Magyarság, 1935. március (16. évfolyam, 50-74. szám)

1935-03-01 / 50. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­­NAP 10 FILL. VASÁRNAP 02 FUJ. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 00 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1935 MÁRCIUS 1. PÉNTEK FŐSZERKESZTŐ: PETHŐ SÁNDOR FŐMUNKATÁRSI AJTAY JÓZSEF SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, VL KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZÁM. TELEFON: *278—69 SZ. (28 MELLÉKALIJIMAS). LEVÉLUM: BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 12. UTAZÁSI OSZ­TÁLY: IV. KER. ESKÖ UT 6. TELEFON: *888- 66. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLÁI 28990. XVI. ÉVFOLYAM, 50 (4184) SZÁM Horthy Miklós Másfél évtizeddel ezelőtt, 1920 március 1-én a magyar nemzetgyűlés egyhangú­lag nagybányai Horthy Miklóst, az ot­­tdnlói hőst, a magyar hadsereg fővezérét választotta az ország kormányzójává. Nem díszes államfői pozíciót jelentett ez akkor, hanem végtelenül súlyos, felelős­ségteljes feladat vállalását, a megcsonkí­tás előtt álló, prédára éhes, talpig fegy­verbe öltözött ellenségtől körülvett és két forradalom pusztításain és métely­ező mérgén átvergődött, kifosztott szeren­csétlen ország gyönge hajójának leg­főbb irányítását. Mélységes aggodalom és kétség ülte meg és gyötörte akkor a legjobb magyarok lelkét. A törvényes király visszatérése és uralkodói jogainak gyakorlása elé az ország testén osz­tozkodó szomszédok legyőzhetetlen aka­dályokat gördítettek. Megismétlődött tör­ténelmünkben az a helyzet, hogy a meg­koronázott király távollétében gondos­kodni kellett arról, hogy milyen formá­ban és kinek kezébe tétessék le az ideig­lenes államfői hatalom. Felrémlett annak veszélye, hogy ebben a kérdésben pár­tokra szakadt a keserűségbe és kétségbe­esésbe kergetett nemzet a létért folyó küzdelem viharzásában a főhatalom be­töltése körül támadt viszályok, avagy az államfői hatalom gyöngesége megpecsé­telik sorsunkat. A Gondviselés kegyelméből nem így történt. A bizalom egyhangúlag Horthy Miklós felé fordult, aki néhány hónappal előbb az újjászületett magyar hadsereg élén a nemzet örömujjongása közben vonult be az ország fővárosába, Buda­pestre. Érezte mindenki, hogy e válságos időkben a legfőbb polgári és katonai ha­talomnak egy kézben kell összpontosul­nia, a nemzetgyűlés által alkotmányosan megválasztott kormányzóéba, aki egy­ben a hadsereg fővezére is. Azóta másfél évtized viharzott el fe­lettünk, tele nehéz küzdelemmel, fenye­gető örvényekkel, utunkat elálló sziklák­kal, válságos napokkal, élére állított ve­szélyes helyzetekkel. Magyarország, amely a háború előtt egy katonai és gazdasági nagyhatalom európai súlyú, nagyra hivatott, legfontosabb része volt. Trianon után magára hagyott, partnél­küli árva kis szigetként viaskodott az őt körülvevő gyűlölet és ellenséges indu­lat tengerének vad hullámaival. Magyar­­ország történetének e nehéz korszakában egy rendületlen szilárd pont volt a ma­gyar állam életében: az alkotmányos államvezetés állandóságának, folytonos­ságának és maradéktalan fenntartásának legfőbb őre: Horthy Miklós kormányzó. A nehéz idők korántsem múltak el fe­lettünk. Külső és belső veszélyek ólál­kodnak körülöttünk. Ellenségeink Tria­nont rögzíteni, a magyar feltámadást lehetetlenné igyekeznek tenni. Bent pe­dig idegen bálványokat kezdenek imádni és kezdik megtagadni ősi alkotmányun­kat. Maga a kormányzó figyelmeztet a súlyos időkre, azzal, hogy minden külső, zajos ünneplés mellőzését rendelte el. «De annál bensőségesebb Horthy Miklós másfél évtizedes bölcs és mindig a nem­zet érdekeit szolgálni kívánó kormány­zásának ünneplése a magyar nemzet fiainak hálatelt szívében. Rendületlen bizalommal tekint fel rá a mai napon az igaz magyarok tábora, arra a férfiúra, akinek sziklaszilárd alkotmányos meg­győződése, végtelen felelősségérzése, nemzete iránt való rajongó szeretete védőpajzsként borul a jobb jövőért ne­héz harcot vívó trianoni Magyar­­országra. Az a bizonyos „legmelegebb németbarátság“ Nyílt levél Wolff Károlyhoz Igen tisztelt Barátom! A múlt vasárnap Petrovácz Gyula beszámolóján a magyar külpolitika feladatairól és útjairól olyan vallomást méltóztattál tenni, amely a magyar közvélemény tekintélyes részében nagy megdöbbenést váltott ki. Idáig parlamenti beszédeidben és egyéb szónoklataidban nem egyszer mondottál éles bírálatot a mai hivatalos Németország magatartásáról a kato­licizmussal és Ausztriával szemben. Pártállástól függetlenül, igen sokan he­lyeseltük azokat az állásfoglalásaidat, amelyek Téged, mint a keresztény po­litika vezéremberét s a katolikus egy­ház hű fiát, a katolikus eszme harco­sát s a magyar alkotmányossághoz és alkotmányos jogfolytonossághoz váltig ragaszkodó politikust és hazafit, szembe­fordítottak bizonyos Berlinből irányí­tott katolikusellenes, keresztényellenes s a Dunavölgy uralmára törő erőfeszí­tésekkel. Én nem vagyok legitimista, nem is leszek, mert egész alkotmányos gondol­kozásom a korlátlan nemzeti szuvere­­nitás ősi magyar tételén sarkallik, amely szerintem fölötte van minden később kikényszerített kompromisszumnak és ilyen kompromisszumokon alapuló jog­szabályoknak. De tisztelem mások meg­győződését és újabban mindinkább ér­zem, mennyire szükség van a magyar po­litika nehéz és izgalmas sakkjátszmájá­ban a legitimizmusra is, azokkal a rop­pant erőkkel szemben, amelyek hol Ber­lin felől, hol Moszkva felől egyre fenye­getőbben fújják a sorakozót. A középeurópai katolikus gondolat és Magyarország És ugyanígy jó­ protestáns létemre is mindig örültem annak, ezt a képviselő­házban is többször kifejezésre juttattam,­­hogy íme, a magyar katolicizmus erős és rendkívül jelentékeny tagozata annak a középeurópai katolikus együttesnek, mely Varsótól Kassán, Budapesten, Bé­­csen és Zágrábon keresztül Rómáig ter­jed s valószínűleg igen jelentékeny al­kotó tényezője lesz a jövő Európa szer­ves és végleges kialakulásának. Mint a magyar alkotmány egyik szerény őr­­állója pedig boldogan láttam, hogy a po­litikai ellenfelek táborában is mennyi hatalmas ellenlábasa van, az elsők kö­zött éppen Te, annak az idétlen és való­jában őrmesteri színvonalú Führer­­prinzipnek, amely a „vezér és kísérete“ ősgermán közjogi tökéletlenségét akarná beleágyazni a modern Európa fejlődé­sébe és Bécsen keresztül egyre fenyege­tőbben nyújtja ki kezét az ősi magyar állameszme és történelmi rendeltetés özönvízből kimagasló magános csúcsa felé. Nem egyszer fejezted ki rokonszen­vedet és együttérzésedet az önállóságáért és katolikus szelleméért késhegyre menő Ausztria iránt is és­­ beszédeidben akárhányszor legalább is éreztetted, hogy még szorosabb összefogódzásra serkent bennünket a szükség és az idő ezzel a szellemi, politikai és vallási szabadság­­harcát vivő Ausztriával. Most mégis azt kellett olvasnunk, hogy ezekben a rendkívül nehéz és sorsdöntő kérdésekben vajúdó időkben Te egy­szerre a „legmelegebb németbarátságot“ hirdetted meg és azt a reményedet fejez­ted ki, hogy nem kell félni a német rend­szertől, a birodalomban az egyházzal kapcsolatos problémák is csakhamar megoldást fognak nyerni. Sőt azt a kí­vánságodat is kifejezted, „hogy a mi részünkről is ne csak platonikus szavak jelezzék a barátságos akaratot“. A ném­et oldalról való barátságos akarat valósá­gának bizonyítására azt méltóztattál fel­hozni, hogy Németországba irányított exportunk felülmúlja minden egyébüvé szóló kivitelünket. Valósággal a magyar külpolitika alaptételéül állítottad oda tehát ezt a németbarátságot és magyar részről még a mostaninál is erőteljesebb, konkrétabb és egyoldalúbb németbarátsá­got sürgettél. Németországi kivitelünk és gazdaságpolitikánk Nos, úgy érzem, ezt a tévedésektől hemzsegő állásfoglalást nem szabad egé­szen szó nélkül hagyni. Nem szabad mindenekelőtt homályban hagynunk annak a ténynek okait, hogy németor­szági kivitelünk annyira megduzzadt. Mert aki az európai gazdasági élet alap­vető eseményeit és fordulatait ismeri, az tudja, hogy a mi németországi kivite­lünk nem német kegyből, fokozott ba­rátságból, politikai szerelemből fakad, hanem a mai Németország belső szük­ségleteiből, nehéz pénzügyi helyzetéből, nagy nyersanyaghiányaiból, Európa leg­több országával szemben való elszigetelt­ségéből, devizahiányokból és ugyanakkor nálunk egyre vészesebben jelentkező márka­fölöslegeket okoz. A lehető leg­­könnyelműbb gazdaságpolitika és még könnyelműbb külpolitika volna tehát ré­szünkről, ha e tények és okok elől elzár­kóznánk s egyszerre valami szentlélek­­szerűen jelentkező német—magyar cso­dát látnánk abban a fordulatban, mely az utóbbi esztendőben a német biroda­lommal szemben való külkereskedelmi viszonyunk területén valóban bekövet­kezett. Ugyan mit érthetsz kissé konkrétabb nyelven azon a kívánalmon, hogy mi se maradjunk a platonikus szavaknál, ha­nem fűzzük még vastagabbra ezt a né­met—magyar barátságot? Várjon mire méltóztattál alapítani ama bizakodáso­dat, hogy az egyházi kérdésekben is rö­videsen bekövetkezik a béke a biro­dalomban, mikor csak nemrég olvashat­tuk egyházad nagy fiának és kimagasló szellemének, Faulhaber müncheni herceg­érseknek és bíborosnak bátor és hatal­mas szózatát a katolikus egyház, általá­ban a keresztény vallás ellen fenekedő és sorozatos hadjáratokat vezető új po­gányság ellen? És vájjon alkalmas-e az ilyen tüntető harsona a németbarátság egyedül üdvözítő politikája irányában annak a valóban sorsdöntő politikai, gazdasági és művelődési kapcsolódásnak előbbrevitelére, mely olyannyira sürge­tővé vált Budapest és Bécs között? A nemzeti szocializmus vissza­­fejlődőben van Ausztriában Rómában a Vatikán kibékült a Quii­­nállal. Majdnem egy évszázad óta Mus­solini kormánya az első, amely az olasz nemzeti és állami politikát a legteljesebb összhangba tudta hozni a katolicizmus világhivatásával és római szellemi kö­zéppontjával. Ez az új Olaszország mos­­tanig legerősebb és legőszintébb, mond­hatnánk egyetlen igazi barátunk, amely soha a legkisebb jelét sem adta annak, nehéz és kényes kérdések tárgyalásánál sem, hogy egyetlen hajszállal hajlandó volna lazítani a szoros magyar—olasz barátságon. A Duce megegyezett Francia­­országgal és Franciaország megegyezett Angliával és most együtt védik politi­kai eszközökkel, szükség esetén fegyver­rel is Ausztria önállóságát. Ausztriában kifejezetten katolikus uralom honosodott és erősödött meg és Ausztria az egyetlen állam, amely XIII. Leó pápa ragyogó szocilális hagyatékából vette az alapesz­méket új alkotmányához. Ennek az új Ausztriának kancellárja és külügyminisz­tere csak a napokban élvezte Páris és London őszinte vendégszeretetét és meleg politikai barátságát és Schuschnigg kan­cellár London számára jelentette ki, hogy Ausztriában visszafejlődőben, egyes he­lyeken feloszlóban van a nemzeti szocia­lista mozgalom. Stájerországban, a ná­cizmus egyik főfészkében, valóban föl is oszlott a hitlerista pártszervezet. És az osztrák kormány kijelentette ugyan, hogy egyelőre nem aktuális a Habsburg­­restauráció, de abból sem csinál titkot, hogy magának tartja fenn az osztrák államforma kérdésében való döntést, ami annak is bizonysága, hogy sem Olasz­ország, sem Franciaország önmagában nem ellenzi a restaurációt. Ugyanakkor kétségbevonhatatlan jelei mutatkoznak annak, hogy a német birodalom külpoli­tikailag be van kerítve. Viszont a német birodalom mai külpolitikai magatartása hozta már eddig is Európa nyakára Szovjetoroszországot s a magyar politika hátába azt az orosz imperializmust, amely megint nyújtogatja rettentő man­csait Prága felé, hogy segítségére siessen a szorongatott Csehországnak s esetleg átnyúljon a Kárpátokon s elszakítson bennünket újból a magyar külpolitika egyik fő ütőerének átvágásával, a testvéri l­engyelországtól. És ilyen helyzetben Te, Wolff Károly, a keresztény katolikus politikus, még az eddiginél is fokozottabb — valójában egyoldalúbb — németbarát­ságot hirdetsz? Ahelyett, hogy figyelmez­tetnéd a magyar kormányt azokra a sza­kadékokra, amelyek szemünk előtt nyi­ladoznak már ama látszat miatt is, hogy minket a nyugaton a német birodalmi politika csatlósának tartanak? Nem lá­tod, hogy ez a fokozott németbarátság s a magyar politikának valóban egyolda­lúan német vágányokra állítása veszé­lyeztetné a magyar külpolitika egyetlen számottevő, sőt döntő jelentőségű eddigi eredményét: az olasz—magyar barátsá­got? Szabad nekünk az eddigi kockáza­tok mellé ezt a mindennél nagyobb koc­kázatot is a fejünkre idéznünk? Pedig Te meg sem állottál a német­barát magyar külpolitika e minden ed­digi hivatalos állásfoglalást túllicitáló kihangsúlyozása mellett, hanem még oda­állítottad kiegészítésül azt a reménysé­gedet, hogy Magyarország — „Német­ország mellett!“ — mielőbb meg fogja találni az utat Délszlávia felé. Sőt Dél- Ára a rádiómelléklettel együtt 16 fillér

Next