Magyarság, 1935. augusztus (16. évfolyam, 173-197. szám)

1935-08-04 / 176. szám

10 n­em lénz Goethe, az összeesküvő Reggelente első dolgom, kimegyek az telőszobába, felveszem — (nem fel­emelem,­­hiszen nem olyan nehéz) — az ajtórésen bedobott újságot. Átlapozom. Ezen a mon­daton akad meg a szemem: „Goethe bement a szomszéd szobába, ahol ez asztalról felkapott egy könyvet és azt olvasni kezdte.“ Ez a verejtékesen összeszegezett mondat a s­émet alaposság árulója. A magyar nem sze­gezi a mondatot, hanem fűzi. Mondatfüzés. A szegezett mondat széthull. Mire való ez a nagy erőlködés, hogy szájába rágjuk az ol­vasónak, Goethe odament be, ahol felkapta a könyvet és azt a könyvet kezdte olvasni, amelyet felkapott. Miért ez a roppant bizal­matlanság? Elképzelhető-e Goethéről, hogy a majdani Goethe-adomák olvasóinak meg­­tréfálása kedvéért a szomszéd szobából rava­szul átnyúl a harmadik szobába s onnan kaparintja meg a könyvet, hóna alá csapja és egy másik könyvet kezd olvasni? Lám, mennyivel egyszerűbben jutottam én hozzá ehhez a nyelvi példámhoz. Kimen­tem az előszobába, felvettem az újságot és belekukkantottam. Semmi ahol, abba, amely és azt. D­e ne legyek hálátlan: az a cikk nagyon jó volt, csupa jó Goethe-adoma volt benne. Szellemes ötletek. Csak még azt az egyet nem helyeselhetem, hogy Krisztinával ko­csiba ülve. Goethe így szólt hozzá: .Most össz­eesküszünk.“ Goethe nem volt összesküvő. Ha kissé soká ,halogatta is, megesküdött barátnőjével, ösz­­­szeházasodtak. Bármily forró érzés hevíti is az oltár elé álló fiatalokat, még nem ösz­­szeesküvök. De a meg igekötővel is legyünk óvatosak. Az esküvő után a fiatal férj el­mondhatja: megházasodtam. Felesége nem házasodott meg. Megesküdött. A magyar asszony sohasem házasodik meg, csak férj­­hez megy, házasságot köt. Ebben különbözik a némettől, angoltól és franciától. Nem mindenki fiatal ember, aki fiatal Visszatetsző, amikor a jegyespárt — a fiatalokat — fiatalemberek­ként emlegetik. Csak egyikük a fiatal ember. Ezt is kár egybe írni. Hiszen akkor a fiatal lányt, fiatal gyereket, fiatal asszonyt is egybe kellene irni. A m­indent egybeírás ragadós, sőt tapa­dás s­etegség. Német betegség. „Emma és Pali fiatalemberek voltak még s mindössze hat esztendeje házasok.“ Hátborzongató. Egyszerűen: fiatalok vol­tak. „Akik nem tudnak megházasodni.“ Ha nem kép aláírása volna ez s nem lát­nám, hogy egyikük nő, azt hinném, két há­zasságkötés akadt meg. A kép fiatal párt áb­rázol. Még így is azt hiszem, két félpár em­ber s nem egy emberpár. A „megházasodni“ helytelen szó itt, mert a nő nem házasodik meg. De erőtlen is a kifejezés, mert hiányzik belőle az, hogy nem lehetnek egymáséi. Ez a megházasodni a német verhekraten fordítása. Magyarul: „Akik nem kelhetnek egybe“, vagy: „nem esküdhetnek meg“, vagy: „nem köthetnek házasságot.“ A „nem tudnak“ is hiba. Sokan nem tud­nak szabadulni a német können ige kisérte­­tétől. Ha kell, ha nem, igével fordítják. A magyar­­hat -hét­ről megfeledkeznek. Pedig nem mindegy, tud inni és ihat, tud enni és ehet, tud inni és irhat A beteg meg tudná enni a tiltott eledelt, de nem eheti meg, a sebesült talán meg se tudná enni, mert nem tudja kinyitni a száját. A szegény, elnyo­mott ember ki tudná nyitni a száját, de nem nyithatja ki, fél, hogy bajba kerül. A rab tud futni, de nem futhat el, mert láncra verték. Az őrszem e­l tudná hagyni a helyét, hiszen épkézláb ember, de nem hagyhatja el. A költő tud ínni, de nem ír­hat meg min­dent. Hiába tudok olvasni, nem olvashatok, ha nincs mit, vagy ha sötét van. Ilyesféle a különbség, de nem ilyen egy­szerű a kettő között. — Nem hallgathatlak meg, nincs rádióm — mondják barátaim. A tud helyett gyakran a hír ige a helyén­valóbb . Senki se tiltja, hogy megemeljem a moz­donyt, de nem bírom. A birkózó bajnokot nem bírom földhöz vágni. Nem bízok meg vele. Néha szabadon választ­hatok tud és­­hat­­hét között. De nem mondhatom — pedig gyakran haljuk — ,holnap nem tu­dok eljönni hozzád.