Magyarság, 1935. február (16. évfolyam, 27-49. szám)

1935-02-13 / 36. szám

1938 február 13. szerda MifilMllMfS SPORT Krónika Amikor főiskolai jéghokki-csapatunk a St. Moritzban rendezed főiskolai világbajnokságok első napján 0:3 arányú váratlan vereséget szen­veded a csehektől, valamelyik újság gúnyosan azt írta címnek a St. Moritzból keltezed tudósí­tása fölé: Főiskolásaink „győzelmesen startol­­tak a St. Moritzban. Ezért-e, másért-e, tény az, hogy derék főiskolásaink ugyan alaposan meg­feleltek erre a gúnyolódásra és ha vereséggel is startoltak, de viszont győzelmesen finiseltek. És ahogyan finiseltek, ahogyan a már elveszettnek látszó utolsó döntő mérkőzést először eldöntet­lenné tették és ahogyan a meghosszabbított játékidőben a favorit svájciakat legyűrték, a mérkőzést és vele együtt a világbajnokságot is megnyerték, az több volt, mint virtus, egy kis téli jeges hősköltemény volt, amelyből meg­tanulhatták a fölényesen bírálók, hogy a mérkő­zést nem az első góllal szokták megnyerni és hogy a jéghokkiban is érvényes a régi arany­­szabály, többet ésszel, mint erővel. A Budapesten eljövendő főiskolai világbajnokságok svájci elő­játékán pedig kétszeresen értékes a magyar főiskolai, csapat győzelme, mert bebizonyította a kételkedőknek és kishitűeknek, hogy a magyar főiskolai sport már réges-régen megérett arra, hogy komolyabban értékeljék a benne rejlő erő­ket, mint ahogyan eddig tették. * A futballban megy minden a maga régi kita­posott útján, nem előre, még csak nem is jobbra, vagy balra, hanem egyenesen — hátra, ftt-ott még hallani holmi „nemzeti“ bajnokságról, de mindenki tudja, hogy senki nem akarja komo­lyan. Húzogatják, tologatják és halogatják mintha valamire várnának de nem akad senki, aki meg tudná, vagy ha tudná is, meg akarná mondani, hogy­­ mire? Az elgondolás pedig már régen meg­volna, de a kivitelhez senki nem mer hozzákezdeni. Sem a professzionisták, sem az amatőrök. Nem lehet tudni, amerikáznak-e, avagy taktikáznak-e? Ma a PLASz nyilatkoztatja a főtitkárát, holnap a BLASz szólaltatja meg a magáét, csak éppen az MLSZ nem hajlamos olyan nyilatkozatra, amelyből csak némileg is következtetni lehetne arra, hogy lesz-e hát valami a hónapok óta beharangozott reformok­ból? L­esz-e vegyes bajnokság? Lesz-e fúra­­szigorítás, maga nevelte utánpótlás? Véget vet­nek-e az embernyúzásnak, a lélekvásárlásnak? Lesz-e valami új, jobb az eddiginél, avagy ma­rad minden a régiben, nem jobban, de rosszab­­bul? Mit hozhatnak fel még mentségül, vissza­kérő kifogásul? A nagy havas? Amely betemette a reformokat, az állítólagos jószándékokat, a töprengő agyvelőket? Milyen szerencséjük egy­némelyeknek ez a méteres nagy hó, amelybe belelemetkezhetnek és amelyben eltitkolhatják, hogy semmi újat nem is akartak. Talán majd, ha elseprik róluk a havat? De váljon ki seperné, amikor másoknak is annyi seperni valójuk van a saját házuk előtt? A jubiláló Magyar Ökölvívó Szövetségben kiosztották a jubileumi aranyérmeket, jelvénye­ket és egyéb kitüntetéseket, azután a válogatott csapatot elküldték Poznanba a lengyelek ellen és a magyar válogatott csapat­a kikapott. Né- A londoni világbajnoki asztalitenniszverseny csapat­bajnokságát Magyarország nyerte Londonból