Magyarság, 1934. december (15. évfolyam, 268-291. szám)

1934-12-01 / 268. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK! félévre 24 pengő, negyedévre 12 pengő, EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILI- VASÁRNAP 82 FUJ. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 80 GARAS. VASARNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FŐMUNKATÁRSI PETHŐ SÁNDOR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL­ VL KERÜLET. ARADI­ UTCA­I SZÁM. TELEFON) *278—88 SZ. (25 MEZ.I.ÉKAIJ­OMÁS). LEVÉI­UM. BUDAPEST 42. POSTAFIÓK 128. UTAZÁSI OSZ­TÁLY) IV. KER. ESKÜ-UT 4. TELEFON) *88­­ 44. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA) 28900. BUDAPEST, 1934 DECEMBER 1. SZOMBAT XV. ÉVFOLYAM, 268. (4111.) SZÁM A Barhidák példája írta: Pethő Sándor Mit akarhat várjon Délszlávia és a kis­­ántánt ellenünk azzal a diplomáciai ka­landdal vagy betöréssel, amely a botrá­nyok iszapjába akarja meríteni a világ figyelmét és amellyel tönkre szeretné tenni a magyar nemzet becsületét? Kés­leltetni, vagy végképp elgáncsolni talán az­ olasz—francia megértésnek reájuk oly kedvezőtlen eshetőségeit? Kompromit­tálni a magyar revíziós mozgalmat? Ke­resni egy preventív háborúhoz az ürügyet? Vagy egyszerűen ijedelmet és megrökönyödést kelteni a béke után eredő európai közvéleményben? Meg­zsarolni Franciaországot, amely most­­kezd éledezni egy ostoba politika baljós következményeinek fojtogatásaiból? A német planétának viharzó lobogásához akarják kötni a maguk bolygó életét? Új gazdanövényt keres talán a parazita, hogy új életnedveket kölcsönözzön sor­vadó létéhez? Kilépni a népszövetségből, ha netán ott nem találnák meg „igazsá­guknak“ elismerését és szabadkezet biz­tosítani maguknak Magyarország leterí­­téséhez? Döntésre érlelni a világkrízist, amelynek elbírhatatlan nyomása alatt az emberek lassanként félőrültekké válnak? A meglevő szövetségi rendszer haldok­lása ellen akarnak segíteni ilyen draszti­kus befecskendezésekkel, mert enn­ek a szövetségnek agóniája az ő hatalmi vi­rágzásuknak is végét jelentené? Lesze­relni idegileg Magyarországot Károlyi Mih­ály forradalmának gyalázatos lelki­ségére, hogy zsebrevágjon minden rú­gást és moccanni se merjen a maga tör­­ténelmi hivatása irányában? Felosztani Magyarországot mégegyszer, mert a meg­maradt országrész is állandó izgató eleme a­z ő életüknek? Vagy olyan defetizmus mocsarába szorítani a magyarságot, amely további évtizedekig biztosítaná őket zsákmányuknak élvezetében? Ez a diplomáciai rajtaütés esetleg azt a célt is szolgálhatná, hogy a tényállapot alap­­jatt egy harmincéves Treuga Dei jöjjön létre Európa gazdasági züllésének orvos­lásához? Ki tudná számontartani ennek a po­koli összeesküvésnek összes szálait, vo­natkozásait és csomópontjait? Ki tudná kifürkészni terveik és eszközeik sokasá­gát és sokféleségét? Bizonyos csak az: nekünk engednünk nem szabad. Nem en­gedhetünk sem a diplomáciai ármányko­dás­­nak, sem az esetleges í­ ?v ve­res fenyegetődzéseknek. Egy nemzet­nek mindent szabad, sőt gyakran mindent kell kockáztatnia, mihelyt becsületét és presztízsét akarják szétmar­­cangolni. Nem lehet visszavonulni a ma­gunk fagyos vackába, ha puskaporos hordókat