Magyarság, 1936. július (17. évfolyam, 148-174. szám)

1936-07-01 / 148. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1936. JÚLIUS 1, SZERDA JOSZEMESZTOI JI PETHŐ, SÁNDOR J1 POMUGUTASSI AJTAY JÓZSEF SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, VL KERÜLET, ARADI­ UTCA 8. SZÁM. TELEFON: *1-294 46. SZ. (25 MELLÉKÁLLOMÁS). LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129. UTAZÁSI OSZ­TÁLY: IV. KER. ESKÜ-UT 6. TELEFON: *1-888-66. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 28990. 1. ÉVFOLYAM: 148 (4579) SZÁM A lajosmizsei országúton írta: Sulyok Dezső országgyűlési képviselő Egy alföldi politikai gyűlésről Buda­pest felé tartottunk néhányan, országgyű­lési képviselők. Az autónk kellemesen úszott a nagy transzkontinentális út sima betonján, épp arrafelé, ahol világrekord­­kísérleteket szoktak végrehajtani merész vezetők. A kecskeméti Beretvásban uzsonnáztunk, elhagytuk Lajosmizsét s most a jól végzett napi munka tudatán körözve, sokáig szótlanul ültünk egymás mellett és mögött, figyelgetve, miként ke­rüli ki vezetőnk a sok fegyelmetlen ke­rékpárost és a közlekedési kódex­szel hadilábon álló szekerest. Igen kellemes alkonyat volt, két oldalt ritmusosan haj­longott az esteli szélben a kaszára már jócskán megérett kalászrengeteg. Idő és alkalom olyan volt, amikor előbb-utóbb előtörnek a mélyebben rejtőző gondola­tok és­ eljön a pillanat, hogy őszinte val­lomások halk szava zsonosuljon meg a miniatűr Noé-bárkában, így is lett. S minthogy az utolsó szó, mely az önkéntelenül beállott csendet megelőzte volt, éppen egy ellenzéki jó­­barátról szólt, régi töretlen, becsületes harcosról, aki már a régi Házban is so­kat és eredménytelenül küzdött népéért, természetesen most is ott vettük föl a fonalat, ahol abbahagytuk és megint csak sz­­abáént jött szóba. Látjátott — mondta minden apropó nélkül az, aki kiránduló­­csoportok látható feje volt­­—, ennek az embernek egész élete hangosan kiabáló példa arra, hogy Magyarországon öngyil­kosság ellenzéki politikát csinálni. Ez az ember mindig saját lelkiismerete rabja volt, önérdek, haszonkeresés és érvénye­sülési vágy sohasem irányították lépteit, megalkudni soha nem tudott. És mi lett élete küzdelmének az eredménye? Egy egész életet harcolt végig népe, nemzete, faja jobb sorsáért és boldogulásáért és ezt el nem érve, elvesztette mellette a maga boldogulásának a játszmáját is. Figyik háza a másik után csúszott le a politika Molochjának a torkán, sorra ado­gatta el ingatlanait, azután egymásután szedte föl a kisebb-nagyobb kölcsönöket s ma egy elúszott vagyon roncsain ott áll, hogy nincs meg az a minimális jöve­delme, amely az öregkor nyugalmát biz­tosítaná számára. Bár önmaga előtt is kétségbeesetten titkolja, gyakorta jelenik meg előtte a kínzó önvád, mint a haszon­talan idealizmusban elpazarolt élet, egészség és vagyon keserű utóize, vissza­járó kísértő szelleme. Nem jobb lett volna ennek, ha csendesen behódol, úszni kezd az árral, elnöke lesz a mindenkor ural­kodó pártnak, gondtalanul él és a köz­életnek csak kellemes oldalait ismeri meg? Ma nyugalmazott főispán lenne, vagy legalább kormányfőtanácsos, meg­volna szép vagyona és nagy jövedelme, a telet a Riviérán tölthetné, a nyarat a fjordok között és az emberek azzal a suta irigységgel süvegelnék meg, amely mindig és mindenütt kijár azoknak, akik Fortuna szekerén okosan ültek. A gaz­dag ember mindig egyúttal okos ember is, a szegénynek, pláne az elszegénye­dettnek, igen hamar kétségbevonják az eszét is, a pénzzel elúszik a tekintély is és egyre kisebb ívben kerülnek le a fe­jekről előtte a kalapok, amelyeknek moz­gásában annyi társadalmi szimbólum tud testet ölteni. — És ennek az embernek a példája nem is áll egyedül — tette hozzá rövid szünet után egy másik társunk. — Nézzé­tek meg a mai magyar ellenzék egyik legnagyobb tehetségét. Kétségtelenül ő az ország egyik legragyogóbb politikai el­méje, kinek veleszületett ragyogó képes­ségei, szorgalommal megszerzett tudása, intuiciója és gyakorlati készsége egyaránt olyanok, melyek más országban és más körülmények között felnyitnának előtte minden ajtót az érvényesülés útjában. Igaz, itt is lehetett volna ismételten mi­niszter egy