Magyarság, 1934. július (15. évfolyam, 146-171. szám)
1934-07-01 / 146. szám
2 azon a címen történt, hogy a szlovákság még nem rendelkezett megfelelő képesítésű értelmiségi rétegekkel. Autonómia tehát nem lett, ellenben beözönlött és minden talpalattnyi helyet elfoglalt az odahaza elhelyezkedni nem tudó, de itt silány képesítés ellenében is magas állásokhoz jutott cseh beamter-hadsereg, a gyarmatosító, kolonizáló idegen hatalom minden türelmetlenségével és kizárólagosságával. A prágai és pozsonyi egyetemek megnyíltak ugyan a szlovenszkói ifjúság számára és évről-évre százával és ezrével került ki az egyetemek padjaiból az uj diplomás értelmiség, a hivatalok kapui azonban továbbra is zárva maradtak előttük s az állástalanság problémája tizenöt esztendő múltán rájuk nézve is , majdnem ugyanoda sulyosodott, mint itthon a csonkaországi magyar ifjúság számára. A szlovákság, az uj szlovák értelmiség nagy tömegei mindenből kirekesztve a reménytelenség, a kilátástalanság országútjára kerültek, a nemzetimegalázottság mellett a szociális elégedetlenség martalékául. Móricz Miklós egy legutóbb megjelent kitűnő tanulmányában, amely az elszakított Felvidék gazdasági életét teszi vizsgálódás tárgyává Trianon óta. kimutatja, hogy a Felvidéken milyen méreteket ölt az őslakosság kivándorlása. 1930-ban 23.000 útlevél közül több mint 15.000 a felvidéki kivándorlókra esett s miután Csehszlovákiában 1922 és 1930 között 250.000 kivándorlót jegyeztek föl, a Felvidéknek embervesztesége ezen a címen legalább kétszázezer főre rúg. És, ime, a szlovenszkói értelmiség, jól jegyezzük meg, nem az ottani szerencsétlen magyar értelmiség, hanem a szlovák értelmiség elkeseredett rétegei, most Csonkamagyarország kapuin kopogtatnak. Csakugyan igaza vn szlovák barátunknak, milyen könnyű dolog volna nagy demonstrációt csinálni belőle a magyar igazság számára, hogy, ime, a szlovákok, alig hódították meg maguknak az új hazát, s már sincs hely számukra az új határok között s a természet, a földrajz, a gazdasági erők változhatatlan törvényénél fogva a régi felszabdalt ország határain kérnek bebocsáttatást! Azt mondhatnánk, ha bármi kedvünk is lenne a dicsekvésre, ime, így nyomtuk el őket, hogy most is visszakívánkoznak hozzánk egy darabka kenyérért, egy talpalattnyi földért, amelyet az új haza nem tud, vagy nem akar megadni nekik. De mindez anynyira természetes, már annyiszor bebizonyított, annyira nyilvánvaló igazság, hogy nem is akarunk visszaélni vele. Hiszen azt is mondhatnánk, hogy íme, a Benes úrék csehszlovák demokráciájából, az ottani szabadságból és virulásból szlovák testvéreink ide kívánkoznak, a magyar sötétségbe és zsarnokságba. De mi nem azon örülünk, hogy ide jutottak, inkább azt sajnáljuk, hogy nem tudunk rajtuk azonnal segíteni. Pedig ha reklámnép volnánk, mindent megérne, hogy azt mondhassuk,nekik: jertek, szegények vagyunk, magunk is küzdünk, a mi ifjúságunknak ezrei is állástalanul nyomorognak, százezreknek nem jut nálunk se egy talpalattnyi föld s íme, nektek mégis helyet szorítunk. Hadd lássa a világ, hogy amit a gazdag, hatalmas, hódító testvér nem tesz meg, mi, a szegények, legyőzőttek, kifosztottak, igenis, készek vagyunk rá. De hogy tegyük meg, mikor tizenöt éve beszélünk a magyar telepítési problémákról, anélkül, hogy egy lépéssel is közelebb jutottunk volna ennek a nagy kérdésnek a megoldásához? Egyelőre csak annyit tehetünk, hogy szlovák testvéreinknek kívánságait is följegyezzük a többiek mellé, s ha megindul majd ez az új nagy magyar honfoglalás, rájuk is gondolunk, legalább egy talpalattnyi föld erejéig. Mindezen túl azonban van egy nagyon érdekes tanulsága ennek a szlovenszkói mozgalomnak. Az az új szellem, az ujatkezdésnek, az újravállalkozásnak az a lelke ez, amely az egészet eltölti. A fiatal tót értelmiség, miután bezárultak, illetve meg se akarnak nyílni előtte az állami elhelyezkedés kapui, miután azzal a diplomával, melyet az egyetemeken magának megszerzett, semmit