hajigálnak is át a trianoni ha­táron. Vannak dolgok, amelyekben egy nemzet sohasem hátrálhat. Vannak ese­tek, amikor a nyárspolgári politika fal­­menti bölcsessége a legrosszabb tanács­adó. Vannak a históriának olyan fordu­latai, amikor a nemzet csupán atavisz­­tikus természeti ösztöneinek engedelmes­­kedh­etik, mert az, benne Isten gondo­lata, hogy önérzete, méltósága és dekó­ruma többet számítson, mint puszta ten­­gődésének, élettani alkalmazkodásának törvénye. Néha a rosszat kell választa­nunk, vagy a­ rosszra kell előkészülnünk, hogy a legnagyobb rossztól megmenekül­hessünk. Tudjuk és érezzük, hogy nem vagyunk készen történelmünk legnagyobb felada­tára. Hogy sokat hibáztunk és mulasz­tottunk e feladatunkhoz való szentséges viszonyunkban. Társadalmunk gazdasági tagozódása egészségtelen, tele a krí­zis elemeivel. Társadalmunk ma sem egységesen és organikusan érzi nem­zetünk élettani problémáinak kötelessé­gét. Százszor és százszor utaltunk rá és keseregtünk rajta, hogy a magyarság lel­­kületében együtt futja a halálgaloppot a szociális kérdés és a nemzeti kötelesség­érzet, sokszor egymást keresztezve és egy­más hatásait lerontva. A politikai nem­zet és a népi gondolat közé ékelődő szakadékok még mindig áthidalat­­lanok. A reformpolitika mellőzhetet­len szükségletei akkor égtek a kör­münkre, amikor esetleg minden ener­giánkat nemzetünk állami egyéniségének és történelmi gondolatának fenntartására kell felhasználnunk. És mégis helyt kell állanunk az utóbbiért, ha az akció idő­pontját nem is mi választjuk meg, hanem a külső viszonyok és körülmények. Le­het, hogy minden szándékunk és jóaka­ratunk ellenére akkor sodródunk ismeret­len állomások felé, amikor az ész hűvös realizmusa azt tanácsolná, hogy csend­ben maradjunk és mindent elviseljünk. De ismételjük: a körülmények hatalma sokszor erőfísébb az egyének és néhafélék akaratánál. , olyan alternatívák előtt állunk, mint mikor a Rómával való végső mérkőzés esélyére és időpontjára nézve különböző és egymással homlokegyenest ellenkező pártfelfogások birkóztak egymással a karthagói szenátusban. És most idézzük Mommsen könyvéből a karthagóiak té­­pelődésére vonatkozó sorokat, amelyek­nek a mi helyzetünkre kicsendülő értel­mét nem kell külön hangsúlyoznunk a magyar közvélemény előtt: „Midőn egy gyöngébb állam egy bizonyos, de ide­jére nézve meghatározatlan élet-halál­ha­rcnak áll küszöbén, azon eszélyesebb, határozottabb, odaadóbb férfiak, kik az elkerülhetetlen küzdelemre készülni, azt a kedvező pillanatban megkezdeni s a politikai védelmi helyzetet megfelelő előzetes intézkedések által fedezni sze­retnék: mindenütt akadályra fognak ta­lálni a pénz imádóinak, az elaggottak­nak, a gondolkozni nem tudóknak ama renyhe és gyáva tömegében, kiknek egyetlen vágyuk időt nyerni, hogy bé­kében, élhessenek és halhassanak meg ... Róma hadüzenetének Damokles-kardja szüntelenül Karthago feje fölött függ ... Lehettek ott is feles számmal, kik két­ségbeesve hazájuk jobb jövője felett, ki­vándorlást tanácsoltak az Atlanszi-testger szigeteire. — és ki gáncsolhatta volna őket ? De nemes szék­éinek elfordulnak a gondolattól: magukat megmenteni anél­kül, hogy nemzetüket megmenthetnék. És nagy lelkek előjoga, hogy lelkesedést tud­nak meríteni abból, ami felett a jók tö­mege kétségbeesik. A feltételek elfogad­tattak úgy, amint Róma azokat meg­szabta. A karthagóiakra nézve nem ma­radt hátra egyéb, mint meghajolni s az uj gyűlöletet a régivel párosítván, azt, egy lábbal taposott nemzet utolsó kin­csét, szorgalmasan gyűjteni és vele taka­rékosan bánni... A haza megmentésére szükséges eszközöket úgy kellett elő­teremteni, hogy se a rómaiak, se saját római érzelmű kormányok észre se ve­gyék ... És ekkor jöttek a Barkidák, Ha­miskar, Hasdrubal és Han­í­bal, kik­nél nagyszerűbben ember soha meg nem vívta a maga harcát a végzet ellen.“ Vájjon maradhat-e számunkra más lehe­tőség, más irány és más kötelesség, mint aminőt ezek a csodálatos Barkidák ta­núsítottak, hogy elhárítsák, vagy késlel­tessék a nemzet­halált? Mi természete­sen ezt a magyar Barkida-kötelességet nem a fegyvercsörtetésre és nem ellen­ségeink provokálására értjük, hanem a magyarság lelki felajzottságának, a szel­lemi ébrenlétnek és az erkölcsi felké­szültségnek megszervezésére, amelytől függ ma nemzeti becsületünk és holnap egész nemzeti jövendőnk. Anglia mérsékletre inti a kisántantot és el akarja kerülni az újabb nemzetközi bonyodalmakat Londonból jelentik. Az angol kormány — beavatott körök értesülése szerint — mérsékletre intette Szerbiát a marseillei ki­rálygyilkosság ügyében. Macdonald minisz­terelnök pénteken délelőtt felkereste a Bu­­ckingham-palotában a szerb régenstanács el­nökét, Pál királyi herceget és több mint egy óra hosszat tanácskozott vele a Genfben át­nyújtott szerb panaszirat ügyében. Hivatalos jelentést erről a megbeszélésről természete­sen nem adtak­ ki, beavatott körökben azon­ban kétségtelennek tartják, hogy Macdonald mérsékletet tanácsolt Pál hercegnek és fel­kérte őt, ó hasson oda a szerb kormánynál, hogy ne élezze ki a nemzetközi helyzetet most, amikor az egész nemzetközi politiká­ban örvendetes enyh­ülés­­jelei mutatkoznak. Belgrádból jelentik. A szerb miniszter­­tanács csütörtök óta úgyszólván регщапеп­­ciában ülésezik. Jeftics külügyminiszter több­órás expozéban számolt be minisztertársai­nak a genfi eseményekről és a nemzetközi helyzetről, különösen pedig arról a hatásról, amelyet a szerb panasziral átnyújtása a genfi delegációk körében tett. Az expozéról semmi sem szivárgott ki s a kétnapos miniszter­­tanácsról kiadott péntek esti kommüniké csak annyit mond, hogy a minisztertanács jóváhagyóan tudomásul vette Jeszics jelenté­sét és megköszönte neki a szerb ü­gy érdeké­ben kifejtett fáradozásait. Jeszics egyébként csak vasárnap utazik vissza Genfbe, mert meg akarja várni Pál régens­herceget, aki szombaton este érkezik vissza Londonból. A szerb politikai közvélemény rendkívül nagy érdeklődéssel, várja Pál herceg­sér­kezését, ■mert tisztában van azzal,, hogy a rége­ne­­hercegnek Londonban folytatott tanácskozásai döntő kihatással lesznek a marseillei­ ügyben teendő további szerb lépésekre. Jövő hét péntekjén foglalkozik érdemben a délszláv panasszal a népszövetség tanácsa Párisból jelentik. A Temps genfi tudósí­tója jelenti: A saarvidéki kérdéssel foglal­kozó hármasbizottság szerdán délelőtt jut­tatja el jelentését a