Magyarság, 1935. november (16. évfolyam, 250-273. szám)

1935-11-03 / 250. szám

tika hangjait. A Nietzsche által elítélt Sklavenimoral és a Verpöbelung, a szel­lemi plebejizmus mégse tudta annyira hatalma alá igézni az értéket, a szín­vonalat, a személyiséget. A hatalom két­ségkívül sokat ronthat egy nagy tehet­ségen is, de az emberismeret hiánya, az idő és a környezet által rámart patina alatt érezni lehetett a nemes, értékálló, masszív ércet. Ma azonban, ha még gyer­tyát gyújtanánk is az ördögnek és ha az idő kegyetlen természete lakatot is tesz a szánkra, azt mondhatjuk csak, hogy a mai közéletben az ideák nélkül való tettek és a tettek nélküli ideák nap­jait éljük. És ennek a viszonynak disz­harmóniája sohase érlelt fanyarabb, meddőbb és reménytelenebb korszakot, mint amikor a szellem ereje csak rang­rejtve jár, félénken és félszegen nyilat­­kozhatik meg, csak suttogva beszél s a szárnyszegett kritika félhangjaiban ipar­kodik megóvni hajdani méltóságának és bátorságának roncsait. Az igazi reform útján írta: Katona Jenő Matolcsy Mátyás könyvének újbóli megjelenése időben egybeesett a NEP- ből való kilépésével. Ez a kilépés köny­vének logikus következménye. Az ígére­tek inflációját hozó NEP­ körében nem maradhatott e könyv lelkét égető igaz­ságaival az a Matolcsy Mátyás, akinek kilépése az egyetemes megcsalódásnak és kiábrándulásnak, a NÉP általános hit- és h­itelvesztettségének, a megkezdő­dött bomlási folyamatnak csupán egyik jele. Ismerjük ezt a lehangolást, mely a mámornak reggelén köszönt be, az il­lúzióknak, a hangos szavak gőztárlatos zuhatagának, a tűnő vagy- és ábránd­képeknek múltán. A rendszerről, amely­nek Matolcsy Mátyás búcsút mondott, igazán el lehet mondani, hogy míg áb­rándképeit hiába kergeti, lezajlik élete és áll pályája végén. A lelkek lassan szétválnak. Azok, akiknek a reformszólamok csak ürügy és lepel, mely alatt mérhetetlen és aránytalan ambíciójuk húzódik meg, akik tehetségükkel semmiképpen arányban nem álló becsvágyukat és ön­zésüket hiszttgetik csak föl eszmefosz­­lányaikkal, az ürügyes álreformerek végre is nem maradhatnak tartósan egy táborban azokkal, akiket a nyíltszava­­zásos választások erkölcsi jégverése ide­jén elhangzott ígéretek mégis csak köte­leznek. A reformhangzatok zenéjével a totális állam, a diktatúrás vágyak biro­dalma felé menetelők és az igazi férfias, becsületes részletmunka képviselői ter­mészetrajzi szükségszerűséggel válnak el egymástól. S lassan, mint egykor Bolo­gnában, a fascista del primo giorno jelző, itt is politikai erkölcsi minősítéssé lesz a NEP-ből való kilépés sorrendjének elsőbbsége. „Az új földreform munkatervének“ szerzője, aki búcsút mondott a hitleri köszöntés, az álkurucos generálmars, a Marton-féle retorikai erőmutatványok, az „építőagyú magyarok“ táborának, nem a lélektiprás eszközeivel és felülről való kinevezéssel került be a dunaparti fényes palotába. Nem a kabátfeladoga­­tás, a „titkáruralom“ jegyében szerzett érdemeket sem, hanem egy nagyszabású agrárpolitikai mű­ megírásával, mely ta­lán lehet a részletekben vitatható, — az abszolút tudományos mű és az agitációs propagandaeszköz helyenkénti ritka egybeejtésével, — de amelynek szerzője minden bizonnyal van annyira „építő­­agyú magyar“, mint a tegnapról mára barátokból ellenfelekké vált NEP-embe­­rek bármelyike. Matolcsy Mátyás elmé­leti munkájának lezártával kínos kon­fliktusba került, hiszen az adott politi­kai helyzetben csalfa vak reménynek bizonyult elgondolásainak tettreváltása Pedig ő nem akaszthatta szegre elveit, nem revideálhatott, nem is nyugodhatott bele azoknak a­ Graecas Calendas ha­lasztásába. Nyári útja folyamán a köz­vetlen valóság érzéki benyomásaival né­zett farkasszemet a magyar élet vak fe­kete mélységeivel. Egyike azon keve­seknek, akiknek komolyan fáj a magyar . Ha valami szépet akar látni, nézze meg pullóvereimet és kötöttruháimat ! közelebb lépett egy fél lépéssel. A lányra nézett, majd feltette a virágtalan, kis pörge kalapját. Lekönyökölt a