se tud kezdeni, elég erősnek érzi magát, hogy leszámoljon mindazokkal a reményekkel, mindazokkal az illúziókkal, melyeket ezeknek a diplomáknak birtokához fűzött. Nem akar diplomás proletár maradni, nem ragaszkodik ahhoz jó ambícióhoz, ahhoz az előítélethez, hogy valami nyomorult hivatalszoba kopott íróasztalához kötözve éhbérért hordja az államtól, vagy más közületektől kényszerből eltartott kult-értelmiség láncait. Inkább választja, a régi amerikai gyarmatosok módjára, egy új élet nehéz megpróbáltatásait, új, ismeretlen körülmények között a letelepülés, az otthonszerzés fáradalmait, egy munkaközösségen felépülő emigránstelep megalapításának gondjait, a fizikai munka, a földhöz való visszatérés küzdelmeit, az úgynevezett magasabbrendű intellektuális élet örömeiről és igényeiről való lemondást. A mi szemléletünkön áttekintve van mindebben valami kalandos, valami irreális, valami valószerűtlen. De, be kell ismerni, van benne hősies vonás, valami sajátságos frisseség és életerő. A negyvenes évek reformkorszakának fiatal magyar nemzedékében volt ilyen primitív bátorság, akarat és energia. A szabadságharc után külföldre, ismeretlen világrészekbe szorulva a legfantasztikusabb viszonyok között is megállták helyüket. Nem sajátságos, hogy miközben az utóbbi években már a tízezret meghaladta a magyar állástalan diplomások száma, a szolvákokéhoz hasonló gondolat tizenöt év alatt föl nem merült se az ő soraikból, se azok részéről, akik elhelyezésük vagy életlehetőségeik új módjairól gondoskodni próbálnak. Nem akadt a tíz, vagy tizenötezer között se ezer, se száz, se tíz, akik összeállva azt mondták volna az államnak: ha nem tudsz számunkra se hivatalt, se közvetlen megélhetést biztosítani, adj egy darab földet, tedd lehetővé, hogy azon letelepülve, az együttélés, a magasabbrendű, intenzívebb földművelés, egy gazdasági, ipari és szellemi munkaközösség új formáit teremthessük meg. Annyi száz és ezer állásnélküli gazdatiszt, ugyanilyen erdőmérnök, ugyanilyen technikus, majd magasabb végzettségű ipari szakember között nem akadt egy ilyen telepalakításra vállalkozó. Várnak és várnak, ölhetett kezekkel, kétségbeesve, a legreménytelenebb reményekbe kapaszkodva, egyik évről a másikra, — hiába! És végül, mit üzenjünk ennek a szlovák ifjúságnak, ennek a hozzánk kívánkozó szlovák értelmiségnek? Nyilvánvaló, hogy végső, igazi megoldás gyanánt az ő számukra se kínálkozhatik más, mint azoknak az ostoba államkereteknek széttörése, annak a gyarmati uralomnak lerázása, amelyet a prágai impérium, a csehszlovák egység képvisel velük szemben. Ez a szlovák ifjúság és ez a szlovák értelmiség is csak ugyanazokon az utakon juthat el a jobb jövőhöz, mint a mienk és mi magunk, egy új magyar-szlovák állami életközösségen keresztül, annak fedele alatt. Ennek egyik alkotó eleme a szlovák nemzeti autonómia, az a jog, hogy Magyarországgal új vérszerződést köthessenek, a gazdasági, politikai egymásrautaltság, a közös kenyér és a közös virulás új vérszerződését. Az éjféli bátorság írta: Pethő Sándor A miniszterelnök és hívei által oly hőn várt és akkora türelmetlenséggel sürgetett nemzeti egység egyszerre kirobbant Barthou nyilatkozatai után, láthatatlan gombnyomásra, mint egy óriási villanytelep által felgyújtott ívlámpák sokasága, egyszerre, rendezés és szervezés nélkül, végigreszketett ösztöneinken és idegeinken, mint a fegyverre hívó szózat egy csüggedt, szárnyaszegett táboron. Lehet, hogy az elmúlt másfél évtized külpolitikáját akár azért, mert téves alapelvekből indult ki, akár azért, mert hibásan ítélte meg az európai viszonyokat, akár azért, mert képtelen előítéletei és rögeszméi vonszolták helytelen utakra, nehéz lesz mentesíteni a felelősség súlya alól, különösen amikor felrémlik szemünk előtt egy új bekerítő irányzat árnyéka. Most azonban nem érünk rá ennek a felelősségnek firtatására és nyomozására. Azok részére, akik bírálták és ellenezték a hivatalos külpolitika dönthetetlen germánbarát