Magyarság, 1936. március (17. évfolyam, 51-75. szám)
1936-03-01 / 51. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁMÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL., VASÁRNAP 12 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 80 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1936 MÁRCIUS 1, VASÁRNAP FIJSZERKESZTŐ: Pethő Sándor! FŐMUNKATÁRS» AJTAY JÓZSEF SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL! VL KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZÁM. TELEFON: •27-899. SZ. (25 MELLÉKÁLLOMÁS) LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129. UTAZÁSI OSZTÁLY, IV. KER., ESKI UT «. TELEFON: *88-8 80. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 28990. XVII ÉVFOLYAM, 51 (4482) SZÁM A szép Meluzina írta: Pethő Sándor Néhány nap, és itt a nagy nemzeti jubileum, a NEP-rendszer és a reformkormány megszületésének első évfordulója. Nem tudjuk, hogy országos ünnepségek harsonái hirdetni fogják-e az új millenárium kezdetét, vagy csak szerény házijubileum keretében cserélik ki egymás között a bókok és az üdvözlések ünnepi csokrait, megállva egy pillanatra a két korszakot elválasztó határkőnél s lefeszítve a nemzeti munkára felajzott idegeket és ciklopszi izmokat, amelyek egy esztendő óta a pihenőben energia tettrekészsége, alkotó láza, megállíthatatlan lendülete következtében állandó fortissimóban rezegnek. Lesznek-e vájjon szárnyaló pohárköszöntők, a felmagasztosultság gőgjében megdicsőült önapotheózisok, alkalmilag rendezett mennybemenetelek, narcisszusi elragadtatások, hódolati áldozatok a vezéri dicsőség oltárán? Folytatódik-e még a nagy farsang, a nagy hűhó semmiért, a reklám csörömpölése, az egy esztendős hejehuja, a nagy szólamoknak és a kicsiny cselekedeteknek az a politikai tivornyája, amelyben a NEP-rendszerbeli halandó teljesen elveszítette arány- és távlatérzékét, sőt hovatovább elveszíti minden realitási fogékonyságát, a pukkanó frázisok és bombasztok pezsgőfröccsében, a felhőkarcoló ígéretek gőztorlatagai közepette, a délibábkergetés izzadt hajrájában, a megalomaniákus honboldogításnak érdem forrásokat fakasztó látomásaiban, a népünnepély tűzijátékok kezdetleges pirotechnikai mutatványai között? II. Az idők tanúja, cette posterité contemporaine — mint Lemaitre mondta — hidegen, igazán, minden rosszmájúság nélkül, csak a tények és az eredmények kevéske csapadékának és a szó- és ígéretfelhőhegyek viszonyának tárgyilagos vizsgálatára szorítkozva, szintén megáll e jubileumi határkőnél, hogy felállítsa a NEP-rendszer mérlegét. Nincs szüksége messzelátóra, hogy kóválygásában kövesse a NEP üstökösét és a zegzugos pályája mögött húzódó hosszú fénycsíkot s mindazoknak az apró csillagképeknek vonalát, amelyek az üstökös uszályában élik mondvacsinált fényüknek mozzanatnyi életét. De nincs szüksége górcsőre sem, hogy fölfedezze az egy év előtt még az ifjúság virágjában tündöklő NEP-szépség siralmas hervadását: a kísérteties metamorfózist, amely fonnyadt, ráncos banyává rémítette az ifjú hajadont s amely a szép Meluzina sellőből nagy tengeri cápát varázsolt egy esztendő leforgása alatt. Csak józan, tiszta szemmérték kell hozzá, hogy az ember túlzások és torzítások nélkül azt lássa, ami, hogy észrevegye és megállapítsa: ez a rendszer olyan öröklött betegséggel, olyan eredendő hibával jött a világra, hogy születése pillanatában magával hozta rohamos sorvadásának karcskáját is. A rendszer atyja a mohó hatalomvágy volt, a félig kimondott és félig letagadott totalitás gondolat. Anyja pedig az egész magyar közéletet átpácoló őszinteséghiány, erkölcsi ellentmondás, kétértelműség. Egy évvel ezelőtt az mondatott: az imént megkötött paktumot azért kellett fölrúgni, mert Bethlen István gróf eltűrhetetlen gyámkodása nem engedte törvénybe iktatni a becsületes, titkos választójogot, hogy a régi kormánypárt megalapítója keresztbefeküdt az új millenniumot jelentő reformok útján, hogy" Józsuaként meg akarta állítani a Napot, sőt a NEP-et, s mint a régi világ omlásából ittfelejtett erratikus szikla, megkövült a rohanósodró reformfolyam medrében, következésképp nem volt fontosabb és sürgősebb teendő, mint elhárítani és félreállítani őt a „történelmi fejlődés“ logikai és lélektani vonaláról. A felülről mesterien irányított propaganda fertőző hatása alatt a közvéleményt valóságos reformláz rázta ki. S ha az összehasonlítás nem is ütött ki éppen az új reformkorszak embereinek javára, mégis sok tisztaszándékú és jóakaratú ember is elhitte egy darabig, hogy az új márciusi nemzedék, a feladatok és az események csodatevő hatásai alatt nem lesz majd méltatlan a negyvennyolc márciusának ifjú héroszaihoz, hogy türelemmel és jóindulattal kell megvárni a must forrását, vájjon homoki lőre lesz-e belőle, vagy tokaji nedű? Hogy ilyen pszichotikus elemek nagy szerepet játszottak a NEP-többség megszületésében, azt tagadni nem lehet. Régi és új kormánylapok egymással nemes versenyre kelve, bizonyították, hogy egy új nemzeti keresztény front van kialakulóban Gömbös Gyula vezetése s Eckhardt Tibor és Wolff Károly részvétele mellett s erre a frontra az a roppant feladat vár, hogy likvidálja a régi Magyarország szociális és gazdasági elérültségeit és hogy egyidejűleg az óvilág lebontásával, hozzáfogjon az új világ megteremtéséhez. Mit számít ilyen gigászi vállalkozásnál az a kicsiny származási folt, amin az elaggott politikai morál prédikátorai váltig sopánkodtak és dörmögtek, hogy tudniillik mégse lett volna szabad a likvidációs vásárra dobni az adott szó érvényét is,hogy a magyar Giovinezza talán sok mindenen túlteheti magát nagy célok érdekében, csak egyen nem: azon, hogy az ígéretnek, az adott szónak és a megkötött megállapodásnak kevesebb hitele és becsülete legyen, mint volt a régi rendszer elhantott nekropoliszaiban. Magának a vezért tekintélynek bélyege ütötte rá az új világnak erre az erkölcsi arculatára, hogy a „legnagyobb flegmával“ teszi félre ígéreteit, ha az ország érdeke úgy kívánja. Mikor végül fölbontotta azt a másik paktumot is, amelyet a kisgazdapárttal kötött, hogy végül első miniszterelnöki programbeszédének legünnepélyesebb fogadalmát, a lélektiprásnak elutasítását is megszegje, rászabadította az országra a legaggálytalanabb és legkíméletlenebb választási tatárjárás gerincropogtató és hordatörő gépezetének áldásdús tevékenységét. Soha még alkotmányos többség fölött nem mondtak krutálisabb ítéletet, mint ahogy a közigazgatási bíróság pártatlan vegyelemző módszerei földerítették a NEP-rendszer mandátumainak sötét származási hibáit s mint ahogy a politikai szenvedélyektől ment magas fórum pálcát tört az uj világ genezisének gyászos titkai fölött. De nem hunyhatunk szemet az évek óta sürgőseknek hirdetett alkotmányjogi javaslatok hirtelen elhalasztása fölött sem. Ma annak a Gömbös Gyulának nem fontos és nem sürgős a kormányzói jogkör kiterjesztése, aki e tervével végigpropagálta az országot. A felsőház és a választójog reformját pedig a kenyérpolitika csáldalának recitativója mellett csúsztatta le a tevékenységi naptár végpontjára. Mind e tények és jelenségek megállapítása némi fogalmat adhat arról, hogy mivé lett az adott szó és a kitrombitált program gyakorlati értéke a NEP-politikában egy esztendő alatt. III. Minden hatalom, amely diktatúrára tör, amely „depolitizálni“ akarja a közvéleményt, amely fogadkozásainak és igé»»»■LW—I—IIHIIIIIIHIMIMI I .......—— Éjszaka Szegeden a défi Tisza partján kószál valaki. Derengő hold ezüstjén, némaárván eltűnődik egy komor, ócska bárkán, hol búját harmonikán sírja ki valami ábrándos halászlegény. Át-átsóhajtoz olykor Újszegedre, hol egykor neki lángolt rózsák ezre, majd megpihen Stefánia ligetén, hol Dankó Pista halkan hegedül magyarok fehér király asszonyának. Majd azon rágja csöndes bánat, hogy nem jó cimbora a Kass felül, immár Tömörkény ur is elmaradt, nem hívja poharazni az ivóba, hol szép a csaplárosné, vad a nóta, s magyar gond felhoz piros poharat. Hogy elborong a holdas éjen át, megébred benne holt idők Szegedje. Ó, nincs is mód, hogy valaha feledje a fanyarédes napok tűnt sorát, mert fényt és árnyat habzsolt vadmohón s úgy látta dél és est és cigányhajnal, beszélve minden ódon kapualjjal, merengve tornyon s lomhavén folyón, dörgő Kossuth s Béla András barát szobra