Magyarság, 1935. december (16. évfolyam, 274-297. szám)
1935-12-01 / 274. szám
A magunk útján írta: Pethő Sándor Létünknek és hatalmi állásunknak a múltban két oszlopa volt. Az egyik a magyar fajnak csodálatraméltó katonai tehetsége, a nagyvilág által is elismert hadigéniuszának eredetisége, önmagából kifejtett harcos virtusa, a másik a nemzeti önkormányzat és az alkotmányos szabadság rendszerén nyugvó politikai életformája. Mindkettőt még az euráziai puszták végtelen térségeiből hozta magával mai hazájába, a vándorlások és a létért való küzdelmek szakadatlan viszontagságain és megpróbáltatásain keresztül Mind a kettőt fenntartotta és megőrizte a vér és a vas századaiban anélkül, hogy akár nemzeti szabadságát kellett volna áldozatul adnia a katonai fegyelem életbevágó törvényéért, akár hadiszervezetének végtelenül hajlékony és mégis marciális szigorú disciplináját lökte volna martalékául egy önérzetes nemzet önkormányzati szabadsága viharainak. Az egykorú külföldiek már a honfoglalás idejében a magyar törzsek élén álló hadnagyok tanácsát ismerik, mint az egész nemzetet érintő kérdések döntő fórumát. Háború és béke kérdésében a törzsek tanácsa döntött, hogy azután a nagy nemzeti vállalkozásban annál tökéletesebben érvényesülhessen a központi katonai és politikai hatalom akarata. Az a magyar szokás, hogy oly élénken és hosszasan megbeszélik és megvitatják a közügyeket, amit egy középkori német történetíró mint egyedülálló esetet emel ki Európában, már megvolt a honfoglalók között is. Ez a finom egyensúly mentette meg a magyarságot az ázsiai mongol és török hordákat járomba törő despotizmus vadságaitól, másrészt pedig az individualizmusnak és a törzsi partikularizmusnak olyan elfajulásaitól, amelyek az államhatalom állandóságának és egyöntetűségének rovására másutt szétforgácsolták és lezüllesztették a nemzeti erők szimultán életműködését. A magyarság mint állam és nemzet mindig akkor emelkedett föl saját értékének magaslatára, mikor ez az ösztönös katonai fegyelemérzéke megtalálta és megtartotta a szerves kapcsolatot alkotmányos nemzeti önkormányzatának teljességével s amikor léte e sajátságos és bensőséges törvényeinek ritmusa, idegen kultur- és politikai eszmétől el nem homályositva és meg nem fertőzve, legerőteljesebben és legtisztábban lüktetett bennünk. Egy nagyon intelligens keletroma császár, Bölcs Leó, nem fogy ki a magyarok hadiművészetének magasztalásából. Majdnem érthetetlennek tűnt föl előtte, hogy a szétszórt, apró és mozgékony ,,töményekre“ és csatarendekre bomlott magyar stratégia a vasfegyelemnek, katonai vezetés előtt való engedelmességnek, a hírszolgáltatás leleményességének, a terep és az ellenfél természetéhez való villámgyors alkalmazkodásnak minő roppant készségét igényelte, az alávetettségnek, a parancs végrehajtásának olyan spontán könnyedségében, majdnem népszerűségében, ami a görög katonai szakértők előtt azért nem volt egészen megfejthetetlen titok, mert tudták a szittya hadviselés mögött feszülő rugót, a szultáni vagy a káni hatalom abszolút korlátlanságát. A magyar dolog azonban mégis nehezen ment a fejükbe. Hiszen ugyanaz a fejedelmi szerző azt állapította meg a magyarságról, hogy ..férfiakban bővelkedő, büszke és szabad ez a nemzet“, amelyet bizánci módra kormányozni éppúgy nem lehet, mint nem lehet a keleti kényurak szeráj-politikájának bazári mintái szerint sem. A magyarnak mindenkor dicsősége lesz, hogy midőn először lép a történelem arcvonalába, legelső fölismerője és ismertetője őt nevezi egyedül szabadnak, eleutherosznak, minden türk, szittya, szláv és germán népek között, akikkel a konstantinápolyi diplomáciának dolga volt. A férfiasság és a szabadság csillagfénye sugárzott homlokáról a volgai lovasnak, aki oly