Magyarság, 1935. február (16. évfolyam, 27-49. szám)

1935-02-01 / 27. szám

ELŐFIZETÉSI ARAK( FŐSZERKESZTŐI SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL) FÉLÉVRE 84 PENGŐ NEGYEDÉVRE 18 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM­ÁRA HÉTKÖZ­­NAP IS FILL. VASÁRNAP 83 EIÍJ. AU­SZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP IS GARAS. VÁSÁR,NAP 40 GARAS MELLJEI RNIK HÉTFŐ KI­V­ÉTES­É­VEI MINDEN NAP BUDAPEST, 1935 FEBRUÁR 1 PÉNTEK PETHŐ SÁNDOR POMUNKATARSI AJTAY JÓZSEF VL KERTI.EI ARADI I HJI & SZÁM TEI­EFON» *278 S9 SZ 136 MEI I.ÉKAI.LOMAS­ I.EVEM.IM. BUDAPEST S3 POSIAFIOK I2S­­'TAZASI OSZ* TAI.YJ IV KER. ESET I I S TEI­EFON» *88» ML POSTA TAKAREK PÉNZT­ARI CSEKKSZÁMLA, 889911, XVI ÉVFOLYAM, 27 (4161) SZÁM Fölhasznált hevület írta: Katona Jenő Szerdán este a Dunapartra leszálló ködben a magyar fiatalság százai siettek, szorgos tanulmányaikat félbeszakítva, a Turul-vár boltívei alá. Ezek a pincebol­tok, melyek alatt a szónokok szavai ifjú szivek százszoros visszhangjával erősödve verődtek vissza, most szokatlan dolgokat hallottak. A szónokok „nagy változásról'' beszéltek, „hatalmas fordulatról“, mely épp ezen a napon állott be és egy cso­dálatos ver­sacrum-nak, 1848 szent tava­szához hasonlónak elkövetkezését jelzik és jelentik. Egy új reformkorét, amely­hez méltónak kell bizonyulnia 1935 ifjú­ságának. Mindaz, amit a Turul Bajtársi Szövet­ség nagygyűlésén a szónokok elmondot­tak, kétségbevonhatatlan részigazságain túl éppen az idő és hely szokatlanságá­­val lep meg bennünket. Hiszen még egy­két évvel, de még egy-két hónappal előbb is, ugyancsak másként gondolkoztak a fekete sapkák alatt. A Turul szervezetei­nek organizációik zártsága és nacionaliz­musuk erőteljessége mellett — a legjob­bak panasza szerint — éppen az volt a baja, hogy ebbe a szervezettségbe nem tudott egy megfelelő szellemi szabadság uj vért, új szociális eszmét hajtani. Most hát megjött ez az új eszmekor, az az új hitvallás, amelyet vallani és vállalni kell és lehet, de amelyben a szükséges és kor­szerű reformokkal furcsa egyvelegben gyanús mellékzöngék csendülnek föl. Tisztelettel állunk meg a magyar ifjú­ság nemes hevülete előtt. Fáj ugyan, hogy a történetszemléletet kibontó vezér olyan következetesen elfeledkezett Szé­chenyiről, a leghűségesebb magyarról, aki először mondta ki, hogy bírhasson minden magyar a Duna—Tisza közén földet, mert csak akkor, ha tudni fogja miért, fogja egyszersmind tudni azt is, hogyan éljen, vagy ha kell, haljon meg a hazáért. Távoli és említetlen maradt a Reform halhatatlan cikksorozatának s a Falu jegyzőjé­nek írója, Eötvös is, aki pedig egész alakjával példázza ennek a fiatalságnak, hogy a magyar mélyréte­gekkel való legmélyebb azonosulással összefér a legmagasabb európai­ szintű eszmélkedés és műveltség, hogy a belső gyökeres átalakulás követelése együtt jár­hat, együtt kell járnia a magyar állami és nemzeti lét szerkezetének és formájá­nak ápolásával. Vagy ha ezek az egyé­niségek, akik egykor elvetették szeren­cséjüket, hogy végre áldás viruljon ezen a balsorsú földön, akik elégtek, meghal­tak a holnapért, nagyon távoliak és ide­genek már 1935-ben, idézhették