Magyarság, 1935. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1935-01-01 / 1. szám
a mindenekelőtt és mindenekfölött ezek és a hozzájuk hasonló versek maradtak meg, mint a horatiusi szellemnek az ifjú nemzedékek sokaságát férfiakká nevelő és edző diszciplinája. Nemcsak szépségükben meghatók és múlhatatlanok ezek a strófák, hanem életbölcseletüknek nemességében, vigasztaló és bátorító erejében is. Nekünk különösen kedves és emlékezetes Horatius szelleme, kinek április rügyezésében és nyári virágzásában s hervadásának elragadó és melankolikus pompájában a legjobb és legderekabb magyar elmék gyönyörködtek valaha. Mert érezték bánatát mindannak, amit Horatius is megsiratott saját nemzedékében. Hatása nálunk és bennünk a XVIII. században és a XIX. század első felében volt a legerősebb és a legmaradandóbb, Virág Benedektől Berzsenyin át Vörösmartyig és Arany Jánosig s Mária Terézia korának magyar, államférfiaitól kezdve Deák, Eötvös és Sennyey nemzedékéig. Azoknak a nagy magyaroknak, akik már régen porrá váltak, léleküdítője volt ez a poézis, életszemléletük java, férfias szellemük fűszere. Nincs még idegenfajtájú ésgyökerű emberi tünemény, aki ne lett volna annyira egészen a mienk is, mint ő. S aki ma lélekben hallja a múló és a keletkező világ közelgő összecsapásának robaját, annak emlékezetében fölsajdul a kétezeréves költő, aki szintén átívelni akarta a rettentő szakadékokat, amelyeket egy-két évtizeddel később csak egy isteni tüneménynek igéi tudtak áthidalni a múlt és a jövő között. Mégis múltúnknak és jobb önmagunknak lelkét érezzük Horatius strófáinak évszázadok némaságán és homályán átsugárzó hatásában. Az ember és különösen a művelt magyar ember szegényebbé lesz, ha egyszer elfelejti őt. Mert mi a jövő? „A halhatatlan és örökkévaló múlt.“ S e múltban egy kétezeréves tűzoszlop világit felénk, akinek fénye beragyogta a Philippinek elbukott szabadság éjjelét, aki virrasztott a haza dicsőségének alkonyán, aki elvonult az uj hatalomnak fényudvarából s aki héroszok emlékezetének gyújtott örökvilágosságú lámpákat az utókor részére s aki, lobogásának büszke szabadságában hagyta a kései korra annak kötelességét és példáját, hogy miként viselkedjenek bátor és tiszta szellemek, akik nem tudnak élni sem szabadság, sem méltóság nélkül. tutás a baesse stek/VMste ml melyek nem érnek soha véget. Az asszony csak néz. Tétovázik. Megkérdi, hogy mennyire van ide a legközelebbi körorvos. Az bizony messze van. És úgy beszél vele, hogy „mondja csak, hallja csak.“ Mint a cselédekkel. Mert az ő inge nyitva van s a karja könyökig meztelen. De a haja hullámos, selymes és bronzszinű. Hát nem látja a haját? Hiszen csillog a holdfény alatt. — Megvárom — határoz az asszony és belép. A kocsis lepihenteti az ostort és csettint. A lovacskák felnyerítenek, ő meg könnyedén mutat a kerti székek felé. — Talán ide, asszonyom. — Ki ön? — s csak most néz rá az asszony. — A ház vendége. — Bocsánat —s a kezét nyújtja. Kis kéz. Kellemes, kesztyűitlen. Jó illatot küld fel a párolgó verejtékkel. De mégsem emeli a szájához. Nem. Ezt ő már tudja, ő ért az ilyen kis kezekhez. Meg kell várni, míg elvesztik gőgjüket és megszelídülnek. Hagyni kell őket egyedül és gyámoltalanul vergődni a szék karján. Míg elszomorodnak tanácstalanul s alázatosan, szinte híven fehérlenek egy másik kéz után. Akkor kell értük nyúlni és engedelmesen emelkednek a forró száj felé. — Milyen kellemes itt — s az aszszony zavartan néz szét. — Talán valami súlyosabb eset? — Tulajdonképpen nem. Hipochondrikus rohamok. A doktor úr már ismeri. De hiszen ez is betegség. „ — Megijedt tőlem? Az asszony tiltakozik. — Szolgának nézett? Tovább tiltakozik. Ő meg lassan felemeli kezét s vékony ujjait végigjártatja bronszinű haján. És örül, hogy az asszony csodálkozva néz a hajára, meg a kezére. — Nem lepődtem volna meg, ha cselédnek néz — mondja ő. — Ez a magány formaruhája. Mert minden ruha másért van. A lepke se lenne tarka, ha nem lenne egy másik lepke is. Az ilyen remetének alig van valami ruhára szüksége. Az asszonynak tetszik, de nem felel. Sőt már nem is néz rá. Az eget nézi. Mosolyog. Mintha valami égi dolog hívná fel a mosolyát. A fejét forgatja, nézdegél. Egy holdsugarat piros ajkára fogad, hogy még pirosabban csillogjon alatta. Kis fuvallatra megborzong s kényeskedve mondja: — Hűvösödik. — Talán egy takarót? Kissé tiltakozik. — Legalább a térdére. — Esetleg... De mégis, igazán kár fáradnia. De azért hagyja. — Milyen kedves, milyen figyelmes. Köszönöm. S nem is veszi észre és nem is veszik észre, hogy oldalt lesiklott a takaró, a selyemharisnya iveit vonala fölött. Hiszen nem is fontos. A nyárestről beszélnek, a csillagokról, a hulló Csillagokról, még a bolygó csillagokról is. A férfi szereti a szép szavakat, örül, hogy hallhatja megint a hangját, hogy tud még beszélni. Néha elhallgat, gondolkozik s egy csillogó szót tűz a mondat közepébe, mintha egyenesen a csillagok közül emelte volna le. Az asszony szeme felragyog. A kis kéz egyre nyugtalanabbul botorkál, bukdácsol, kibebőlik a szék karján, hív, ingerel, aztán szinte duzzogva merül a takaró alá. A férfi meg mosolyogva nézi ezt a játékot. — Milyen szép keze van. —*■ Nem is igaz — ellenkezik az aszszony. De azért megint kihúzza, előveszi és gyönyörködve forgatja meg a kezét a szeme előtt. — Mutassa. A kis kéz szinte felröppen, engedelmesen vár a hosszú csók alatt és békésen megpihen a két tenyér között. — Mennyit tudnék én egy ilyen kis kézről beszélni. — Tudna? — Sokat. — Hát beszéljen. De újabb kocsizörgés. Felfigyelnek. Ez már a cséta. Megáll a kapu előtt. Hallani, hogy a kocsis morogva mond valamit. Belép az orvos. Komor, dühös, hogy még éjszaka sincs nyugta. De mosolyog is, mert ez pénzt jelent. És mit csináljon? Ezen a dög vidéken úgyis alig van valamirevaló betegség. Azasszony hangja egyszerre siránkozó. — Szegény doktor — és résztvevő lesz a szeme. — Én úgy magával érzek, de a papát csak maga tudja megnyugtatni. — Semmi az egész. Magától értetődik. Ez az orvosi hivatás. Neki meg azt mondja morogva, hogy fusson a rendelőbe a műszeres táskáért. De előbb nézze meg, hogy a pravarz is benne van-e? ő azonban meg sem mozdul. Az aszszonyra mosolyog, mintha nem is hallotta volna. Aztán szórakozottan hátranéz. — Hozzám szóltál? Ezt csak intézd el magad, Lajoskám. Nem értek a dolgaidhoz. Az orvos csak hüledez, de nem szól semmit. Elindul maga, dühös, döngő