Magyarság, 1935. január (16. évfolyam, 1-26. szám)

1935-01-01 / 1. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ. NEGYEDÉVRE I* PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM­ÁRA HÉTKÖZ­­NAP I0 FIK­­, VASARNAP 32 FN­J. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP SO GARAS, VASARNAP 40 GARAS MEGYEI F.NIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1935 JANUÁR 1, KEDD EZ-1 11 III |i FŐSZERKESZTŐ« PETHŐ SÁNDOR FŐMUNKATÁRSI AJTAY JÓZSEF SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* VL KERÜLET ARADI UTCA & SZÁM. TELEFON* *278- 99 SZ.­­23 MELLÉKÁLLOMÁSI. LEVÉLIZMI BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129. UTAZÁSI OSZ­TÁLY* IV. KER. ESKÜ UT & TELEFONI *888- 66. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLÁI 28990. ■ wwiii—■ ■ iiiipi ii ■■■mii iininim XVI. ÉVFOLYAM, 1 (4135) SZÁM ■■T—Hilf HWIMI Will llll'ill lil I ■■■IMl—lTinm A kétezeréves költő Irta: Pethő Sándor Irodalmi társaságok, klasszikus hagyo­mányokat ápoló egyesületek, az örök emberi szépség erkölcsi és szellemi kincs­tára fölött őrködő akadémiák ünnepük és magasztalják a kétezeréves Horatiust, a sabinumi hattyút, kiben az antik világ el nem múló csodáját látják, mint ahogy gyönyörködnek a Parthenon halhatatlan márványaiban. Géniuszát idézik egy ka­vargó világ és egy hanyatló művelődés komor alkonyati hangulatában. Egy tiszta szellemet, akinek arculatán Hellas lelke ragyog a római férfiasságnak és fenségnek sötétfényű zománcában. Mikor a haza atyja és a birodalom helyreállí­tója, Augustus, elrendelte a Marsmezőn a Százados Játékokat, az ünnep alapesz­méje az volt, hogy Rómának újjá kell születnie lélekben és igazságban. Nem oly módon, hogy a mesés aranykort imád­­kozzák le az istenektől, hanem újjá­élesztve és gyakorolva azokat a szigorú erényeket, amelyek a városok városát azzá tették, ami: a földkerekség törvény­hozójává és egy nagy politikai világrend sarkkövévé. Maga a fejedelem kérte föl a költőt, hogy a régieskedő erény világ e föltámasztási kísérletének egy Carmen Ivaeculare-ban állítson maradandó emlé­ket. Egy olyan világban és olyan társa­dalomban, amelyet kikezdett már az új ázsiai kultuszok és divatok finom mérge, ahol az ész és az energia már hasztalan tiltakozott a lelkekbe és a dolgokba iva­­kodott romlottság győzhetetlen ereje el­len s amely a költő kortársának, a tör­ténész Liviusnak megállapítása szerint, már sem bűneit nem tudta elviselni, sem azoknak orvosszereit. A költő sokkal mé­lyebben és tüzetesebben látta a hanyat­lás és a sülyedés okait, mint az állam­férfi, aki törvényekkel iparkodott elgá­tolni a partszakadást s helyreállítani a régi erkölcsök erejét és szemérmét. Quid leges sine moribus vanae profitiunt? — riadt föl a szabin hegyek Echója. Mit ér­nek a törvények, ha a romlott erkölcsök meg nem javulnak? Ezen a nagy szertartáson és parádén szárnyal föl Horatius ódája, mint „a pa­csirta, s melódiája belezúgott Róma óriási égboltozatába“, amint huszonhét szűz és huszonhét ifjú kórusa énekelte e szárnyas, könnyed és erős stró­fákat. Soha még Róma — írta a kortárs és a kritikus — nem hallott a hét halom fölött emberi ajkakat, amelyek ilyen lágy, édes és harmonikus imákat mond­tak a capitoliumi