nagy hivatást volt betöltendő Európában s akinek kiválasztottságára és egyedül való személyiségére cézári szemek ismertek rá már az első pillanatban. A magyar olyan politikai és katonai kultúrával jelent meg a Dunamedencében, amely az emberi méltóság és szabadság tekintetében messze elütött a bizantin államnak emberisteneket és orgyilkosaikat megteremtő aljasságaitól, de toronymagasságban állott ama frank és germán kormányzati rendszerek fölött is, amelyek az állami közérdek és a katonai fegyelem eszméjére nézve legfeljebb a klán vagy a Gefolgschaft lépcsőjén vánszorogtak. Ne higyjük, hogy mindez beteges hiúság képzelgése, tömjénezés fajunk régi dicsősége előtt, kevély elbizakodottság, amelynek gyökerei a mások dolgaival szemben elzárkózó, vak és buta magyar globális szemléletből fakadnak, vagy valami olyan turáni, karakán prepotencia, amely az egzotikus népek köldöknézésébe részegülve, fitymálva és irtózva fordul el egy fölényesebb környezetkultúra képeitől és jelenségeitől. Ameddig fajunk e kivételes tulajdonságainak vonalában fejlődtünk, úgyszólván verhetetlenek voltunk az arx animae páncélfalai között. Ha az utánzás démonától elcsábítva, német plundiába öltözködtünk s az idegen hatásokat nem szűrtük át saját mélyebb és igazibb ösztöneink misztikus szűrőjén, akkor lesújtott ránk a balsors, mint a választott népre, amely idegen bálványokat imádott, megtagadva egy igaz Istenét. Amikor elfelejtettük a régi magyar hadakozás fortélyait és more Germanica viseltünk háborút, póruljártunk, sőt majdnem a dögkeselyűk prédájává váltunk, mikor is a mongolok és utóbb a törökök saját fegyvereinkkel nyomtak le bennünket. Amidőn a legremekebb katonai lángelmék egyike, a második Zrínyi, a török áfáimtól való megszabadulásunk lehetőségein tűnődött s szemlét tartott a különböző európai népek hadviselő szokásain, azt a következtetést vonta le, hogy az idegen hadakozás nem való nekünk, hogy „más vidék, más nép, más hadakozás“ és hogy minden nemzetbeliek között egyedül a magyart kivánja mint a török ellen való offenzív védekezésre leginkább alkalmas és leginkább rátermett népet, amelynek csiszolatlan őserejét idegenből vett oktatásokkal akarta kipallérozni, de csak a saját porával köszörülni és fényesíteni, mint a gyémántot. A magyarság nagy középkori birodalma azért omlott össze, mert tündöklő katonai képességeinek az idők és a körülmények-igényelte kifejtése nem tartott lépést a megoldást követelő feladatok roppant sokaságával és sokféleségével s mert a török ellen nem bírt boldogulni a nyugati és középeurópai hadművészet Bölcsődal (Egy régi karácsonyi dallamra) A szép Szűz Mária szent Fiának igy énekelt vala Jézuskának: — Csillagom, mindenem, pirinkó Istenem, aludj, aludjl Aranyvirág vagy és aranymadár, láttodra én szivem repesve jár, édesded fihajtlak, csendesded ringatlak, aludj, aludjl Most vagy még boldog, szép égi gyerek, nem jönnek még érted csúf emberek, csak jók jövének el m angyalkák énekkel, aludj, aludjl Most vagyok én is még boldog anyád, ölemen adok még meleg tanyát, véremmel csititlak, csókommal borutlak, aludj, aludj! De vállamon előbb lesz majd kereszt, lelkembe a bánat ha tőrt ereszt, mert nálam nem maradsz, éntőlem elszakadsz, aludj, aludjl Anyának sorsa is Golgota-hegy, árun bölcső mellől mind oda megy, magzata elrepül, s ő csak sír egyedül, aludj, aludjl Jaj, te is kétszer halsz majd meg nekem: elsőbb, hogy nem lessz már én gyermekem, s aztán hogy ölemen fekszel majd hidegen, aludj, aludj! Vérszinvest lesz a Kálvárián, mindenki szánakszik bús Márián, majd ott is óhajtlak, csendesded ringatlak, aludj, aludj! Lendvai István Régi szombat esték — Elbeszélés — Írta: Komáromi János Szombat este lett megint a fárasztó havasi marsok után ... Alkonyat