Magyarság, 1935. március (16. évfolyam, 50-74. szám)
1935-03-01 / 50. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 10 FILL. VASÁRNAP 02 FUJ. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 00 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1935 MÁRCIUS 1. PÉNTEK FŐSZERKESZTŐ: PETHŐ SÁNDOR FŐMUNKATÁRSI AJTAY JÓZSEF SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, VL KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZÁM. TELEFON: *278—69 SZ. (28 MELLÉKALIJIMAS). LEVÉLUM: BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 12. UTAZÁSI OSZTÁLY: IV. KER. ESKÖ UT 6. TELEFON: *888- 66. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLÁI 28990. XVI. ÉVFOLYAM, 50 (4184) SZÁM Horthy Miklós Másfél évtizeddel ezelőtt, 1920 március 1-én a magyar nemzetgyűlés egyhangúlag nagybányai Horthy Miklóst, az ottdnlói hőst, a magyar hadsereg fővezérét választotta az ország kormányzójává. Nem díszes államfői pozíciót jelentett ez akkor, hanem végtelenül súlyos, felelősségteljes feladat vállalását, a megcsonkítás előtt álló, prédára éhes, talpig fegyverbe öltözött ellenségtől körülvett és két forradalom pusztításain és mételyező mérgén átvergődött, kifosztott szerencsétlen ország gyönge hajójának legfőbb irányítását. Mélységes aggodalom és kétség ülte meg és gyötörte akkor a legjobb magyarok lelkét. A törvényes király visszatérése és uralkodói jogainak gyakorlása elé az ország testén osztozkodó szomszédok legyőzhetetlen akadályokat gördítettek. Megismétlődött történelmünkben az a helyzet, hogy a megkoronázott király távollétében gondoskodni kellett arról, hogy milyen formában és kinek kezébe tétessék le az ideiglenes államfői hatalom. Felrémlett annak veszélye, hogy ebben a kérdésben pártokra szakadt a keserűségbe és kétségbeesésbe kergetett nemzet a létért folyó küzdelem viharzásában a főhatalom betöltése körül támadt viszályok, avagy az államfői hatalom gyöngesége megpecsételik sorsunkat. A Gondviselés kegyelméből nem így történt. A bizalom egyhangúlag Horthy Miklós felé fordult, aki néhány hónappal előbb az újjászületett magyar hadsereg élén a nemzet örömujjongása közben vonult be az ország fővárosába, Budapestre. Érezte mindenki, hogy e válságos időkben a legfőbb polgári és katonai hatalomnak egy kézben kell összpontosulnia, a nemzetgyűlés által alkotmányosan megválasztott kormányzóéba, aki egyben a hadsereg fővezére is. Azóta másfél évtized viharzott el felettünk, tele nehéz küzdelemmel, fenyegető örvényekkel, utunkat elálló sziklákkal, válságos napokkal, élére állított veszélyes helyzetekkel. Magyarország, amely a háború előtt egy katonai és gazdasági nagyhatalom európai súlyú, nagyra hivatott, legfontosabb része volt. Trianon után magára hagyott, partnélküli árva kis szigetként viaskodott az őt körülvevő gyűlölet és ellenséges indulat tengerének vad hullámaival. Magyarország történetének e nehéz korszakában egy rendületlen szilárd pont volt a magyar állam életében: az alkotmányos államvezetés állandóságának, folytonosságának és maradéktalan fenntartásának legfőbb őre: Horthy Miklós kormányzó. A nehéz idők korántsem múltak el felettünk. Külső és belső veszélyek ólálkodnak körülöttünk. Ellenségeink Trianont rögzíteni, a magyar feltámadást lehetetlenné igyekeznek tenni. Bent pedig idegen bálványokat kezdenek imádni és kezdik megtagadni ősi alkotmányunkat. Maga a kormányzó figyelmeztet a súlyos időkre, azzal, hogy minden külső, zajos ünneplés mellőzését rendelte el. «De annál bensőségesebb Horthy Miklós másfél évtizedes bölcs és mindig a nemzet érdekeit szolgálni kívánó kormányzásának ünneplése a magyar nemzet fiainak hálatelt szívében. Rendületlen bizalommal tekint fel rá a mai napon az igaz magyarok tábora, arra a férfiúra, akinek sziklaszilárd alkotmányos meggyőződése, végtelen felelősségérzése, nemzete iránt való rajongó szeretete védőpajzsként borul a jobb jövőért nehéz harcot vívó trianoni Magyarországra. Az a bizonyos „legmelegebb németbarátság“ Nyílt levél Wolff Károlyhoz Igen tisztelt Barátom! A múlt vasárnap Petrovácz Gyula beszámolóján a magyar külpolitika feladatairól és útjairól olyan vallomást méltóztattál tenni, amely a magyar közvélemény tekintélyes részében nagy