“ Egyszerűen: nem jö­hetek el, mert nincs időm.­­De, ha telefonon beszélünk, nem mehetek el). S hogy vissza­kanyarodjunk, ahonnan elindultunk: nem házasodhatok meg, mert már van feleségem. „Amint viszontlátjuk egymást, mig­ háza­sodunk.“ Ezt írhatná férfi a barátjának, arra gon­dolva, hogy majd együtt tartják esküvő­jüket. Halász Gyula. umam Bafi 1935 augusztus 4. vasárnap A százéves Újpest Számtalan Budapesten lakó embert isme­rek, akik még sohasem voltak Újpesten. Ennek a városnak idegenforgalmát csupán kiváló labdarúgó sportja jelenti. Pedig ha az ember a szemlélődő utas kíváncsiságával bolyong Újpest utcáin, feltétlenül sok érde­kes és értékes benyomás birtokába jut. Ha­talmas gyártelepek égbetörő kéményei aljá­ban egy egészen egyéni színezetű várost fe­dez fel, mely noha összenőtt az ország fő­városával, nagyon sok, sőt túlnyomó esetben megtartotta a vidéki városok sajátságos zo­máncát. Újpest lázasan és nagy lelkesedéssel ké­szül, hogy születésének százados évforduló­ját méltóképpen ünnepelje meg. Ez az el­múlt száz esztendő tettekben és nagy akara­tokban gazdag volt. Újpest ezalatt az évszá­kesttől, bebizonyította nagyrahivatását, ön­álló ipart, kereskedelmet alapított és meg­szülte a maga irodalmi és művészeti függet­lenségét is. Vannak jeles írói és művészei és hírlapirodalma pedig szinte meglepetést­­keltő. Amint hallottam, már készül a nagy munka, a város évszázados életének és fej­lődésének történeti megírása. Múzeuma is lesz Újpestinek és itt fognak megőrzésre ta­lálni mindazok az emlékek, melyekkel Új­pest tartozik múltjának és jövőjének. Min­den magyar ember büszke örömmel kö­szönti majd a centennáriumát ünneplő Új­pest városát és elismerést mondva­­ az el­múlt évszázad gazdag terméséért, kiván még sok és bőséges évszázadot,­zad alatt teljesen önállósította magát Buda- Fényes Elek sírján a városi kertészet szemétdombja van! Minden városnak, falunak őszinte tükör­képe a temetője. A határszélen elterülő te­metők a közeledő utasnak már eleve jelen­tést tesznek a város vagy falu egész törté­netéről, lakóinak lelki idéről. Nagy fájdalommal kellett tapasztalnom azt, hogy Újpest temetőkultúrája sok kifo­gásra és megrovásra ad alkalmat. Három temetője van: az úgynevezett régi temető, mely kőfallal van körülkerítve, az új újpest­­megyeri temető és a régi temető közvetlen szomszédságában lévő zsidó temető. A régi temető, mely bizonyos szempont­ból dísztemetőnek tekinthető, csak fele­­részében ápolt és gondozott. A temető má­sik fele siralmasan elhanyagolt és kegyeset­­lenség sok-sok durvaságát tükrözteti visz­­sza. A halottak sírhalmai fölé csőszházat építettek, kertészetet csináltak. Úttalan bo­zótok teszik lehetetlenné a sirok felkeresé­sét s ha az ember mégis ki akarja elégíteni kutató vágyát, úgy kezén és arcán tüskék által vert karcolásokat vihet haza emlékbe. A temetőnek ezen a részén pihente csen­des álmát egy hosszú, küzdelmes és félre­értett élet után, csokaji