sírrácsra, mintha leányt­ őriző, falubeli udvarkerí­­tés lenne. Kicsit összecsippentette a sze­mét s hetykén kérdezte: — Hát a bál? Te miért nem vagy ott? A lány azonban nem vette fel a tá­madó hangot. A rózsát forgatta csende­sen s úgy felelt megremegő szóval: — Voltam már, de elszöktem. Nincs ott keresnivalója magamforma szegény árvának. Erre már Gábris is visszatalált önma­gához. Bólintott s most felelt először szive szerint a lánynak. — Hát én se nagyon vágyakozom kö­zéjük. Utálom őket mind, mint a nyü­­ves férget. Az anyámba mind beletapo­­sott, amíg élt. Pedig hát, nem vétett a szegény egynek se, csak magamagának. — Tudom, — bólintott Zsófi. A legény azonban nem is hallotta ezt a csendes kis közbesóhajtást. Csak be­szélt tovább, visszafeleselve a világnak, amely már annyi keserű falatot a tor­kán akasztott. — Mert hát megesett szegény. De megfizetett érte. Lemondatták az örök­részéről, elkergették maguk közül ide, a hatodik faluba. Árván élt, árvának ne­velt, de soha nem volt egyetlen rossz szava hozzám. Máshoz se. Olyan volt az, Zsófi, mintha kisasszony-sorból merült volna le a vízfenékre. De dógozni jobban tudott, mint sok férfiember. Megtanított a munkára engem is. A munkára, jó szóra, emberségre. Meg a nótára. Ha da­­noltam neki, hát úgy nézett rám, mintha a mennyország ablakába nézne. Dand­tam is én mindig. Most is, ha teli­­gyül a szivem. Csak kigyürök hozzá és mingjárt könnyebb lesz minden. — Én is csak úgy vagyok, —mondta a lány. — Nekem is csak ez a sirkant mindenem. Mert hát űzik a szegény ár­vát, ahogy tuggyák. A mostohámnak már az is fáj, hogy az anyáimban nem ő gazdálkodik. Pedig abban nem fog, mig én élek, bárhogy szeretné. Megrándult kezéből kiesett a virág, éppen oda, a ragyogó fehér márványke­reszt tövébe. Lenézett rá, de nem nyúlt utána. — Jó helyen vagy — susogta alig hallható szóval. Odament a márványhoz s egy szálat kihúzott a pohárba tett virágcsokorból. — Ezt tedd oda az anyád sirjára, Gábris. Ne csak nóta jusson neki, hanem virág is. A szemük újra összekapcsolódott egy hosszú pillantásra s a névtelen zsellér­­fiu ettől kezdve zsibbadt szívvel járta a világot. Pedig nem tudtak úgy beszélni, mint a falubéli, egymáshoz szokott, egymás­nak szánt párok, ők csak úgy találkoz­tak a temetőben, a csendes fejfák között s­ot­ beszélgettek árvaságukról a két anya sírjánál, akik közül az egyik emelt­­állú, gőgös gazdaasszony volt, amíg élt, a másik pedig kerítés tövén surranó, ki­­kérgesedett kezű, szürkekendős kis ve­réb, aki legfeljebb a tornáca előtt állha­tott meg amannak szombat esténként, napszámfizetés idején. Erre gondolt Gábris most, kaszafenés közben s a fájdalom még nehezebbé tette a szive dobogását. Mit is gondolt ő? Hisz Zsófi most is napszámosasszo­nyoknak parancsol, igaz, csendes, gyen­ge szóval s alázatos még a szemének is a nézése, mintha az ő anyja, a szegény Barta Rózát szomorúsága támadt volna új életre benne.. De mégis. Az a huszonöt hold föld! Csak az ne volna! Eltartaná ő a két dol­gos kezével, abban a kicsi, apró kertes házban, ahol még minden úgy maradt, mint az anyja dolgos, békességes életé­ben. — Hej, Zsófi, hogy mért is nem vagy te szegény lány! — sóhajtott fel keserve­sen s újra nekikezdett a széles rendnek, megveszekedett, dühös kedvvel. A nap már az égbolt legtetejére ván­dorolt s onnan küldte tüzes sugarait a lankás-dombos Tiszamentére. Déli hő­ség reszketett a tájékon s a falu felől csendesen kalimpált errefelé a pápista templom apró harangja. Megállt a munka mindenfelé s itt is, ott is faárnyékba húzódott a mezei mun­kásnép. Gábris is pihenőre dütötte a ka­szát s odahevert a mező szélére bókoló nagy fűzfa alá. Előszedte a tarisznyáját s bicskahegyről falatozta az ebédet, mert bizony neki nem volt, aki meleget hoz­zon, mióta árvaságra vetette a sors. Vagy talán mégis? Bokor rezzent s apróka lépés nesze hallatszott a fűben, mintha mókuslába­kon iparkodna errefelé valaki. A legény megfordult s egy pillanat múlva egyenesre merevedett a féloldali