kis árulás árán, ami azonban nem fért össze gondolkodásával, ízlésé­vel és jellemével. S most mit látunk nála is? Filléres gondjai vannak, nélkülözi azt a csekély anyagi bázist, mely nélkül nincs nyugodt gondolkodás és nincs ki­egyensúlyozott élet: a legnagyobb szel­lemi kincsek mellett hiányával van a leg­kisebb földi javaknak. Az est egyre jobban kezdett kibonta­kozni. A korábban egyedül villanó est­hajnalcsillagot egymás után követték a halványodó égen a kisebb fényű csilla­gok, előbb egy-kettő, majd egész csopor­tok. S a beszélgetésben is így volt. Amint előbb csak a vezető nagyképességű­ po­litikus alakja merült föl előttünk, most egyszerre mindenki beszélni kezdett és mindenki kettesével, hármasával hozta föl a felállított tétel igazolására a példá­jat. Szóba került ez is, az is. Az egyik­nek egy tanyája, másiknak városi háza, harmadiknak a gyógyszertára, negyedik­nek biztos állása siratta meg, hogy ellen­zéki oldalon fogta meg a politikát. A mérleg egyik oldalán ott áll a veszteség, a vissza nem térő vagyon, a másik olda­lon a sokszor reménytelen és eredmény­telen küzdelem, melyet nálunk, a mi be­rendezkedésünk mellett csak valami vé­letlen következtében koronázhat siker. Meggyőzés, alkotmányos rendszerválto­zás, népakarat irányt fordító ereje: hol vagyunk mi ezektől? Egy világháború el­vesztése, román megszállás, vagy a ve­zető politikus lelki vagy testi megrokka­nása hozhat változást, narancshéjon meg­csúszhatnak rendszerek és uralmak, de alkotmányos küzdelem ugyan hol és mi­ként tudna nálunk eredményt elérni? A beszélgetésben a nagy föllendülés után újra egy kis visszaesés, elgondol­koztató csend következett s azután be­állott az előbbi gondolat reakciója. Előkerültek a magyar politikai élet kormányhegyben fürdő napsütötte olda­lának jellegzetes alakjai. S akkor kivi­láglott, hogy a helyes politikai orientá­ció az erkölcsi érvényesülés mellett mi­lyen jó anyagi befektetést is jelent. Kezd­tük elsorolni, hogy ennek meg amannak milyen kellemes változások állottak be anyagi helyzetében is az után, hogy az egyedül építő irányzat üdvös voltát föl­ismerte és annak föltétel nélküli szolgá­latába szegődött. Mintha a politikai előre­haladás ezeknél ikertestvérként maga után vonta volna a vagyonosodás meg­születését is. Nevek hangzottak el csen­desen, minden bántó él nélkül, kiknek gazdái a politika révén megtalálták a maguk egyéni boldogulását is. Volt, ki néhány év előtt még kissé vasalatlan és túlviselt nadrágban járt, más garasos kis állásban körmölt naphosszat, harmadik­nak a birtoka nem látszott ki a hipoté­­kából, jövedelmeit a zárgondnok szedte és az árverést csak kétségbeesett ügyvédi fogásokkal lehetett egyik terminusról a másikra tologatni és volt olyan is, akinél biztosabb volt a mindennapi végrehajtó, mint a mindennapi kenyér. S ma ezeken az utakon messziről kiált a jólszituált­­ság, a biztos kenyér, a kiegyensúlyozott polgári jólét. A birtok szanálva, a nad­rág tegnap került ki a belvárosi szabótól és az állás nagyot ugrott, megelőzve a Volt hivatalfőnökök egész sorát. Ilyenkor az eszmetársítás ragadós és máris egy rokonjelenségről kezdett va­laki beszélni. Értesülése szerint a közel­múltban meglátogatta hazánkat a német nemzeti szocialista forradalomnak egy korábban harcos, ma már erősen beér­kezett közepes jelentőségű alvezére. Per­sze a NÉP fogadta és annak egy ismert fia kalauzolta. S miután a német­ szim­pátiákról közismert magyar politikus el­mesélt és megmutogatott német barátjá­nak mindent, ami szépet és jót a nem­zeti egységről elmondani és megmutatni lehet, a német váratlan kérdéssel állott elő. Szeretném látni most már — úgy­mond — az önök hősi halált halt tag­jainak arcképét. — A magyar politikus első pillanatban a világháború hőseire gondolt és már a hősi emlékhez akarta barátját vinni. De aztán a német hama­rosan megmagyarázta, hogy nem erre ki­váncsi, ő a párt küzdelmében elesett párt­tagok galériáját szeretné látni. Mert, ugy­e, az természetes, hogy amíg a párt a nép legalacsonyabb rétegeiből kiin­dulva, a hatalomig jutott, számos utcai harcban sok derék fiát elvesztette. Úgy, mint Olaszországban és Németországban. Mikor aztán a magyar cicerone kényte­len