léptekkel, aztán mintha elröstelkednék az idegen előtt, csöndesen megy tovább. — De amit mondani akart — mosolyog megint az asszony — azt még hallani szeretném. Nem lakunk messze. Áti kocsizhatna egyszer. A doktorral is. Igazán. Az már a kapunál áll. — Mehetünk — sürgeti az asszonyt és az udvariasság kényszeredett mozdulatával mutat az ajtó felé. Feléje meg egy néma villanás. No majd még beszélgetünk a dologról. Hát csak beszélgessünk. Ajka még érzi a kis kéz selymes bőrének érintését. És merészen néz vissza. Mint meztelen penge, a másik penge felé. A kapu becsukódik. Még sokáig hallani a kocsizörgést. Ismét egyedül van. Mosolyog. Az eget nézi, a csillagokat, kinyújtja a karját, megsimogatja a levegőt és azt mondja: — Hang! Feláll, teleszivja a tüdejét s egy lélegzettel szórja ki magából harsogva: Hang! Áll, néz. Körülötte csönd. A hold fénye ezüstösen csillog a macska fekete szőrén. A bokrok közül egy béka brekeg vissza: — Hang! hang! M33JR&MC 1935 január T, kedd A mi kisiparosaink Irta: Babay József Igen közel viseltem még akkor a fejem a földhöz, — ma se hordom túlságosan magasan, — amikor a simongáti országút végénél, messzicsapódó illatú bodzabokrok alján meghúzódtunk Kuglosics Lajossal. Kuglosits, az óriás, az én elvárhatatlan pajtásom és gyermeksziv-csingjeint örök részese alig fért el a bodzabokorban, pedig hatalmas ágsátor az ilyen bokor és nagy, erőserű levelei oly sűrűn fedik be, hogy még az eső sem üt át a lombján. Nyár volt, somogyi csodanyár, a rendkívül nagy boltivű égkupola alól királyi bőséggel verte le a nap a fényességet. Két szétnyitott ág közül figyeltük a fehérporti országutat, ez a kis ágablak rányitott a messzeségre, amelyből előtűnnek egyenként a mi vendégeink, akiket különösen Kuglosits Lajos várt szivrepesve. ... A kései vándorlegényeket, a vándoriparosokat, a nyaranta erre vágtázó utoló honi kengyelfutót... Kuglosits kókkadt bajuszt viselt, óriás testét foltozott füszterkabát s a német cementestől örökölt bársonynadrág fedte. Bozontos hajában itt-ott egy szál ökörnyál, mintha őszült volna már a haja . .. Nagy kék szemében álmodozó jóság, faderék-vastag karjában roppant feszültség, bikát döntő erő. Kuglosits romantikus szivü ember volt, a mi kis városunk nagy árvája, örök munkanélkülije, ezermestere és erdőkutatója. Értett a takácsgéppel való szövéshez, esztergályozáshoz, félig ács, félig kovács, negyedrészt kőmives, nyolcadrészt szabó, kevéskét köteles, s ha a vágóhídi legény, a Gogula beteg volt, hát tizenkét krajcárért taglózott a mészárosoknak... Furcsa, nagy jegenye-hosszú ember volt a Lajos, nem is ember, hanem felnőtt gyerek, folytonos bánata, mert a sok ipar között egyiknél se tudott megmelegedni. Így aztán egyszer itt, egyszer ott, máskor a vasúton dolgozott, csomagot cipelt a vasúthoz, gyalogláb levelet vitt a szomszédfalvakba az iparos uraktól, akiknek behajtanivalójuk volt a környék falusainál. Ment Lajos, hajnalban indult, estére hazatért, hozta a pénzt, leszámolta, kapott egy forintot s ezzel egy egész hétre elintézte az életet... — Figyeljen, gyónnék! — szorította meg a karomat s lobogókék szeme tekintete kiröppent az országút kanyarára. Ketten jöttek. Pantallóban, bugyorral