jelentik. A keddi napon a Swayb­­ling-serlegért vivott küzdelemben Magyarország csapata 5:0 arányban győzött az ír szabadállam csapata ellen. Egyesült Államok—Délszlávia 5:4, Ausztria—Délszlávia 5:0, Egyesült Államok — Belgium 5:2, Délszlávia—ír szabadállam 5:0, Franciaország—­Egyesült Államok 5:1, Lengyel­­ország—Anglia 5:4 A Corbillon-kupáért vívott hölgyversenyek során Magyarország csapata 3:­0 arányban meg­verte Belgium csap­atát. Hollandia—ír szabad állam 3-0, Csehország—Wales 3:0, Svájc— Egyesült Államok 3:1, Anglia—Wales 3:1, Svájc —ír szabadállam 3:0. A világbajnoki ping-pong csapatverseny ked­den éjjel egy órakor befejeződött. Magyarország válogatott csapata kilencedszer nyerte meg a svájci serleget. A döntő küzdelmet Csehország ellen vívta és 5:3 arányban győzött. ­ Hazaérkeztek a világbajnokságot nyert fő­iskolások. A st.-moritzi főiskolai világbajnoki téli játékokon világbajnokságot nyert magyar válogatott főiskolai jégkorongcsapat tagjai: Blieszher Pál, Fenesi Ferenc, Gergely András, Gergely László, Háray Béla, Hircsák István, Jeney Zoltán, Krammer, Margó György dr. és Miklós Sándor, Gedényi Mihály és Erles-Beck Ottó dr. vezetésével kedden este 10 óra 20 perc­kor érkeztek meg a bécsi gyorsvonattal a Keleti pályaudvarra. A nagyszámú lelkes közönség, ér­deklődök és hozzátartozók élén a Magyar Fő­iskolai Sportegyesületek Egyesülése részéről Neubauer Konstantin dr. tanárelnök és Garam Jenő dr. főtitkár, valamint Rasztovics Béla ifjú­sági elnök, a Magyar Korcsolyázó Szövetség ré­széről Kertész János alelnök, a Budapesti Kor­csolyázó Egyesület részéről Minnich Jenő dr. és Minder Frigyes fogadta az érkezőket. A tö­meg lelkesen megéljenezte a magyar csapatot, majd Neubauer Konstantin dr. üdvözölte őket köszönetet mondva azért, hogy újabb megbecsü­lést szereztek a magyar sportnak. A csapat ne­vében Margó György dr. köszönte meg az üd­vözlést. (­ Sport-előadások. Az automobilizmus törté­netéről tart előadást február 15-én Kepes Ferenc a TTC helyiségében (Vilmos császárut 68.) este 8 órai kezdettel.­­ Az evezés és a hajóépítés matematikája címen tart előadást az FTC két tagja: Bartha Béla dr. és Hajós György 14 én este 6 órakor az Orvosi Kaszinóban (Andrássy­­út 2.1.­­) A norvég síelők a Mátrában is bemutatót tartottak. Az UTE-versenyen szerepelt három norvég síugró a mátrai sáncot is kipróbálta. Mindegyikük két ugrást végzett a bemutatón és Ruud Birger ugrásai sikerültek a legjobban (5714, 55 méter), de ő sem tudta megdönteni nemrégen itt járt öccsének, Sigmundnak sánc­rekordját (61 */* méter). ­ Vannak-e még gangszterek? Megmutatja W. S VAN DYKE a „Trader Horn“ ás „'iszkt­rio* rendeziljo nj tUmjét»«n. A titokzatos vendfig A főszerepekben: Maureen O’Sullvan és Robert Montgomery Premier csüctörtökön JE ETRO scacji_ _ «LvestotA nxtZKCMOTSo «a. M­o*pe melyek szerint a lengyel pontozóbíró miatt, — ez a régi recept! — mások szerint a túlságos ünneplés és ünnepeltetés miatt. Választhatunk! A A Torna Szövetségben már megint nagy do­logra készülődnek. Európa-bajnokságokat akar­nak rendezni. Inkább net... K. G. () A magyar ökülvívócsapat kedden este Magdeburg válogatott csapata felett 10:6 arányú győzelmet aratott . Tokióban lesz az 