volt bevallani, hogy ők nem szen­vedtek ilyen veszteségeket, ők nem harc útján jutottak a hatalomhoz, a hatalom — hogy is mondjam — magától lett az övék, akkor a német kamerád nem volt többé kiváncsi semmire és hamarosan el is utazott. — Áldozat — vette át a szót egy má­sik társunk —, ugyan hogyan lenne itt szó áldozatról? Ha valaki felülről le­ereszkedve veszi át a hatalmat, mint a hálója biztos fonalán leereszkedő pók, vagy mint a hegyekről óvatosan aláeresz­kedő oláh kecskepásztorok tették, lassan befonva és átitatva a csendes bódulat mérgével azt, kit karjaiba akar szorítani, akkor nem igen akad alkalom áldozatok hotására. Itt anélkül lesznek emberek ve­zérekké, hogy akár a képük bőrén, akár az erszényükön egyetlen karcolás támad­hatna. Kapni mindig készek, de adni, ugyan kinek jut ilyen bolondság eszébe? — Pedig — mondja valaki — Jézus Krisztuson kezdve, aki ezen a világon­ reformot akart csinálni, annak mindig és mindenütt áldozaton kellett kezdenie.. Hogy csak itthon maradjunk: Rákóczi, Kossuth, a két Wesselényi és annyi más száz és ezer vagyont vesztett, börtönt szenvedett és életet áldozott azért, mert a sors arra szemelte ki, hogy „reformer“ legyen Mi lenne az út két oldalán arany­kalászt ringató zónából, ha senki sen­ akarna vetni, mindenki csak aratni akarna? Pedig az állatlétszámon felül él­vezett tejszállítás, a közpénzből származó havi ötezres szerkesztői fizetés, a kellős törvényes alap nélkül kapott jogügyi igazgatói kinevezés, a D-osztályon kifize­tett ezerpengős spiclidíj, a választási el­nök közokirathamisítása révén szerzett mandátum és a lesállásból (offside) el­foglalt politikai vezérlet, mind, mind olyan aratások, melyeket nem előzött meg vetés. Kocsink egy előtte hirtelen keresztbe­fordult szekér miatt nagyot rándult és ez a zökkenő elterelte figyelmünket a be­szédről, mindenki elhallgatott és figyelte, nem lesz-e baj? Mire észrevettük ma­gunkat, már a külső Ferencvárosban jár­tunk, magunk mögött hagyva az ország­utat és az annak partjait szegélyező ka­lásztengert. Itt valaki újra kísérletet tett a téma továbbfeszegetésére, de mindnyájan ide­genül, csodálkozva néztünk rá, mire abbahagyta félmondatát. S ekkor egy­szerre a kinyilatkoztatás váratlan vilá­gosságával állott előttünk, hogy itt benn, Budapesten naivitás, kikacagni való gye­­rekség erről a tárgyról magábaszálló ko­molysággal beszélni. Itt más a levegő, mint a lajosmizsei országúton, itt modern élet lüktet, nincs helye szentimentaliz­­musnak, itt nem lehet siránkozni azokért, kik elhullottak egy meddő és negatív agy­berendezkedés miatt tévesen megválasz­tott irány követésén. Itt az új világ „világnézete“ diktálja az iramot, mely, ha másban nem is, de a lelkek destruálásában, az egyéni érdek kultuszának mindenek fölé helyezésében és az egocentrikus világnézeten kívül ál­lók könyörtelen eltaposásában kétségte­lenül elérte a sokat hangoztatott gyors­­vonati tempót. Hailé Szelassziét az olasz újságírók kifütyülték a népszövetség közgyűlésén A rendőrség a tüntető újságírókat őrizetbe vette és a rendőrfőnök­ségre kisérte — Valószínűleg kiutasítják őket Svájcból — Az incidens után Hailé Szelasszié szólalt fel Abesszínia nevében­­r- Előzőleg felolvasták az olasz kormány feltűnően barátságos emlékiratát a népszövetséghez .Olaszország a genfi alapszabályok szellemében jár el az abesszinek civilizálásáva. Példátlan incidens zajlott le kedden dél­után Genfben a népszövetség közgyűlésén. A legutóbbi napok izgalmai — amelyek az an­gol—francia szövetség újjáalakulása körül fejlődtek ki és amelyekről lapunk más he­lyén számolunk be — önmagukban is fe­szültté tették a genfi légkört és ezt a hangu­latot csak fokozta az a kérdés, hogy a Genfbe érkezett exnégust oda fogják-e engedni a népszövetség tárgyalóasztalához? A volt négus ugyanis tudvalévően azzal az eltökélt szándékkal utazott a népszövetség fővárosába, hogy ő maga fogja képviselni el­­hagyott országát az abesszin delegáció élén s hogy mindenáron felszólal a népszövetség pódiumán. Kedden délután még az utolsó pillanatban is úgy tudták Genfben, hogy a népszövetség főtitkársága meg fogja akadályozni, hogy Hailé Szelasszié személyesen részt vegyen a­ . Ára 16 fillér

Next