Főisten tiszteletére. Ho­ratius megénekelte a nagy nemzeti restau­rációt, amelynek szükségét a polgárhá­ború öldöklései és zavarai után mindenki vágyta és megértette. S a költőtől azt várták, hogy a konzervatív társadalom államépítő legendájának nagyszerű em­lékművét faragja ki vallásos és nemzeti ódáinak remek és örökkévaló drágakövei­ből. A költő látta azokat az erőfeszítése­ket, amelyekkel a latin istenek ősi kul­tuszát akarták­­ fü­tyreálítani. És elszólí­­tották falusi magányából, hogy csőb­é­lja és élvezze az uj palotákat, amelyeket alexandriai művészek díszítettek föl a vi­lág urai számára. Látta — hogyne látta volna —, miként ütköznek föl a polgár­háború után elnyugodott városban az uj és veszélyes ambíciók és mohóságok s hogyan növekszik és terjed a keleti tar­tományok adóján táplált gyönyör és fény­űzés. Másfelől hallotta a kétségbeesett tömegek átkozódását a szertelen fösvény­ség és „a gátszakasztó romlottság“ ellen. És ha a horatiusi derű ege villámokat szór is az antik erényutánzásnak és az új szibarita élet őrületének sajátságos ellentmondásaira, a római nagyságnak, jellemességnek és ércességnek hangjai között az új világ betörésének és honfog­lalásának keleties fűszerű akkordjai is megpendülnek lantján. Ennek a nagy­szerű és patétikus emlékműnek, amelyet hazafias érzésének ihlete állított a két világ közé, oszlopai között ott fészkel a dionizoszi élethabzsolás „galambserege is, hogy felröppenjen a görög métrumok szárnyain“. Elfelejthetetlen strófákban fejezi ki az erény bölcseletét, amely a hagyományok­ból formálódott és az élet élvezésének bölcseletét, amely a hellén és az ázsiai művészetből fakadt. Nagyon természetes — írja róla ennek a korszaknak legna­gyobb történetírója —, hogy annyi bi­zonytalanság eredményéül, e tátongó er­kölcsi űr peremén ott settenkedik és lesel­kedik a rém, a halál félelme, amely rá­veti árnyékát minden maga felől bizony­talan korszakra. Siess hát élni, mert az idő múlik, a halál senkit se kimér, min­denki a nagy útra vár: Eheu fugaces Postume, Postume, labun­­tur anni... Postumus, postumus, haj, elfut az élet! Jámborsággal föl nem tartóztathatod t ránco­nt és a közelgő vénséget, Sem az eljövendő utolsó napot. Hasztalan a véres harcokat kerülni, S az Adrián zúgó vad hullámokat, Hasztalanul óvjuk nagy gonddal a testünk ősszel, ha sirocco heve fúvogat. Meg kell látnod egykor a Cocytos árját, Lomhán és sötéten hogy’ vánszorog tova Meg a Danaidák s Sisiphus munkáját S győzelmét, melynek vége nincs soha ... (Csengeri-ford.) Ez a gazdag és harmonikus szellem, aki éppoly rendet tartott háztartásában, mint versmértékeiben, nem sejtette, hogy azok számára, akik jobban szeretik a finom bűnt, mint a zord erényt, s akik azt hitték, hogy a műveit osztályok erő­­szakos erkölcsi megreformálásából kö­szönt fel újból a régi tisztaság világa; már nem az öreg omlatag bástyák átfes­tésében és megtatarozásában rejlik a vi­­lágnak új civilizációt nemző ereje. Vala­hol a nagy birodalom egy távoli zugában, már Szíria mennyei madarai köszöntik az új világ ébredésének hajnalelőtti meg­­remegését, amely egészen más lesz, mint az apollói szépség világa, más, mint a sztoikusok méltóságos igénytelensége, más, mint a dionitoszi