Magyarság, 1935. június (16. évfolyam, 124-146. szám)
1935-06-01 / 124. szám
ÍRT ELŐFIZETÉSI ÁRAK. Félévre 24 pengő, negyedévre 12 pengő, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 18 FILU VASÁRNAP 32 FUJ. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL 31 INDEN NAP FilSZERKESZTŐI PETHŐ SÁNDOR FŐMUNKATÁRSI AJTAY JÓZSEF SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL VL KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZÁM. TELEFON! *278—99 SZ. (23 SÍELLEK ÁLLOMÁS). LEVÉLCÍM? BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129. UTAZÁSI OSZTÁLY» IV. KER., ELKO-UT 8. TELEFON! *888—6«. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA! 28990. BUDAPEST, 1935 JUNIUS 1. SZOMBAT XVI ÉVFOLYAM, 124 (4258) SZÁM Akik nem akarnak külügyi hadsereget látni Nyílt levél Nagy Emilhez Genf, május hó Kedves Ényl bátyám! Egyik napilapunk május 23-iki számának „Hibás reformszellem“ címmel megjelent vezércikkében a kormány reformpolitikájával kapcsolatban kritika tárgyává teszed közéletünk egyes tüneteit. E cikkedben kitérsz a többi között a külügyi szolgálat költségeire is és néhány szóval alaposan elintézed a külügyi apparátust, annakegész tevékenységével együtt. Kritikádat nem hagyhatom szó nélkül. [Nem hagyhatom, elsősorban azért, mert nevednek elismert tekintélye, külügyi problémákban való jártasságod, külföldi tapasztalataid, fölfokozva a lap adta nagy nyilvánosság erejével, különleges súlyt ad minden megnyilatkozásodnak. De nem hagyhatom szó nélkül bírálatodat azért sem, mert elítélő szavaid nem igazságosak és alkalmasak arra, hogy a közönség körében oly téves fölfogást népszerűsítsen, mely fölfogás árt nemcsak magának az intézménynek, de ártalmára lehet annak az ország érdekében vívott nehézküzdelemnek, amelynek mindnyájan egyformán közkatonái vagyunk. Hozzáfűzhetem: nem vagyok tagja a külügyi szolgálatnak, tehát személyi vonatkozásban nem vagyok érdekelt fél. Ellenben oly tevékenységi körben működöm, mely némi jogcímet ad arra, hogy a kérdéshez hozzászólhassak. Ami a kérdés lényegét illeti, igazad vanabban hogy „a mai fejlett utazási technika mellett maguk a miniszterek utaznak külföldre s a nemzetközi kérdésekdemokratikus jellegű tárgyalásokon intéződnek el“. E demokratikus tárgyalások egyik főszinhelye Genf. A népszövetség alapokmányában lefektetett elvek ésez elvek alapján kifejlődött gyakorlat áttalakító hatással van a modern nemzetiközi jog egész rendszerére, egyben átalakítóan hat az évszázados gyakorlat formálta diplomáciai szokásokra is. Ellenben nagy tévedés lenne azt hinni,mintha ez a tény a követi állásoknak s kiterjesztő értelemben ,a külügyi apparátus tevékenységének jelentőségét csökkentette volna. Mai világberendezésünk szerint valamely nemzet jelentőségét erőtényezőinek összessége adja meg. Ezek az erőtényezők: a hadsereg, a gazdasági erőforrások, valamint a kulturális erőforrások értéke. Ezek az erőtényezők folytonosan változván, a küzdelem, versengés, sőt harc, még békeidőben is, folytonos a nemzetek között. S mivel nemzeti problémáink összességét, sajnos, aligha fogja megoldani tudni a ma élő nemzedék, messzetekintő program megvalósítására alkalmas, jól összehangolt szervezetekre van szükségünk. Talán a legfontosabb e szervezetek közül a kormány külügyi vonatkozású problémáit előkészítő, és gyakorlatilag végrehajtó külügyi adminisztráció, értve ez alatt a hivatalos külügyminisztériumot ésdiplomáciai testületet a hozzájuk kapcsolódó részben félhivatalos, részben teljesen magánjellegű szervezetekkel együtt. Jelentőségük ima nagyobb, mint valaha. [Ma nem dinasztiák intézik egymás között népek és nemzetek sorsát, hanem utóbbiak saját maguk vették kezükbe sorsuk irányítását és a küzdelemben az győz, aki egységesebb erőt, kiválóbb vezérkart és sorkatonaságot tud a másik féllel szembeállítani. A mi hivatalos külügyi „apparátusunk“, hogy ezt a szavadat használjam, alig tizenötéves múltra tekinthet vissza. Nagy érdeme azoknak, akik megszervezték, hogy függetleníteni tudták a napi belpolitika mozgalmaitól és a szakerőknek oly kiváló együttesét tudták a mindenkori külügyminiszterek rendelkezésére bocsátani, hogy — mint azt éppen az elmúlt hónapok eseményei is igazolják — a legnehezebb helyzetekben is megfelelően helyt tudtunk állni. Aki ezt a szervezetet bírálja, annak nem volna szabad megfeledkeznie arról, hogy az ország hajójának kormányosa nem a külügyi apparátus, hanem a kormány. A külügyi apparátus tagjainak többsége fenn van a hajó mélyében mint hajótiszt, gépész, fűtő és legénység, akiknek nehéz, felelősséggel teljes munkáját a fedélzeten vidáman sétáló közönség alig veszi észre s akiket kellően megalapozott, konkrét vád nélkül, nagy általánosságban megtámadni már csak azért is méltánytalan, mert szerepük kötelező parancsa szerint a nyilvánosság elé nem léphetnek, támadással szemben magukat nem védhetik. És várjon valóban oly sokat áldoz-e az ország ennek az apparátusnak a fenntartására? Az 1932—33. évi zárszámadásadatai szerint az állami közigazgatás terhei összesen 781 millió pengőt tettek ki s ebből az összegből a külügyminisztériumra, tehát az egész külügyi tevékenységet magába foglaló ágazatra 9,6 millió esett. Vagyis az egész, összegnek alig másfél százaléka. Ha számba veszem a külügyi apparátusra váró feladatok nagyszámát és azok sokoldalúságát, ha belátom, hogy elesett helyzetünkben másokét meghaladó erőfeszítéseket kell tennünk s ha széttekintve, látjuk, ellen- feleink minő óriási összegeket áldoznak ugyanezekre a célokra, vájjon a bíráló kritikának nem inkább azt kellene-e állanóan kifogásolnia, hogy a magyar kormány, a költségvetés keretein belül, mostohán bánik ezzel a rendkívül fontos ágazattal? A sokat vitatott reprezentációs költségek szempontjából sem osztom, kedves Bátyám, véleményedet. Magyarországnak, mint szuverén államnak, lehetővé kell tennie, hogy azok, akik bárminő vonatkozásban őt a külföldön képviselik, ezt a munkájukat a külföldi életviszonyokhoz s az ottani keretekhez igazodva végezhessék. Ami nálunk sok, az a külföldön lehet még igen kevés, s a külföldön szolgáló magyar tisztviselők fizetését mindig akként kell megállapítani, hogy a külügyi, illetve diplomáciai szolgálatból ne legyenek kizárva azok, akiknek személyes képességeit nem támasztja alá megfelelő magánvagyon. Nemrég láttam itt Genfben egy érdekes filmet Abesszíniáról. Ha a kormány szigorúan igazodnék kritikádhoz, könnyen úgy járhatnánk, mint az abessziniaiak. Katonáik szép szál emberek, harci erényekben éhesek, a tisztek ruházata is pompázatos, de mert valamennyien mezítláb vannak, a közönség mosolyog és nem veszi komolyan őket. A társadalmi élettel egybekötött reprezentációs költségeket is úgy tekinti a magyar közönség, mint a diplomaták személyes kedvtelésére, hiúsági tekintetek kielégítésére kidobott összeget. Holott a legszélesebb körű társadalmi kapcsolatok megszerzése, ezek ápolása a diplomata egyik legfontosabb feladata, ami csak a turistának szórakozás és mulatság, a mesterségbelinek legtöbbször fárasztó kötelesség és munka. Arról is sokat lehetne beszélni, mennyi igazságtalanság van abban a vádban, hogy a revíziós felvilágosító munkát nem a külügyi apparátus végzi, hanem végzik azt mások, ingyen. A revízióval és általában a külügyi propagandával és fölvilágosító tevékenységgel kapcsolatban a munka egy részének, a dolog természete szerint, a magyar társadalomra kell hárulnia. S ha van baj, itt vannak bajok és bírálni való jelenségek. A magyar társadalom — tisztelet a néhány kivételnek — a reá eső terhek zömét visszahárítja az államra és állami költségvetésünket terheli számos oly kiadás, amelyet más államokban a kereső társadalom vállal önként magára. Természetes, hogy a magyar társadalom adakozóképességét nem lehet más, szerencsésebb társadalmak adakozóképességével egybevetni, de a magyar társadalom még a csökkent anyagi erejéhez mérten sem vállalja ezeket a terheket. Közfelfogás szerint természetes, hogy amennyiben valaki a családból megbetegszik, akkor hozzá orvosilag képzett, orvosi gyakorlattal bíró embert hívnak. Külügyi vonatkozású társadalmi tevékenység terén, tapasztalatom szerint, már kevésbé igazodunk ehhez az elvhez, holott helytelen diagnózis vagy nem megfelelő orvosi kezelés esetén legföljebb egy ember, a beteg pusztul el, viszont külpolitikai vonatkozásban a kuruzslás, hozzá nem értő dilettantizmus ezreknek, sőt a nemzet egyetemének lehet kárára. És ha valahol, külügyi téren áll, hogy szervezett munkában van az igazi erő. Viszont, ha valahol, itt lehet a magyar társadalmat a legnehezebben közös nevezőre hozni, munkáját közös vezérkari irányítás alá helyezni. Meggyőződésem, hogy munkánk eddig is eredményesebb lett volna, ha nem engednek azonos célkitűzésű, egymással versengő társadalmi egyesületeket és szervezeteket ötletszerűen létesülni, hanem pontosan meghatározva a feladatokat, gondosan kiválogatva a társadalomból azokat, akik erre a munkára alkalmasak — akiknek tehát vagy kellő szakismeretük, illetve nyelvtudásuk van, vagy akik kellően ismerik a külföldi embernek országok szerint változó észjárását —, a közös programot egységes erővel igyekeztek volna végrehajtani. És súlyos felelősség terheli azokat, akik — részben hiúságból vagy személyes érvényesülési vágyból — ezt a szükséges racionalizáló folyamatot ismételten elgáncsolták. Primadonna-politikának külügyi vonatkozásokban nincsen helye, nincsen jogosultsága. Arra sincsen szükség, hogy mi, magyarok, egymást a revízió és a helyzet megváltoztatásának a szükségességéről meggyőzzük. Viszont az erők összefogásával nemcsak senkinek jogos személyes érdekei veszélyeztetve nem lennének, de ellenőrző tevékenységet tudnánk kifejteni számos oly területen, ahol jobban szervezett ellenfeleink ma is szabadon tobzódnak és létre tudtuk volna hozni azokat a munkákat, amelyeknek hiányát minden külföldön dolgozó magyar oly sajnálatosan érzi. Amiképpen tehát egyetértünk a testünkbőlés vérünkből való magyar katonasággal és a bennük való föltétlen bizalmunk a hadsereg egyik fontos erőtényezője, aképpen kell a társadalomnak a külügyi apparátust is szerendébe fogadnia, mert kölcsönös bizalom és támogatás nélkül egyik rész képes a benne rejlő energiákat az ország érdekében százszázalékosan hasznosítani. Radisics Elemér Megbukott a Flandin-kormány Suisson, a kamara elnöke, kapott kormányalakításra megbízást Az új miniszterelnök péntek éjjel megalakította kabinetjét Laval külügyminiszter, Pálmádé pénzügyminiszter Páris, május 31 A Flandin-kormány elkeseredett küzdelme, hogy szabadkezet kapjon a frank elleni manőver letörésére és az állam pénzügyi szanálására, kudarcot szenvedett a képviselőházban. Hiába vonult fel Flandin gipszbekötött, sérült karjával személyesen az ülésre, hogy megvédje javaslatát, hiába volt minden tárgyalás a pártvezérekkel, a képviselőház 151 szótöbbséggel mégis elvetette a javaslatot, amellyel kapcsolatban a miniszterelnök felvetette a bizalmi kérdést. Ezt a döntést a legnagyobb pártnak, a kisemberek radikális szocialista pártjának magatartása idézte elő. A párt mindenáron el akarta hárítani azt a veszélyt, hogy a jövő évi választáson a szocialisták Flandin támogatása miatt a „fasizmus“ vádját emelhessék ellene. A tömegek hangulatában a francia—orosz egyezmény megkötése óta amúgy is szélsőbaloldali eltolódás jelei érezhetők és a radikálisk nem akarták a mérsékelt középpárti Flandin kedvéért saját választási sikerüket kockáztatni. Herriot, a párt vezére, mint aktív miniszter, természetesen pártolta a javaslatot, de nagy kisebbségben maradt saját pártjában. De a többség középpárti csoportjainak jelentékeny része cserbenhagyta a döntő pillanatban a kormányt. A frank devalvációját ellenzik ugyan ezek a pártok, de ellene szavaztak annak, hogy a kormány teljhatalmat kapjon pénzügyi kérdésekben. Előcsatározások a délutáni ülésen A csütörtök délutáni ülést végsőkig feszült érdeklődés előzte meg. Délelőtt még politikai körökben, is sokan számítottak a kormány győzelmiére, az ülés folyamán azonban egyre rosszabbodtak a kormány kilátásai. Az ülés kezdetekor csupán Flendía miniszterelnök és a nagy beteg Marin Louis miniszter hiányzott a kormány tagjai közül. A szónoki emelvényen külön támlát állítottak fel a miniszterelnök sínberakott karja számára. Egy sebésztanár útmutatásai alapján készítették el délelőtt az asztalosok. Ára a rádiómelléklettel együtt 16 fillér