Fényes Elek (1807 —1876), az első magyar statisztikus, a Ma­gyar Tudományos Akadémia tagja. Keleti Károly akadémiai e­mlékbeszédében a ma­gyar statisztikai irodalom megalapítójának jellemzi és emlékezetének halhatatlanságot ígért. Hát igaz, csokaji Fényes Elek mun­kássága a statisztikai tudomány történeté­ből kitörün­hetetlen, de sírját ne keresse senki. Újpest nem tartotta fontosnak, hogy nagy halottjának nyugvóhelyét megőrizze a jövendő számára s ha nem tévedek, csokaji Fényes Ele­k porzó hamvai felett ma a ker­tészet szemétdombja van. Ideje volna már annak, hogy megállapíttassék a felelősség kérdése nagyjaink sarjait illetőleg, mert le­hetetlen állapot az, hogy halhatatlanjaink sírja fölé idővel a temető szemétdombját tegyék. Beniczky Lajos emléke Siralmas állapotban találtam rá Beniczky Lajosnak, a szabadságharc nagyemlékű, hős honvédezredesének sírjára. A temető legel­­hagyatottabb részén, egészen a kőkerítés­hez dobva van a síremlék, melynek érdekes a felirata: „Beniczky Lajos 1848—1849-es honvédezredes. Született 1813 május havá­ban. Megszűnt élni 1868 jul. 16-án. Elte­mették 1868 okt. 4-én. — A fóti plébánia Halottak Anyakönyvéből: Budae occisus et in Ráckeve e Danubio extractus. Magna cum solemnitate sepultus.“ (Budán megöle­tett és Ráckevén a Dunából kifogatott. Nagy ünnepséggel eltemettetett.) A felirat magya­rázatát az adja, hogy Beniczky Lajos, aki a hatvanas évek egyik kiváló és harcos or­szággyűlési képviselője is volt, 1868 jús 16-án este az egyik kávéházban ült, mikor egy hordár levelet hozott neki, mire ő eltá­vozott. Ekkor látták utóljára és holttestét három hónap múlva vetette ki a Duna. Ez év január első napjaiban a TESz új­pesti szervezete új síremléket állított Be­­niczky Lajos hamvai fölé, így olvastam egy rövid újsághírben, de azt hiszem, tévedés van, mert csak a régi síremléket javították ki. A felírást újból vésték s itt a névnél egy szembetűnő hibát vétettek. A hős honvéd­­ezredes nevét csupán „c“ betűvel írták fel. A sír mai helyén nem maradhat. Annyira a sírra építették a kőkerítést, hogy a sírt ma körüljárni sem lehet. Noha örökös ellenzője vagyok az exhumálásoknak, de Beniczky Lajos hamvainak méltóbb helyet kell ke­resni, méltóbb és hibanélküli síremlékkel. Már rendezettebb és méltóbb síremlék alatt, de a legelhanyagoltabb környezetben nyugszik Lebstück Mária (1830—1892), a legendáshírű szabadságharci honvédhuszár­­főhadnagy. Újpesten még ma is élnek so­kan, akik­ emlékeznek a hős­nőhonvédra, aki haláláig hordta főhadnagyi egyenruhá­ját. Síremlékén olvashatók mindazok a helységek nevei, melyek mellett vívott csa­tákban kitüntette magát: „Branyiszkó, Bá­bolna, Tétény, Turcsek, Igló, Rózsahegy, Szepesbél, Kápolna, Verpelét, Hatvan, I1a­­kamaz, Szolnok, Komárom, Budavár.“ Újpest híres emberei A temető másik fele már a példás gondo­zás nyomait viseli. Rendezett utak, szépen ápolt sírok és művészies síremlékek a nagy­városi temető benyomását teszik. A temető kőkerítése mellett elég nagy da­rabon sírboltok sorakoznak, melyek az új­pesti patrícius családok pihenőhelyei. Itt nyugszik többek között Mády Lajos (1848 —1918), a pesti egyházmegye esperese, az újpesti ref. egyház alapító lelkipásztora. Külön sírboltban, teljesen egyedül pihen Böhm Gusztáv (1821—1878), ,,a nemzeti színház dalmű rendezője“, a jeles zenemű­vész és zeneszerző, Erkel Ferenc segítő­társa, aki a milánói Scala színházban is vendégszerepelt. A Bachman-család sír­boltjában