körül órákat őgyelegve. S mikor Erdélyi bomlott primáskedve fölzaklatta a húrok viharát, sziveszakadtan érzé, milyen fiatal, s édesborzongva csillagot betűzött: jövője szép lesz-e, vagy átokozott, és mit hoz majd a Lány, a Hir, a Dal? A dús idők, neve nincs mélabú nagy napjai, mindennél boldogabbak, minek csak egyszer, jaj egyszer adattuk. Minden zug drága, mely róluk tanú. A vándor szeme könnyel megragyog, s megáldja mind, ki ott csak eztán jár még ifjúi szívvel. És ez áldó árnyék, e hazajáró lélek én vagyok. Lendvai István Ára a A banda becsülete Irta: Dabolczi Fekete Lászlóné. — Elbeszélés. — A vasút mentén sínek alól vágták csákánnyal a kavicsot, hogy korhadt gerendák helyébe újat tehessenek. Köhögés vonatok jártak a hegyek között. Ismerős utasok kiáltoztak le róla s a mozdony vezető menetközben adogatta le a pintes üvegekbe mért vörösbort, amit a városban vett nekik. Kellett is, mert hűvös szél vágott a nyitott völgy felől, mindig jobban közeledtek a szeles kátai magaslat felé. Ott húzott aztán istenigazában. Heten voltak. Kutas volt a vezető s rajta kívül volt még két élemedettebb ember. A többi suttyó, alighogy elrúgta az ismétlőt. De azért nagyon értették a szót, jobban, mint a vének, akiket hallgatásra tanított már az idő. Az idő, amelyik olyan, mint a vadállat, ráles az emberre s ha vidámkodásig talál valaki elfeledkezni magáról, akkor egyszerre rámordul. Rá az! így vallja Szitás Istók a túlsó oldalon. A háta felőliért nyers nevetése felel rá. — Az idő-e? Talán fél tőle? Szóládi Andris legény rikkantott s úgy vágta csákányát a sin föllé, hogy mikor félrecsapódva levágott és összeesett a két vas ereje, szikra dobódott fel. — Na, bolond, na, kicsorbul a szerszámod — intette Kutas. A legény lenyelt valamit, aztán a hüvelykujján megpróbálta a csákány élét. Semmi baj sem volt. Állta az az ütést, ha vashoz koccant is, mint Szóládi, meg az idő, mikor fergetegesen egymásnak fordulnak. Szikrát dob az a találkozás is. Egyik sem enged. S a többi négy sem, aki vele van. Délben külön ültek a tarisznyák mellé. Káta felől a négy, a hegynek, védettebb pihenőben a három. A hegyalattiakon dolmány is volt, meg kalap. Káta felől lobogós halakat, meg nyitott melleket fogott a szél. Hiába beszéltek nekik, csak azért is. — Megálltatok, jártok még ti is erre bekecsben — mondta Balog. — Hogy mink? Kurjongattak, nevettek, lányokról beszélgettek. Nagy falatokban nyelték a szalonnát, meg kenyeret. Egyedül a zömök Finta keze csúszott mélyre a tarisznyában, onnan törölgette a puszta kenyeret, ami fekete is volt, meg savanyú is, de azért kenyér volt, ha el is kellett takarni a bámulás elől. Kutas leszelt egy jó darab húsfélét, átintette a legényt. — Eholé, Finta öcsém, sok nekem, te talán megbirsz vele. A többi kákabély hozzád... A három fiatal is arra kapta tekintetét, mintha beléjük ütött volna valami. Egyik zöldpaprikát fogott ki a tarisznyából, a másik pogácsát, a harmadik kulacsot nyújtott neki. — Ne, Finta, csak bírjad! Finta arca piros lett, elfordult a társaitól. Átballagott a hegy alá az öregekhez. Leült melléjük, azoktól vette el a zöldpaprikát, kenyeret, kulacsot. A másikaik ellenségesen nézték, veszekedni akartak vele. Rákiáltották a nincstelenségét. Kutas rájuk szólt: — Hallgassatok, Finta ezután a mi oldalunkon dolgozik, azért ette a mi falatunkat. Ti ott megbirtok hárman is, hiszen hencegésre marad mindig erőtök. Most ki vele! Nekünk kell a Finta ereje... segítségnek. Balog, Szitás nyitásra álló száját befogta Kutasnak egy intése. — Majd nemsokára ti is erre jöttök, mint Finta Gergő .... Mert lesz miért... — Dologba lehet, de másba nem — gőgösködött Szóládi. — Másba, fiam, egészen másba — mondta csendesen Kutas. — Ki ezért, ki azért, de itt lesztek, ismerlek benneteket. Csaknem húsz esztendeje járom a vasút mentét, láttam én már ezen az útón sok ilyen legényt, mint ti vagytok ... Menet mind ilyen volt. Hanem visszafelé! ... Lehajtotta fejét, legyintett. — Igaz-e, sógor? Mind a két idősebb társ rábiccentett. — Olyanok vagytok, mint a kabócák, ugrál a kedvetek. — Teheti — kakaskodott át Szóládi képes melléklettel együtt 32 fillér