fekvésből. — Zsófi, — rebegte. — Hol van utad neked errefelé? Kék szoknyában volt a lány, de mezít láb s a fejkendője is bontottan állott a haján, mint a kimelegedett menyecskék­nek, akik futva hozzák az ebédet, ami­kor meghallják a déli harangszót. A kezében mázasszilke, kanál és pi­­roscsíkos kendőbe csavargatott búzake­­nyér. Szégyenlős mosollyal állott meg Gáb­ris előtt, nem szólott, csak leereszkedett mellette féltérdére tiszta ruhát. — Mit akarsz te lett rá a legény kemény, újra érezte azt az erőtvesza­kadást, amely elfogta mindig, szól a napfénypettyes kék szem múlt. — Mit játszódol velem, Zsófi? — kér­­dezte s félreforditotta a fejét nagy szon­morusággal. — Nem játszódom — hallotta a lány, csendes hangját. — Veled soha ez élet­ben nem, Gábris. Hisz a magam ebéd­jével jutottam el hozzád, mert láttam, hogy csak tarisznyából eszel. Akkor pe­dig az én étem se ér semmit az égvilá­gon. Tudod te azt nagyon jól. Visszanézett Gábris megfátyolosodott tekintettel. Azután a lány két keze után nyúlt s odahuzta magához. —­ Igaz ez, Zsófi? — súgta forró száj­jal. — Igaz, — csukódott be a két szem s mintha a mennybolt minden bárány­felhős kéksége odazárult volna. — De hiszen én szegény, névtelen fattyú vagyok — ellenkezett a legény. —• Téged nem szabad, hogy velem lássa­nak. Neked nem szabad engem szeretni. — Ki mondja ezt? — pattant fel a kék szemekről a szempillák selymes szegélye. — Én azt szeretem, akit az Is­ten páromnak szánt — mondta a lány akaratosan, de aztán csak elbújt megint kalászillatú szőke hajával a legény rá­­fonódó két karja között. — Az én árva életemnek te vagy a párja, Gábris — suttogta. — Te és senki más. S a hangja oly simogatón szállta kö­rül a legény szívét, mint a virággal tar­­kázott mezőt a júniusi nap édes, forró aranyfénye. valóság, akik nem stréberséggel elegyes forradalmat handabandáznak, hanem komoly elszántsággal vállalják a nagy magyar reformkorszak örökségét, a fér­fias, becsületes, alázatos részletmunka szépségét. Az igazi nagy magyar reformerek nem ütötték korukat önhatalmúlag reform­korszakká, nem nevezték ki magukat fájdalom- és díjmentesen reformfér­fiakká, hanem megvárták türelmesen a történelem ítéletét. A dermedt társadalmi sztatikát üres ígéreteivel csak meglazító, de a valóságot egyáltalán nem orvosló handabandázás csak odavezethet, hogy Bánk bán Tiborénak mondott szavait ismételve: „Kirontjuk a korlátokat, le­­zúzzuk az ellenséget, jóbarátot, s amikor célhoz értünk, simi kell csak.“ Matolcsy Mátyásnak is mindennapos fájdalmává vált a magyar helóták sorsa, a mammuth birtokok halálos ölelésében, melyből ki­törni és övéiknek otthont verni nincs egy talpalatnyi az apák testéből röggé omlott földből. De igazi reformakarata nem fúrta bele a miniszteri előszobák­ban való sündörgéssel magát sikeresen összeegyeztető olcsó népieskedés szó­lamaiba, hanem a régi történeti kö­zéposztály nagy hagyományainak rit­kuló hordozójaként tudja, hogy min­den nyomorúságunk ellenére nemzetté vált nép vagyunk és Európához tarto­zunk. A fiatal agrártudós kilépésekor még kijelentette, hogy Gömbös Gyulát to­vábbra is támogatni kívánja minden, a nép érdekét szolgáló ügyében. Önkén­telenül feltolul a kérdés, melyik Göm­bös Gyuláról van szó? Arról-e, akinek programját demosthenesi erőfeszítéssel, mely A koszom s csak a kavicsot hordozza körül , egy k­artel­em­ és tökéletes vagy arról a titkon fülbesü­lünk és meg,, cfenfajta korr' nebb és az '­ előző rend okozó mer Ez a din nek képvis háttá, ho néppel va hordozói Festetics Kaufmr „jobbe megsz, végre nem ifjai tál oi a rej oldali S bár az orszi sőt már merkedők ideje. Nem, az igazi, a csavart reform alkatból meg sohasem hittük a helyes földbi­ akkor is meg ki­melés mennyiség csökkennék, int 1935 november 3. vasárnap f­o­l­y­t­a­t­j­a maradék* és divatáruháza csak Andrássy*ut 6. árusitás a legdivatosabb és legjobb minőségű filléres külföldi szövet-, selyem- és borsog divataidons eltekintve az olcsó áraktól. — a legkényesebb izlésű hölgyek

Next