a hátukon, kalappal, kezükben nagy csokor virító kökörcsin, jöttek s danottak. Ahogy közeledtek, közeledett a danájuk is, rendszerint az egyik „tercelt“ a másiknak, szépszavu énekük volt, s az akkor divatos játszik-dalt zengték, amit ők maguk költöttek dallammal együtt. — Vándoriparosok, — folytatta izgatottan Kuglosits, — még hozzá tudja kicsodák — mifélék? Gombvarrók! ‘Azok hát! ... Hej, régen volt ez, úgy 1904 táján ... A mélybéke ragyogásában. A Ferencjózsefi álomidők szive közepén. Szunnyadtak a kisvárosok a napfény alatt s a régi eloszlott Céh-világ utolsó madarai, a kisiparos-vándorlegények legkésőbbjei, szerszámukat, fűrészüket, furcsa gombkötő németgépecskéiket, bábosszivet formáló „hupp“-jukat megyéken keresztül cipelő vándoriparosok szombat-delenként meg-megjöttek, egykét hetet töltöttek nálunk, ott háltak az Iparoskor kisszobájában, jól tömött szalmazsákon, takács szőtte lepedőn, párnájuk a rokk, takarójuk jóféle pokróc, egyik nap a báboséknál, másik nap a Balázsa kovácséknál, harmadnap a Selmenci szitásnál kosztoltak, aztán mentek tovább. Munkában, szorgalomban, meseszóban nem volt párjuk. Ha eléjük állt valami hivatali ember, igy többször a csodamemóriáju Dolenecz Pista bácsi, a városházi pénztárnok s megkérdezte tőlük: —• Kicsodák kegyedek? Ők így válaszoltak: — Kisiparosok vagyunk, tekintetes uram ... Mennyi országúti mesét, mennyi tréfás füttyöt, mennyi faluk alján született dalt hoztak, vittek, ők voltak Erdély, Pannónia, Kassa-vidék, messzi Bánát hírnökei. Aztán eltűntek. Letelepedtek. Nincs ma már vándoriparos, s nincsen kengyelfutó sem. Ma van kisiparos, küszködő, kegyetlen kitartással dolgozó, adókkal harcoló s a nagyipar gépkorával harcot vivő kisiparos. Azért festettem le halvány színekkel gyermekkoromból őrzött fenti képet, mert örökké emlékezem rá. Hej, micsoda biztos, nyugodt, békés élete volt akkor az iparosnak. Gazdag takácsházak udvarán tíz-tizenöt öt fa is állt, a liszók, a szárnyasok, a fejősök ellátták a családot. Rugán esztergályos úr minden hónapban 25 forintot tett a Takarékba. Sáfrán, a verselő csizmadia, ha megharagudott követválasztás idején. ÚAmma osz. . .tur BOLDOG ÚJ ÉVET! Legelőzékenyebben bemutatja és kiszolgálja: temberei hangszerBVSz. Rawsczi-ut 60 STANDARD rádió Kapható (részletre te): Iti, FerencisKiere 2. hR 8" árlettyzék buryen hát nem emelt kalapot csak a templom s a Kossuth-szobor előtt. Mind gyarapodtak, cserepes tetőt huzattak a zsuppfedél helyére, dolgoztak, a fiaikból pap, tanár, orvos, író, megyebéli úr vált, — pedig sem a törvény, sem a közigazgatás, sem az országgyűlés nem törődött velük — már akkor sem ... De nagyvásárok idején színültig töltötték meg a vásáros ládákat, s kirakodtak a vásárpiacon ráncoscsizma, cifra függönytartó, ezüstszálú szita, mézeskatácsszív'és' csodamáré, gyönyörű fazekak, „hótig-tartó“ istráng, takácskéz szőtte lenvászon, törülköző, lepedő, papucsok, s Isten tudja mi-minden iparos-termék csábította oda a népet. Megalkották a tanonctörvényt. Beszüntették a remek készítést. Ezer rendelet szabályozza az életüket. Igen-igen, rendbe tartja őket a választójogtól kezdve a végrehajtási dobszóig minden. És mégis elszegényedtek, megfáradtak.