Magyarság, 1935. január (16. évfolyam, 1-26. szám)

1935-01-27 / 23. szám

1­985 Január 27, vasárnap WICTIBSI­S lottam tőle valakiről gyűlöletes véleményt. Egy­szer egy nagy ellenségéről volt szó. Arra 8. haragodon!. — A keresztényi erkölcsnek — mondotta — legszebb volnása a megbocsátás, én sen­kire sem haragszom. II. Vilmos és a budapesti tíz szobor Székely, az elhunyt régi politikai újságíró jegyezte fel: — II. Vilmos német császár látogatását­ már vártuk az 1890. esztendőben. Reméltük ugyanis,, hogy II. Vilmos is eljön hozzánk a millenáris kiállítás megtekintésére. Azonban csak a következő évben teljesült végre a ma­gyar nemzet abbeli vágya, hogy vendégül lássa a szárazföldi Európa leghatalmasabb uralkodóját. A vendégszerető magyar nem­zet históriai arányú fogadtatást rendezett a német uralkodónak, kiben nemcsak a hár­­masszövetség élő oszlopát, hanem — miért, miért nem? — a magyarság barátját is látta. — A látogatás alkalmával a magyar király egész udvarával Budapestre jött és Vilmos császár szövetségesének budavári palotájában szállott meg. Nagy ünnepségeket és fényes lakomákat rendeztek a koronás vendég tisz­teletére a budavári palotában s báró Bánffy Dezső megelégedéssel konstatálhatta a nem­zet és király érzelmi azonosságát a német császár látogatása tekintetében.­­ És amikor Hohenzollern Vilmos a tisz­teletére adott diszebéden felköszöntőt mon­dott a magyar nemzetre, mely a nemzet di­cső múltjának és a história által igazolt lo­­tvagias jellemének volt apoleozisa, az egész országon erőt vett valami csodálatos láz. Minden magyar lelkében hatalmas vissz­hangra találtak a császáraiakról elhangzott éloge-ok, amelyekhez hasonlókat évszázadok óta nem hallott a magyar nép külföldi ural­kodótól. — Abban az időben elég sűrűn látogattam el báró Bánffy miniszterelnökhöz e néhány nappal a nagy feltűnést keltett teszt elhang­zása után is felkerestem őt. — Beszélgetésünk folyamán szóbahoztam előtte II. Vilmos nagyszerű felköszöntőjét és kifejezést adtam abbeli nézetemnek, hogy ez­er pohárköszöntő még azokat a magyarokat is meg fogja győzni a német szövetség érté­kéről, akik eddig ellenzői voltak. — Igen, — felette rezignáltam Bánffy De­zső — a beszéd így is nagyon szép volt, de hátha ismerné az eredeti szöveget... Az eredeti és el nem mondott szöveg­­ugyanis még sokkal bensőségesebb és tüze­sebb hangon­ emlékezett meg a magyar nem­zet történelmi jelentőségéről és népünk ki­váló tulajdonságairól, mint az a hivatalosan közzétett beszéd.­­ Majd hozzátette Bánffy: „Felséges urunkat nagyon elkedvetlenítette a budavári beszéd és érzelmeinek a következő súlyos szavakkal adott kifejezést: „Er kam nach Budapest um mir das Herz der Nation zu stehlen". — Bánffy Dezső el akarván oszlatni I. Fe­renc József aggályait, azzal az ötlettel állott elő, hogy a német császár beszédének ellen­súlyozására és a magyar nemzet királyhű érzelmeinek megerősítése céljából ajándé­kozza meg a király Budapest székesfőváro­sát tíz szoborral, amelyek mindegyike nem­zeti történelmünk egy kiváló alakját fogja megörökíteni. A királynak nagyon tetszett báró Bánffy Dezső ötlete s Budapest terein nemsokára felállították a tiz szobrot. A zsidó vagyonok tartóssága Eötvös Károlynak volt kedves mondása, hogy a zsidó nagy vagyon legfeljebb négy generáción át tart. Az ős még koldusszegé­nyen ereszkedik le Galícia, Mármaros he­gyei közül s valahol Szabolcsban, Szatmár­­ban kocsmáros, szatócs. A fiú már Buda­pesten bankár. Az unoka már báró és a déd­unoka már a Jockey Club tagja, mint ver­senyistálló-tulajdonos urizálja tönkre magát. Az Eötvös mondása nem örökérvényű sza­bály, rácáfolt erre egy-két család (a Roth­­schildokat ide sem számítjuk, mert az már nem is család, hanem dinasztia, uralkodó­ház); a legtöbb nagy zsidó pénzfam­ilia tör­ténete azonban igazat ad Eötvösnek. Így tör­tént ez a Wahrmanoknál, Popperéknél — a