alussza örök álmát if.j. Bachmann Károly (1876—1923), a kiváló festőművész, aki különösen mint miniatűrfestő vívott ki szép nevet magának. Ha tovább kutatgatunk ebben a temető­ben, meglepetéssel tapasztaljuk azt, hogy milyen sok kiváló ember tért ide végső pi­henőre. Itt nyugszik például Follinusz Aurél (1854—1922), az ismert nevű színész és színműíró a kolozsvári Nemzeti Színház nagyérdemű igazgatója, az óriási sikert el­ért, pályadíjat is nyert „Náni“ című nép­színmű szerzője. Itt található a sírja Hubay Gusztávnak (1825—1908), az 1848—19-es honvédszázados és színigazgatónak, aki a síremlék felirata szerint: „Karddal, szóval harcolt a haza dicsőségére. Legyen neve emlékezetes örökké.“ Megemlítendő halottai még a temetőnek: Horváth Ferenc (1827—1881), 1848—49-iki honvédhuszár őrnagy, Újpest volt bírája; dr. Koós Gábor (1805—1905),­a Kereske­delmi Akadémia kiváló tanára, a jeles szak­iró, a kémia és áruismeret kitűnő tudósa; Schneider Szelényi József (1861—1910), dohánygyári igazgató és író, aki különösen hangulatos verseivel ért el sikereket; dr. Rákóczy Géza (1869—1924), c. tank. kir. főigazgató, az újpesti állami főgimnázium igazgatója, a jeles pedagógus; Geduly Lajos (1862—1931), „pestm. evang. egyházmegye tb. főesperese, az újpesti ág. evang. egyház ujjáépitője és 42 éven át lelkésze“; dr. Miklós Antal (1870—1932), Újpest érdemek­ben gazdag polgármestere; Erkel István (1858—1933), m. kir. postai főfelügyelő, aki síremléke feliirata szerint: „Erkel Ferenc utolsó fia.“ Minden dicséretet megérdemel az a fi­gyelmesség és kegyelet, mellyel a hősi ha­lottak sírjait gondozza a város. Egyforma síremlékek alatt csaknem 100 hősi halott pihen itt a temető főhelyén. Ugyancsak ápoltak a vörös rémuralom áldozatainak, Martinovits Béla és Karo Orczy Imre sírjai is, kik Istenért és hazáért szenvedtek már­tírhalált 1919. VI. 24-én. Sírfeliratokban nem gazdag ez a temető. Az általánosan ismeretes síriratokon kívül alig találni néhány eredetiségre valló felira­tot. Talán legmegkapóbbak a Kiss Károly (1882—1910) síremlékére vésett sorok: „Tudom, elmegyek... s nem a tá­vozás fáj ... Hisz oly édes lesz a pihenés, a béke. — De ... majdan, egykor még ... hátha a sorsom vár Valami szegé­nyre ...?“ A megyeri temető Az újpesti-megyeri temető az előbb is­mertetett és teljesen megtelt, csupán kivéte­les temetkezésekre fenntartott, régi temető pótlására létesült. Az alig kétévtizedes te­mető területét a gróf Károlyi uradalomból hasították ki. Még csak drótkerítés határolja, de belső elrendezése, halottasházának ked­vező fekvése, gondozottsága az éles szem­mel biráló kritikusnak is elismerésére tart­hat számot. Sokkal több művészi síremlék díszíti mint a régi temetőt s ma már az új­pesti előkelőségek is szívesen jelölik itt ki nyugvóhelyüket és Újpest köz- és kulturá­lis életének nem egy kitűnősége pihen már itt. Csendes temető ez s csupán a fásítás hiányzik még ahhoz, hogy Budapest kör­nyékének egyik legszebb temetője legyen. Itt temették el a magyar irodalom egyik tehetséges és szorgalmas munkáját, a fárad­hatatlan buzgóságú lapszerkesztőt, Áldor Imre (1839—1928), főgimnáziumi tanárt. A múlt század utolsó évtizedeinek volt ismer­t nevű írója, ki mint lapszerkesztő, nagy szol­gálatokat tett a magyar irodalomnak és az íróknak. Életét így méltón jellemzi sír­keresztjének a felirata, mely Petőfi Sándor — „Jövendölés“ — című versét juttatja eszünkbe: „Takarjon bár a szemfedő, neved örökké élni fog.