Magyarság, 1936. október (17. évfolyam, 224-250. szám)

1936-10-01 / 224. szám

valamennyi többi állam kormánya azon gondolkodik, hogyan lehetne ellensúlyozni az így — ismételjük, legalább is egy ideig ta­­pasztalható — megerősödését a francia, svájci és hollandus kivitelnek. Ettől az ellen­­súlyozástól maga Franciaország is tartott s az amerikai—angol—francia megállapodás­nak a francia devalváció előestéjén éppen az volt a szerepe, hogy Amerika és Anglia meg­nyugtassa Franciaországot, hogy sem a dol­or, sem a font nem fogja „alálicitálni“ a frankot. A többi ország azonban — például Olasz­ország, Németország, Oroszország, stb.­­— ilyen ígéretet nem tett. Minthogy azonban ezek az országok is védekezni akarnak a devalváló államoknak megnövekedő kiviteli k­onkurrenciá­jával szemben, Európa-szerte olyan hírek terjedtek el, hogy az olaszok, a németek és az oroszok kiviteli jutalmat ad­nak majd exportőrjeiknek. A németek állító­lag megnövelik a gyárosoknak belföldi már­kában eddig is kiutalt kiviteli prémiumukat, az olaszok viszont hír szerint olcsóbban bo­csátják majd az lírát azoknak a külföldi ke­reskedőknek a rendelkezésére, akik azért vá­sárolnak árát, hogy olasz árut vegyenek érte. Mindehhez felesleges hozzátennünk, hogy úgy a német, mint az olasz intézkedésnek hatása legalább is az exportkereskedelem szempontjából nagyon hasonlít a leértéke­léshez. Egyébként azt a hírt, hogy a zlotyt is devalválják, Varsóban cáfolják. Ezzel szem­ben a cseh korona leértékeléséről szóló érte­süléseknek Prágában nem mondanak ellent. ★ Magában Franciaországban most a szená­tusban folyik a harc a devalvációs törvény körül. A szenátus ugyanis, a francia baloldali, de eltökélten és megingathatatlanul polgári szellemnek ez a fellegvára, erős ellepidllást fejt ki at leértékelő törvényjavaslat jelenlegi formája ellen. A szenátus is ugyanazt az aggodalmat szegezi Blum és Vincent-Auriol tervével szemben, mint a jobboldal és mint a részben középen álló radikális-szocialista párt, nevezetesen, hogy a devalváció előnyeit nagyrészt megsemmisítheti, ha a munkabérek nyomban követik az árak emelkedését, mert így sem a francia költségvetés nem jut egyen­súlyba, sem pedig a kivitel nem kap erőre a várt mértékben. Emlékezetes, hogy a radikálisoknak ezt a félelmét a szocialisták is, legalább a mérsé­­keltebb részük, megértéssel fogadta és így történt, hogy már a képviselőhöz eltávolította a devalvációs törvényből azt az intézkedést, amely szerint az árakkal egyidejűen a munka­bérek is növekedtek volna. Amíg azonban a kamara megelégedett azzal, hogy ennek a kérdésnek a megoldását az úgynevezett mozgó bérrendszer statuálása helyett a kor­mányra bízza, addig a szenátus tovább megy, mert nem arra akar felhatalmazást adni a kormánynak, hogy a miniszterek gondoskod­janak az árak és a munkabérek egyensúlyá­ról, hanem csupán azt az intézkedést akarja benthagyni a leértékelő törvényben, hogy a kormány igyekezzék megakadályozni az árdrágítást. Mindenesetre kérdéses, hogy ha a szenátus így változtatja is meg a törvényjavaslat szö­vegét, elfogadja-e azt majd a kamara a tör­vényjavaslat második olvasásánál. A szenátus elfogadta a leértékelt törvényjavaslatot Párisból jelentik. A szenátusban a jobb­­ioldal éles támadásokat intézett a devalvációs törvényjavaslat ellen. Különösen azt az in­tézkedést kifogásolták, amely a kormányra akarja bízni az árak növekedése esetén a lét­fenntartási költségeknek s a munkabéreknek egyensúlyba hozatalát. Ebben az álláspont­jában a jobboldalt egyébként a szenátus zö­mét kitevő radikális párt is támogatta. A legtöbb szónok szemérevetette a H­um-kor­­mánynak, hogy ha a költségvetés egyensúlyát fenntartotta volna, akkor nem került volna a sor­ erre a szerencsétlen lépésre, amely sú­lyos fejleményekkel fenyegetheti az országot. A szenátus szónokai szerint ugyanis a sike­res és eredményes devalváció előfeltétele az, hogy a költségvetésben egyensúly, kint , az országban pedig a társadalomban és a ter­melésben rend és fegyelem uralkodjék. Mint­hogy a népfrontkormány ezt biztosítani nem tudja, a szenátus legtöbb szónoka bizalmat­lan volt a kormány akciójával szemben. A pénzügyminiszter nagy beszédben vé­ Lajos írta: Szekula Jenő A nap kelt hét óra tizenhárom perc­kor, de a napkirály „Les roi soleil“, ahogy XIV. Lajos francia királyt már életében elnevezték hízelgői, már hat óra és két perc óta ébren van, egy órával és teljes tizenegy perccel megelőzve nap­testvérének, az ég nagy állócsillagának, ébredését. A főkomornyik, mint valami meggörnyedt öreg és elnehezedett macska, nesztelen léptekkel közeledett a függönyhöz és óvatosan fölrántotta a zsi­nórt. Szürke és könyörtelen januári de­rengés ólmos világossága tükröződött be a versaillesi palota vastag metszett üveg­ablakain keresztül. Lenn a behavazott virágágyak körül gőzölgő, pokrócokba takart hat éjfekete mént járat körbe az udvari lovász, hogy rögtön hintó elé le­hessen azokat fogni, ha a felséges urnák kikocsizni volna kedve. A színek és istál­lók felől előbukkan egy-két félig megbo­rotvált testőr álmos arca, — őrségvál­tásra fölkészülve. Az égnek aromló ha­talmas palotasorban egyébként még min­den csöndes, — a függönyök leengedve , csak a verebek csiripelnek elapadha­­tatlan hévvel, megtelepedve a díszfák, egzotikus cserjék és glédában álló kato­nák módjára sorakozó jegenyék lomb­jain; a madárkoncert megelőzi a koro­názatlan királyné Maintenon hercegné udvari szimfónikus zenekarának délelőtti hangversenyét, amelyet mise után a Nap­­király is végig szokott hallgatni, ha ide­jét le nem kötötte a politika. .. Föl­méltóztatik már kelni felség? — kérdezte halkan a lakáj —, mig térde a mélységes bókban majdnem a padló drága szőnyegét érintette. — Még nem kelek föl! — mondta az öreg cselédnek. Az a bolondos Guy orvos minél több fekvést javallott. Pedig mi­nek feküdtem annyit... amikor aludni úgy sem tudok? *— Melyik öltözéket készítsem ki fel­ség? — A kékaranyat... a kisgyémántok­kal. . Este tiz órakor részt vett a udvari va­csorán és ez minden egyszerűsége mellett bele­nyúlt az éjfélutáni órákba. Csak haj­nali három óra felé hunyta álomra sze­mét: altatónak előbb végigolvasta kül­földi követeinek legújabb postával érke­zett jelentéseit, majd mikor ebbe bele­fáradt, Scarronnak egy régi verskötetét vette elő és azzal szórakozott. De nem sokra ment vele: a külföldi diplomaták levelei csak fölizgatták, mert nem sok jót tudtak azok sem jelenteni. Scarron örök friss szatírája pedig megmosolyog­tatta ugyan, de nem tudta álomba szen­­deríteni. Megöregedett, elfáradt, de nem tudja kedvére kipihenni magát mégsem. A főkomornyik további parancsra várva, keményen megállott, mint a cövek. — Melyik öltözéket készítsem ki fel­ség? — A kékaranyat... a kisgyémántok­­kal. Mert nemcsak Napkirály volt, hanem korának legragyogóbb gavallérja is, hiú és pompázó, mint valami ezeregyéjszakás mesékből életre kelt napkeleti szultán. Megjelenésének vakító káprázatát nem volt könnyű utánozni, — tekintve hogy például az a díszruha, amelyben Nure­­din perzsa követ látogatását fogadta, a mai pénzben több, mint tízmillió pen­gőbe került —, csak a gyémántékítmé­­nyei értek annyit. A palota köröskörül lassan éledni kezd s At-ott világ gyűl ki Maintenon asszony palotahölgyeinek szobájában, hogy hűzze a szürkület szorongásait. A versaillesi kastély —­ olyan, m­int egy óriási szálloda, vagy valami tündér­ka­szárnya —, csipkeszerű finomságaiban is ijesztő méretű épülettömeg. Ötezer ember lakik a kastélyban, — több, mint egy francia mezővárosban ebben az idő­ben —, a fejedelmi személyiségek, her­cegek, hercegnők, udvari papok, főne­mesek, az ötéves dauphin és udvartar­tása, a király hitvese, a palotahölgyek sokaságától környezetten, miniszterek és titkáraik, — valamennyien nagy szol­gaszemélyzettel —­, nem is szólva a ko­­­mornyikok, a lakájok, lovászok, kocsi­sok, vadászok testőrtisztek