alapirányzatát, nincsen más hátra, mint a haza veszélyének inspirációja alatt elnémítani lelkük háborgó lázait és bárminő tragikus és egyéni felfogásukra nézve, követni a „mitgefangen-mitgehangen“ kényszerhelyzetének reménytelen logikáját. Önmagunk között várhatunk majd az elszámolással és a felelősség mértékének megállapításával. Most egy fojtogató külpolitikai légnyomásnak fülledt viharhangulatában nem szabad mást cselekednünk, mint gátlás nélkül szabadságot engedni annak a szinte állati éberségnek és idegfeszültségnek, amit a veszedelem szolidáris elhárításának pillanata parancsol rá a pártszenvedélyektől meg nem rontott nemzeti ösztönökre, hogy a legnagyobb mértékben bírjuk a lélekjelenlétnek, az elhatározó és cselekvő készségnek azt a mértékét, amit Napóleon éjféli bátorságnak nevezett. A legfőbb feladat most: kivezetni az országot a zsákutcából, amelybe beszorítva ma csaknem olyan tétován, szinte társtalanul és céltalanul ődöngünk és botorkálunk, mint akár 1919-ben. Ebből a szempontból tekintve át viszonyainkat és lehetőségeinket, a legsürgősebb teendőnek látszik az, hogy minden hézag nélkül, minden hátsó gondolat kiküszöbölésével, minden félreértés és homály tisztázásával alkalmazkodjunk az olasz vonalhoz, bárminő hullámzásnak látszataiban tűnik is föl néha előttünk. Olaszország önálló nagyhatalmi politikát folytat, egyenlő távolságban a harmadik birodalomtól és a harmadik köztársaságtól. Helyzetének abszolút szabadságánál és érdekeinek tiszta öntudatánál fogva képes rá, hogy minden tengelyfordulat nélkül a reánézve legesélyesebb alkalommal csatlakozzon az egyikhez, vagy a másikhoz anélkül, hogy a következetlenség, a hűtlenség, vagy az álnokság árnyéka esnék vonalvezetésére. Senki olyan pazar leleménnyel és oly tündöklő virtuozitással nem él a szabadkéz és a szent nemzeti önzés viszonyából eredő politikai módszerekkel és lehetőségekkel, mint a Dacé. Az olasz politikának végtelen mozgékonysága és árnyalatossága valósággal iskolapéldája annak a magasabbrendű államművészetnek, amely a nálánál erősebb rivális hatalmak folytonos súrlódásai közepette, mint egyensúlyozó tényező sokkal hathatósabb szerepet biztosított a maga érdekeinek, mint amennyire a régi Olaszország valaha is képesnek érezhette magát. Ezt a hallatlan pozíciót Mussolini lángelméje nem ravasz trükkökkel és praktikákkal küzdötte ki, hanem politikájának látszólagos kacskaringói és lebegései mellett lényének azzal a fensőséges, ellenállhatatlan szuggesztiójával, hogy a francia, vagy a német túlzások közepette saját hatalmi aspirációi európai célokká azonosulhattak. Éppen az olasz politikának ez a helyrajzi alapja, amely európai és dunai vonatkozásokban mély és szilárd bázisra tett szert, párosulva az olasz kormányfőnek gazdag és tetterős szellemével, tette számunkra természetszerű irányzattá az olasz tájékozódást. Ha a magyar viszonyok és feladatok képleteire fejtjük át ezt az olasz politikát, ami számunkra azt jelenti, hogy sose lett volna szabad még centiméterekkel se közelebb férkőzni a németekhez, mint aminő viszonyba a Duce a maga irányát érezte és tudta velük. Franciaország hangsúlyozzuk, a mai Franciaország, nem olasz vonatkozásaink miatt indította meg ellenünk diplomáciai akcióinak görgetegét, hanem mert a jogosságnak több mint látszatai alapján azt a benyomást nyerhette rólunk, hogy sokkal inkább rá vagyunk ragadva a germán lépvesszőre, mint amennyire a mi helyzetünkben, a mi feladataink előtt, a mi erőviszonyaink között ajánlatos és tanácsos lett volna. Barthouék ellenszenvét nem politikánknak római sarkítása vonta magára, hanem sok tekintetben indokolatlan és gyermekes vonzalmunk Berlin felé. Amiből önként következik az, hogy a miniszterelnök által hangsúlyozott „falmenti“ óvatosság kötelez bennünket németbarátságunk bizonyos szertelenségeinek fékezésére, illetve arra, hogy ne rohanjunk Berlin felé gyorsvonattal és ne bízzuk erre a vak mozdonyra, amely oly ismeretlen állomások felé robog — s mint a szombati események bizonyítják — oly veszélyes zökkenőkkel és megtorpanásokkal, melyek a germánság politikai akcióképességét megbénítják — ismételjük, ne bízzuk rá egész podgyászunkat, ha nem utazhatunk a Duce társaságában. Olaszországot és a Ducet nem történelmi emlékekből gerjedező érzelmi elemek sodorták a magyar nemzet felé, hanem azok az új olasz hatalompolitikára zsinórmértékül szolgáló érdekek, hogy a Dunamedence ne legyen se germán, se szláv zsákmányterület, ami viszont el sem képzelhető a magyar állameszme rehabilitációjában csírázó fejlődési erők kibontása nélkül. Bizonyos módszerekre nézve lehetnek nézeteltérések köztünk és az olasz külpolitika között, a két nemzetnek dunamenti érdekeit azonban olyan immanens törvények szabályozzák, amelyeknek vágányairól egyik se tud lesiklani, csupán alapvető céljaiknak teljes feladásával. Rómán keresztül mindig nyitva az út számunkra akár Páris, akár Berlin felé. Az utóbbi irányában csak akkor célszerű haladni, ha Hitlerék elismerik és tiszteletben tartják Ausztria függetlenségét, mint a mai és a holnapi Európa jogrendjének és egyensúlyának sarkalatos elvét. A magyar külpolitikára változatlan érvényű és hatályú alaptétel az, hogy legalább oly mértékben törődjön Ausztria sorsával, mint a fasiszta Olaszország. Nem lejtet egy szájból hideget és meleget fújni egyszerre, ami azt jelenti, hogy ameddig Németország hivatalosan és ünnepélyesen le nem tesz Ausztria meghódításának gondolatáról, addig nem lehet ölelkeznünk egyszerre Dollfussal és Hitlerrel. Egy új és reális megfontolásból, nevű pedig érzéki káprázatokból és romantikus politikai szerelmekből fakadó magyar irányzat másik feladata, hogy ne engedje magát odakötöztetni azoknak az érthető érzelmi reakcióknak a karóihoz, amelyeknek súlya alatt a magyar—francia vonatkozások 1934 nyár elején mélypontra hanyatlottak. A" harag és a keserűség, — bármily jogos is egyébként — rossz tanácsadó a politikában, különösen, ha úrrá engedjük lelkünkön a tehetetlen sopánkodással elegyített külpolitikai demagógiának hatásos hajtogatásait. Barthou nem Franciaország. Vele és az úgynevezett nemzeti kormánnyal egy időre kétségkívül restaurálta magát a háborús pszichózisnak úgynevezett szent egysége, a hajthatatlan és többnyire szenilis és komor aggastyánokkal, akiknek feje fölött nyomtalanul viharzott el másfél évtized. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Franciaország volt az első nagyhatalom, amelynek 1920/21-ben komoly tervei voltak a magyarsággal s ma, annyi esztendőnek szinte történelmi távlatából, talán szabad egészen halkan megjegyezni, hogy nem egészen a francia államférfiak lelkét nyomja, ha ezek a kísérletek meghiúsultak vagy félbemaradtak. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy annyi nemes és független francia szél sem hajolt le fájdalmunkhoz, mint megannyi irgalmas testvér a vérző sebekhez, hirdetve jogainkat, megtisztelve aspirációinkat s részt kérve méltatlan szenvedéseink poharából. Csaknem két tucatra rúg azoknak a könyveknek száma, amelyeket francia írók. Publicisták és tudósok írtak rólunk. S illik-e megfeledkeznünk arról, hogy amikor a magyar állam a pénzügyi tönk szélére jutott,nemzetünk nagy barátja, Flandin pénzügyminiszter volt az, aki egy ellenkező parlamenttel és egy habozó kabinettel szemben keresztülvitte a hatszáz millió franknyi kölcsönt, mintegy gyorssegélyszerűen, viszonzásul a Bethlen-kormány korrekt ,és okos magatartásának az 1981-iki Anschlusskísérlet alkalmával. S végül az előítéletektől és a szenvedélyektől el nem hzomályosított szemű magyar politikának 1934 Július 1. vasárnap BELV Fényesen átalakítva Elsőrangú SZALON-JAZZ GERBEAUD fagylaltok és sütemények Budapest legszebb kerti Café-Restaurantja Budakeszi-út 10. TeU 64-0-75 Autóbusz- tó villamosmegálló: Budagyöngye vezető magyar s z ác l I ОШ i Leszállított ese**ezonárak I plyBágositás, szobafoglalés: Budaptet, VI., Telterut lo, II. em. 3. Telefon: 194-98