“ Alig egy-két sírral odább egyszerű sír­emlék alatt nyugszik a magyar irodalom és újságírás másik veteránja: Brankovics György (1843—1930). Mint regény és tárca író vált ismeretessé, de maradandó érdeme­ket mint lapszerkesztő vivett ki magának. Hosszú éveken keresztül a — Budapest — című képes politikai napilapot szerkesz­tette, melyet az egyszerűbb újságolvasó kö­zönség legnépszerűbb lapjává tett. Sorsa igazi magyar író sors: az újpesti szeretői­­háznak volt szerény lakója, temetésén is csak szegénytársai vettek részt, kik közül az életben lévők még ma is szeretettel emlege­tik a vidám és oly sok szépet mesélni tudó öreg „kollégát“. Szép síremlék alatt pihen Újpest egyik legnépszerűbb embere, Szonkovszky Maga­­sartyi József (1863—1930), róm. kath. plé­bános, a jeles hitszónok. A síremlékek feliratait tekintve, az újpest­­megyeri temető messze felülmúlja a régi te­metőt. Ha bolyongunk a síremlékek erdejé­ben, nem egy sírkőből eddi­g teljesen isme­retlen feliratok állítanak meg. A temetők költészetét kedvelők itt bőséges kielégülést nyernek. Pintér Károly (1876—1931), a „Palota- Újpest“ c. lap főszerkesztőjének díszes sír­emlékén hazafias célzatú s így igazán kor­szerű sírvers Olvasható: „Karddal és tollal szolgáltad a hazát, Melyet szived híven, forrón szeretett! Sírodban boldog nyugodalmat az ád, Hogy régi, szép, nagynak álmodd nem­zeted! A jótékonyságáról és áldozatkészségéről Újpesten általánosan ismert Martinovich Iréné, missziós nővérnek, aki 1929-ben halt meg 50 éves korában, síremlékén a követ­kező lélekbemarkoló sorokat olvassuk: „Legyünk sokan, sokan... kérünk mindenekelőtt apostollá lelket és sze- , vető szivet, mellyel az embereket vissza­hozzuk Isten útjára.“ Idézet ez a nagy püspök, Prohászka Ottokár „Missziós levelek“ című munkájá­ból. Miklós Alajos (1876—1933), gdmin. tanár, a „Pro Ecclesia et Pontifice“ tulajdonosá­nak síremlékéről Tacitus szól hozzánk: „­Vita per virtutem acta, Manet in animis hominum.“ (Az életet ki erénnyel végzi,, megmarad az emberek lelkében.) Nagyon so­kat lehetne még írni az újpesti temetők életéről. Amit beszámolóm elején a városról írtam, ugyanazt elmondhatom temetőiről is. Nagyon kár, hogy a százéves Újpest nem lepi meg köszöntőit egy száz­éves épségben megőrzött temetővel. Ez volna a város történetének legszebb doku­mentuma, ami azután biztosítaná a város jelenlegi kormányzóinak is a halhatatlan­ságot. Mert nem szabad elfelejteni azt, hogy amiképpen mi élők megbecsüljük az elmúl­takat, azonképpen fogja a jövendő őrizni a mi emlékezetünket, mikor már mi is a vég­telenségbe futó múltnak leszünk a porsze­mei. Káros­ Pál A tehervonat belefutott a veszteglő gyorsvonatba Párisból jelentik: A francia—svájci hatá­ron, Annemasse pályaudvarán pénteken este vasúti szerencsétlenség történt, amely arány­lag még szerencsésen folyt le. Egy tehervo­nat belefutott a pályaudvartól néhány száz méterre a síneken veszteglő paris reviani gyorsvonatba. Az összeütközés ereje igen he­ves volt. A gyorsvonat utasai közül 28 meg­sebesült, a sérülések azonban többnyire könnyebb természetűek. Kilenc megsebesült utasnak azonban félbe kellett szakítani az utat, hogy Annemasseban orvosi kezelés alá helyezze magát. Az anyagi kár igen jelenté­keny. Az összeütközésért a tehervonat moz­donyvezetőjét terheli a felelősség, aki téve­désből elnézte a tilos­ jelzést. SSPPi­-Stül 51-53., ISUTKt.fr. 2 ?zóna feléri® (átesni élesen azonjalra máson, és telefonon: 91f-4-?6

Next