Felvidék fakirályainál, akiknek szegény utóda a Jeritza Mária férje,­­ a Königswar­­tereknél s sok ma is szereplő, ezért tapin­tatlanság nélkül néven nem nevezhető famí­liánál. A XVodianer báró elpusztíthatatlan va­gyona magyar főúri családok tulajdonába ment ált a lányok révén, a híres zsidó Kop­­péli-vagyon pedig keresztény főúri vagyon lett. Az öreg Königswarler Móric pláne kikö­tötte, hogy fia — Herman — ha keresztény nőt venne el feleségül, legyen köteles egy­millió forintot adni zsidó hitközségi célokra . Herman le is tette a milliót, amikor elvette a gyönyörű Blaskovich Melaniet, hogy az­után mégis — elváljon tőle. Kossuth Lajos Tivadar tragédiája ... 1914 május 25... Pirkadt már, ami-­­kor Jakab Sándor, a Kossuth Ferenc titkára­­ lecsukatta a Gresham-palota kapuit. Orvosok, rokonok suhantak csak ki vagy be a kapun, amelyen idegen embert nem eresztettek be, kiváltképpen újságírót nem. Kossuth Ferenc meghalt, de miért záratták le a kaput, miért futkosnak a meghívottak olyan rejtelmes arccal, mit titkolnak itt? ... Lassanként derültek csak ki a szomorú haláleset eltitkolandó, kelleme­tlen mellék­körülményei. .. kis hagyatékon összeveszett a család — Kossuth Ferenc közeli rokonai és az özvegye atyafisága. Az özvegy súlyos beteg lett... akkor öngyilkossági kísérletről is suttogtak__ Kossuth Lajos Tivadar pe­dig, a Ferenc öccse, aki bátyja betegágyához érkezett pár napja Olaszországból, indulato­san, fellháborodva pakolt és költözött el nyomban a Gresham-palotából szállodába... Csúnya jelenetek játszódhattak le ott bent, a halottas lakás zárt ajtói mögött... Egy újságíró azonban beszélt Kossuth La­jos Tivadarral, aki annak a percnek ideges, fülkorbácsolt hangulatában nem tudott ma­gán uralkodni: őszinte volt, olyan őszinte, amilyen semmiesetre sem lett volna, ha egy kicsit kifújhatta volna magát, ha egy kicsit magáshoz tudott volna férni attól a sok ke­­serű, háborgó, utálkozó fodulatosságtól, ami akkor reátört. Lajos Tivadar volt a keményebb, tempera­­mentusabb, határozottabb, — hogy úgy mondjuk: a Kossuthabb Kossuth• Bátyja, Fe­renc jött haza atyjuk halála után apostolnak,­­­ pedig ő volt a világpolgáribb, a kevésbé Kossuth — és Lajos Tivadar volt, — aki pedig haláláig megmaradt külföldinek — a szónokabb, a temperamentumosabb, az­ en­gesztelhetetlenebb és a magyarabb. — Felháborító, ami itt, szegény bátyám halálos ágya körül történik — tört ki akkor belőle. Alig hunyta be a szemét, összemara­­kod­tak, komédiákat rendeztek még alig ki­hűlt teteme mellett... Azután rám rohantak képviselő­­ivel s azon veszekedtek, hogy kié legyen a temetés dicsősége? Most meg egy azt kiabálta, hogy megveri Hieronymit, a ke­reskedelmi minisztert, ha meg mer jelenni a bátyám temetésén, aki elődje volt a kereske­delmi székben... — Megfogadtuk atyámnak, hogy sohasem nősülünk meg s hogy halálai után nem té­rünk haza. Bátyám megnősült másodszor is és hazajött... Hogy kértem, ne menjen haza ... Dicstelen szerep a szobor fiának szerepe. Tudtam, hogy szét fogják szedni azok, akik az apám holttestéből éltek, azt mérték ki mindennap fontszámra. Kiárusították Feren­cet is és most a holttestét is ki akarják mérni... — Nem, én többet nem térek vissza ebbe az országba... Sem élve, sem halva. Vég­rendeletem csak egy mondat lesz: ha megha­lok, égessenek el és még a poraimat se hoz­zák haza... Az újságíró ízlése és tapintata akkor nem írhatta meg ennyire ridegen és kegyetlenül a felindult ember kitöréseit. Kossuth Lajos Ti­vadar, aki sohasem nősült meg, belehalt abba, hogy egyik nemzetének — az olasz­nak «*] hadseregében két természetes fia ház­ colt másik nemzetének — a magyarnak — fiaival. Megcsinálta-e azt a végrendeletet, ar­ról nem tudunk, ellenben tény az, hogy ha­zahozták holttetemét annak a boldogtalan embernek, aki élete utolsó éveiben lelki­beteg, magáha ros­kad­t, ember­kerülő lett s akit