Magyarság, 1935. november (16. évfolyam, 250-273. szám)
1935-11-03 / 250. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAKRA 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, IRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZI FIM- VASÁRNAP 12 FIM- AUSZTRIÁBAN V?NAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS NIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP , S FŐSZERKESZTŐ! PETHŐ SÁNDOR FŐMUNKATÁRS RAJTAY JÓZSEF PEST 1935 NOVEMBER 3. VASÁRNAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* VI. KERÜLET ARADI UTCA 8. SZÁM. TELEFON« *278—99 SZ. (26 MELLÉKÁLLOMÁSI. LEVÉLCÍM« BUDAPEST 02. POSTAFIÓK 12». UTAZÁSI OSZTÁLY« IV. KER. ESKÜ UT 6. TELEFON« *888—60. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSF.1AKSZÁMI.AI 28990. XVI ÉVFOLYAM, 250 (4384) SZÁM izonyos tiz esztendő Irta: Pethő Sándor tiz esztendeje ül Megidézik, előli. Ha azok tel mint vádlók az elrágalmaezményeiben tán. A követi és tisztelet"» akkor is, bős Gyula ás ontják Ibös Gyuaz elmúlta, dac és izéül justhlennek. N em voll rólunk, fizetésjelenás alattinak égé nős lyos ideatt se atait a ismeret mentetemrealás feleletre őszlen-politikai mérlegében, osztások intézőn felül álló miért bizonyos haszonélvezője is volt az egységes pártban. Csoportfőnökké emelkedett, pártkorifeussá, vagy — mint akkor mondották — egy nagyon éles és a párt arculatán határozott vonalakban kirajzolódott árnyalat képviselőjévé, nem egy palotaforradalomnak részesévé, amely Bethlen István gróf detronizációjára irányult. 1928-tól 1931-ig ez a felelősség még súlyosabb, mert mint államtitkár és miniszter szolgálta Bethlen politikáját. A közbeeső évek a Bethlen-rendszer szerencsésebb és boldogabb időszakába tartoznak. A nagy konjunktúra évei voltak ezek. Érezni lehetett egy világprosperitás termékeny fölgerjedéseinek lázait és azoknak az erőfeszítéseknek némileg félszeg és aránytalan eredményeit és neobarokk kinövéseit, amelyeknek alapgondolata abban a célban kulminált, hogy egy rendezett és konszolidált állami rend ereje és súlya álljon a nemzet nagy történelmi politikájának rendelkezésére. Ha a NEP-politika egy kissé tartózkodóbb és ízlésesebb lett volna, akkor bizonyára tüzet szüntetne vádaskodásainak célirányos demagógiájában. Finom ember nem engedi beszennyezni azt a hajlékot, amelynek nemcsak vendégszeretetét élvezte, de — úgyszólván — rövid felmondási idő leszámításával, maga is társ- és törzslakója volt. A magunk részéről addig szeretjük a csatát, amíg kockázattal, veszedelemmel jár. Mindenesetre az az érzésünk: csak azoknak van joguk, hogy az ütközet után dúljanak és pusztítsanak, akik a csatavonal első soraiban állottak. Aki nem emelt vádat a hatalom és a szerencse idején, annak hallgatnia illik az elomlás után is. De van ennek a NÉP-politikának egy kicsiny és hangos töredéke, amely rövid és alkalmi fegyverszünetekkel, konok és engesztelhetetlen harcot folytatott Bethlen István gróf tiz éve ellen. Ettől a csoporttól bizonyára nem lehet elvitatni bizonyos következetességet, ha most sűrűbben és rendszeresebben gyakorolják és mutogatják is megmaradt erényüket, megmeztelenített erkölcsük ildomos leplezése céljából. Az elismerést szívesen nyújtjuk ezért a következetességért, ha mindjárt nem is tudunk elzárkózni ama benyomás elől, hogy azért végeznek oly serény régészeti kutatást Bethlen tíz évének tárnáiban, hogy elfeledtessék Gömbös Gyula legszemélyesebb felelősségű három esztendejének disztelenségét és terméketlenségét. A következetesség és az állhatatosság oly ritka tünemény a magyar közéletben, hogy nem lehet megtagadni tőle a tiszteletet még akkor sem, ha merőben taktikai fondorlatok motívumai rejtőzködnek mögötte. Mégis különös perverzitás, ha nem volna egyúttal olcsó és silány dialektikai huncutkodás, hogy azok vontatják föl rokkant faltörőgépeiket a Gömbös-rendszer szolgálatában Bethlen István ellen, akik egy tintatengert ontottak a magyar társadalom függetlenségének és öntevékeny autarchiájának szabadságharcában. Tíz éven át hordozták körül a csonka hazában a véres kardot: veszedelemben van a magyar társadalom függetlensége. A gólemfejű kormányhatalom egy angolkóros, csontvázzá aszott társadalom nyakán ül. Az etatizmus a maga iszonyú polipkarjaival elszívja a velőt és a vért a társadalomból. Egy valóságos bordatörő és gerincropogtató boa constrictor csavarodik a társadalom testére s ugyanaz a pokoli vörös malom, amely valamikor porrá őrölte a régi Magyarország társadalmi szerveinek épségét és szilárdságát, a modern technika utolérhetetlen tökélyével tartatik üzemben s a veszély annál nagyobb, mert ez a társadalomütődöttebb, elesettebb, koldusabb, mint volt a régi Magyarországé, azonkívül térfogatilag is kisebb területre összpontosíthatja leviathani erejét, mint 1918 előtt. Ragyogó és verhetetlen érvek tömegével bizonyították, hogy a forradalom és az összeomlás hullaférgei sohase lephették volna el a magyarállam föloszló tetemét, ha a megreccsent kormányhatalom helyébe a krízis pillanatában egy szabad, öntevékeny és önérzetes társadalom áll helyt a nemzeti gondolat és az alkotmány védelmében. Mégis Bethlen uralmának mentsége és igazoltsága a nívó volt, a szellemi rend hierarchiájában az önerejű tekintély természetes pozíciójának érvényesülése. Akik kárhoztatták rendszerének vészes kinövéseit és elfajulásait, azok érezték leginkább, hogy is az ember nagyobb a művénél és hogy jobb és érdemesebb politikai környezetet érdemelt volna, mint aminő a parazitizmus csodálatos élettaktikai ösztönével rátapadt és rajta is maradt, ameddig a hatalom és Bethlen egyet jelentettek. Az ember néha súlyos belső konfliktusokban véresre marcangolta magát, amikor látnia kellett, hogy ez a ritka talentum, ez a gyémántfényű szellem sokszor hozzája méltatlan élősdieik és opportunisták társaságába került, s amikor eleve sejtette, hogy híveinek és barátainak nagy része abban a pillanatban fog hátat fordítani neki, amikor már nem adhat semmit. Ezek a hívek és barátok sohase fogják megbocsátani neki, hogy alulmaradt, vagy hogy egyszerűen faképnél hagyta a hatalmat. Nekünk mindig az volt a benyomásunk, hogy ezaz 'államférfi sohase volt magánosabb, mint amikor ';örülhemzsegtek s amikor az activok bősz üvöltözése nyomta el az ellenzéki kri .Mezőn g talán algázott Barta Gábor nyugvó Barta Rózás egy fia, mallatkor kezdte vágni a műtétet s jó nagy tábla maradtf el már mögötte, ha úgy kaszafenés őzben hátrapillantott. De aztán csak főrefordult megint és belesuhintott a margitvirágos, lóherés, kövér fűbe. Erően lendült a karja és mégis olyan könyyen, mintha csak simogatta volna a frissen dűlő sarját. Mert simogatás volt most a lelke ebben a fényességes júniusi harmatvilágban. Nem nézett fel gyakran, de mégis, ha az előrebukó füvekről felröppent a szeme járása, mindig azt a hajladozó, kék búzavirágot látta, amott messzi, a szőlősdomb oldalán. Ott dolgozott ráncolt kékfestőben Gombos Zsófi. A szőlőt kötötte vagy három napszámos asszonnyal s innen, a messziből ugyan nehéz volt ráismerni a szélben lobogó kék szoknyák közül az övére. De a Gábris héjjaszeme legott megtalálta s a szive mintha megnövekedett volna, ha pillanatra rágyönyörködött: — Én édes szép búzavirágom! És nagyot sóhajtva lengette meg újra a kaszáját. Nem volt ez boldog érzés semmiképpen, aminthogy a szerelem kezdése mindig egy kis bizonytalanság, fájdalom, vágy, sóvárgás. De különösen az, amikor ilyen szegény, névtelen nevű napszámoslegény fordul megejtett szívvel a legszebb gazdalány felé. Mert Barta Gábris tudta jól, hogy bolond dologba keveredett, amikor az elmúlt pünkösdkor zsibbadó szívvel állott meg szemközt a leánnyal és mélyen bele talált nézni annak napfénnyel pettyezett búzavirágszín szemébe. . A temetőben voltak akkor mind a ketten. Rajtuk kívül egyetlen lélek nem járt ott, mert ugyan kinek volna kedve piros pünkösd vasárnapján a temetőben búslakodni? Az egész falu ott zsivalygott a szövetkezet udvarán. Még a tiszteletes urak is elmentek istentisztelet után, megnézni a bál kezdetét. A módos gazdalegények bent szorongtak a szövetkezeti ivó virágfüzéres szobájában, a zsellérnépség pedig kint gyülekezett az udvaron, a nagysátor alatt. Nagy bál volt, Kónya tanító úr rendezte, az új orgona javára, éppen ezért illett mindenkinek ott lenni. Csak Barta Gábris bujdokolt el a mulatók közül mindjárt templom után. Nehéz volt a szíve, maga sem tudta, mitől. Talán mert ezen a napon hunyta be szemét három esztendővel ezelőtt az édesanyja, akinek előrebukó fejfáján bizony csak leánynév szégyenkezett: Barta Rózát, élt negyven esztendőt. Ezt a fejfát nézegette Gábris pünkösdvasárnap délutánján. Nézte elbusultan a madárfüttyös csendben és mert igen teleszökött a szive bubánattal, hát dalolni is kezdett. Először csak úgy csendesen, maga sem tudva róla, hogy nóta az, ami a szájára kéredzkedett, aztán, hogy a nagy egyedülvalóságot érezte maga körül, kiengedte sötét bársony mély legényhangját. Árvaságát dalolta szét, mint a pártkereső fülemüle, meg hát jól is esett tudni neki, hogy az a dolgos, szelíd aszszony, aki két kezét összekulcsolva fekszik odalent, a vadárvácskák alatt, meghallja a szavát és talán felnéz rá elkönnyesedő szemmel, mint annyiszor ittvaló életében. Egy fűzfa odvasodott a sir hátában, arra ereszkedett rá. Kalapját kezében tartotta s ugy nézte azt a bimbóba szökő bazsarózát, mi reggel tűzött rá, bizony csak a maga kertjéből, mert átallotta volna, hogy a kalapját virágtalanul tegye oda a kórus szélére, a többi legénykalap mellé. Most azonban nagyon fájt ez a magatűzött piros virág. Annyira fájt, hogy nem is tudta sokáig nézni, hanem kitépte a kalapzsinór mellől s elhajította jó messzire: — Briggy, keress jobb helyet magadnak! De ahogy leesett a virág, ott, a harmadik sírnál, egyszerre megrezzent a sülű orgonabokor. Gábris valami kék szoknya libbenését látta. Mintha valaki utánahajolt volna az eldobott bimbónak. Aztán csend lett megint és mozdulatlanság. Talán csak szeme káprázott az éles napsütésben. Talán egy kék pille szállott át a bokrok közt, oda, a Gombos Péterné fehér márványsírkeresztjéhez, a szagos liliomok és bazsalik fölé. De egy pillanatra rá megint megvillant Gábris előtt az a nefeletses kék szin. Felállott most már s odaballagott a Gombosék sirrácsához. S ahgy félrehajlitotta a lombot, meglátta Gombos Zsófit vadonatúj ünneplőruhájában, összekulcsolt kezében az ő eldobott kis bimbócskáját forgatta s kigyult arccal fordult a legény felé: — Nekem dobtad ezt a rózsát, Gábris? A legény árva szive megdobbant a leány tekintetétől. A napfénnyel pettyezett kék szem mintha a mennyország sugarával nézett volna rá. Szája széléről pedig egy busongó mosoly szállott át a Gábris szivébe, mintha ott akarna örök fészket rakni. Egyszerre tündérszép lett a világ. Az előbb érzett nagy elhagyottság nem volt sehol. Vágyakozó gondolatai, amelyekről úgy érezte, hogy csak a semmibe szállnak, most itt repdestek a leány felnyúló alakja körül, mint a virágra talált pillangók. Belefogódzott a sírrácsba és úgy szólott bólintó fejjel: — Neked, Zsófi. Merész volt a szó. De Gombos Zsófi, a huszonöt holdas gazdaleány nem haragudott meg érte. A kezében ugyan megrezzent a virág, hogy Gábris azt hitte először, mindjárt a földre dobja. De nem. Csak megforgatta ujjai között, kicsit zavartan, mert hát az ő szívére is ráfutott valami a legény nagy megilletődéséből, azután megint csak felvetette a kéksugarú szemét és úgy szólalt meg csendesen: — Hallgattam a szavadat, Gábris. Szépen danoltál. Mondták nekem már, h°gy így szoktál, de csak most hallottam a nótádat először. . . -A legény megrántotta a vállát Azután v • i y ' • ■ i ' y ' ■ V ■ -Ah Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér