Magyarság, 1936. június (17. évfolyam, 126-147. szám)

1936-06-03 / 126. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: 1ésmmrisi FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL*, VASÁRNAP 82 FILL, AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP PETHŐ SÁNDOR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATALI VL KERÜLET, ARADI­ UTCA 8. SZÁM. TELEFON« •27-8-90. SZ. (25 MELLÉKÁLLOMÁS). LEVÉLCÍM: BUDAPEST 02. POSTAFIÓK 129. UTAZÁSI OSZ­TÁLY» IV. KER. ESKÜ-UT 8. TELEFON« »88-8­6«. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA« 28990. BUDAPEST, 1936. JUNIUS 3. SZERDA XVII. ÉVFOLYAM, 126 (4557) SZÁM A román Hamlet írta: Spectator Kolozsvár, junius hó Nem újság a magyar olvasóközönség­nél, hogy Maniu Gyulát most szerényen és óvatosan ünnepük képviselői pálya­futásának harmincadik évfordulója so­rán. Az ünneplés nemcsak az ünnepelt hi­deg és tartózkodó természete miatt sze­rény és óvatos, hanem súlyosabb okokból is: mindenekelőtt a közéleti balvégzete hat és hogy ez a parlamenti múlt a ma­gyar képviselőházban kezdődött, itt ko­­vácsolódott véglegessé. Mind a két körül­mény súlyos bírálatra és harcra vezetett ellene. Az utóbbi években Maniu Gyula súlyos ellentétbe került a koronával és most ismételten fájdalmas küzdelme van saját pártjával is. A magyar képviselő­házban járt politikai iskoláját pedig már kezdettől fogva, mikor az egyesülés után hamar szabadult az ó-királyságbeli pó­rázról, állandóan szemére vetették ellen­ségei, sőt a színfalak mögött új párthivei hasonlóképp: gyakran küldték vagy kí­vánták a törvényhozás és a sajtó hangjai vissza Budapestre, amelynek nevelő szel­lemét állítólag nem tudja sem titkolni, sem feledni. A magyar bélyeget csak ma­­gyargyűlölködéssel moshatná le. Érthető, ho­­gy Maniu jubileuma sajátszerű ün­neplés: főleg a kisebbségi és külföldi la­pok emlékeznek meg róla, melyek érde­kes módon alakjának nagyítása és jelle­mének kivilágítása körül döntő szerepet játszottak. A tárgyilagos román közvéle­mény ugyanis nem értékeli különösen nagyra Maniut. Inkább különlegesnek, titokzatosnak és makacsnak nézi, a tiszta jellem pedig, melyet a Deák Ferenc-i minta szerint — igaz, hogy az államfér­fi a súly és az emberi bölcsesség nélkül — a magyar kisebbségi közvélemény fe­dezett föl benne, itt nem valami méltá­nyolt dolog, különben is a Skoda-perben való szereplése és a mögötte álló rokon­ság felé fecskendezett mesterséges mocsok folytán óhatatlanul beszennyeződött. Az ünnepély legérdekesebb részlete aligha­nem a Maniu-rokonság lapja, a kolozs­vári Romania-Noua kiadásában megje­lenő emlékkönyv lesz, amelynek legna­gyobb és legérdekesebb fejezetei között elsősorban magyar vonatkozásúak sze­repelnek, amelyek aligha hatják meg már a tősgyökeres románokat, így a ma­gyar törvényhozásban folytatott harcá­nak történelme, a Tisza—Man­u-tárgya­­lások beható részletezése, a magyaror­szági román nemzeti párt viszonya Fe­renc Ferdinándhoz és a monarchia nem­zetiségeihez, Maniu és Jászi aradi tár­gyalásai, amely megelőzte az erdélyi ro­mánság 1918 december 1-én lezajlott gyu­lafehérvári egyesítő nemzetgyűlését. Természetesen az erdélyi magyar ki­sebbség e zajtalan Maniu-ünneplés idején is fölsorakoztatja fájdalmas csalódásait, amelyek épp a hős múltja és jelleme miatt különösen hökkentők. Szemére ve­tik, hogy a híres gyulafehérvári határo­zatok elutasítását az egyesülés tényén kí­vül nem tudta megakadályozni és nem is harcolt érdekükben különösebb kedv­teléssel. Hiszen már a kezdet kezdetén bizonyítékát adta gyöngeségének, amikor Erdély ideiglenes önkormányzatának ál­talános óhajtását az életrevaló és mesz­­szirelátó Vajda ellenzése miatt elejtette s nem tudott egyebet kicsikarni, mint hogy néhány hónapig az egyesülés műszaki kérdéseinek lebonyolítására súlytalan, szintelen, szagtalan nagyszebeni kor­mányzótanácsot megalakíthassa. A ma­gyar kisebbségi közvélemény jogosan föl­hánytorgatja, hogy amikor Maniu a ro­mán törvényhozás ellenzéki padjain ült, ahol hatalma és tekintélye egyre fokozó­dott a Bratianak és a­ szabadelvűek min­den gáncsolása ellenére is, a bukaresti társadalomtudományi társaságban fölol­vasott kisebbségi tanulmányával, mely a külföldre is