életmámor, más, mint a régi római nemesség catói eszmé­­nyisége, amely a büszke és parancsoló erény fenséges magaslatáról lezuhant az előkelő aljasság pocsolyájába és az augus­tusi udvaronc szerepébe. Horatius sohase lett udvari költő. Láng­elméjének függetlenségét és feddhetetlen­ségét sikerült elmentenie a szabin hegyek elvonultságába és a magános elmélkedés örömteljes titkaiba. Belenyugodott, hogy „a világ nem az erényt uralja, hanem a szerencsét, hogy az emberi sors a sze­rencsének engedelmes szolgája, hogy em­berek és birodalmak az ő hatalmában vannak s végül erre kell hagynia magát Augustusnak és Maecenasnak is“. De ha a sors játékszere vagyunk is, óvjuk meg emberi méltóságunkat azzal, hogy szé­pen hallgatunk, és álljunk bosszút rajta azzal, hogy szembenézünk vele. A hős erény, mely nem ismer kudarcot, bennen ragyog szeplőtlen fényiben; Néphegy szele nem adhat neki rangot. . . S el nem veheti tőle sohasem. Ha összedől is a világ egészen, ő omladékin rendületlen áll... Az utókor meggyarapodott tiszteletében Egyedüllét írta: Szitnyai Zoltán A körorvos kora hajnalon kelt, hara­gos ásítással, ami kiverte az álmot a sze­méből. Aztán dühös járással, papucsosan, egy szál ingben keresztülgázolt a szobá­kon, hangos ajtócsapkodással, hogy min­denki riadjon fel, ha ő már nem alhat. Kint várta a rozoga, kis cséta. Megrecs­­zsent, csaknem összeroppant a kocsi, amint a hágcsóra lépett s a kopott bőr­ülésre dobta magát. Még egyszer bekiáltott az ablakon, minden nap ugyanazon a hangon: — Naplopó, én most elmegyek. El ne lopd a házat. Az a párnába sziszegett. Aztán meg­várta, míg a lovak dobogása elmerült a hajnali csendben. Figyelt, hogy nem for­dul-e vissza a csata? De már csak a kite­relt nyájak kolompszavát lehetett hal­lani. Lágy ütemük belehimbálódzott a fülébe. Lehunyta a szemét. Csak akkor nyitotta fel megint, amikor arcára tűzött a déli nap. A ház csöndes volt. A szobák bezárva kulccsal. Csak az az egy maradt nyitva, ahol ő aludt. Meg a konyha, a kamra és a pince. Ami van, amit találsz, abból ehetsz. Nem akarom, hogy éhendögölj. Ezt mondta a doktor. Minden reggel, mielőtt elment. — Tolvaj, — mondta még utána, amint sorba lezárta a szobákat. De ő sohasem felelt vissza. Hetek óta nem beszélt emberrel. Ha a doktor elment, egyedül maradt a házban. Se szolga, se cseléd. Az asszony aznap utazott el, amikor ő betoppant ide. Sápad­tan és lerongyoltan. Azóta a doktor csak úgy beszélt vele: „Jó estét tolvaj. Mit lop­tál tolvaj?“ Már nem rokon, nem drága Öcskös. Csak tolvaj, család szégyene, megbecsüld magad fickó. S ha valaki jön, bújni, hogy ne lássák, mintha nem is volna, rejtőzni idegenek és ismerősök elől, hallgatni he­teken át, nem beszélni, elfelejteni a hang­ját és emlékezni asszonyokra, illatokra, csillogó termekre, száguldó utcákra, nagy városra, életre, életre! És emlékezni egy balga, buta napra, amikor futott, mene­kült és megtorpant itt. Egyetlen szóval: loptam. Emlékezni, hallgatni, emlékezni, így tölteni a napokat, egyedül, nagy szótlanságban, mint az elárvult, beteg barom az istállóban. Az égen teli fénnyel horgonyoz a nap. Az eget nézi. Hátha történik az égen valami? Lassú kis felhő úszik alatta. De milyen lassan! Ha valamit