megdöbbenést váltott ki. Idáig parlamenti beszédeidben és egyéb szónoklataidban nem egyszer mondottál éles bírálatot a mai hivatalos Németország magatartásáról a katolicizmussal és Ausztriával szemben. Pártállástól függetlenül, igen sokan helyeseltük azokat az állásfoglalásaidat, amelyek Téged, mint a keresztény politika vezéremberét s a katolikus egyház hű fiát, a katolikus eszme harcosát s a magyar alkotmányossághoz és alkotmányos jogfolytonossághoz váltig ragaszkodó politikust és hazafit, szembefordítottak bizonyos Berlinből irányított katolikusellenes, keresztényellenes s a Dunavölgy uralmára törő erőfeszítésekkel. Én nem vagyok legitimista, nem is leszek, mert egész alkotmányos gondolkozásom a korlátlan nemzeti szuverenitás ősi magyar tételén sarkallik, amely szerintem fölötte van minden később kikényszerített kompromisszumnak és ilyen kompromisszumokon alapuló jogszabályoknak. De tisztelem mások meggyőződését és újabban mindinkább érzem, mennyire szükség van a magyar politika nehéz és izgalmas sakkjátszmájában a legitimizmusra is, azokkal a roppant erőkkel szemben, amelyek hol Berlin felől, hol Moszkva felől egyre fenyegetőbben fújják a sorakozót. A középeurópai katolikus gondolat és Magyarország És ugyanígy jó protestáns létemre is mindig örültem annak, ezt a képviselőházban is többször kifejezésre juttattam,hogy íme, a magyar katolicizmus erős és rendkívül jelentékeny tagozata annak a középeurópai katolikus együttesnek, mely Varsótól Kassán, Budapesten, Bécsen és Zágrábon keresztül Rómáig terjed s valószínűleg igen jelentékeny alkotó tényezője lesz a jövő Európa szerves és végleges kialakulásának. Mint a magyar alkotmány egyik szerény őrállója pedig boldogan láttam, hogy a politikai ellenfelek táborában is mennyi hatalmas ellenlábasa van, az elsők között éppen Te, annak az idétlen és valójában őrmesteri színvonalú Führerprinzipnek, amely a „vezér és kísérete“ ősgermán közjogi tökéletlenségét akarná beleágyazni a modern Európa fejlődésébe és Bécsen keresztül egyre fenyegetőbben nyújtja ki kezét az ősi magyar állameszme és történelmi rendeltetés özönvízből kimagasló magános csúcsa felé. Nem egyszer fejezted ki rokonszenvedet és együttérzésedet az önállóságáért és katolikus szelleméért késhegyre menő Ausztria iránt is és beszédeidben akárhányszor legalább is éreztetted, hogy még szorosabb összefogódzásra serkent bennünket a szükség és az idő ezzel a szellemi, politikai és vallási szabadságharcát vivő Ausztriával. Most mégis azt kellett olvasnunk, hogy ezekben a rendkívül nehéz és sorsdöntő kérdésekben vajúdó időkben Te egyszerre a „legmelegebb németbarátságot“ hirdetted meg és azt a reményedet fejezted ki, hogy nem kell félni a német rendszertől, a birodalomban az egyházzal kapcsolatos problémák is csakhamar megoldást fognak nyerni. Sőt azt a kívánságodat is kifejezted, „hogy a mi részünkről is ne csak platonikus szavak jelezzék a barátságos akaratot“. A német oldalról való barátságos akarat valóságának bizonyítására azt méltóztattál felhozni, hogy Németországba irányított exportunk felülmúlja minden egyébüvé szóló kivitelünket. Valósággal a magyar külpolitika alaptételéül állítottad oda tehát ezt a németbarátságot és magyar részről még a mostaninál is erőteljesebb, konkrétabb és egyoldalúbb németbarátságot sürgettél. Németországi kivitelünk és gazdaságpolitikánk Nos, úgy érzem, ezt a tévedésektől hemzsegő állásfoglalást nem szabad egészen szó nélkül hagyni. Nem szabad mindenekelőtt homályban hagynunk annak a ténynek okait, hogy németországi kivitelünk annyira megduzzadt. Mert aki az európai gazdasági élet alapvető eseményeit és fordulatait ismeri, az tudja, hogy a mi németországi kivitelünk nem német kegyből, fokozott barátságból, politikai szerelemből fakad, hanem a mai Németország belső szükségleteiből, nehéz pénzügyi helyzetéből, nagy nyersanyaghiányaiból, Európa legtöbb országával szemben való elszigeteltségéből, devizahiányokból és ugyanakkor nálunk egyre vészesebben jelentkező márkafölöslegeket okoz. A lehető legkönnyelműbb gazdaságpolitika és még könnyelműbb külpolitika volna tehát részünkről, ha e tények és okok elől elzárkóznánk s egyszerre valami szentlélekszerűen jelentkező német—magyar csodát látnánk abban a fordulatban, mely az utóbbi esztendőben a német birodalommal szemben való külkereskedelmi viszonyunk területén valóban bekövetkezett. Ugyan mit érthetsz kissé konkrétabb nyelven azon a kívánalmon, hogy mi se maradjunk a platonikus szavaknál, hanem fűzzük még vastagabbra ezt a német—magyar barátságot? Várjon mire méltóztattál alapítani ama bizakodásodat, hogy az egyházi kérdésekben is rövidesen bekövetkezik a béke a birodalomban, mikor csak nemrég olvashattuk egyházad nagy fiának és kimagasló szellemének, Faulhaber müncheni hercegérseknek és bíborosnak bátor és hatalmas szózatát a katolikus egyház, általában a keresztény vallás ellen fenekedő és sorozatos hadjáratokat vezető új pogányság ellen? És vájjon alkalmas-e az ilyen tüntető harsona a németbarátság egyedül üdvözítő politikája irányában annak a valóban sorsdöntő politikai, gazdasági és művelődési kapcsolódásnak előbbrevitelére, mely olyannyira sürgetővé vált Budapest és Bécs között? A nemzeti szocializmus visszafejlődőben van Ausztriában Rómában a Vatikán kibékült a Quiinállal. Majdnem egy évszázad óta Mussolini kormánya az első, amely az olasz nemzeti és állami politikát a legteljesebb összhangba tudta hozni a katolicizmus világhivatásával és római szellemi középpontjával. Ez az új Olaszország mostanig legerősebb és legőszintébb, mondhatnánk egyetlen igazi barátunk, amely soha a legkisebb jelét sem adta annak, nehéz és kényes kérdések tárgyalásánál sem, hogy egyetlen hajszállal hajlandó volna lazítani a szoros magyar—olasz barátságon. A Duce megegyezett Franciaországgal és Franciaország megegyezett Angliával és most együtt védik politikai eszközökkel, szükség esetén fegyverrel is Ausztria önállóságát. Ausztriában kifejezetten katolikus uralom honosodott és erősödött meg és Ausztria az egyetlen állam, amely XIII. Leó pápa ragyogó szocilális hagyatékából vette az alapeszméket új alkotmányához. Ennek az új Ausztriának kancellárja és külügyminisztere csak a napokban élvezte Páris és London őszinte vendégszeretetét és meleg politikai barátságát és Schuschnigg kancellár London számára jelentette ki, hogy Ausztriában visszafejlődőben, egyes helyeken feloszlóban van a nemzeti szocialista mozgalom. Stájerországban, a nácizmus egyik főfészkében, valóban föl is oszlott a hitlerista pártszervezet. És az osztrák kormány kijelentette ugyan, hogy egyelőre nem aktuális a Habsburgrestauráció, de abból sem csinál titkot, hogy magának tartja fenn az osztrák államforma kérdésében való döntést, ami annak is bizonysága, hogy sem Olaszország, sem Franciaország önmagában nem ellenzi a restaurációt. Ugyanakkor kétségbevonhatatlan jelei mutatkoznak annak, hogy a német birodalom külpolitikailag be van kerítve. Viszont a német birodalom mai külpolitikai magatartása hozta már eddig is Európa nyakára Szovjetoroszországot s a magyar politika hátába azt az orosz imperializmust, amely megint nyújtogatja rettentő mancsait Prága felé, hogy segítségére siessen a szorongatott Csehországnak s esetleg átnyúljon a Kárpátokon s elszakítson bennünket újból a magyar külpolitika egyik fő ütőerének átvágásával, a testvéri lengyelországtól. És ilyen helyzetben Te, Wolff Károly, a keresztény katolikus politikus, még az eddiginél is fokozottabb — valójában egyoldalúbb — németbarátságot hirdetsz? Ahelyett, hogy figyelmeztetnéd a magyar kormányt azokra a szakadékokra, amelyek szemünk előtt nyiladoznak már ama látszat miatt is, hogy minket a nyugaton a német birodalmi politika csatlósának tartanak? Nem látod, hogy ez a fokozott németbarátság s a magyar politikának valóban egyoldalúan német vágányokra állítása veszélyeztetné a magyar külpolitika egyetlen számottevő, sőt döntő jelentőségű eddigi eredményét: az olasz—magyar barátságot? Szabad nekünk az eddigi kockázatok mellé ezt a mindennél nagyobb kockázatot is a fejünkre idéznünk? Pedig Te meg sem állottál a németbarát magyar külpolitika e minden eddigi hivatalos állásfoglalást túllicitáló kihangsúlyozása mellett, hanem még odaállítottad kiegészítésül azt a reménységedet, hogy Magyarország — „Németország mellett!“ — mielőbb meg fogja találni az utat Délszlávia felé. Sőt Dél- Ára a rádiómelléklettel együtt 16 fillér