Magyarság, 1936. február (17. évfolyam, 26-49. szám)

1936-02-01 / 26. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FŐSZERKESZTI: PETHŐ SÁNDOR JOMUS­CATÁRS. AJTAY JÓZSEF BUDAPEST, 1936 FEBRUÁR 1. SZOMBAT_________ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, VL KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZÁM, TELEFON: *27 8­ 90. SZ. (25 MELLÉKÁLLOMÁS) LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129. UTAZÁSI OSZ­TÁLY: IV. KER., ESKÜ­DT 6. TELEFON: *88 8 66. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 28990. XVII ÉVFOLYAM, 26­­44571 SZÁM Egy interpelláció visszhangja Bettn­én István érái nagy beszéde a hitbizományi vitában Kifejezetten ellenzéki felszólalásában indokolta meg, miért fogadja el a javaslatot . Komoly földbirtokpolitikát, gaz­dasági és pénzügyi programot követelt és állást foglalt az erőszakos földosztással szemben kaptuk a következő levelet: Azzal kellene megkezdenem soraimat, amivel a védőbeszédek mintapéldája kez­dődik: „Félve szólamlok meg, tekintetes törvényszék . . mert valóban félve írok, tekintetes Szerkesztőség, e lap ha­sábjain; ugyanis, mint aktív tisztviselő­nek itt megjelenő soraimat kétségtelenül nem vennék az illetékesek lojális csele tetteinek. E szavakba öntött gondolatai­mat pedig nem tekintenék a gerinces ma­gyar tisztviselő megnyilatkozásának, ha­nem olyan tettnek, amely magában fog­lalja annak az „egyéb kellékek hiányá­nak“ minden ismérvét, mely az 1934. évi I. törvénycikkben foglaltak szerint ele­gendő ok volna nyugdíjaztatásomra. Ne vegye tehát rossz néven, tisztelt Szer­kesztő úr, és főleg gyávaságnak, hogy a levél alá nem irom a nevemet s ez által az önmagam részéről is szégyeneit té­­nyemmel a közéleti színvonal sülyeszté­­séhez hozzájárulok. Mentségem azonban az, hogy germekeim vannak, akiknek neveltetését viszont a tényleges állapot­ban magasabb illetmények megtartásával lehet csak teljesítenem, azonban e sorok kikivánkoznak belőlem s nem bízok to­vább „Maushalten und weiter dienen“ E bevezetés után azt hihetné, Szer­kesztő úr, hogy valami nagy, szenzációs hivatali vagy politikai leleplezést óhajtok közölni. Nem, sajnos, nekem még nem lehetnek s ezért nincsenek is ilyen kö­zölnivalóim, a politikai jutalm­ s hiva­tali állások betöltésének fojtón füstölgő boszorkánykonyháján még kukta sem vagyok, de a jelen időkben szakács sem óhajtok lenni. Nem indított semmi más e sorok meg­írására, mint az, hogy egy képvise­lőnknek az állami közigazgatás sanyarú sorsú s velem hasonló gondolkozása sok ezer helótája nevében — szóbeli megbí­zás nélkül ugyan, de az érzelmi közös­ség és a nem nyilvánítható azonos gon­dolatok telepati­kus megérzése alapján — köszönetet mondjak azért az interpellá­cióért, amelyben a képviselő a magyar közélet szomorú tüneteit hozta nyilvá­nosság elé, csokorba kötve vadhajtásai­nak mérgező illatú és hatású virágait s amiért átnyújtotta azt a miniszterelnök­nek a mérges hajtások és virágok lemet­szése végett. Oly szomorú korképet mutatott be ugyanis Sulyok Dezső képviselő a par­lament színe előtt, amit — ismerve őt, hogy nem szokott nagyhangú frázisokat dobálózni — igaznak kell tekintenünk, s ezért beszédének olvasásakor didergő re­megés futott végig sokezer tisztviselő idegrendszerén s a „mi lesz holnap?“ kérdése sokezer függetlenségét vesztett tisztviselő szivén vibrált keresztül. S amint Sulyok Dezső képviselő teljes tárgyilagossággal elmondta keserű s tor­kot szorongató igazságokkal teli, valamint döbbenetes mélységet föltáró beszédét, a miniszterelnök felelt ugyan rá rögtön, de úgy, hogy abból az érzett ki, hogy az interpelláló által elmondottakat, mint aggodalmakat, túlzottaknak tartja. „Utálok minden szervilis embert“ — mondta a miniszterelnök válaszában, s amikor ezt hallottam, valahogy az az ér­zésem támadt, és őszinte sajnálattal kel­lett arra gondolnom, hogy mennyi, de