és többnyire szenilis és ko­mor aggastyánokkal, akiknek feje fö­lött nyomtalanul viharzott el másfél évtized. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Franciaország volt az első nagy­hatalom, amelynek 1920/21-ben ko­moly tervei voltak a magyarsággal s ma, annyi esztendőnek szinte törté­nelmi távlatából, talán szabad egészen halkan megjegyezni, hogy nem egészen a francia államférfiak lelkét nyomja, ha ezek a kísérletek meghiúsultak vagy félbemaradtak. Nem hagyhatjuk figyel­men kívül azt a tényt sem, hogy annyi nemes és független francia szél sem ha­jolt le fájdalmunkhoz, mint megannyi irgalmas testvér a vérző sebekhez, hir­detve jogainkat, megtisztelve aspirá­cióinkat s részt kérve méltatlan szenve­déseink poharából. Csaknem két tu­catra rúg azoknak a könyveknek száma, amelyeket francia írók. Publi­cisták és tudósok írtak rólunk. S illik-e megfeledkeznünk arról, hogy amikor a magyar állam a pénzügyi tönk szélére jutott,­­nemzetünk nagy barátja,­­ Flan­­din pénzügyminiszter volt az, aki egy ellenkező parlamenttel és egy habozó kabinettel szemben keresztülvitte­­ a hatszáz millió franknyi kölcsönt, mint­egy gyorssegélyszerűen,­ viszonzásul a Bethlen-kormány korrekt ,és okos ma­gatartásának az 1981-iki Anschluss­­kísérlet alkalmával. S végül az előítéle­tektől és a szenvedélyektől el nem hzo­mályosított szemű magyar politikának 1934 Július 1. vasárnap BELV Fényesen átalakítva Elsőrangú SZALON-JAZZ GERBEAUD fagylaltok és sütemények Budapest legszebb kerti Café-Restaurantja Budakeszi-út 10. TeU 64-0-75 Autóbusz- tó villamosmegálló: Budagyöngye vezető magyar s z ác l I ОШ i Leszállított ese**ezonárak I plyBágositás, szo­bafoglalés: Budaptet, VI., Telte­rut lo, II. em. 3. Telefon: 19­4-98

Next