csak utolsó olasz barátai — a Fratelli Faltrinelliék — tapintatos gavallériája men­tett meg a nyomortól. Hogyan kapott Burgyán kölcsönt? Burgyán Aladár szepes megyei honatya a koalíció alatt sem Budapesten, sem szőkébb hazájában nem tudott kölcsönt kapni, amiért is újságíró barátai azt a hírt lanszírozták a budapesti lapokban, hogy már Burgyánt legközelebb kinevezik államtitkárnak a kul­tuszminisztériumban. Ennek az ügyeskedés­nek megvolt a kellő hatása, mert a hír köz­zétételét követő napon a lőcsei takarékpénz­tár táviratilag felajánlotta a Burgyán által nemrég két, de az intézet által visszautasított kölcsön dupláját. Nagy urak nem ismerik a pénz értékét Nagy urak nem ismerik a pénz értékét. Csak közvetve tudják, hogy mit jelent az öt pengő vagy száz pengő. Azt tudják, hogy mennyi a búza ára, a tó ára, a föld ára, de hogy milyen életre telik polgárembernek öt vagy száz pengőből, hogy nyomorgást vagy bőséget jelent-e az — honnan tudnák azt azok az urak, akiknek soha sincs dol­guk a pengővel fillér korában, akik csak hallják, olvassák, hogy hiányozhatik a va­csorára való és akiknél a pénztelenség azt jelenti, ha nem tarthatnak még egy autót, le kell mondani még egy vadászterületről vagy deficites volt a birtok és szükség van 100.000 pengőre! Hogy mennyire így van ez, ime egy-két példa bizonyítja. Amikor a régi­világban Esterházy Pál gróf nagyon eladósodott, meg­fogadta, hogy takarékosan fog élni és csak k öt korona borravalót adott a debreceni pincérnek. — Fösvény vagyok, mint egy cívis, ■—* mondta és dehogy is tudta, hogy a debre­ceni cívis ugyanakkor tiz fillér borravalót adott, ha gavallérságban nagyon megeről­tette magát. Károlyi Mihályhoz pedig beá­llított egy volt főispánjának özvegye és kérte, hogy se­gítse meg — üzletet akar nyitna. — Károlyi elérzékenyülten nyúlt a tárcájához és át­adott egy huszkoronást. Amikor titkárja rosszalólag nézett rá, ijedten fordult hozzá: — Kevés lesz? — és átnyújtott — tíz da­rab ezerkoronást. Hogyan tudta volna akkor, boldog béke­időben Károlyi, hogy milyen hosszú az út a huszkoronásitó! — a tízezer koronáig ... Jel­lemzőbb az öreg Albrecht főherceg esete. Albrecht nagyon szerette leányát, aki később tűzhalál áldozata lett A leány egyik születés­napjára fejedelmi meglepetést szánt hát. Gyönyörű bri­liánsokkal, drágakövekkel dí­szített színarany ékszertartót készíttetett szá­mára és abba tétetett egy ötforintost. Azt hitte, hogy ennél nagylelkűbb ajándékot nem adhatott volna leányának. 35 Ferenc József a Redl-ügy után kifizette titokban a vezérkari tisztek adósságát Egy sokat szereplő úr, aki valamikor ve­zérkari tiszt volt, beszélte el a következő ér­dekes történetet: — 1913-ban egy napon beállított hozzám egy vezérkari tiszt barátom, aki nyilván azért utazott Bécsből­ le, hogy végiglátogassa a Budapesten szolgáló­­ vezérkari tiszteket. Hosszasan mentegetődzött, hogy olyan kö­rülményeim után fog érdeklődni, amihez neki semmi köze és biztosított arról, hogy most nem hivatalos minőségben keresett fel, hanem a vezérkari tiszt látogatta meg az ő vezérkari tiszt bajtársát. Nehezen rukkolt ki vele, hogy valjam be neki: van-e adósságom és mennyi az adósságom? Biztatott, hogy ha sok is adósságom, nyugodtan mondjam el neki, mert semmi bántódásom, kellemetlen­ségen nem származhatók­ belőle. — Eleinte gondolkodtam, hogy miért ér­deklődik ez a bécsi vezérkari tiszt az én adósságaim iránt, de később mégis meg­nyugtatott baráti viselkedése és őszintesége. Elmondtam hát, hogy bizony van nekem adósságon jócskán, mert szegény ember va­gyok, előkelően kell élni és a fizetés kicsi. El is mondtam nagyjában, hogy mennyi a tartozásom, amire megkért, hogy pontosan írjam össze, hol, kinek mennyivel tartozom, össze is írtam, másnap eljött a céduláért és pár nap múlva pénzeslevés érkezett címemre Bécsből. A feladó nem volt feltüntetve a pénzeslevélen, amelyben