1940. évi olimpiász. A berlini után következő 1940-es olimpiász két legesélyesebb pályázója Róma és Tokió, talán előbbi javára némi elsőbbséggel. Japán azonban nem adta fel a harcot, annál is inkább, mert Tokió ebben az évben városalapítási jubileumát is üli és illetékes sportfórumai a legmesszebb­menő áldozatokra is hajlandóknak mutatkoztak a világverseny-rendezési jogosultság dicsőségének elnyeréséért. Most japán sportkörökben nagy örömet keltett az a hír, hogy Mussolini Japán javára lemondott a maga nemzete nevében az 1940-es olimpiász rendezéséről. Most már bizo­nyos tehát, hogy Tokió lesz Berlin után a leg­közelebbi olimpiász színhelye. A japánok az olimpiásszal egyidőben fővárosukban világkiállí­tást is akarnak rendezni és a világversenyre óriási stadion építését tervezik, melynek költsé­geire ötmillió yen összeget irányoztak elő. () A BEAC tribünlebontó- és kapavágó-ünne­­pélye. A Régi BEAC törzs abból az alkalomból, hogy a BEAC-sporttelepet a főiskolai világbaj­nokság célaira átépítik, február 14-én, csütörtö­kön délután 4 órakor kinn a lágymányosi pá­lyán tribanlebontó és új pálya­kapa­ságó ünne­pélyt tart. Az ünnepi aktus megtartására Kele­men Kornél dr.-t, az OTT elnökét kérték fel. () Félszáz nevezés érkezett a BKE pénteken kezdődő versenyeire. A műkorcsolyázó-világ­bajnokság és a vele kapcsolatos nemzetközi ver­seny nevezettjei közül ugyan hiányzik Henie Sonja, az Európa bajnok Herbert Bayer kettős és a még náluk is jobbnak tartott bécsi Papetz— Zwack pár, de a nevezések általában jól sikerül­tek, mondhatnánk, a férfi világbajnokságban hi­bátlanul. Eljön a favorit Schäfer és honfitársa az Európa-bajnokságon mögötte végzett Kaspar és már javában treníroznak a műjégen az angol Dunn, Sharp és a finn Nikkanen. A páros vi­lágbajnokság előreláthatóan most is a Roller— Szállás bajnokpár zsákmánya lesz, legerősebb ellenfelük a bécsi Pausin testvérpár. A női sze­nior mezőny legjobbja az osztrák Landbeck, ma­gyar részről ebben a számban csak Imrédy Magda indul. A Dreher—Haggenmacher—Első Magyar Részvényserfőződe igazga­tósága és felügyelőbizottsága mély megilletődéssel jelenti, hogy igaz­gatóságának hosszú éveken át ér­demes tagja nagyabonyi Fehér Miksa m. kir. kincstári főtanácsos úr február 11-én Pozsonyban hirtelen elhunyt. A megboldogult kiváló oszlopa volt közgazdasági életünknek és nagy tudását, széleskörű tapaszta­latait mindenkor igaz szeretettel állította vállalatunk szolgálatába. Kiváló egyéniségének emlékét őszinte kegyelettel fogjuk meg­őrizni. Budapest, 1935 február hó 12-én. A GYERMEK ------.. .■---------------~A REGENY — Szenvedni akarok! — kiáltotta az asszony szenvedélyesen. — Még mindig nem szenvedek eléggé... Ha gyerme­kem lenne ... hogy neki szentelhetném az életemet... megnyugodnék ... és De­zső megbocsátana... de így nem fog soha megbocsátani... Megtörten zokogott. — Irma! — mondta Kadocsayné szi­gorúan és mérgesen. — Idehallgass! — Mit akarsz? — Tudod, hogy ez önzés? — Ez önzés? Hát mit csináljak ak­kor, hogy ne legyek önző? Mondd, mit csináljak? — Hallgass! És viseld el, amit érzel! Hol a cseléded? — Elment. Már tegnapelőtt. Azt mondta, hogy itt kisértetek járnak és ő fél. Meg is mondtam neki, hogy nem haragszom