mennyi embert utálhat már a jelenben is a miniszterelnök, aki talán még a le­vesét is utálattal kanalazza a benne föl­gyülemlett tengernyi utálat miatt. Mert azzal a kijelentéssel, hogy minden szer­vilis embert utál, már önmaga elismerte, hogy ez az emberfajta létezik s utálatá­nak alanyai máris vannak. Itt tehát csak arról lehet beszélni, hogy melyik az a fok, amelyen túl a szolgálatkészség alá­zatossága vagy az alázatosság szolgálat­­készsége szervitizmussá fajult. Ezeket a fokokat pedig akkor fogja tudni valójá­ban lemérni a miniszterelnök lelki szög­mérőjével, ha a „következő választásnál már nem lesz hatalmon“. Akkor fogja meglátni, hogy kik voltak igaz barátai s kik voltak hatalmának szervilisei, s meg vagyunk győződve a szervilis embe­rek iránti utálatának nyilvánítása után, hogy ekkor az igazán megismert s meg­utált emberekkel nem is fog kezet fogni Várjon fognak-e majd akkor hozzáfura­kodni szolgálataik alázatos fölajánlásá­val a saját maguk érdekeinek tudatos ápolói, kitartanak-e mellette majd az ál­lampénzen fenntartott sajtó orgánumai­nak irányítói s általában mindazok, aki­ket ma ismer támogatóinak? Hess, hess, te csúnya képe a jövőnek, kár széthaj­tani a jövendő repkényét s a jelenlegi szervilisek utálatát még nagyobb — szinte lelkileg kibírhatatlan — utálattá fokozni, mikor a jövő még oly messzinek látszik, mint a magyar közéleti sivatag csalóka délibábja. A jövőnek előlibbenő képét tehát elta­karva, próbáljuk meg meghatározni a szervilisség mivoltát Egy esztétikus a szép fogalmát úgy határozta meg, amint azt mindnyájan tudjuk, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. E meghatáro­zási alapelgondolásból kiindulva, azt hi­szem, nem járok az igazságtól messze, ha a szervilis embert úgy gondolom meg­határozná, hogy ez az, akinek érdekből minden tetszik, amit a fölöttese tesz és mond, mindaddig, aadig érdekük úgy kí­vánja. E meghatározás után kijelenthetjük, hogy a szervilis emberek valóban utálni­­­valók. De hát a szervilizmusnak is van két faja. Az egyik, ami tudat alatti­­ megalkuvással párosul, a másik pedig az, amelyik tudatos és pózzal megjátszott. Ez az utóbbi a veszedelmes fajta, mert ez előtt nem szent semmi, sem a barát­ság, sem a közérdek, minden csak az önérdek és az öncél. Ezekre nem lesz ja­vító hatása Sulyok Dezső interpelláció­jának — amely a közéleti erkölcsökre csak jótékonyan és nem mérgezőleg hat­hat —, mert ezeknek gondolkozás és lelki sodomását csak egy csoda változ­tathatja át. Magyar tisztviselőtársaim, legyetek a NÉP pártján, vagy az ellenkező párto­kon, de olvassátok el mindnyájan Sulyok Dezsőnek a közéleti szinvonal süllyedésé­ről elmondott interpellációját s olvassátok el a miniszterelnök válaszát is. Tárgyal­játok meg önmagátokkal, hogy a szervi­­lizmus felketekben nem vert-e gyökeret? S ha tárgyilagossággal egyikőtök is úgy . A rendkívül tehetségű ember egyik legbiz­tosabb ismertetőjele, hogy mindig felül tudja múlni önmagát. Csakis ennek az emberfajtá­nak adatott meg, hogy ereje és értékei az életnek jó és rossz fordulóin egyaránt növe­kednek és éppen olyankor bontakoznak ki lenyűgöző teljességben, amikor közönséges lelkek ezt a legkevésbé várnák. A magyar parlament ennek a rendkívüli tüneménynek lehetett tanúja pénteken délután négytől hatig, Bethlen István gróf beszédének száz­húsz percében és ezeknek a perceknek min­den pillanatában. Ha szabad ezt mondani egy államférfira, akinek nagyságát hosszú évek óta senki sem vitathatja, pénteken délután egy megnöveke­dett Bethlen István gróffal találták magukat szemben a magyar törvényhozók és mind­azok, akik ezt a beszédet hallhatták egy Bethlen István gróffal, aki mögött ma lát­szólag — ismételjük látszólag — nem áll párt, de akinek magas autoritása ezen a par­lamenti ülésen a magyar jelen szempontjá­ból végleg megpecsételődött. Ennek az auto­ritásnak nincsen a világon