Magyarság, 1935. január (16. évfolyam, 1-26. szám)

1935-01-01 / 1. szám

a mindenekelőtt és mindenekfölött ezek és a hozzájuk hasonló versek maradtak meg, mint a horatiusi szellemnek az ifjú nem­zedékek sokaságát férfiakká nevelő és edző diszciplinája. Nemcsak szépségük­ben meghatók és múlhatatlanok ezek a strófák, hanem életbölcseletüknek nemes­ségében, vigasztaló és bátorító erejé­ben is. Nekünk különösen kedves és emléke­zetes Horatius szelleme, kinek április rü­gyezésében és nyári virágzásában s her­vadásának elragadó és melankolikus pom­pájában a legjobb és legderekabb ma­gyar elmék gyönyörködtek valaha. Mert érezték bánatát mindannak, amit Hora­tius is megsiratott saját nemzedékében. Hatása nálunk és bennünk a XVIII. szá­zadban és a XIX. század első felében volt a legerősebb és a legmaradandóbb, Virág Benedektől Berzsenyin át Vörösmartyig és Arany Jánosig s Mária Terézia korá­nak magyar, államférfiai­tól kezdve Deák, Eötvös és Sennyey nemzedékéig. Azok­nak a nagy magyaroknak, akik már ré­gen porrá váltak, léleküdítője volt ez a poézis, életszemléletük java, férfias szel­lemük fűszere. Nincs még idegenfajtájú és­­gyökerű emberi tünemény, aki ne lett volna annyira egészen a mienk is, mint ő. S aki ma lélekben hallja a múló és a keletkező világ közelgő összecsapá­sának robaját, annak emlékezetében föl­­sajdul a kétezeréves költő, aki szintén át­ívelni akarta a rettentő szakadékokat, amelyeket egy-két évtizeddel később csak egy isteni tüneménynek igéi tudtak át­hidalni a múlt és a jövő között. Mégis múltúnknak és jobb önmagunknak lel­két érezzük Horatius strófáinak évszá­zadok némaságán és homályán átsugárzó hatásában. Az ember és különösen a mű­velt magyar ember szegényebbé lesz, ha egyszer elfelejti őt. Mert mi a jövő? „A halhatatlan és örökkévaló múlt.“ S e múltban egy kétezeréves tűzoszlop vilá­git felénk, akinek fénye beragyogta a Phi­lippinek elbukott szabadság éjjelét, aki virrasztott a haza dicsőségének alkonyán, aki elvonult az uj hatalomnak fényudva­rából s aki héroszok emlékezetének gyúj­tott örökvilágosságú lámpákat az utókor részére s aki, lobogásának büszke sza­badságában hagyta a kései korra annak kötelességét és példáját, hogy miként vi­selkedjenek bátor és tiszta szellemek, akik nem tudnak élni sem szabadság, sem méltóság nélkül. tutá­s a­ baesse ste­k/VMste ml melyek nem érnek soha véget. Az asszony csak néz. Tétovázik. Meg­kérdi, hog­y mennyire van ide a legköze­lebbi körorvos. Az bizony messze van. És úgy beszél vele, hogy „mondja csak, hallja csak.“ Mint a cselédekkel. Mert az ő inge nyitva van s a karja könyökig meztelen. De a haja hullámos, selymes és bronzszinű. Hát nem látja a haját? Hi­szen csillog a holdfény alatt. — Megvárom — határoz az asszony és belép. A kocsis lepihenteti az ostort és cset­tint. A lovacskák felnyerítenek, ő meg könnyedén mutat a kerti szé­kek felé. — Talán ide, asszonyom. — Ki ön? — s csak most néz rá az asszony. — A ház vendége. — Bocsánat —­s a kezét nyújtja. Kis kéz. Kellemes, kesztyűitlen. Jó il­latot küld fel a párolgó verejtékkel. De mégsem emeli a szájához. Nem. Ezt ő már tudja, ő ért az ilyen kis kezekhez. Meg kell várni, míg elvesztik gőgjüket és megszelídülnek. Hagyni kell őket egyedül és