népszövetséghez. Szerdán délelőtt a tanács Benes elnöklésé­­vel zárt ülést tart, amelyen megállapodnak a végleges munkarendben. A tanács Jeszics délszláv külügyminiszter és Eckhardt Tibor dr. magyar megbízott je­lenlétében átvizsgálja a délszláv panaszt. Titulescu nem tagja ugyan a tanácsnak, de szintén jelen lesz. A tanács azután nlyilt ülé­sen tüstént hozzálát a Saar-kérdés vitájá­hoz. Genfben remélik, hogy ez a vita csü­törtökön este befejeződik­ és pénteken meg­kezdhetik a marseillei ügy tárgyalását Vas-­­­concelles elnöklésével. A tanács először Jeszics délszláv külügyminisztert, majd Be­nes cseh és Titulescu román külügyminisz­tert, végül Eckhardt magyar megbízottat fogja meghallgatni. Általános nézet szerint előadót külde­nek ki, aki jelentését a január 10-iki tanács­ülésen fogja előterjeszteni." A szerb emlékirat csak a szerb vádak alaptalanságát bizonyítja Rómából jelentik." A Corriere della Sera hosszú vezércikkében azt írja, hogy az em­lékirat indítékai közt nem utolsó sorban az a tény is szerepet játszott, hogy a délszláv kormányzótanács és a katonai csoport kö­zött éles ellentétek állanak fenn. A délszláv kormány, hogy bebizonyítsa erélyességét és ezzel elejét vehesse a katonai uralom vissza­állítására irányuló törekvéseknek, kénytelen volt­ az ismert erélyes lépést megtenni Genf­ben Magyarország ellen, már csak azért is, hogy saját felelőssége helyett Magyarorszá­got állítsa­ a kérdés előterébe. A cikk meg­állapítja, hogy a délszláv emlékirat ágyú- lövése túlságosan rövid volt és nem az el­lenség, hanem főképp saját oldalán tett kárt. Az emlékirat egyrészt részleges, mert egyet­len kiszemelt állam iránt irányul, másrészt általános, mert állításai és bizonyítékai csak általánosságban mozognak. A lap megálla­pítása szerint az egész emlékirat csak arra jó, hogy ráterelje a világ figyelmét az egyet­len fontos mozzanatra, a nemzetközi terro­rizmus elleni egyesült intézkedésekre. A Tribuna vezércikke megállapítja, hogy a délszláv emlékirat csak az első délszláv jegyzék vádjainak tarthatatlanságát bizonyí­totta be. Mind a kettő annak a politikai mesterkedésnek volt következménye, ame­lyet Délszlávia már közvetlenül, a marseillei merénylet után Magyarország ellen irányí­tott. Ami a merényletért való felelősséget il­leti, maga a francia rendőrség is beismerte, hogy a merényletet közvetlen előkészületek útján szervezték meg és ezért tulajdonkép­pen csak a szervezkedésről lehet beszélni, amelyet az utolsó állomáson, Franciaország­ban végeztek el a gyilkosság­ előkészítői. A nemzetközi terrorizmus ekeit kell megszü­ntetni Szófiából jelentik. A Mir cikke fejtegeti a nemzetközi terrorizmus ellen megkötendő egyezmény valószínű következményeit. Az egyezmény — mondja a lap — nem tudja majd megszüntetni a nemzetközi terroriz­must, ha nem­ kapcsolja ki azokat az okokat, amelyek a múltban és a jelenben a terrorista cselekményekre vezetnek, mert ezeknek meg­van a maguk helyi vagy nemzetközi oka. Ha azt akarjuk, hogy a terrorizmus elleni küz­delemnek eredménye legyen, ki kell küszö­bölni a nemzetközi terrorizmus okait. Ez az eljárás áldozatokat követel minden államtól, de azokat a közös nagy cél érdekében meg kell hozni. " fillér ii*

Next