reá és nem csodálom. Kilelte a hideg, úgy reszketett a lába, amikor elindult, hogy alig bírt a kapuhoz ván­szorogni, szegény.. Kadocsayné hallgatott. — Ne vedd el a szenvedésemen — kiáltotta Irma szinte eszelősen. — Egye­bem sincs már! — Hozzám jössz — mondta Kado­csayné kurtán és parancsolóan. — Nem hagylak itt. Kocsiba ülünk. Egy szót sem többet! Kocsit hozatott és elvitte Irmát. Másnap reggel, míg az asszony még aludt, átsietett a tornyos házba, hogy összeszedjen egyetmást. Elküldte a felét egy hordárral, aztán várta, hogy vissza­jöjjön s küldje a többit. A ház olyan szomorú volt. Kiment a kertbe. Egyszerre lépéseket hallott a kapu felől. Sietve ment vissza, de nem a hordár volt. Egy asszony járt a falak körül valami különös, alattomosan sompolygó járás­sal Kadocsayné már messziről látta, hogy nem idevaló, de azt is látta, hogy nem lehet eldönteni, honnan jött. Nem volt sem falusi, sem városi. Éppen az öt esztendővel ezelőtti divatot követte nyilvánvalóan vadonatúj öltözetében s ennél a számára nem volt kínosabb lát­vány. Ha tíz esztendő előtti módon öl­tözik valaki, különösen, ha öregasszony, az sokszor szép és fel sem tűnik, mert ennyi idő alatt rendesen visszahajlik már a divat valamiben arra az időre. De öt esztendő ... Nem egészen hosszú és nem egészen rövid ruhája volt, alul szűk, a csípőn kiszélesedő, valami fé­nyes, ugrós szövetből,­­ bizonyosan azért vette, merthogy a boltos biztosí­totta, hogy nem gyűrődik. Nem is gyű­rödött az igaz. A felsőtestén ugyanolyan szabású zubbony, mint amilyet még mindig hordanak, különösen a diáklá­nyok, meg a vidéki úri kisasszonyok, de mégis más. Bár az ember nehezen tudta volna megmondani, miért más. Egy fél­­centiméternyivel volt talán bővebb, mint kellett volna. A lábán testszínű műse­­lyemharisnya és cifra lakkcipő, amolyan kosaras topán, amiből kidagad az em­­ber lába mindenfelé. A fején azonban tüntetően, szürke kendő. Nem selyem, de nem is perkál, nem horgolt, de nem is egészen könnyű. Mikor meglátta Kadocsaynét, meg­szeppent és úgy tett mintha menekülni szeretne, de mégsem menekült. Csak játszotta, hogy menekülni fog. Kadocsayné megtette, amit kívánt tőle, utána kiáltott. Ezt akarta a szürke­­kendős hölgy. Megállt. Okvetlen beszélni akart valakivel. Kezeit gyűrögetve s a körmeit lehetőleg elrejtve állt ott lehaj­tott fejjel. Mosolygott is, durcás is volt, ment volna is, marat is. — Mi tetszik? — kérdezte Kado­csayné. — Nem tudtam, hogy Száraz Dezső meghalt, — mondta halkan. — Előbb a hivatalban kerestem, ott azt mondták hogy már három hete lesz, hogy elle­ntét­­ék és hogy... — Igen, igen, — vágott a szavába Kadocsayné. — Azt mondták, hogy meghalt és maga idejött. Rokona volt a pénztáros urnak? — Nem, a Száraz Dezső nem volt a rokonom, de ... — Tartozott magának talán valami­vel a pénztáros úr? Vagy valami írása volt a pénztáros urnál? Az írások mind nálam vannak, a pénztáros úr felesége engem bízott meg vele, hogy elhozzam neki. Kikeressem magának? Szándékosan urazta egyre a halottat, mert bántotta az a hang, ahogyan ez az asszony beszélt. — Bizony, sokkal volt adósom a Szá­raz Dezső, — mondta a kendős hölgy és láthatóan erősebb lett a biztonsága, amint megtudta, hogy Kadocsayné nem