semmire sem szük­sége és nem változtathat rajta a világon semmi, mert a személyiség erejéből fakad és mint ilyen megföllebbezhetetlen. Bethlen István grófnak felszólalásával nemcsak a ba­rátainál, vagy az elfogulatlan hallgatónál volt sikere, hanem az ellenségeinél is; a szo­cialisták éppen olyan megbabonázott csend­ben hallgatták, mint Marton Béláék, a nem­zeti szocialista Festetics Sándor gróf éppen úgy a legmagasabb politikai iskolázottság­nak kijáró tisztelettel, mint a demokrata Fábián Béla. Bethlen István sok vihar közép­pontjában állott már, de most olyan csú­csokra jutott fel, ahonnan, anélkül, hogy észrevette volna és anélkül talán, hogy ezt ambicionálná, sikerült megteremtenie a ma­gyar parlamentben a nemzeti egységet, amely úgy tetszik, csak az igazi érték, csak a nagy politikát formáló erő sugárzásában tud össze­olvadni. Bethlen István birtokpolitikai elgondolá­sait végighallgatták a karzaton Esterházy herceg, Bethlen Pál gróf, Szontagh Jenő, Tarányi Ferenc és Ripka Ferenc felsőházi tagok és sokan bejöttek a Házba egykori egységespárti képviselők is, a régi Bethlen­­gárdából. Bethlen István gróf beszédének politikai bevezetésében kijelentette, hogy nem a kor­mány iránti politikai bizalom az oka, ha a találná, hogy igen, ennek még a gyöke­reit is húzzátok ki lelketekből, hogy ne utáltassatok ezekben a nehéz időkben, amikor a magyarnak a magyart nem utálni kell, hanem érdek nélkül segíteni kötelessége, mert aki ezt nem teszi, abban nem lehet magyar érzés. Soraim közléséért Szerkesztő úrnak köszönetét mondva, vagyok híve: egy, a szervi­lizmust utáló tisztviselő hitbizományi javaslatot megszavazza, ha­nem az, hogy a javaslatot még ő maga kés­­zítette elő. A kormány, amikor ezt a javas­latot előterjeszti, híven követi az utasításo­kat, amelyeket annak idején én adtam, —­­mondta Bethlen. De rögtön szellemesen rá­mutatott arra, hogy a Gömbös-kormány ál­tal hozott formában a hitbizományi reform, fából vaskarika, mert ugyanakkor, amikor reformot hirdet, gondoskodik arról, hogy a reformok hosszú évtizedekre ne valósulhas­sanak meg. A rövid és mesteri politikai bevezetés után azonban Bethlen István gróf egységes, történelmi távlatú és jövőt formáló birtok­politikai elgondolást ad, amely szervesen igyekszik megoldani a magyarság legnehe­zebb gazdasági problémáit. Most itt valóban „István"gazda“ beszél és ez a régi név egy­szerre mélyebb jelentőséget kap. A NEP-képviselők úgy figyelnek, hogy majd kiesnek a padból. Egy-egy bethleni megállapítás után sűrűn hangzik fel a taps, éppen a tömött NEP-sorokból. Annyira egyek a helyeslésben, annyira lenyűgöződnek a módszeres gondolkodó fő nagyszerű meg­nyilvánulása előtt, hogy végre Friedrich Ist­ván megtöri ezt a varázst és átkiált a kor­mánypártnak: — Bethlen visszamegy , miniszterelnöknek és minden rendben van! Friedrich István nem kap választ. Egyet­len tiltakozó szó ebben a hangulatban ne­vetséges volna. A reformifjaknak, akik egy­kor az „inkei hordót“ emlegették, most tor­kukra fagy még a lélegzetük is. Marton Béla sápadtan tapsol, a viharsarok tapsol, Mecsér mokány bajuszkáját rágja. Mit tegyen, ő is tapsol. Amikor Bethlen kivonul a folyosóra, tel­jes nagyságban bontakozik ki sikere. Az egységes párt egykori vezére londoni útja után találkozott ilyen egyhangú, minden ellenvéleményt elsöprő sikerrel. A folyosón Bethlen István grófot ismét hatalmas ud­var veszi körül. Többen átjönnek a NEP- képviselők közül és a független ellenzéki képviselők sorából Sigray Antal gróf beszél­getés közben megemlíti Bethlen Istvánnak, hogy beszédét még Marton Béláék és Me­­csérék is tapsokkal fogadták. Bethlen fanya­rul megjegyzi: — Ezekre a tapsokra nem reflektálok. Egy NEP-honatya elmondja, hogy amikor Bethlen István beszéde után a többségi párt kitódult a folyosókra, a nemzeti egység egyik oszlopa odafordult Marton Bélához. s Ára 16 fillér

Next