volna nemzedékünk Széchenyies-lelkű történet­írójának, Szekfü Gyulának hitével egye­dül az ifjúság felé forduló könyvét. Ehe­lyett a múltból múlhatatlan igézettel bá­torítólag és biztatólag felénk néző arcok helyett azonban a kormányelnök mellett az élők közül csak Antal Istvánt idézték. Nem olcsó gyanúsítás tőlünk ezek­­után, ha a nemes hevület időpontjában és alkalomszerűségében, mely az egysé­ges párt palotaforradalmát közvetlen kö­vető nap volt, egy láthatatlan rendező kezét sejtjük és gyanítjuk. Egy láthatat­lan rendezőét, aki a legéletrevalóbb és legnaivabb eszmék zűrzavarát gyanúsan egybeejti a napi politika kis törte­tőinek zűrös dáridójával. Az ifjúságot maga helyett még nemlétező bariká­dokra küldi és rajta keresztül mondja el új programját, mely nála nem mint ez ifjúság jobb részében belső hitből és el­­szánásból, hanem csupán becsvágyból fogant. Pedig az arabid­ó rossz tanács­adó, már a taktikában is, hát még a pro­fetikus programok meghirdetésében. Az az ifjúság, amely szerdán Kölcsey csodálatos nemzeti imája után a magyar zászló alatt meghallgatta szónokait, iga­zán vallhatja, hogy két elvetélt forrada­lom után jelentkezett egy rendszer, mely számára talán a mélységes kiábrándu­lás korszaka lehetett és amelynek meg­alapításában és fenntartásában azok a tényezők is nagy szerepet játszottak, akik ma „a reformmozgalom“ zászlóját lobog­tatják az ifjúság felé. Ha agya és szíve meg nem tanította volna még erre, most meg­tanulja lassan gyomorfalain keresztül Szembefordulhat joggal a Jókai-fantá­­ziát valóra váltó Kaufmann Fétixek és Kárpáthy Abellinek Magyarországával amely nem övé, nem fajtájáé, de ame­lyet nem megtagadni, hanem megsze­rezni kell. Mindezt megteheti, csak egyet nem szabad megtennie, csak egyet üilt meg forró honszerelme, sőt helyesen ér­telmezett becsületes, józan önzése is; nem engedheti nemes hevületét utilizálni, ki­használni egy pártpolitikai irányzat ér­dekeit. Nem tűrheti, hogy sírását és zo­kogását félbemaradt vagy félbemaradó karrierek folytatására kísérőzenének használják. Rákóczi­­neve mellé, aki le­gendás küzdelmek után családot, birto­kot, egyéni életálmot önként föladva csak a haza szent képét hordozva szive­sen, hagyta el annak földjét és vele száműzetésbe távozott hosszú-hosszi­ időre a szociális gondolat is, avagy s a nagy turini Száműzött neve mellé nem illeszthet neveket, amelyek erre teljesen érdemtelenek. Még akkor sem, ha azol Mária Teréziával, az első úrbéri rende­letet kiadó, a magyar jobbágyság sorsa­ enyhítő magyar királynővel kapcsolatban csak macskaadományozásra emlékezte­tik őt. Avagy azt hiszi ez az ifjúság, hogy új módon született a magyar reformkor? Születhet-e egyáltalán ily módon? Kér­dezzék csak meg szónokaiktól, ki mögött állnak a kartelek, amelyekről Gömbö­ Gyula nemrég azt mondotta, hogy a leg­jobb árszabályozók? És ki mögött álla­nak a bankok? Ki nevezte miniszterel­nöksége idején már a magyar demokrá­ciát, Kemény és Eötvös álmát, gerstli­­demokráciá­nak? Nem, a reformkorban sem azok voltak az igazi reformerek, akik legtöbbet handabandáztak és ma­guknak alkalmi mennybemeneteleket rendeztettek, akkor még nem létező buda­pesti miskolci