Magyarság, 1936. november (17. évfolyam, 251-274. szám)

1936-11-03 / 251. szám

­I ! ELŐFIZETÉSI ÁRAK* FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ. EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP IS FILL. VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL. MINDEN NAP POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA 28990. BUDAPEST, 1936. NOVEMBER 3. KEDD m.s NAMERCI PETHŐ SÁNDOR; mmuiwatami AJTAY JÓZSEF SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL) IL. HUNYADI JÁNOS­ UT 2. SZERKESZTŐSÉGI TELEFON* 1-660 10 ÉS 1-564 62. ÉJJELI SZERKESZ­­TŐSÉG (VL. ARADI UTCA 8.) TELEFONJA (ESTE K10 TOL)* 1 164 61 ÉS 1 154 62. KIADÓ TELEFON* 1-660 17 ÉS 1 560 18. HIRDETÉS : UTAZÁSI ÉS KÖNYV­­OSZTÁLY (IV. ESKÜ UT 6.) TELEFON* *1 888 06. XVII ÉVFOLYAM, 251 (4682) SZÁM Üzenet a magyar nemzetnek Írta: Ajtay József Vasárnap délután négy órakor a milá­nói Piazza del Duomo­ hatalmas térsé­gén, negyedmillió olasz fellángoló együtt­érzésének tomboló megnyilvánulása kö­zepette, elhangzott a Duce világszerte rendkívüli érdeklődéssel várt külpoliti­kai beszéde. Olyan hatalmas megnyilat­kozás hangjait vitte szerteszét a világ minden tájékára ezúttal a rádió, amilyen még aligha hagyta el vezető államfér­fi­u ajkait és amelyről soká-soká fognak be­szélni az államfők palotáiban, a külügyi kancelláriákban éppúgy, mint az egyszerű emberek kunyhóiban is. Egészen újszerű dolog és új világ születését jelentő, hogy egy nemzet vezére ily kemény határo­zottsággal, leplezetlen őszinteséggel, min­den diplomáciai cikornyától menten hangzó nyíltsággal beszéljen mindazok­ról a rendkívül súlyos és nagyon kényes­nek mondott kérdésekről, amelyek hóna­pok óta izgalomban tartják az egész világ közvéleményét. Talán legjobban jellemzi Mussolininak valóban a világ közvéleményéhez és nem csupán a fele­lős vezetőkhöz intézett szózatát Paul­ Boncour, Franciaország volt külügymi­nisztere, amidőn megállapítja: „ez a be­széd kétségkívül mérföldkő a világpoliti­kában, mert ilyen világosan talán még soha ki nem fejezte gondolatát a világ e­gyetlen államférfia sem, még aki egyet­len szavával sem ért egyet, annak is el kell ismernie­, becsületes beszéd volt, mert világos beszéd volt“. A diplomáciai alakoskodástól, porhin­téstől, szemfényvesztő megtévesztésektől, farizeuskodó képmutatástól és a szemér­metlen össze-vissza hazudozástól megcsö­­mörlött világ valósággal felüdülten issza magába a Duce férfiasan szókimondó tételeit, a mindenki által régen érzett, most kíméletlenül feltárt igazságokat. Ábrándkép és üres közhely — hirdeti a Duce — a leszerelés, az együttes bizton­ság, az oszthatatlan béke; a valóság az, hogy az igazi békének útját állják az elkövetett példátlan igazságtalanságok, civilizált nemzetek életkérdéseinek bru­tális semmibevétele, a kölcsönös érdekek elismerésének és összeegyeztetésének hiányzó szándéka. A népszövetség vagy megújhodik, vagy megszűnik és bánat nem kél majd annak nyomán, ha végleg elszenderü­l. Abból, amit Magyarországról mondott a nagy olasz államférfi, a fölismert és mélységesen átérzett igazság szava harsog és végigdübörög a világ minden tájékán: „Nem lehet addig a Dunamedence hely­zetét véglegesen rendezni, amíg nem ad­nak igazságot Magyarországnak; lehetet­len, hogy négymillió magyar a határokon kívül éljen; valóságos igazságtalanságo­kat követtek el akkor, amidőn elvont igazságtalanságokon akartak javítani.“ Félelem rázza meg azokat, akik a tria­noni bűntényt elkövették hazugsággal, megtévesztéssel, hamisítással, mohó zsák­­mányolási vággyal, a megkötözött védte­lenre lecsapó sakálok és hiénák undok természetével. A bizakodás, a reményke­dés, egy jobb jövőbe vetett hit lángol föl azoknak a millióknak lelkében, akik kö­zel két évtized óta roskadoznak és seny­­vednek a trianoni martírium súlyos ke­resztje alatt, hiszen Mussolini, a minden nehézség fölött diadalmaskodó, újjászü­letett Nagy-Olaszország küldetéses ke­­zére hirdeti világgá a megváltó igét: le­hetetlen, hogy négymillió magyar síny­lődjön hazájától elszakítva, idegen ura­lom alatt. Mussolini azok közé a nagy államfér­fiak közé tartozik, akik előre látták, hogy a Páris környékén létrejött „békeszerző­dések“ jelentős részben olyan állapoto­kat teremtettek, amelyek a fejlődés dina­mikus erejének feszítő és bomlasztó ha­tása alatt tarthatatlanoknak fognak bizo­nyulni és diplomáciai akciók, mestersé­ges szövetségek és papirosszerződések ha­zug takarója alá tartósan nem bujtatha­tók el. Ő hangoztatta, hogy Trianon nem lehet egy nemzet sírboltja. Zsenije terem­tette meg a római egyezményt, amely a Dunamedence két középponti államát, az egyformán megcsonkított, degradált és szorongatott helyzetbe taszított Magyar­­országot és Ausztriát benső politikai és gazdasági kapcsolatba fogta össze és ez­zel megteremtette azt a természetes tör­téneti, földrajzi és gazdasági jegecesedési pontot, amely körül és amelynek alapján újra helyreállítható az esztelenül földara­bolt és foldúlt Közép-Duna völgyének békés politikai és gazdasági összeműkö­­dése. Mussolini akadályozta meg 1934- ben, Dollfuss meggyilkolásakor, az An­schluss megvalósítását jelentő nemzeti szocialista irányzat uralomra jutását Ausz­triában és ezzel háborús veszedelemmel fenyegető nagy nemzetközi bonyodalmat hárított el. De azóta sem nyugodott a Duce egy pillanatra sem és mindent elkövetett Ausztria külön állami létének biztosítá­sára s dunamedencei hivatásának fel­élesztésére. Az olasz diplomácia igyeke­zett Franciaországot éppúgy, mint Né­metországot is megnyerni egy olyan ész­szerű dunai rendezés gondolatának, amely egyrészt békét és összemű­ködést teremt a volt monarchia területén és másrészt biztosítja a Dunamedencének önállóságát, öncélú életét, mint az európai hatalmi egyensúly nélkülözhetetlen előfeltételét. Az 1934 januárjában létrejött francia— olasz egyezmény hivatva lett volna Fran­ciaország és Olaszország között a háború­­utáni esztendők félreértéseit eloszlatni, súrlódásait megszüntetni és a Duna­medence újrarendezése („rekonstruc­­tion“) tekintetében is megtalálni a közös alapot Franciaország és Olaszország kö­zött. Az abesszin háború következtében alkalmazott olaszellenes megtorló intéz­kedések a francia—olasz barátság elhide­­gülésére vezettek, amelyet növelt még a francia—szovjet­ szerződés megkötése. Ez a bolsevizmus ellen élethalálharcot foly­tató Olaszországot még jobban eltávolí­totta Franciaországtól, de viszont meg­könnyítette a szintén bolsevistaellenes Délszláviával való barátságos olasz vi­szony kialakítását. Igen nagyjelentőségű európai és ma­gyar szempontból egyaránt Mussolininak az a kijelentése, hogy „a július 11-én kötött német—osztrák egyezmény Olasz­ország előzetes tudtával és hozzájárulásá­val jött létre és ezzel a szerződéssel el­tűnt Németország és Olaszország között a súrlódási felület“. Minthogy ez az egyez­mény a Duce szavai szerint „megerősí­tette Ausztria általános helyzetét és ál­lami függetlenségét“, joggal lehet arra következtetni, hogy az olasz diplomáciá­nak sikerült utóbb Hitlert rábírni az Anschluss-törekvések végleges elejtésére. Ha ezt a negatív német álláspontot sike­rülne továbbfejleszteni abban a pozitív irányban, hogy Németország nyújtson politikai és gazdasági segítő kezet arra, hogy Ausztria a dunavölgyi kapcsolatban találja meg — történelmi múltjának meg­felelően — a maga jövőbeli hivatását és boldogulásának lehetőségét és e célból Németország a jövőben támogassa Ausz­triát politikai és gazdasági fölemelkedé­sében, akkor a Dunamedencének Ma­gyarország érdekét is szolgáló újjáren­­dezése elől a legnagyobb akadály hárulna el és annak kapcsán valóra válhatnék a Duce által hangoztatott és az angol köz­vélemény által is pártolt az az európai érdekű követelés: „igazságot Magyar­országnak !“ Mussolini, a diadalmas Olaszország hatalmas vezére, üzeni a magyar nemzet­­nek, a világháború igazi áldozatának, hogy kész jogos törekvéseit támogatni az igazi béke megteremtésének kereté­ben. Legyünk e támogatásra méltók az­­zal, hogy szemünk elől soha nem téveszt­jük azt a történeti és egyben európai érdekű hivatásunkat, amelynek betöltése a Dunamedencében egyenesen reánk hárul. Mussolini megint síkraszállt a magyar igazság mellett Elismerését hangoztatta Németország Irányában — Angliával keresi a kibékülést. Franciaországgal szemben várakozó állás­ponton van — Ma már megvannak az erkölcsi és politikai okok is az olasz—szerb barátság megerősítésére Az általános biztonság elvét el kell temetni, a nép­szövetséget meg kell reformálni (F. A.) Mussolini vasárnap Milánóban nagy beszédet mondott, amely valóságos külpolitikai programodó is volt. A beszéd er­kölcsi értékét és jelentőségét külön cikkben méltatjuk, ehelyütt csupán magát a szöveget elemezzük a beszéd bevezetéseként. Általános európai szempontból a beszéd­nek az a legfigyelemreméltóbb elvi megálla­pítása, amely az általános biztonság mód­szerét parentálja el, amely tudvalévően a kisantant politikájának is az alapja. Egyéb­ként Mussolini kijelentéseit az egyes nagy­hatalmak irányában körülbelül a következő mondatokkal lehetne jellemezni: Jóban va­gyok ugyan Németországgal, de igyekszem kibékülni Angliával s Franciaországgal sem mondom föl a barátságot. Annyi kétségtelen, hogy akik a vasárnapi beszédtől a Berlini Róma-tengely ünnepélyes megerősítését várták, csalódtak. Mussolini beszélt ugyan tengelyről, de amit róla mon­dott, az világosan mutatta, hogy Olaszor­szág mindenekelőtt négyes vagy ötös pak­tum kialakítására gondol. Egyébként is tartózkodóan beszélt Németország felé a jö­vőt illetően. Amikor például az állami szu­perkapitalizmust bélyegezte meg, semmi­­esetre sem mondott olyasmit, ami éppen méltatása volna a nemzeti szocialista gazda­ságpolitikából egyre jobban kibontakozó irányzatnak. A július 11-iki német—osztrák egyezményről kijelentette a Duce, hogy hat nappal a megkötése előtt ismerte meg a tar­talmát, ami szintén arra vall, hogy bár maga az egyezmény kikapcsolta a súrlódási felüle­tet a német és az olasz külpolitika között, Olaszország nem szülője, még csak nem is bábája, hanem inkább tanúja volt a Bécs és Berlin közti kibékülésnek. Emellett az úgy­nevezett világnézeti külpolitika kérdésében sem pendül egy húron Róma és Berlin Mussolini lekötötte ugyan magát a bolseviz­mus elleni harchoz (híven minden polgári politikus kötelességéhez), ugyanakkor azon­ban egyetlen szóval sem foglalt állást Orosz­ország ellen, sőt utalt arra, hogy ebben az irányban politikája a régi, ami azért érde­kes, mert tudvalévően a fasiszta Olaszország volt az első nagyhatalom, amely a moszkvai kormánnyal gazdasági együttműködésre lé­pett. De kifejezetten is elutasította magától Mussolini a világnézeti külpolitika jelszavát, amikor azt mondotta, véget kell vetni a fasizmus és a demokrácia közegyentéteknek A két nyugateurópai nagyhatalom felé egyébként nyitva hagyja az olasz külpolitika ajtaját. Kizártnak tartja, hogy ne sikerüljön a Földközi-tengeren az angol és olasz érde­­kek kölcsönös elismerése, annak ellenére, hogy — sajnos — Anglia ma távolodóban van Olaszországtól. Ugyanakkor pedig Fran­ciaország felé fordulva nem azt mondja a Duce, hogy az 1935 januárjában megkötött francia—olasz barátság megszűnt, hanem csak azt, hogy hidegebb lett, majd megálla­pítja, hogy várakozó állásponton van még a mai népfront-kormányzata Franciaországgal szemben is. Ami szintén érthető, mert hiszen Franciaország volt az, amely az angolok szankciós politikáját oly eredményesen fé­kezte. Hogy az olasz—angol és az olasz—a francia viszony ilyen megítélése után Musso­lini csupán korholja a népszövetséget, de nem fordít neki hátat s hogy a genfi intézményből nem lép ki, az érthető. Ránk nézve a beszéd legfontosabb része az, amely a dunai helyzetre s abban Magyar­­országra vonatkozik. A Duce ismét szint­vallott a magyar igazság mellett s ha ugyan­akkor a kisantant egyik tagjának is baráti jobbot nyújtott, az még nem jelent szükség­szerűen ellentmondást, annál kevésbé, mert e pillanatban még nem lehet megítélni, hogy milyen tartalmat akar adni Mussolini az olasz—szerb „barátságnak“ s hogy milyen feltételektől teszi függővé. Mindenesetre érde­­mes megjegyezni, hogy amíg a Duce maga csupán Délszláviáról beszélt, addig az ő publicista szócsöve, Gajda, egy nappal előbb közzétett cikkében arról beszélt, hogy Olasz­ország és Németország az egész kisantanttal akarja tisztázni a maga és a másik két dunai állam viszonyát. Gardának ez a cikke ugyanis, amely aligha született meg Mussolini tudta nélkül, azt mondja, hogy Ciano olasz kül­ügyminiszter Berlinben olyan formulát talált, amely kiegyezteti az olasz és a német érdeke­ket a Duna-medencében, s hozzáteszi, hogy Németország és Olaszország a dunai államok között mérséklő és kiegyenlítő funkciót akar­nak betölteni. Ha mindez homályos is, annyi kétségtelen, hogy Mussolini igaz, nagy barátunk. Ára 16 fillér

Next