sokadalmáról, a szakácsokról és a kukták és cukrá­szok százairól, —­ az udvari mészárosig —, mind egyetlen földi ember imádatába és szolgálatába szegődve, parányi boly­­gók módjára, — amelyek a „Les roi so­leil“ körül keringenek —, míg maguk körül forgatják a bolygócsillagoknál is kisebb hódoló holdacskák százait. Igen, a versaillesi palota emberfölötti méretei mellett is sokszor szűknek bizonyul — és megtörténik, hogy valami vidéki fő­nemes, akit szolgálatra berendelnek —, kénytelen itt valami szű­k kis cellában meghúzódni, holott otthon maga is sok­­száztermes várkastélyban lakik, a szol­gák és lakájok tömegétől környezetten. De az már maga is a fejedelmi kegy tün­döklő jele francia úrra, vagy politikusra, ha valakinek állandó szobája van Ver­­saillesben. Mert innen intézik a hatalmas Franciaország sorsát s távoli birodalmak boldogságát és békéjét is innen irányí­tották valaha, amerről fölkel és amerre csak lenyugszik a nap. Álmos ónos eső verdesi a park egyen­letesre nyesett és szal­vafonatba burkolt díszfáinak sűrű pásztáit, a kényesjárású pokrócokba takart hányiveti paripákat a kocsis visszaviszi az istállóba, ahonnan sűrű pára gomolyodik kifelé elvegyülve a januári reggel nyirkos ködeivel. A ki­­kocsizás, úgy lehet elmarad. De a király mégis előbb fölkelt, mint tervezte,­­ dacolva az orvosi intelemmel, kivetette magából az ágy és nyugtalan tűzhányó módjára örökösen forrongó belső nagy nyugtalansága. Lám a szolgálattevő ka­marás pálcája hármat koppan a kis­fogadó-szoba küszöbén, jelt adva a korai fölkeléstől rosszkedvű, ónos ábrázattal várakozó uraknak. — Lever! A lever, az udvari emberek számára a hajnalhasadás beköszöntését jelenti, azt a pillanatot, amikor a napkirály fölkel a párnáiról. Nagy kegy azoknak a kivá­lasztottaknak, akiknek megadatott, hogy már elsőnek üdvözölhessék az uralkodót és elszórakoztathatják az öltözködés borús pillantaiban. Még nagyobb öröm, h­a valamelyik hívének megengedi, hogy segítségére legyen a harisnyája, vagy a cipője fölhúzásában, — ez a kitüntetések kitüntetése, amiért vetekednek országló gőgös nagyurak leszármazottjai, akiknek ősei még királyoknak érezték magukat .A királyságban, egyenlőknek tudták ma­gukat az elsők között. Lajos király háttal állva fogadja az egymásután besurranó előkelőségeket, gacsos gémberedő ujjait a kandalló lo­bogó tüzénél melegítve. Félig felöltözve, csak a mellény és a kabátja nincsen még rajta és alig fordul vissza és az üdvöz­lésekre is alig hallható morgással felel, nem gőgből vagy rátartiságból, hanem a jelentkezőket annyira közeli és meghitt barátainak tartja, akikkel szemben fel­oldozva érzi magát minden szertartásos­ság alól. — No mi újság urak? — kérdezi szó­rakozottan. Egy pillantást vet a látogatókra: elő­kelőségekben most sincs hiány. Lám megjelent itt Stuart Jakab angol trón­­követelő, — a száműzött király —, aki innen a napkirály árnyékából kívánja megvárni, amíg az angolok visszahívják. (Erre ugyan várhat szegény az idők vég­telenségéig. Sőt jön idő, amikor Francia­­országból is kitessékelik, mint nyűgös és alkalmatlan idegent.) Azután itt van a bajor választófejedelem, aki királyi fenn­­héjázással hordozza gőgös fejét Versail­les márványtornácain, bár országában delmezte a törvényjavaslatot. Akik keveslik az Amerika és Anglia részéről tett ígéretet, mert az homályosnak tartják, azoknak a pénzügyminiszter azt feleli, nem szabad két­ségbe vonni az angolszász népek közismert kötelességtudását. Morgenthay amerikai pénz­­ügyminiszter és Chamberlain Neville angol kincstári kancellár kifejezetten kijelentették, hogy ezzel a megegyezéssel olyan nemzetközi épület alapjait vetettük meg, amely a be­csületen és a kölcsönös bizalmon nyugszik. De ez még csak a kezdet kezdete. Folytat­nunk kell a munkát. Mindenesetre az is nagy eredmény már, hogy valutáris téren meg­szűnt az áldatlan nemzetközi harc.