sietne, elér­hetné a másikat, amelyik előtte bandukol. De nem. Úgy látszik, nem akarnak is­merkedni. Egyforma távolságban marad­nak. Szinte mozdulatlanul. Csak a nap ível el lassan felettük. Nem történik semmi más az égen. A földön is lomha nyugalom. A lankadt pázsit fakó sűrűjé­ből sem hallatszik semmi nesz. Talán al­szanak a rovarok? A macska egy lepke után lapul, de az fölröppen idejében. A macska még utánabámul, aztán lustán ásít s két mancsa közé temeti az arcát. ő meg tovább nézi az eget. Nézi, ho­gyan halad a nap. Azelőtt sohase gondolt arra, hogy ilyen lassan halad a nap. Néha feláll és végigmegy a kerten. Vagy a kúthoz áll, felgyűri karján az in­get és lemossa magáról a verejtéket. Az­tán megint leül valahol és várja az al­konyt. Mire a nap odáig ér. Szereti nézni, hogyan fullad meg valami láthatatlan tengerben. Aztán sötét árnyak csorognak a földre és meghasül a jég. Mire feljön­nek a csillagok, a recsegő cséta is meg­áll a kapu előtt. A fáradt lovak tompán beledobognak a homokos földbe s belép a doktor. — Jó estét, tolvtaj. Mit loptál, tolvaj? Minden este ugyanúgy. S ő hallgat tovább. Az ég tele van csillagokkal. Ma ugy lát­­szik későbben jön a doktor. A pincébe megy. Felhozza a sajtot, vajat, kenyeret. A konyhából kést, sót. Közben megáll a tükör előtt. Megsimo­gatja bronzszinü haját. Nézi a szemét, hogy milyen szomorú s ettől még szomo­rúbb lesz. Nyitott inge alatt földszinüivé sütötte mellét a nap. A kezét is nézi. Csaknem fekete. De a bőre lágy s az ujjai olyan vékonyak, mint az asszonyoké. A macska már az asztal előtt guggol, őt várja. Éhesen, könyörögve nyiváko­­s a szeme hol kékké, hol lilává válik a hold és a csillagok fényében. Eteti, simogatja, becézi: — Egyél... ízlik ? ... Ne szólj már, beszélj már valamit. Az hallgat. Aprókat csámcsog masza­­tolva. Aztán megint bámul kékké, lilává váló szemmel. Puha mancsával tolakodik s követelődzőn nyivákol eledelért. — Jó, de előbb beszélj. Az hallgat. — Ostoba állat. Haragjában belerúg. A macska pár métert szökik, aztán visszapróbálkozik megint. Ott ül az előbbi helyén. Minden néma. Az ég, a növények és az állatok nem tudnak beszélni. Mellére ereszti a fejét és komoran hall­gat tovább. — Mikor lesz ennek vége? Kocsi áll meg a kapu előtt. Nem, ez nem a cséta. Jóvérű, friss csikók patája kapar, dobbant a földbe. Könnyű rugók ereszkednek, nyikkannak, amint valaki száll. Fürge léptek egész az ajtóig. A réz­­harang meglendül és jajveszékelve föl­­visong. A dróthuzal még azután is rázó­­dik, sziszeg tovább. — Ki az? Elsápadt. Mintha más kiáltott volna. Milyen ijesztő. Hetek óta nem hallotta s már elfelejtette a saját hangját. Kividről kellemes hang csendül vissza. — A doktor urat keresem. A doktor urat. Kinyitja a kaput. — Nincs itt a doktor úr. Szél kerekedik. Levelet sodor be és port korbácsol. Megpattantja a nő szok­nyáját és körülcsavarja a testén. A haját igazgatja nyugtalan ujjakkal. A hold meg odarajzolja fekete árnyékát a fal fehér síkjára. Mintha nem is lenne ruha rajta. — De minden pillanatban megjöhet. — De minden pillanatban megjöhet. És a hangja már lágyabb. Már nem fél a saját hangjától. Szeretné tovább is hal­lani. És hosszú mondatokban hallatni. ma Ára 24 fillér ­

Next