útvonal indóházain­ál Nem, ez nem egy uj reformkor, a ma­gyar temetők nagy halottjainak s a ma­gyar nép igazságainak uj életretámadása hanem csak egy szánalmas importcikk. A lapos német fekete sapka után, ame­lyet ez az ifjúság már eldobott, itt az új teuton ajándék, a hitlerizmus frazeo­lógiája, amely eltérőleg példaképétől — annál a Sonnenschein—Brüning-féle te­lepítés ugyancsak elsikkadt —, a magyar föld új megoszlásáról is csak azért be­szél, mert annak történeti birtokosai nin­csenek bizonyos alkotmányjogi kérdések­ben a rendezőkkel egy véleményen. Olyan kérdésekben, amelyek ma egyszersmind a magyarság természetes dunavölgyi hi­vatását, egész életformáját jelentik. Nem gondol arra ez az ifjúság, hogy frázisaihoz szövetségül mily hamar meg­kapta a levitézlett, kiszikkadt, bürokra­tikus aggkorba senyvedt szocializmust? S lelkiismeretét nem remegted meg, hogy egy igazabb, őszintébb reform lehetősé­gét játssza el, amikor kis fölsült napi­politikusok eszközeként ad programot, amelyből azután azoknak lefelé lehet licitálni? Avagy nem tart attól, hogy ön­­tudatlanul egy alaktalan, észtől és fegye­­lemtől nem regulázott felfordulásba se­gíti vinni az országot? Egy forradalomba, amelynek végén a Bánk bán írójával sír­hatja: „Kirontjuk a korlátokat, — le­­zúzzuk az ellenséget-jóbarátot — S, ami­kor célhoz értünk, simni kell csak.“ S mindez azért, mert bizonyos emberek előtt még az ifjúság álma sem szent. Az a Magyarország, amely egyebek között a Duna fölé boruló téli éjszaká­ban, pinceboltokban bujdosik és álmodik, olykor zavaros, de hisszük, mindig tiszta­szándékú álmokat, nem azonos a politi­kát sportoló ügyvédek Magyarországá­val. Olyan handabandázással, amelyek nem jelentenek alapjában véve semmi­féle társadalompolitikai többletet, sem pedig népfajközi és európai elhelyezkedé­sünkben komoly és bátor eligazodást. Ennek a fiatal csoportnak azokkal szem­ben, akik alig várják, hogy kényszerapos­­tolságukat leadva, belehasonulhassanak azok közé, akik ellen szemfényvesztő lát­­szatharcot harcolnak, egy új Magyaror­szágot kell álmodnia, a nagy halottak és a dolgozó szélvédők Magyarországát. S akkor, ha nyomorgó nappalaiban és vak­sötét éjszakáiban fáj és joggal fáj is neki mindaz, ami egy emberi szívnek magá­nos óráin fájhat: a hiányzó rendes élet, gyerek, feleség, szivébe mégis beköltözik és egykor megvalósul utilizált hevület­ből soha, de józanságból és férfiakarat­ból bizton megszülető utolsó álmunk: boldog Magyarország. A miniszterelnök elrogatta Felharet lemondását és helyesli az ifjúság reformtörekvéseit A Magyar Távirati Iroda munkatársának alkalma volt Gömbös Gyula miniszterelnök­kel beszélgetést folytatnia és tőle a belső po­litikai helyzetre vonatkozólag néhány kér­désről a nyilvánosság számára tájékoztatást kérnie. . .) Van-e excellenciádnak valami megjegyzése Eckhardt Tibor levelére vonatkozóan? — volt az első kérdés, amelyre Gömbös Gyula miniszterelnök következőkép válaszolt: — Az a körülmény, hogy Eckhardt Tibor levelet intézttt hozzám és mindazt megírta, amit mondani kívánt, azt hiszem, a magyar politikai életnek egy erősen célbavett lég­gömbjét pukkantotta szét. Az egységes párt­nak a legutóbbi értekezleten felszólalt bézak­­­iátlankodó tagjai és a mögöttük állók meg­tudhatták e levélből, hogy velem Eckhardt Tibor annak idején csupán a választás titkos­ságát és a választási eljárás becsületességét illetőleg egyezett meg. Tehát olyasvalamiben, amit az egész egységes párt — véleményem szerint — csak helyeselhet. — A másik, ami nyilvánvalóvá vált Eck­hardt leveléből az, hogy Eckhardt Tibor népszövetségi megbízotti tisztét visszaadta a kormánynak, megunván az ellene intézett támadásokat. Most rajtunk, a kormányon a sor új megbízottat találni és választani. Munkatársunk közbevetett kérdésére, hogy kit fog a kormány népszövetségi fő­delegátusként kiküldeni, a miniszterelnök csak ennyit válaszolt: «— Kérem, ne találgassanak. Elfogadja e Excellenciád — kérdeztük ezután — az Eckhardt Tiborral kötött meg­állapodás felmondását? — Elfogadom. Én egy ilyen paktumot a nemzeti egység pártja érdekében állónak és a nyugodt politikai légkör biztosítását elő­segítő lépésnek tartottam. Elfogadom ter­mészetesen a külügyminiszter úrral egyet­­értőleg Eckhardt Tibornak a főmegbízotti tisztről való lemondását is, amelynek sze­repében Eckhardt Tibor odakünn kiválóan megfelelt. Egészen más lapra tartozik, hogy Eckhardt­ Tibor­­ idebent, mint­­ belpolitikus kritikákat váltott ki. A következőkben az ifjúsági reformtörek­vések és a reformnemzedék politikai meg­mozdulására tereltük a szót. Mi a véleménye Excellenciádnak — kérdezte munkatársunk — ezekről a jelenségekről? — Az, hogy az ifjúság foglalkozik reform­­politikával, nem újkeletű dolog. Az utóbbi időben több hírlapi cikk jelent meg az ifjú­sági vezérek tollából. Ezekből is azt éreztem ki, hogy az ifjúság bízik bennem s az evolúciós és konstruktiv reformpolitika csendes munkájává szegődött. — Az a körülmény, hogy különféle jelek­ből az ifjúság azt látszott észrevenni, hogy bizonyos körök engem meg akarnak az álta­lam hirdetett evolúciós, tehát nem radikális, hanem építő, mérsékelt és a természetes kontinuitást szem előtt tartó munkámban zavarni, illetőleg feltartóztatni, váltotta ki azt az új megmozdulást, amelyről ma referáltak nekem fiatal — őszülő — barátaim. — Megállapodtunk abban, hogy soraikban semmiféle radikalizmust érvényesülni nem hagynak, mivel a reformnemzedék velem együtt építeni és nem rombolni akar. — Nem tart-e, kegyelmes uram attól, hogy a fiatal nemzedék megmozdulása mégis kisiklásokra fog vezetni, vagy pedig egyesek szélsőségekre ragadtatják magukat? . — Az a lehetőség, hogy esetleg akad majd elvétve egy-egy olyan temperamentumos fiatalember, akit ifjúságának heve messzebb ragad, — mint legutóbb a földbirtokreform kérdésében az egyik ifjúsági gyűlésen — az ne nyugtalanítson senkit. Akik velem van­nak és lesznek, azok mindenkor józanok és higgadtak maradnak. Az ifjú magyar gene­ráció tiszteli a hagyományokat, a magán­­tulajdont szentnek tartja és sohasem fog letérni a haladó konzervatív politika útjáról. Még akkor sem, ha a reformtörekvéseket mél­tatlan támadások érik. — Egyébként: „Semper prorsum, nunquam retrorsum, sohasem hátra, mindig előre!“ Ára a rádiómelléklettel együtt 16 fillér is ... J i i ■ «--.-••• %

Next