kihatott, előző nemzetiségi hitvalását jórészben megtizedelte s ezzel a mi ügyünknek mérhetetlen veszteséget okozott. Ámbár amit fönntartott, elégsé­ges lett volna egyelőre, ha 1928-ban meg­valósítja, mikor végre kormányra került. De a mámor első pillanataiban, amidőn rajongó tömegek és az elismerő külföld erkölcsi erejére, mi több, dús kölcsöneire támaszkodva, az igazán szenvedő kisebb­ségek felé, tetszés szerint, akár merész politikát is kezdeményezhetett volna, el­árulta kelletlenségét. Mikor a németek­kel és zsidókkal választási kartell kötött, csípős és méltatlan taktikával elutasított minket és a többieket. A mézes szavakat megtalálta ugyan később is és a tévesztő módszert is megtalálta könnyen. Nemcsak a párt demokráciájából és szabadelvűsé­­géből folyó általános érvényű elvek sza­vait és az eltörölt kivételes rendelkezések után a szabadabb mozgást mindenkinek engedélyező módszert, hanem ismételten és szilárdan megígérte a kisebbségi kó­dexet, főleg amikor az új közigazgatási törvény idején a kisebbségi nyelvhaszná­lat rendezését elodázta, pedig ezt az e-szabadelvűek előzőleg legalább egyez­ményes alapon engedélyezték, viszont a kisebbségi kódex halogatása céljából 1930-ban fölállította Pop Ghita belügyi alminiszter vezetésével a kisebbségi kér­dést tanulmányozó hivatalt, az Officiul de studii minoritare-t, mintha az erdélyi románoknak még szükségük lett volna valami tanulmányra. Egyetlen sovány vigasszal szolgált: amikor megvált a hatalomtól, kisajátí­totta erdélyi magyar testvéreitől a dunai mithosz eszméjét és ő is kezdte hirdetni az egykori osztrák-magyar monarchia va­lamely pótlékát népi és gazdasági föde­­rálás alakjában és híveinek állítása sze­rint ő sugallta volna ennek első nyugati formáját, a Tardieu-tervet is. Azonban őszintén be kell vallanunk, hogy a nume­rus valachicus, a Tatarescu-féle nemzeti munkavédelem s az újjáébredt vasgár­dista, valamint Cuza—Goga-féle horog­keresztes és fasiszta mozgalmak ellenére is a magyar kisebbség még mindig bízik Maniu lelkiismeretének fölébredésében, hibáinak jóvátételében. Pártja meleg ki­sebbségvédelmi kijelentéseit mostanság, amelyek nemcsak a parasztállam és „in­tegrál demokrácia“ munkatervéből foly­nak, hanem a jobboldaliak ellen való ér­dekből is kecsegtetőnek és valószínűnek érzi. Mintha nem félne újabb csalatkozás­­tól és több reménye lenne, hogy a nem­zeti parasztpárt politikai bölcselete törté­nelmibbé vált. Pedig nyilvánvaló, hogy Maniu, miután a mi ügyünket engedte csúszni a lejtőn, most a legsúlyosabb válságba sodorja pártját, inkább mint valaha, ismételt le­mondásai s visszatérései során. Emlékez­nek a Vadkacsa egyik hősére, aki az, igazság hóbortos szeretetével mindenkit bajba visz? Köztudomású, hogy Maniu a király magánélete és alkotmányos föl­fogása következtében szívós és makacs ellenzéki magatartást folytat fölfelé, az uralkodói hűség sérelme nélkül és tiszta haraggal utasítva el az ellenségek vádját, hogy köztársaságra tör. Hiába minden kísérlet kiengesztelésére. Könyörtelen. Ezért mond le másodszor is a hatalom­ról, ezért mond le a pártvezérségről, ezért lesz belőle minduntalan „badacsonyi re­mete“. Ellenségei röpiratokkal, Skoda­­gyalázattal, udvari ármányokkal üldözik. Hiába. Hívei minduntalan visszahívják. És minden visszahívás fokozza pártjának balvégzetét, mely a Maniu sors- és jellem­­tragédiájának egészben való átvétele le­het idővel: szent és szép terméketlenség. Ez a magatartása okozta, hogy Vajda, előbb fölbontván negyvenéves barátságu­kat, egyedül vállalkozott az udvari poli­tika szolgálatára, majd erőre kapatta csöndesen a szélsőjobboldali vasgárdát, aztán előidézte az ó-szabadelvűek nyereg­­bejutását bukásával, akik pedig a királyt egykor eltávolították és visszatérése után is jóideig gáncsolták, most görcsösen le­gyökerezve a hatalomba, immár három éve a kisebbségek legsötétebb korszakát létesítik és polgárháborús helyzetet ala­kítanak. Ez a magatartás az oka, hogy Vajda a nemzeti parasztpárt intézőbizott­­ságába 1935 február 4-én fölvetette a nu­merus valachicus kérdését, amelyről tudta, hogy az ő kizárását s a párt egy részének a kilépését fogja okozni. És ez a magatartás volt az oka, hogy az új pártvezér, Mihalache, aki a legtisztáb­ban képviseli a paraszt-demokráciát s aki hűséggel szolgálta mindig Maniut, most kényszerű ellentétbe került vele, mert mint gyakorlati politikus, szeretné meg­szabadítani az országot a pusztító „Tata­­rescu-járástól“ és eszméi megvalósításáért pártját végre kormányra juttatni. De Ma­niu semlegessége és némasága nélkül ez lehetetlenség. Közhit szerint a legutóbbi kihallgatásokon az uralkodó oly ék­esen tárgyalt a nemzeti parasztpárt egy-egy alvezérével, hogy az a párt polgárháború­jává fokozódhatik, a bomlás bekövetke­zik, mert a hatalomtól egyre távolodik. Úgy látszik, a Balkánon egyéni szomorú­­játék lesz a dogmatikus erényből és ez bukásába viszi a tábort, mely nem alku­szik meg ezzel a valósággal. Hiába mond­ják, hogy az ó-királyság akar tanulni Er­délytől. Nem Erdélynek érdeke, hogy al­kalmazkodjék a levantin hagyományok­hoz. Különben az erdélyi magyar szo­­morújátékot nyomon követi az erdélyi román szomorú­játék. Schuschnigg osztrák kancellár meg­lepetésszerűen Olaszországba utazott Egyhetes üdülése során hír szerint Mussolinivel is találkozik A Duce fogadta három angol képviselő látogatását — Összeült az aj francia képviselőház — Blum nem teljesíti a szocialisták követelését hogy a katonai szolgálati időt egy évre csökkentsék Sztojadinovics harcias, Hodzsa engedékeny nyilatkozata Kína Anglia és Amerika beavatkozásét kéri a japán terjeszkedés ellen A pünkösdi ünnepek idején a nemzetközi politikában eléggé fontos események vonták magukra a figyelmet: Mussolini fogadta há­rom angol konzervatív képviselő látogatását, ami általános felfogás szerint világos jele az angol—olasz viszony enyhülésének. Schusch­nigg osztrák kancellár elutazott Olaszor­szágba, ahol állítólag Mussolinival is találko­zik, végül pedig nagy lendületre kapott az a folyamat, amely a Keletázsiában úgy látszik mégis bábomra fog vezetni. * Az olasz—angol kapcsolatok terén minden­esetre két ellentétes jelenség észlelhető. Ar­gentína kérése, hogy a népszövetségi tagálla­mok közgyűlését hívják össz£, kedvezőtlen tünet, mert ez esetleg megzavarja a nyugati hatalmaknak azt a szándékát, hogy az abesz­­szin kérdés genfi tárgyalását szeptemberre halasszák és így vegyék ki lassan kint méreg­fogát ennek az áldatlan ügynek. Ha ugyanis Argentína javaslatára a közgyűlés már most júniusban összeül, a kérdés esetleg kiélese­dik. Olasz részről a Giornale d'Italia már rá is mutat arra:­­— Olaszország mindaddig nem tér vissza Genfbe, amíg az abesszin kérdésben nem te­remtettek elfogadható helyzetet. (Értsd első­sorban a szankciók megszüntetését és másod­sorban az abesszin annekszió elismerését.) Egyébként a Mussolininál történt látogatás­ról a három angol konzervatív képviselő ne­vében Mansfield lord a sajtó számára nyilat­kozott. — Mussolinival nem annyira a múltról, mint inkább a jövőről, az angol—olasz vi­­szony várható alakulásáról beszéltünk. Mus­­solini az angol kormány részéről vár kezde­­ményezést az angol—olasz barátság helyre-­­állítására.★ Schuschnigg osztrák kancellár óriási meg-­­lepetést keltve utazott el hétfőn este Olasz­­országba. Elutazásának híre igen nagy felt­­űnést keltett Bécsben, ahol természetesen nyomban megindult a kombinálgatás, hogy, miért utazott az osztrák kancellár olasz földre? Hivatalos helyen azt állítják, hogy a kancellár egyszerűen üdülés céljából ment 1s Velencébe. Rómában ismételten hangsúlyoz­* ták, hogy a látogatásnak nincs hivatalos jel-­­lege. Más forrásból származó értesülések­ szerint azonban Schuschnigg Mussolinival is találkozik, még­pedig előreláthatóan az olasz partvidék egyik kisebb fürdőhelyén. Azt be­szélik, hogy Schuschnigg több kérdést óhajt megbeszélni a Dacéval. Elsősorban szóba kerül e feltevések szerint Mussolini legbizalmasabb osztrák barátjának, Starhembergnek kilépése a kormányból, ezenkívül pedig Schuschnigg szóba akarja hozni azt a hírt is, hogy Olaszország az abesszin kolonizáció céljára nagy ipari meg­rendeléseket tett Németországban. Schusch­nigg ugyanis azt akarná javasolni Mussolini­­nek, hogy a megrendelésekből az osztrák iparnak is juttasson. Hogy Schuschnigg­­Mussolinival politikai kérdésekről is tárgyal, azt mutatja Vollgruber. Ára 16 fillér

Next