Magyarság, 1935. november (16. évfolyam, 250-273. szám)

1935-11-03 / 250. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAKR­A 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, IRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­­I FIM- VASÁRNAP 12 FIM- AUSZTRIÁBAN V?NAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS NIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP , S FŐSZERKESZTŐ! PETHŐ SÁNDOR FŐMUNKATÁRS R­AJTAY JÓZSEF PEST 1935 NOVEMBER 3. VASÁRNAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* VI. KERÜLET ARADI UTCA 8. SZÁM. TELEFON« *278—99 SZ. (26 MELLÉKÁLLOMÁSI. LEVÉLCÍM« BUDAPEST 02. POSTA­FIÓK 12». UTAZÁSI OSZ­TÁLY« IV. KER. ESKÜ UT 6.­­ TELEFON« *888—60. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSF.1AKSZÁMI.AI 28990. XVI ÉVFOLYAM, 250 (4384) SZÁM izonyos tiz esztendő Irta: Pethő Sándor tiz esztendeje ül Megidézik, elő­li. Ha azok te­l­ mint vádlók az elrágalma­­ezményeiben tán. A követ­­i és tisztelet­­"» akkor is, bős Gyula ás ontják Ibös Gyu­­az elmúlt­a, dac és izéül jus­­thlennek. N em voll rólunk, fizetés­­jelen­­ás al­atti­nak égé nős lyos ide­­att se atait a ism­er­­­et men­­tetemre­­alás fele­letre ősz­­len-politika­i­ mérlegében, osztások inté­zőn felül álló miért bizonyos haszonélvezője is volt az egységes pártban. Csoport­főnökké emelkedett, pártkorifeussá, vagy — mint akkor mondották — egy na­gyon éles és a párt arculatán határo­zott vonalakban kirajzolódott árnyalat képviselőjévé, nem egy palotaforrada­lomnak részesévé, amely Bethlen István gróf detronizációjára irányult. 1928-tól 1931-ig ez a felelősség még súlyosabb, mert mint államtitkár és miniszter szol­gálta Bethlen politikáját. A közbeeső évek a Bethlen-rendszer szerencsésebb és boldogabb időszakába tartoznak. A nagy konjunktúra évei vol­tak ezek. Érezni lehetett egy világprospe­ritás termékeny fölgerjedéseinek lázait és azoknak az erőfeszítéseknek némileg félszeg és aránytalan eredményeit és neo­barokk kinövéseit, amelyeknek alapgon­dolata abban a célban kulminált, hogy egy rendezett és konszolidált állami rend ereje és súlya álljon a nemzet nagy történelmi politikájának rendelkezésére. Ha a NEP-politika egy kissé tartózko­dóbb és ízlésesebb lett volna, akkor bi­zonyára tüzet szüntetne vádaskodásainak célirányos demagógiájában. Finom em­ber nem engedi beszennyezni azt a haj­lékot, amelynek nemcsak vendégszerete­tét élvezte, de — úgyszólván — rövid felmondási idő leszámításával, maga is társ- és törzslakója volt. A magunk ré­széről addig szeretjük a csatát, amíg kockázattal, veszedelemmel jár. Minden­esetre az az érzésünk: csak azoknak van joguk, hogy az ütközet után dúljanak és pusztítsanak, akik a csatavonal első soraiban állottak. Aki nem emelt vádat a hatalom és a szerencse idején, annak hallgatnia illik az elomlás után is. De van ennek a NÉP-politikának egy ki­csiny és hangos töredéke, amely rövid és alkalmi fegyverszünetekkel, konok és engesztelhetetlen harcot folytatott Beth­len István gróf tiz éve ellen. Ettől a csoporttól bizonyára nem lehet elvitatni bizonyos következetességet, ha most sű­rűbben és rendszeresebben gyakorolják és mutogatják is megmaradt erényüket, megmeztelenített erkölcsük ildomos lep­lezése céljából. Az elismerést szívesen nyújtjuk ezért a következetességért, ha mindjárt nem is tudunk elzárkózni ama benyomás elől, hogy azért végeznek oly serény régészeti kutatást Bethlen tíz évé­nek tárnáiban, hogy elfeledtessék Göm­bös Gyula legszemélyesebb felelősségű három esztendejének disztelenségét és terméketlenségét. A következetesség és az állhatatosság oly ritka tünemény a magyar közéletben, hogy nem lehet meg­tagadni tőle a tiszteletet még akkor sem, ha merőben taktikai fondorlatok motí­vumai rejtőzködnek mögötte. Mégis kü­lönös perverzitás, ha nem volna egyúttal olcsó és silány dialektikai huncutkodás, hogy azok vontatják föl rokkant faltörő­gépeiket a Gömbös-rendszer szolgálatá­ban Bethlen István ellen, akik egy tinta­­tengert ontottak a magyar társadalom függetlenségének és öntevékeny autarchiá­­jának szabadságharcában. Tíz éven át hordozták körül a csonka hazában a véres kardot: veszedelemben van a magyar társadalom függetlensége. A gólemfejű­ kormányhatalom egy angol­kóros, csontvázzá aszott társadalom nya­kán ül. Az etatizmus a maga iszonyú polipkarjaival elszívja a velőt és a vért a társadalomból. Egy valóságos borda­törő és gerincropogtató boa constrictor csavarodik a társadalom testére s ugyanaz a pokoli vörös malom, amely valamikor porrá őrölte a régi Magyarország társa­dalmi szerveinek épségét és szilárdságát, a modern technika utolérhetetlen tökélyé­vel tartatik üzemben s a veszély annál nagyobb, mert ez a társadalom­­ütődöt­­tebb, elesettebb, kold­usabb, mint volt a régi Magyarországé, azonkívül térfoga­­tilag is kisebb területre összpontosíthatja leviathani erejét, mint 1918 előtt. Ra­gyogó és verhetetlen érvek tömegével bi­zonyították, hogy a­ forradalom és az összeomlás hullaférgei sohase lephették volna el a magyar­­állam föloszló tete­mét, ha a megreccsent kormányhatalom helyébe a krízis pillanatában egy szabad, öntevékeny és önérzetes társadalom áll helyt a nemzeti gondolat és az alkot­mány védelmében. Mégis Bethlen ural­mának mentsége és igazoltsága a nívó volt, a szellemi rend hierarchiájában az önerejű tekintély természetes pozíciójá­nak érvényesülése. Akik kárhoztatták rendszerének vészes kinövéseit és elfaju­lásait, azok érezték leginkább, hogy is az ember nagyobb a művénél és hogy jobb és érdemesebb politikai környezetet érdemelt volna, mint aminő a parazitiz­mus csodálatos élettaktikai ösztönével rá­tapadt és rajta is maradt, ameddig a ha­talom és Bethlen egyet jelentettek. Az ember néha súlyos belső konfliktusok­ban véresre marcangolta magát, amikor látnia kellett, hogy ez a ritka talentum, ez a gyémántfényű szellem sokszor hoz­zája méltatlan élősdieik és opportunisták társaságába került, s amikor eleve sej­tette, hogy híveinek és barátainak nagy része abban a pillanatban fog hátat for­dítani neki, amikor már nem adhat sem­mit. Ezek a hívek és barátok sohase fog­ják megbocsátani neki, hogy alulmaradt, vagy hogy egyszerűen faképnél hagyta a hatalmat. Nekünk mindig az volt a be­nyomásunk, hogy ez­­az 'államférfi so­hase volt magánosabb, mint amikor ';ö­­rülhemzsegtek s amikor az activok bősz üvöltözése nyomta el az ellenzéki kri­ .Mezőn­ ­g talán algázott Barta Gáb­­or nyugvó Barta Rózás egy fia, mallatkor kezdte vágni a mű­­tétet s jó nagy tábla maradt­f el már mögötte, ha úgy kaszafenés őzben hátrapillantott. De aztán csak főrefordult megint és belesuhintott a margitvirágos, lóherés, kövér fűbe. Erő­en lendült a karja és mégis olyan köny­­­yen, mintha csak simogatta volna a frissen dűlő sarját. Mert simogatás volt most a lelke ebben a fényességes júniusi harmatvilágban. Nem nézett fel gyak­ran, de mégis, ha az előrebukó füvekről felröppent a szeme járása, mindig azt a hajladozó, kék búzavirágot látta, amott messzi, a szőlősdomb oldalán. Ott dolgozott ráncolt kékfestőben Gombos Zsófi. A szőlőt kötötte vagy há­rom napszámos­ asszonnyal s innen, a messziből ugyan nehéz volt ráismerni a szélben lobogó kék szoknyák közül az övére. De a Gábris héjjaszeme legott megtalálta s a szive mintha megnöveke­dett volna, ha pillanatra rágyönyörkö­dött: — Én édes szép búzavirágom! És nagyot sóhajtva lengette meg újra a kaszáját. Nem volt ez boldog érzés semmikép­pen, aminthogy a szerelem kezdése min­dig egy kis bizonytalanság, fájdalom, vágy, sóvárgás. De különösen az, ami­kor ilyen szegény, névtelen­ nevű napszá­moslegény fordul megejtett szívvel a leg­szebb gazdalány felé. Mert Barta Gábris tudta jól, hogy bo­lond dologba keveredett, amikor az el­­múlt pünkösdkor zsibbadó szívvel állott meg szemközt a leánnyal és mélyen bele talált nézni annak napfénnyel pettye­­zett búzavirágszín szemébe. . A temetőben voltak akkor mind a ket­ten. Rajtuk kívül egyetlen lélek nem járt ott, mert ugyan kinek volna kedve piros pünkösd vasárnapján a temetőben bús­lakodni? Az egész falu ott zsivalygott a szövet­kezet udvarán. Még a tiszteletes urak is elmentek istentisztelet után, megnézni a bál kezdetét. A módos gazdalegények bent szorongtak a szövetkezeti ivó virág­­füzéres szobájában, a zsellérnépség pe­dig kint gyülekezett az udvaron, a nagy­sátor alatt. Nagy bál volt, Kónya tanító úr rendezte, az új orgona javára, éppen ezért illett mindenkinek ott lenni. Csak Barta Gábris bujdokolt el a mu­latók közül mindjárt templom után. Ne­héz volt a szíve, maga sem tudta, mitől. Talán mert ezen a napon hunyta be sze­mét három esztendővel ezelőtt az édes­anyja, akinek előrebukó fejfáján bizony csak leánynév szégyenkezett: Barta Ró­zát, élt negyven esztendőt. Ezt a fejfát nézegette Gábris pünkösd­vasárnap délutánján. Nézte elbusultan a madárfüttyös csendben és mert igen te­leszökött a szive bubánattal, hát dalolni is kezdett. Először csak úgy csendesen, maga sem tudva róla, hogy nóta az, ami a szájára kéredzkedett, aztán, hogy a nagy egyedülvalóságot érezte maga kö­rül, kiengedte sötét bársony mély legény­hangját. Árvaságát dalolta szét, mint a pártkereső fülemüle, meg hát jól is esett tudni neki, hogy az a dolgos, szelíd asz­­szony, aki két kezét összekulcsolva fek­szik odalent, a vadárvácskák alatt, meg­hallja a szavát és talán felnéz rá el­­könnyesedő szemmel, mint annyiszor ittvaló életében. Egy fűzfa odvasodott a sir hátában, arra ereszkedett rá. Kalapját kezében tartotta s ugy nézte azt a bimbóba szökő bazsarózát, mi reggel tűzött rá, bizony csak a maga kertjéből, mert átallotta volna, hogy a kalapját virágtalanul te­gye oda a kórus szélére, a többi legény­kalap mellé. Most azonban nagyon fájt ez a magatűzött piros virág. Annyira fájt, hogy nem is tudta sokáig nézni, hanem kitépte a kalapzsinór mellől s elhajította jó messzire: — Briggy, keress jobb helyet magad­nak! De ahogy leesett a virág, ott, a har­madik sírnál, egyszerre megrezzent a sülű­ orgonabokor. Gábris valami kék szoknya libbenését látta. Mintha valaki utánahajolt volna az eldobott bimbónak. Aztán csend lett megint és mozdulat­lanság. Talán csak szeme káprázott az éles napsütésben. Talán egy kék pille szállott át a bokrok közt, oda, a Gom­bos Péterné fehér márványsírkeresztjé­­hez, a szagos liliomok és bazsalik fölé. De egy pillanatra rá megint megvil­lant Gábris előtt az a nefeletses kék szin. Felállott most már s odaballagott a Gombosék sirrácsához. S ahgy félrehaj­­litotta a lombot, meglátta Gombos Zsófit vadonatúj ünneplőruhájában, összekul­csolt kezében az ő eldobott kis bimbócs­­káját forgatta s kigyult arccal fordult a legény felé: — Nekem dobtad ezt a rózsát, Gáb­ris? A legény árva szive megdobbant a leány tekintetétől. A napfénnyel pettye­­zett kék szem mintha a mennyország sugarával nézett volna rá. Szája széléről pedig egy busongó mosoly szállott át a Gábris szivébe, mintha ott akarna örök fészket rakni. Egyszerre tündérszép lett a világ. Az előbb érzett nagy elhagyottság nem volt sehol. Vágyakozó gondolatai, amelyek­ről úgy érezte, hogy csak a semmibe szállnak, most itt repdestek a leány fel­nyúló alakja körül, mint a virágra talált pillangók. Belefogódzott a sírrácsba és úgy szó­lott bólintó fejjel: — Neked, Zsófi. Merész volt a szó. De Gombos Zsófi, a huszonöt holdas gazdaleány nem hara­gudott meg érte. A kezében ugyan meg­­rezzent a virág, hogy Gábris azt hitte először, mindjárt a földre dobja. De nem. Csak megforgatta ujjai között, ki­csit zavartan, mert hát az ő szívére is ráfutott valami a legény nagy megillető­­déséből, azután megint csak felvetette a kéksugarú szemét és úgy szólalt meg csendesen: — Hallgattam a szavadat, Gábris. Szépen danoltál. Mondták nekem már, h°gy így szoktál, de csak most hallottam a nótádat először. . . -A legény megrántotta a vállát Azután v • i y ' • ■ i ' y ' ■ V ■ -Ah Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér

Next