gyámoltalanul vergődni a szék karján. Míg elszomorodnak tanácstalanul s aláza­tosan, szinte híven fehérlenek egy másik kéz után. Akkor kell értük nyúlni és en­gedelmesen emelkednek a forró száj felé. — Milyen kellemes itt — s az asz­­szony zavartan néz szét. — Talán valami súlyosabb eset? — Tulajdonképpen nem. Hipochondri­­kus rohamok. A doktor úr már ismeri. De hiszen ez is betegség. „ — Megijedt tőlem? Az asszony tiltakozik. — Szolgának nézett? Tovább tiltakozik. Ő meg lassan felemeli kezét s vékony ujjait végigjártatja bronszinű haján. És örül, hogy az asszony csodálkozva néz a hajára, meg a kezére. — Nem lepődtem volna meg, ha cse­lédnek néz — mondja ő. — Ez a magány formaruhája. Mert minden ruha másért van. A lepke se lenne tarka, ha nem lenne egy másik lepke is. Az ilyen remetének alig van valami ruhára szüksége. Az asszonynak tetszik, de nem felel. Sőt már nem is néz rá. Az eget nézi. Mosolyog. Mintha valami égi dolog hívná fel a mosolyát. A fejét forgatja, nézdegél. Egy holdsugarat piros ajkára fogad, hogy még pirosabban csillogjon alatta. Kis fuvallatra megborzong s kényeskedve mondja: — Hűvösödik. — Talán egy takarót? Kissé tiltakozik. — Legalább a térdére. — Esetleg... De mégis, igazán kár fáradnia. De azért hagyja. — Milyen kedves, milyen figyelmes. Köszönöm. S nem is veszi észre és nem is veszik észre, hogy oldalt lesiklott a takaró, a selyemharisnya iveit vonala fölött. Hiszen nem is fontos. A nyárestről beszélnek, a csillagok­ról, a hulló Csillagokról, még a bolygó csillagokról is. A férfi szereti a szép szavakat, örül, hogy hallhatja megint a hangját, hogy tud még beszélni. Néha elhallgat, gondolkozik s egy csil­logó szót tűz a mondat közepébe, mintha egyenesen a csillagok közül emelte volna le. Az asszony szeme fel­ragyog. A kis kéz egyre nyugtalanabbul botorkál, bukdácsol, kibebőlik a szék karján, hív, ingerel, aztán szinte duz­zogva merül a takaró alá. A férfi meg mosolyogva nézi ezt a já­tékot. — Milyen szép keze van. —*■ Nem is igaz — ellenkezik az asz­­szony. De azért megint kihúzza, előveszi és gyönyörködve forgatja meg a kezét a szeme előtt. — Mutassa. A kis kéz szinte felröppen, engedelme­sen vár a hosszú csók alatt és békésen megpihen a két tenyér között. — Mennyit tudnék én egy ilyen kis kézről beszélni. — Tudna? — Sokat. — Hát beszéljen. De újabb kocsizörgés. Felfigyelnek. Ez már a cséta. Megáll a kapu előtt. Hal­lani, hogy a kocsis morogva mond vala­mit. Belép az orvos. Komor, dühös, hogy még éjszaka sincs nyugta. De mosolyog is, mert ez pénzt jelent. És mit csinál­jon? Ezen a dög vidéken úgyis alig van valamirevaló betegség. Az­­asszony hangja egyszerre siránkozó. — Szegény doktor — és résztvevő lesz a szeme. — Én úgy magával érzek, de a papát csak maga tudja megnyugtatni. — Semmi az egész. Magától értető­dik. Ez az orvosi hivatás. Neki meg azt mondja morogva, hogy fusson a rendelőbe a műszeres táskáért. De előbb nézze meg, hogy a pravarz is benne van-e? ő azonban meg sem mozdul. Az asz­­szonyra mosolyog, mintha nem is hallotta volna. Aztán szórakozottan hátranéz. — Hozzám szóltál? Ezt csak intézd el magad, Lajoskám. Nem értek a dolgaid­hoz. Az orvos csak hüledez, de nem szól semmit. Elindul maga, dühös, döngő lép­tekkel, aztán mintha elröstelkednék az idegen előtt, csöndesen megy tovább. — De amit mondani akart — moso­lyog megint az asszony — azt még hal­lani szeretném. Nem lakunk messze. Áti kocsizhatna egyszer. A doktorral is. Iga­zán. Az már a kapunál áll. — Mehetünk — sürgeti az asszonyt és az udvariasság kényszeredett mozdulatá­val mutat az ajtó felé. Feléje meg egy néma villanás. No majd még beszélgetünk a dologról. Hát csak beszélgessünk. Ajka még érzi a kis kéz selymes bőrének érintését. És meré­szen néz vissza. Mint meztelen penge, a másik penge felé. A kapu becsukódik. Még sokáig hal­lani a kocsizörgést. Ismét egyedül van. Mosolyog. Az eget nézi, a csillagokat, kinyújtja a karját, megsimogatja a levegőt és azt mondja: — Hang! Feláll, teleszivja a tüdejét s egy léleg­zettel szórja ki magából harsogva: Hang! Áll, néz. Körülötte csönd. A hold fé­nye ezüstösen csillog a macska fekete szőrén. A bokrok közül egy béka brekeg vissza: — Hang! hang! M33JR&MC 1935 január T, kedd A mi kisiparosaink Irta: Babay József Igen közel viseltem még akkor a fe­jem a földhöz, — ma se hordom túlsá­gosan magasan, — amikor a simongáti országút végénél, messzicsapódó illatú bodzabokrok alján meghúzódtunk Kug­­losics Lajossal. Kuglosits, az óriás, az én elvárhatatlan pajtásom és gyermek­­sziv-csingjeint örök részese alig fért el a bodzabokorban, pedig hatalmas ágsá­tor az ilyen bokor és nagy, erőserű le­velei oly sűrűn fedik be, hogy még az eső sem üt át a lombján. Nyár volt, so­mogyi csodanyár, a rendkívül nagy boltivű égkupola alól királyi bőséggel verte le a nap a fényességet. Két szét­nyitott ág közül figyeltük a fehérporti országutat, ez a kis ágablak rányitott a messzeségre, amelyből előtűnnek egyen­ként a mi vendégeink, akiket különösen Kuglosits Lajos várt szivrepesve. ... A kései vándorlegényeket, a ván­doriparosokat, a nyaranta erre vágtázó utoló honi kengyelfutót... Kuglosits kókkadt bajuszt viselt, óriás testét foltozott füszterkabát s a német cementestől örökölt bársonynad­­rág fedte. Bozontos hajában itt-ott egy szál ökörnyál, mintha őszült volna már a haja . .. Nagy kék szemében álmo­dozó jóság, faderék-vastag karjában roppant feszültség, bikát döntő erő. Kuglosits romantikus szivü ember volt, a mi kis városunk nagy­ árvája, örök munkanélkülije, ezermestere és erdő­kutatója. Értett a takácsgéppel való szövéshez, esztergályozáshoz, félig ács, félig kovács, negyedrészt kőmives, nyolcadrészt szabó, kevéskét köteles, s ha a vágóhídi legény, a Gogula beteg volt, hát tizenkét krajcárért taglózott a mészárosoknak... Furcsa, nagy je­genye-hosszú ember volt a Lajos, nem is ember, hanem felnőtt­ gyerek, folyto­nos bánata, mert a sok ipar között egyiknél se tudott megmelegedni. Így aztán egyszer itt, egyszer ott, máskor a vasúton dolgozott, csomagot cipelt a vasúthoz, gyalogláb levelet vitt a szom­szédfalvakba az iparos uraktól, akiknek behajtani­valójuk volt a környék falu­sainál. Ment Lajos, hajnalban indult, estére hazatért, hozta a pénzt, leszá­molta, kapott egy forintot s ezzel egy egész hétre elintézte az életet... — Figyeljen, gyónnék! — szorította meg a karomat s lobogókék szeme te­kintete kiröppent az országút kanyarára. Ketten jöttek. Pantallóban, bugyor­ral a hátukon, kalappal, kezükben nagy csokor virító kökörcsin, jöttek s danot­tak. Ahogy közeledtek, közeledett a da­nájuk is, rendszerint az egyik „tercelt“ a másiknak, szépszavu énekük volt, s az akkor divatos játszik-dalt zengték, amit ők maguk költöttek dallammal együtt. — Vándoriparosok, — folytatta izga­tottan Kuglosits, — még hozzá tudja kicsodák — mifélék? Gombvarrók! ‘Azok hát! ... Hej, régen volt ez, úgy 1904 tá­ján ... A mélybéke ragyogásában. A Ferencjózsefi álomidők szive közepén. Szunnyadtak a kisvárosok a napfény alatt s a régi eloszlott Céh-világ utolsó madarai, a kisiparos-vándorlegények legkésőbbjei, szerszámukat, fűrészüket, furcsa gombkötő németgépecskéiket, bábosszivet formáló „hupp“-jukat me­gyéken keresztül cipelő vándoriparosok szombat-delenként meg-megjöttek, egy­két hetet töltöttek nálunk, ott háltak az Iparoskor kisszobájában, jól tömött szalmazsákon, takács szőtte lepedőn, párnájuk a rokk, takarójuk jóféle pok­róc, egyik nap a báboséknál, másik nap a Balázsa kovácséknál, harmadnap a Selmenci szitásnál kosztoltak, aztán mentek tovább. Munkában, szorgalom­ban, meseszóban nem volt párjuk. Ha eléjük állt valami hivatali ember, igy többször a csodamemóriáju Dolenecz Pista bácsi, a városházi pénztárnok s megkérdezte tőlük: —• Kicsodák kegyedek? Ők így válaszoltak: — Kisiparosok vagyunk, tekintetes uram ... Mennyi országúti mesét, mennyi tré­fás füttyöt, mennyi faluk alján született dalt hoztak, vittek, ők voltak Erdély, Pannónia, Kassa-vidék, messzi Bánát hírnökei. Aztán eltűntek. Letelepedtek. Nincs ma már vándoriparos, s nincsen ken­gyelfutó sem. Ma van kisiparos, küsz­­ködő, kegyetlen kitartással dolgozó, adókkal harcoló s a nagyipar gépkorá­val harcot vivő kisiparos. Azért festettem le halvány­ színekkel gyermekkoromból őrzött fenti képet, mert örökké emlékezem rá. Hej, mi­csoda biztos, nyugodt, békés élete volt akkor az iparosnak. Gazdag takács­házak udvarán tíz-tizenöt öt fa is állt, a liszók, a szárnyasok, a fejősök ellátták a családot. Rugán esztergályos úr min­den hónapban 25 forintot tett a Taka­rékba. Sáfrán, a verselő csizmadia, ha megharagudott követválasztás idején. ÚAmma osz. . .tur BOLDOG ÚJ ÉVET! Legelőzékenyebben bemutatja és kiszolgálja: tem­­b­e­rei hangszerBVSz. Rawsczi-ut 60 STANDARD rádió Kapható (részletre te): Iti, FerencisK­iere 2. hR 8" árlettyzék b­uryen hát nem emelt kalapot csak a templom s a Kossuth-szobor előtt. Mind gyara­­­podtak, cserepes tetőt huzattak a zsupp­­fedél helyére, dolgoztak, a fiaikból pap, tanár, orvos, író, megyebéli úr vált, —­ pedig sem a törvény, sem a közigaz­­gatás, sem az országgyűlés nem törő­dött velük —­ már akkor sem ... De nagyvásárok idején színültig töltötték meg a vásáros ládákat, s kirakodtak a vásárpiacon ráncoscsizma, cifra füg­gönytartó, ezüstszálú szita, mézeska­­tácsszív'és' csodam­áré, gyönyörű fa­zekak, „hó­tig-tartó“ istráng, takács­­kéz szőtte lenvászon, törülköző, lepedő, papucsok, s Isten tudja mi-minden iparos-termék csábította oda a népet. Megalkották a tanonctörvényt. Be­szüntették a remek­ készítést. Ezer ren­delet szabályozza az életüket. Igen-igen, rendbe tartja őket a választójogtól kezdve a végrehajtási dobszóig minden. És mégis elszegényedtek, megfáradtak.

Next