az özvegy. — Mivel volt adósa? — A becsületemmel — mondta a ken­dős hölgy s a szívére tette a kezét. Kadocsayné felnézett reá. Ismert ese­teket, amikor csakugyan elrabolták egyes férfiak az ártatlan és védtelen lá­nyok becsületét, ismert eseteket, amikor a szenvedélyük vakká tette őket. De Kadocsaynénak éles szeme volt. Olyan vakká soha semmi férfit nem tehetett a sors, hogy ezt a kendős hölgyet szépnek lássa valamikor is Száraz Dezső, sze­gényt, a legjobb akarattal sem lehetett volna hódító, vagy erőszakos férfinek mondani. Kadocsayné őszinte baráti szeretettel szerette őt már régóta és so­káig sajnálta szívből, amiért Irmát vette el. Jó fitt volt, becsületes és nyílt, amellett rendkívül komolyan vette a lelkiismeretét és nagyon szigorú volt önmagának az igazi, vagy vélt fogyat­kozásai iránt. Sokat tréfált azon, hogy őt kicserélték útközben s most valahol egy jókedvű, kedélyes fickó jár az ő tragikus ábrázatával, ami a lelkéhez illett volna. Kadocsayné mindig azért haragudott reá, mert szerény volt. Túl­­szerény. Ez pedig butaság. Valahol egész csomó verse feküdt eldugva a fiókja mélyében s mert egyszer vala­mikor valami szerkesztő nem közölte az elsőt, nem küldte el a többit sem soha, sehová. De a kendős hölgy már szipogott. — Bizony, bizony, — mondta­­— a becsületemet vette el Száraz Dezső. Mikor még gyakornok volt nálunk, Kis­­tápon, soká udvarolt­ nekem, és én hit­tem neki Azóta egyedül élek a kislá­nyommal. Mindent megteszek a drága gyermekért, várással tartom fenn ma­gam és tudhatja nagyság, milyen nehéz az, egy magányos nőnek megélni a mai nehéz időkben. Mégis hiányzik az a pár pengő, amit Száraz Dezsőtől kaptam. Mit fogok csinálni? Ősz van, a gyerek­nek el kell menni iskolába, cipője nincs, kérem, ruhát sem tudok venni és még­sem járhat úgy az én kislányom, mint valami falusi kölyök. Kadocsayné ellenszenve percről-percre növekedett iránta. Varrónő! Jóságos Is­ten! Szegény kislápi lányok, meg me­nyecskék! Szinte látta, hogyan meg­nyomorítja és eljutítja őket ez a terem­tés, akinek a művészetét kiáltóan hir­dette saját öltözete. Meg aztán nagy­­sádnak nevezte őt. Ez megbocsáthatat­lan vétek volt a szemében. De a kendős hölgy még megidézte. — Tudja, nagysád, manapság a ma­gunkfajta műveit osztálynak nagyon beborult. Aki festi magát és táncol, az igen. Annak jól megy, autója van. De aki tisztességesen él, az szenved. Kadocsayné nagyot nyelt. — Nézze, — mondta és elfordította a fejét, hogy ne is lássa ezt az alázatos kis macskaarcot — mondja meg, hogy mennyi pénzre van szüksége a kislány számára. Az asszony hirtelen elhallgatott. Fi­gyelte Kadocsayné arcát, mintha arról szeretné leolvasni, mennyit kérhet. Ha­bozott. Nem akart túl sokat mondani, de keveset sem. — Elég lesz száz pengő? — Oh, köszönöm — mondta mohón. Kadocsayné odaadta a száz pengőt. Ugyanabban a pillanatban nyikorgott a kertistó. Jött a hordár. A kendős hölgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. (Folytatjuk) (8) ÍRTA: KOSÁRYN­É RÉZ LOLA 13 A Tratőrfénykénenek­nek nélkülöz­hetetlen kézikönyv Vydareny Istvá­n: A felvitel fis Pisili iliíPiS című munká­i. Ára 2.50 pengő. Kapható a „Magyarság“ könyvosztályában, Budapest, VI., Aradi­ utca 8. földszint

Next