­­ A kormány el akarja kerülni a pénz­­értékcsökkentés esetleges káros következmé­nyeit. A belső kereskedelemnek semmit sem szabad változnia és a pénzértékcsökkentés csak az aranyértékben a külfölddel történő üzletkötésekben jelenthet változást. Bízunk benne, hogy a megnövekedett szociális ter­heket az üzleti élet föllendülése következté­­­en könnyűszerrel el lehet majd viselni. Az aláértékelés hasznából főleg a közületek el­adósodásán akarunk könnyíteni. Közvetve azok a súlyos terhek is csökkenni fognak, amelyek ma oly nyomasztóan hatnak a gaz­dasági életre. Mindehhez azonban bizalomra és fegyelemre van szükség. Számítunk az or­­szág lakosságának honpolgári érzelmeire és a szenátus támogatására. A pénzügyminiszter Után Carvaux, a ra­dikális párt szenátusi csoportjának vezére szólalt föl. Bírálta a kormány pénzügyi po­litikáját, de hangoztatta, hogy a pénz érték­csökkenésének következményeit el kell fogadni A pénzügyminisztertől két dolgot kell meg­kívánnunk, az egyik, hogy a rendkívüli ki­­adásokat világosan tüntesse föl, a másik pe­dig, hogy a rendes kiadásokat hozza egyen­súlyba a bevételekkel. Az általános vita ezzel be is fejeződött és este nyolc órakor megkezdődött a szavazás. Ennek során a szenátus 137 szavazattal 127 ellenében elfogadta a valutáris törvény első cikkelyét, amely kimondja a pénzértékcsök­kentést. A kormány ellenében kéz­felemeléssel fo­gadták el a 13/a. szakaszt, amely a kamara által megszavazott szöveg 14. és következő szakaszai helyébe kerül. Végül 141 szavazattal 125 ellenében elfo­gadták a pénzügyi törvényjavaslatot a szená­tus pénzügyi bizottsága által megállapított szövegben. A szenátus a szavazás után csütörtök reg­gel féltíz órára napolta el ülését. 1936 október 1, csütörtök: IMiHILLUMWMmBW Németország bizalmatlan az amerikai-angol­­francia akcióval szemben Berlinből jelentik. A birodalmi bank köz­ponti bizottságának ülésén Schacht elnök nagy beszédet mondott, amelyben bejelen­­tette, hogy a német kormány nem hajlandó leértékelni a márkát, szemben azzal a javas­lattal, amely a világ minden államát fel­­szólította a valuta-együttműködéshez való csatlakozásra. — Ha a három hatalom nyilatkozata poli­tikájának egyik állandó céljául jelöli meg azt, hogy „a lehető legteljesebb egyensúlyt biztosítsák a nemzetközi valutapiacon“, akkor ezt a jelentést mi örömmel fogadjuk, ez azonban nem akadályozhatja meg annak megállapítását, hogy az angol és az amerikai átértékeléssel a világ gazdasági egyensúlyát a legnagyobb mértékben megzavarták. Schacht megállapította, hogy az angol— amerikai—francia valutamegállapodás csak kevéssé változtatott a helyzet bizonytalansá­gán, Németország az ilyen rendszabályok sikerében nem is bízik. A kötött deviza­gazdálkodási rendszert nem lehet feleslegessé tenni tisztán devalváció révén. A versaillesi igazságtalanságból keletkezett súlyos adó­terhek és a német nyersanyagbeszerzés nehéz­ségei arra kényszerítik a birodalmi bankot, hogy fenntartsa a mai devizagazdálkodási rendszert. Ugyanakkor azonban Németország hajlandó résztvenni minden célravezető nem­zetközi tárgyaláson. Az amerikai pénzügyminiszter csatlakozásra hívja fel a világ minden államát az angol—francia—amerikai megállapodáshoz Norgenthau, az Egyesült Államok pénzügy­minisztere nyilatkozatban felhívta a világ összes állan­ait, csatlakozzanak az angol— francia-amerikai Valutáris megállapodáshoz. Nagyon célszerű volna, —így szól a nyi- latkozat — ha minél többen csatlakoznának hozzánk. Ne tartson vissza más országokat az, hogy nincs valutakiegyenlítési alapjuk. Az utóbbi mondatból amerikai pénzügyi körökben arra következtetnek, hogy az Ame­rikai dollárkiegyenlítési alap megakadályozná a valutaárfolyamok bármilyen irányú heve­­sebb hullámzását.­­ Pánikszerűen menekül az arany Amerika felé Egyébként ismét megindult az aranyáradat Amerika felé Angliából is. Ezt az arany­­kivándorlást azonban már nem valutapánik indította meg, hanem ellenkezőleg arany­­pánik. A világ aranyhalmozói ugyanis attól

Next