fillérig annyi pénz állott, mint amennyit bevallott adósságaim egész összege kitett. Aláírás nélküli levélbe volt mellékelve, amelyben az állott, hogy fizessem ki adósságaimat és szerezzek nyug­tát hitelezőimtől, amelyben elismerik a tar­tozás kiegyenlítését. — Vagy két múlva ismét megjelent nálam a bécsi vezérkari tiszt és elkérte hitelezőim elismervényét. Nem kérdezhettem meg, hogy kinek megbízásából járt nálam és hogy ki fizette ki adósságaimat, mert bécsi vezér­kari tiszt­társam igen erélyesen hangsú­lyozta, hogy ez katonai titok, ne is érdek­lődjem a dolog iránt, de megnyugtatott ab­ban a tekintetben is, hogy nemcsak kifo­gástalan dolgot műveltem, de egyenesen kö­telességem volt megengedni, hogy adóssá­gaimat az ő ismeretlen megbízója kifizesse. — Sokat beszélgettünk vezérkari tisztek akkortájt erről. Hiszen legtöbben többé, vagy kevésbé nagy küzdelmet folytattunk az eladósodás ellen, mindannyiunkat terhelték azok a kisebb-nagyobb tartozások, ame­lyekbe kénytelenek voltunk belemerülni, mert akkortájt előkelő életet keltett élni a vezérkari tisztnek és bizony nem futotta erre a kis fizetésből. — Volt olyan bajtársam is több, aki igen rosszul járt. Nem bízott ugyanis bécsi vezér­kari tiszttársában és vagy azt felelte önérze­tesen, hogy neki nincs adóssága, vagy aki nagyon el volt adósodva, adósságainak egy részét merte csak bevallani. Amikor később kifizették adósságainkat és kiderült, hogy­, még a legeladósodottabb vezérkari tisztnek sem származott kellemetlensége abból, hogy nagyon el volt adósodva, akkor kapkodtak csak ezek a gyanakvó és ijedt bajtársak a fejükhöz, kik tovább is nyögtek az adóssá­­gok terhe a­latt, mi pedig vígan fütyürész­­tünk, miután kifizette valaki adósságainkat. — Nem tudtunk rájönni, hogy mi volt a furcsa és diszkrét adósságrendezés oka. Ké­­sőbb tudtuk csak meg véletlenül, hogy ami­kor telepit-­ék Beát ezredest, aki pénzért árulta el az oroszoknak az osztrák-magyar, hadsereg legféltettebb titkait, akkor Ferenci József nagyon megijedt. A legsúlyosabb tit­­kok vezérkari tisztek birtokában vannak, már pedig azoknak fizetése kiesé s így, ami­­kor már majdnem összecsaptak fejük fölött a hullámok, igen könnyű el­tán­tor­ít­ani és nagy bajukban árulóvá tenni őket. Ez ej­tette gondolkodóba Ferenc Józsefet és nu­­gatta neki azt az elhatározást, hogy titok­ban kifizesse a vezérkari tisztek adósságáé. Tisza István és László Jenő Tisza István első miniszterelnöksége alatt sztrájkoltak egy fél napig a bérkocsisok és deputációban jelentkeztek nála, hogy sé­relmeiket előadják. Szónokuk László Jenő volt, ugyanaz, aki később nagy szerepet ját­szott a kommunizmus alatt és azután statá­­riális bíróság alapján ki is végezték. Amikor László Jenő belekezdett a bérkot­égások sérelmeinek felsorolásába, Tisza go­rombán rászólt: — Maga is bérkocsis-segéd? — Nem. Én csak szónokuk vagyok. — Akkor rugaszkodjon tovább, mert amint tudom, maga ügyvédjelölt és én nem az ügyvédjelölt sérelmeire vagyok kiváncsi, hanem a bérkocsisokéra. László Jenő mondott erre valamit, amire Tisza István végigmérte: — öcsém, magának még nem nőttek ki a csikófogai. Hordja el magát Innen! Csernoch­ takarékossága Csernoch Jánosról az vo­lt a közhiedelem, hogy nem nagyon szokta szórni a pénzt, túl­ságosan takarékosan él és nagyon is a kör­mére néz­ embereinek. Talán csak Schuster Konstantin, a régen elhunyt váci püspöknek volt ilyen rossz vagy jó híte a tekintetben, mint neki. Csernoch gyakran elbeszélte, hogy jól mulat azokon a pletykákon, amiket fös­vénységére csin­állnak. Tudta ő, hogy azt szokták beszélni, hogy olcsó portork­o­­szivarral kínálja a vendégeit és hogy azt híresztelték róla, hogy amikor IV. Károlyt és Zitát uzsonnán fogadta Esztergomban, akkor igen gyenge asztal várta az előkelő vendégeket. — Ebben sem lett volna semmi — mondta Cserpoch —, mert hiszen őfe­tségéék nem

Next