Magyarság, 1936. november (17. évfolyam, 251-274. szám)
1936-11-03 / 251. szám
I ! ELŐFIZETÉSI ÁRAK* FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ. EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP IS FILL. VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL. MINDEN NAP POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA 28990. BUDAPEST, 1936. NOVEMBER 3. KEDD m.s NAMERCI PETHŐ SÁNDOR; mmuiwatami AJTAY JÓZSEF SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL) IL. HUNYADI JÁNOS UT 2. SZERKESZTŐSÉGI TELEFON* 1-660 10 ÉS 1-564 62. ÉJJELI SZERKESZTŐSÉG (VL. ARADI UTCA 8.) TELEFONJA (ESTE K10 TOL)* 1 164 61 ÉS 1 154 62. KIADÓ TELEFON* 1-660 17 ÉS 1 560 18. HIRDETÉS : UTAZÁSI ÉS KÖNYVOSZTÁLY (IV. ESKÜ UT 6.) TELEFON* *1 888 06. XVII ÉVFOLYAM, 251 (4682) SZÁM Üzenet a magyar nemzetnek Írta: Ajtay József Vasárnap délután négy órakor a milánói Piazza del Duomo hatalmas térségén, negyedmillió olasz fellángoló együttérzésének tomboló megnyilvánulása közepette, elhangzott a Duce világszerte rendkívüli érdeklődéssel várt külpolitikai beszéde. Olyan hatalmas megnyilatkozás hangjait vitte szerteszét a világ minden tájékára ezúttal a rádió, amilyen még aligha hagyta el vezető államférfiu ajkait és amelyről soká-soká fognak beszélni az államfők palotáiban, a külügyi kancelláriákban éppúgy, mint az egyszerű emberek kunyhóiban is. Egészen újszerű dolog és új világ születését jelentő, hogy egy nemzet vezére ily kemény határozottsággal, leplezetlen őszinteséggel, minden diplomáciai cikornyától menten hangzó nyíltsággal beszéljen mindazokról a rendkívül súlyos és nagyon kényesnek mondott kérdésekről, amelyek hónapok óta izgalomban tartják az egész világ közvéleményét. Talán legjobban jellemzi Mussolininak valóban a világ közvéleményéhez és nem csupán a felelős vezetőkhöz intézett szózatát Paul Boncour, Franciaország volt külügyminisztere, amidőn megállapítja: „ez a beszéd kétségkívül mérföldkő a világpolitikában, mert ilyen világosan talán még soha ki nem fejezte gondolatát a világ egyetlen államférfia sem, még aki egyetlen szavával sem ért egyet, annak is el kell ismernie, becsületes beszéd volt, mert világos beszéd volt“. A diplomáciai alakoskodástól, porhintéstől, szemfényvesztő megtévesztésektől, farizeuskodó képmutatástól és a szemérmetlen össze-vissza hazudozástól megcsömörlött világ valósággal felüdülten issza magába a Duce férfiasan szókimondó tételeit, a mindenki által régen érzett, most kíméletlenül feltárt igazságokat. Ábrándkép és üres közhely — hirdeti a Duce — a leszerelés, az együttes biztonság, az oszthatatlan béke; a valóság az, hogy az igazi békének útját állják az elkövetett példátlan igazságtalanságok, civilizált nemzetek életkérdéseinek brutális semmibevétele, a kölcsönös érdekek elismerésének és összeegyeztetésének hiányzó szándéka. A népszövetség vagy megújhodik, vagy megszűnik és bánat nem kél majd annak nyomán, ha végleg elszenderül. Abból, amit Magyarországról mondott a nagy olasz államférfi, a fölismert és mélységesen átérzett igazság szava harsog és végigdübörög a világ minden tájékán: „Nem lehet addig a Dunamedence helyzetét véglegesen rendezni, amíg nem adnak igazságot Magyarországnak; lehetetlen, hogy négymillió magyar a határokon kívül éljen; valóságos igazságtalanságokat követtek el akkor, amidőn elvont igazságtalanságokon akartak javítani.“ Félelem rázza meg azokat, akik a trianoni bűntényt elkövették hazugsággal, megtévesztéssel, hamisítással, mohó zsákmányolási vággyal, a megkötözött védtelenre lecsapó sakálok és hiénák undok természetével. A bizakodás, a reménykedés, egy jobb jövőbe vetett hit lángol föl azoknak a millióknak lelkében, akik közel két évtized óta roskadoznak és senyvednek a trianoni martírium súlyos keresztje alatt, hiszen Mussolini, a minden nehézség fölött diadalmaskodó, újjászületett Nagy-Olaszország küldetéses kezére hirdeti világgá a megváltó igét: lehetetlen, hogy négymillió magyar sínylődjön hazájától elszakítva, idegen uralom alatt. Mussolini azok közé a nagy államférfiak közé tartozik, akik előre látták, hogy a Páris környékén létrejött „békeszerződések“ jelentős részben olyan állapotokat teremtettek, amelyek a fejlődés dinamikus erejének feszítő és bomlasztó hatása alatt tarthatatlanoknak fognak bizonyulni és diplomáciai akciók, mesterséges szövetségek és papirosszerződések hazug takarója alá tartósan nem bujtathatók el. Ő hangoztatta, hogy Trianon nem lehet egy nemzet sírboltja. Zsenije teremtette meg a római egyezményt, amely a Dunamedence két középponti államát, az egyformán megcsonkított, degradált és szorongatott helyzetbe taszított Magyarországot és Ausztriát benső politikai és gazdasági kapcsolatba fogta össze és ezzel megteremtette azt a természetes történeti, földrajzi és gazdasági jegecesedési pontot, amely körül és amelynek alapján újra helyreállítható az esztelenül földarabolt és foldúlt Közép-Duna völgyének békés politikai és gazdasági összeműködése. Mussolini akadályozta meg 1934- ben, Dollfuss meggyilkolásakor, az Anschluss megvalósítását jelentő nemzeti szocialista irányzat uralomra jutását Ausztriában és ezzel háborús veszedelemmel fenyegető nagy nemzetközi bonyodalmat hárított el. De azóta sem nyugodott a Duce egy pillanatra sem és mindent elkövetett Ausztria külön állami létének biztosítására s dunamedencei hivatásának felélesztésére. Az olasz diplomácia igyekezett Franciaországot éppúgy, mint Németországot is megnyerni egy olyan észszerű dunai rendezés gondolatának, amely egyrészt békét és összeműködést teremt a volt monarchia területén és másrészt biztosítja a Dunamedencének önállóságát, öncélú életét, mint az európai hatalmi egyensúly nélkülözhetetlen előfeltételét. Az 1934 januárjában létrejött francia— olasz egyezmény hivatva lett volna Franciaország és Olaszország között a háborúutáni esztendők félreértéseit eloszlatni, súrlódásait megszüntetni és a Dunamedence újrarendezése („rekonstruction“) tekintetében is megtalálni a közös alapot Franciaország és Olaszország között. Az abesszin háború következtében alkalmazott olaszellenes megtorló intézkedések a francia—olasz barátság elhidegülésére vezettek, amelyet növelt még a francia—szovjet szerződés megkötése. Ez a bolsevizmus ellen élethalálharcot folytató Olaszországot még jobban eltávolította Franciaországtól, de viszont megkönnyítette a szintén bolsevistaellenes Délszláviával való barátságos olasz viszony kialakítását. Igen nagyjelentőségű európai és magyar szempontból egyaránt Mussolininak az a kijelentése, hogy „a július 11-én kötött német—osztrák egyezmény Olaszország előzetes tudtával és hozzájárulásával jött létre és ezzel a szerződéssel eltűnt Németország és Olaszország között a súrlódási felület“. Minthogy ez az egyezmény a Duce szavai szerint „megerősítette Ausztria általános helyzetét és állami függetlenségét“, joggal lehet arra következtetni, hogy az olasz diplomáciának sikerült utóbb Hitlert rábírni az Anschluss-törekvések végleges elejtésére. Ha ezt a negatív német álláspontot sikerülne továbbfejleszteni abban a pozitív irányban, hogy Németország nyújtson politikai és gazdasági segítő kezet arra, hogy Ausztria a dunavölgyi kapcsolatban találja meg — történelmi múltjának megfelelően — a maga jövőbeli hivatását és boldogulásának lehetőségét és e célból Németország a jövőben támogassa Ausztriát politikai és gazdasági fölemelkedésében, akkor a Dunamedencének Magyarország érdekét is szolgáló újjárendezése elől a legnagyobb akadály hárulna el és annak kapcsán valóra válhatnék a Duce által hangoztatott és az angol közvélemény által is pártolt az az európai érdekű követelés: „igazságot Magyarországnak !“ Mussolini, a diadalmas Olaszország hatalmas vezére, üzeni a magyar nemzetnek, a világháború igazi áldozatának, hogy kész jogos törekvéseit támogatni az igazi béke megteremtésének keretében. Legyünk e támogatásra méltók azzal, hogy szemünk elől soha nem tévesztjük azt a történeti és egyben európai érdekű hivatásunkat, amelynek betöltése a Dunamedencében egyenesen reánk hárul. Mussolini megint síkraszállt a magyar igazság mellett Elismerését hangoztatta Németország Irányában — Angliával keresi a kibékülést. Franciaországgal szemben várakozó állásponton van — Ma már megvannak az erkölcsi és politikai okok is az olasz—szerb barátság megerősítésére Az általános biztonság elvét el kell temetni, a népszövetséget meg kell reformálni (F. A.) Mussolini vasárnap Milánóban nagy beszédet mondott, amely valóságos külpolitikai programodó is volt. A beszéd erkölcsi értékét és jelentőségét külön cikkben méltatjuk, ehelyütt csupán magát a szöveget elemezzük a beszéd bevezetéseként. Általános európai szempontból a beszédnek az a legfigyelemreméltóbb elvi megállapítása, amely az általános biztonság módszerét parentálja el, amely tudvalévően a kisantant politikájának is az alapja. Egyébként Mussolini kijelentéseit az egyes nagyhatalmak irányában körülbelül a következő mondatokkal lehetne jellemezni: Jóban vagyok ugyan Németországgal, de igyekszem kibékülni Angliával s Franciaországgal sem mondom föl a barátságot. Annyi kétségtelen, hogy akik a vasárnapi beszédtől a Berlini Róma-tengely ünnepélyes megerősítését várták, csalódtak. Mussolini beszélt ugyan tengelyről, de amit róla mondott, az világosan mutatta, hogy Olaszország mindenekelőtt négyes vagy ötös paktum kialakítására gondol. Egyébként is tartózkodóan beszélt Németország felé a jövőt illetően. Amikor például az állami szuperkapitalizmust bélyegezte meg, semmiesetre sem mondott olyasmit, ami éppen méltatása volna a nemzeti szocialista gazdaságpolitikából egyre jobban kibontakozó irányzatnak. A július 11-iki német—osztrák egyezményről kijelentette a Duce, hogy hat nappal a megkötése előtt ismerte meg a tartalmát, ami szintén arra vall, hogy bár maga az egyezmény kikapcsolta a súrlódási felületet a német és az olasz külpolitika között, Olaszország nem szülője, még csak nem is bábája, hanem inkább tanúja volt a Bécs és Berlin közti kibékülésnek. Emellett az úgynevezett világnézeti külpolitika kérdésében sem pendül egy húron Róma és Berlin Mussolini lekötötte ugyan magát a bolsevizmus elleni harchoz (híven minden polgári politikus kötelességéhez), ugyanakkor azonban egyetlen szóval sem foglalt állást Oroszország ellen, sőt utalt arra, hogy ebben az irányban politikája a régi, ami azért érdekes, mert tudvalévően a fasiszta Olaszország volt az első nagyhatalom, amely a moszkvai kormánnyal gazdasági együttműködésre lépett. De kifejezetten is elutasította magától Mussolini a világnézeti külpolitika jelszavát, amikor azt mondotta, véget kell vetni a fasizmus és a demokrácia közegyentéteknek A két nyugateurópai nagyhatalom felé egyébként nyitva hagyja az olasz külpolitika ajtaját. Kizártnak tartja, hogy ne sikerüljön a Földközi-tengeren az angol és olasz érdekek kölcsönös elismerése, annak ellenére, hogy — sajnos — Anglia ma távolodóban van Olaszországtól. Ugyanakkor pedig Franciaország felé fordulva nem azt mondja a Duce, hogy az 1935 januárjában megkötött francia—olasz barátság megszűnt, hanem csak azt, hogy hidegebb lett, majd megállapítja, hogy várakozó állásponton van még a mai népfront-kormányzata Franciaországgal szemben is. Ami szintén érthető, mert hiszen Franciaország volt az, amely az angolok szankciós politikáját oly eredményesen fékezte. Hogy az olasz—angol és az olasz—a francia viszony ilyen megítélése után Mussolini csupán korholja a népszövetséget, de nem fordít neki hátat s hogy a genfi intézményből nem lép ki, az érthető. Ránk nézve a beszéd legfontosabb része az, amely a dunai helyzetre s abban Magyarországra vonatkozik. A Duce ismét szintvallott a magyar igazság mellett s ha ugyanakkor a kisantant egyik tagjának is baráti jobbot nyújtott, az még nem jelent szükségszerűen ellentmondást, annál kevésbé, mert e pillanatban még nem lehet megítélni, hogy milyen tartalmat akar adni Mussolini az olasz—szerb „barátságnak“ s hogy milyen feltételektől teszi függővé. Mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy amíg a Duce maga csupán Délszláviáról beszélt, addig az ő publicista szócsöve, Gajda, egy nappal előbb közzétett cikkében arról beszélt, hogy Olaszország és Németország az egész kisantanttal akarja tisztázni a maga és a másik két dunai állam viszonyát. Gardának ez a cikke ugyanis, amely aligha született meg Mussolini tudta nélkül, azt mondja, hogy Ciano olasz külügyminiszter Berlinben olyan formulát talált, amely kiegyezteti az olasz és a német érdekeket a Duna-medencében, s hozzáteszi, hogy Németország és Olaszország a dunai államok között mérséklő és kiegyenlítő funkciót akarnak betölteni. Ha mindez homályos is, annyi kétségtelen, hogy Mussolini igaz, nagy barátunk. Ára 16 fillér