felé, amikor Meran irányába rég lecsúszott már a nap, legalább félóráig izzott még tündéri pírban a Rosengarten feje. Egyesek, köztük minden föltevés szerint Pisky Zoltán is, a kantinban ültek korsó sör mellett s bizonyára Oláh Dani leendő önkéntes-medikusról beszélgettek, akinek április elsején kellett bevonulnia Pestről és akit szívszakadtan vártunk egytől-egyig. Mert Oláh Daninak az volt a hire a bozeni kettős kaszárnya egyévi önkéntesei között, hogy minden nótát tud a világon s azonfelül nagyszerűen ért a felsőtérbe? Általában az volt a közhit, hogy az öreg, ha belémelegszik egyszer, úgy csattog a hangjával, miként a fülemile. Hát ezért várták oly nehéz szívvel Oláh Danit. De messze volt még az április. Ebben az időtájban alig voltunk túl a karácsonyon néhány héttel. Odakint sípolt a szél s havat kergetett maga előtt és hogy szombat este lett megint, a nehéz gyakorlatok után mély csöndbe süllyedt a kaszárnya. Csak a kantin felől vert el hozzánk eközben egy hazavágyakozó katonadal: Jaj, Istenem, merre van az én hazám, Hol sirat most engem az édesanyám? Úgy tetszett a tompa hangok között is, hogy Roncsik Jenő pajtás viszi a dallamot fejhangon, azaz fisztulában, miközben mélyen morgott hozzá valaki. Csak Rácz Gyuszi testvér lehetett az illető, senki más. Csendbe süllyedt hát a bozeni kaszárnya, miután az őrmester úr is rendbeszedte magát, felhúzta fehér kesztyűjét s a városba ment valamerre. Előbb azonban kiadta a kemény utasítást a daliás Grauss Anton szakaszvezetőnek, aki tisztelegve állt meg előtte. — Szakaszvezető Grauss, azt mondom én magának, csend legyek a kaszárnyában, amig odaleszek ! Mert ha valamelyik gombóckedvelő láger kezdene itt abajgatást, amig nem vagyok idehaza, lesz majd dolga a kardomnak ... S maga elé gondolkozva tette hozzá: — A lapos felével persze ... — Igenis, őrmester úr! — tisztelgett keményen Grauss Anton. Schultze őrmester úr, távozóban, viszszaszólt még: — Tekintettel a szombat estére, a fiúk táncolhatnak a nagyszobában, ez természetes. A harmónika is szólhat, de csak módjával... Minden mahloskáért magát teszem felelőssé, Anton Grauss! — Igenis, őrmester úr! — válaszolt kemény hangon a szakaszvezető. Schultze őrmester úr visszafordult másodszor is és kezével intett a szakaszvezetőnek, ám ezúttal enyhültebb kedélylyel már: — Na, szervusz! S elment a hóviharban. Alighanem a választottjához. Mi ketten a nagyszoba egyik ágyán üldögéltünk ezalatt. Sándor Jóska kenyerespajtásom meg magam. Távoli hazánkról beszélgettünk, nagy kihagyásokkal. Gruber Nándi pajtás csak azért nem volt köztünk, mivel a trienti katonakórházban hevert akkor is, mint szimuláns. Komoly szándéka volt ugyanis Nándinak, hogy most az egyszer kialussza magát... Alaposan! Ültünk az ágyon ketten s kissé nekiszontyolodva váltottunk egy-két szót olyankor. Azon keseregtünk elfacsarodott szivvel, hogy negyedik hónapja állunk már fegyverben, lihegünk a havasokon, ladik-bakkancsainkkal csikorgunk a sziklákon és semmi semmi reménye, hogy október elseje elött hazamehessünk .... Nem volt szabadság senkinek, mivel a Balkánon szakadatlanul zúgtak az ágyak. Alig akadt, magyar fiú Tirolban, akit ne bántottak volna az akkori kemény napok. Hiszen nem volt a sorainkban egy sem talán, aki után egy-egy kislány ne pityergett volna Magyarországon. És míg beszélgettünk volna ketten, hat óra lett észrevétlenül. És pontosan hat órakor megállt a nagyszoba előtt Schranzhofer bundás s olyat tapsolt a tenyerével, hogy visszhangban csattant meg tőle a hosszú-hosszú folyosó: — Meine Herren, singen und tanzen! Erre a tenyércsattintásra özönleni kezdtek mindenfelől. S mind-mind a nagyszoba felé. Jöttek az egyes szobákból a legények. Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér