Magyarság, 1937. február (17. évfolyam, 26-48. szám)

1937-02-02 / 26. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 84 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 6 PENGŐ, EGY BÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 10 FILL, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 28990 BUDAPEST, 1937 FEBRUÁR 2. KEDD PETHŐ SÁNDOR POMONKATAJU( AJTAY JÓZSEF // SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 1. HUNYADI JÁNOS-UT 2. TELEFON: *1-560-10 (25 MELLÉKÁLLOMÁSSAL). ÉJJELI SZERKESZTŐ­­SÉG (VI. ARADI-UTCA 8.) TELEFONJA (ESTE M10-TŐL): 1-154 81 ÉS 1-154­ 62. HIRDETÉS­, UTAZÁSI ÉS KÖNYVOSZTÁLY (IV. ESKÜ-UT 6.). TELEFON: *1­ 888-66. LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62. XVIII. ÉVFOLYAM, 26 (4755) SZÁM­­. Pázmány Péter logikája Írta: Lendvai István A Katolikus írók és Hírlapírók Orszá­gos Pázm­ány-Egyesületének ünnepi lako­máján a bíboros hercegprímás, Pázmány Péter mai utódja, a halhatatlan emléke­zetű előd hatalmas egyéniségének egyik legjellegzetesebb vonását, a vaskövetke­zetességet idézte hallgatói elé a követke­zetlenségeknek ebben a mostani beteg korszakában, amelynek annyi fonáksága, baja és veszedelme adódik abban, hogy egyének, pártok, országok nem akarják vagy nem merik levonni vallott elveik vagy ténybeli megismeréseik következ­ményeit. A magyar katolicizmusnak ez a történelmi alakja „ha egyszer megismerte az igazságot, nem rettent vissza sem tőle magától, sem logikus következményeitől, hanem habozás nélkül befogadta, aztán pedig aszerint gondolkodott, beszélt, irt és cselekedett. Mivel mindig következetes volt: írásait és beszédeit... ő maga sem cáfolta meg saját cselekedeteivel vagy éle­tévelt. A bíboros hercegprímásnak ez a nyil­vános megnyilatkozása — mint mindig, ezúttal is — nemcsak jelen volt hallgató­ságának szólt ott a fehérteritős, virágos lakomás asztaloknál, hanem az egész nemzeti közvéleménynek, sőt félreérthe­tetlenül szólt a trianoni szégyenhatáro­kon túl a világot kormányzó hatalmas­ságoknak is. Mindazonáltal szeretnék né­hány tiszteletteljes megjegyzést is fűzni őeminenciájának klasszikus szavaihoz, tisztán a keresztény újságíró szempont­jából. Nem tudom ugyan, hogy nem ve­­tődik-e föl ennek olvastára e sorok író­jával szemben az illetékesség kérdése, mert valljuk meg: nálunk sok egyéb mel­lett a katolikus újságíró fogalmát sem tisztázták még. Angol példára hivatkozva, vetem föl azt a kérdést, hogy a nemrég elhunyt világhírű nagy angol írót és új­ságírót, Chestertont, vájjon csak akkor lehetett-e katolikus újságírónak tekin­teni, mikor kifejezetten katolikus vagy legalábbis katolikusnak mondott újságba írt és járt-e vagy­ nem járt neki ez a titu­lus olyankor, amikor például a vallási tekintetben nem exponált Illustrated London News híres „Qui Note­book“ című rovatába írta azokat a pompás cik­keit, amelyeknek szelleme nem egyszer jóval katolikusabb volt, mint némely „ka­tolikus“ elnevezésű lapokban megjelent írásoké és amelyekkel a maga ortodox katolikus gondolkozását elterjesztette vagy elterjeszthette ott is, ahova amazok a lapok nem juthatnak el? Gondolkoz­zanak a feleleten és annak logikus kö­vetkezményein mindazok, akiket illet­ő csekélységem most csak örvendezni akar azon, hogy őeminenciája Pázmány Péter szellemén keresztül azt az embertípust sürgeti nálunk is, amely a meggyőződése szerint gondolkozik, beszél,­kr, cselek­szik. Ugyanakkor azonban mély sajná­lattal kell rámutatnom arra, hogy ahol akadnak is meggyőződéses férfiak, nem egyszer milyen nehéz, sőt akárhányszor lehetetlen meggyőződésük szerint szóla­mok, irm­ok vagy éppen cselekedniük olyanok miatt, akik hatalmilag fölöttük állanak s akik ebben a­ helyzetükben csakis szervilizmust tűrnek meg maguk körül, mint azt éppen a hercegprímás az ország nagy többségének helyeslése köz­ben nemrég maga is nyilvánosan megál­lapította. Nem kell talán külön hangsú­lyoznom, hogy a férfias gerincet, becsü­letes szókimondást, őszinte véleménynyil­vánítást nem kedvelő, sőt zokonvevő ki­sebb-nagyobb hatalmaskodók köre egy­általán nincs kirekesztően világi férfiakra és tisztán csak politikusokra határolva. Már most hogyan szólaljon meg a belső meggyőződés a vaskövetkezetesség erejé­vel ott, ahol csak engedéllyel szólalhatna meg, az engedély pedig megtagadtatik tőle azok részéről, akiknél a kisebb-na­­gyobb, de jogérvényes hatalom van? Slir­­telenében nem tudnék dönteni, melyik a szomorúbb látvány: a meggyőződés hiá­nya-e, vagy pedig a csontig-velőig átér­­zett, legszentebb meggyőződésnek kény­szerű némasága, parancsolt mozdulatlan­sága? De ennek a némaságnak és moz­dulatlanságnak nemcsak az imént emlí­tett motívum lehet a kényszerítő oka. Le­het az is, hogy adódnak helyzetek, ame­lyekben az intézkedő, a hatáskörrel ren­delkező tényezőkben nincs semmi hatal­­maskodási szándék, mindössze csak hiányzik az a szellemi rezonálóképesség, amely a meggyőződéses férfim ilyen vagy olyan fölfogásának igazát, annak meg­fogalmazását és esetleges távolbalátó ér­tékét, megnyilatkozásának éppen az elvre, az ügyre nézve szükséges, üdvös voltát megértené, belátná — nem szólva az egyéni elfogultság vagy egyenesen fél­tékenység szomorú eseteiről, amelyeken már annyi tiszta meggyőződés és jókor­­látott igazság gáncsolódott el az ilyen helyzet vaslogikája szerint. Ha valakiről, csekélységemről tudhatja Csanád kitűnő püspöke, mennyire csak a tisztelet és az ügy szeretetének hangja szól belőlem. De éppen ezzel a tisztelet­tel kell megmondanom, hogy nem utolsó soron az ő elnöki megnyitóbeszédének olvasása irányította rá figyelmemet a kö­vetkező meggondolásokra. őnagyméltó­­sága a hírlapírás erkölcsi követelményei­ről szólván, igen természetszerűen be­szélt a tárgyilagosságról, a felelősségér­zetről és a személyeskedés kerüléséről. A tárgyilagosság megkövetelése a hírlap­írótól — ámbár végeredményben éppen nem őrajta múlik egy-egy írásnak a meg­jelenése vagy meg nem jelenése, egy-egy írásnak az alaphangja, a tartalma és mindezzel annak esetleges hatása a köz­véleményben — helyes és természetes. De vájjon megvan-e mindig ez a katoli­kus hírlapírótól megkövetelt tárgyilagos­ság a minden rendű és rangú közéleti férfiakban is, különösen ha önmagukról vagy bármiféle szívügyükről, érdekükről van szó? Mivé lesz a tárgyilagosságra való legszigorúbb igyekvés is ott — sőt éppen ott —, ahol a tárgyilagosság fogal­mát könnyen összetévesztik a föltétlen hódolat, kizárólagos dicséret, a készséges érdekszolgálat szellemével, viszont a leg­­tárgyilagosabb és esetleg a legközérde­­kűbb megszólalást nyomban támadásnak minősítik, rosszindulatnak vagy rejtett célnak tulajdonítják? Nincs parancsolóbb törvénye a közszereplésnek minden vo­nalon, mint a felelősségérzet. De várjon a hírlapírón lehet és kell-e ezt elsősor­ban és egyedül keresni és nem inkább azokon-e, akiknek hatalmi köre ugyan­csak jóval szélesebb, mint az övé és akik­nek felelősségérzetén legtöbbször nem­csak a hírlapíró vagy a hírlap jó vagy rossz munkája fordul meg, hanem, mond­juk, az igazi katolikus gondolatnak és közéletnek sorsa legalábbis egy nemze­dékre kihatóan? Nincs elítélendőbb va­lami egyhamar, mint a mindenáron való, gyűlölködő, sötét célzatú személyeskedés. De Pázmány Péter műveinek tíz vaskos kö­lelével, mindenkor kedves és üdítő olvas­mányaimmal az íróasztalomtól balra kér­dezem: vájjon nincs-e a személyeskedés­nek egy magasabb és egyenesen szük­séges fajtája is, amelyet Cardinal Páz­mány Péter maga is olyan mesterien mű­velt, tudván azt, hogy e földi életben gon­dolatok, elvek, cselekedetek, erkölcsi meg­nyilvánulások óhatatlanul személyekhez vannak kötve, tehát személyeken keresz­tül is támadandók vagy védelnezendők, mint ahogyan a bíróság sem absztrakt fogalmakat üldöz vagy védelmez, ha­nem élő személyeket. Ám mit kezdjen a megismert igazság vaskövetkezetességű érvényesítése ott, ahol személyeknek a legtisztább szándékú és legmegokoltabb bírálása is igen hamar ama gonosz, ártó indulatú személyeskedés erkölcsi mű­fajába minősül át, mihelyt olyasvalakivel kapcsolatban hangzik el, aki felé jogos vagy jogtalan rokonszenvünk fordul, aki­hez egyéni érdekek szálai fűznek, vagy akinek megbírált hibáját nem tudjuk vagy nem akarjuk belátni? Naptávolban áll tőlem minden gya­­núba vehető célzat, azonban egy nem éppen önösen és talán nem egészen logi­kátlanul eltöltött hosszú hírlapírói múlt után úgy vélem, hogy ilyen fontos kér­déseknek kétoldalú megbeszélése némi­leg szükséges, semmiképpen sem ám­ és a hozzászólás részemről sem egészen jo­gosulatlan. Nem szóltam azonban még a bíboros hercegprímás rövid, de emelke­detten tartalmas serlegbeszédének imént idézett másik passzusáról. Valóban: Páz­mány Péter soha nem cáfolt rá a maga hirdetett igazságaira, elveire a maga cse­lekedeteivel vagy életével. A katolikus gondolkozású, bár protestáns magyar testvérei iránt a vallási életen túl Páz­mány szellemében megértő közíró élete delén úgy látja, hogy Serédi Jusztinián őeminenciája ezzel a megállapításával nemcsak Pázmány Péter jellemének acél­­tengelyére mutatott rá, hanem egyúttal a magyar katolikus és általában az egész magyar életnek egyik legsürgetőbb szük­ségletére utalt. Köteleket lehetne írni arról, hogy mi minden volna ma más­képpen, ha nem akadtak volna és nem akadnának most is annyian — az ormon éppúgy, mint a völgyben —, akik csele­kedeteikkel, életükkel maguk cáfolnak rá a legszebb elvekre, igazságokra, ame­lyeket egyébként kifelé — ilyen vagy olyan okokból — hirdetnek. Legfőkép­pen ez az, ami belülről inaszakadttá tett és tesz annyi keresztény-nemzeti elhatá­rozást, mozgalmat, alakulást és kifelé olyan kemény akadálya éppen a legszen­tebb igazságok lelki hódításának. Köszö­net a magyar Sion őrének, hogy ezúttal is az igazi keresztény magyar megújho­dásnak egyik legfőbb követelményét mu­tatta meg. Talán nem valamennyi, de sok-sok remény meg fog valósulni, ha főképp azok, akiknek különösebb gátlá­sokkal nem kell küzdeniük, magukra nézve érvényesítik Pázmány Péter vas­logikájának ezt az erkölcsi oldalát. A katolikus s általában a komoly magyar újságírókon és írókon nem fog múlni. Ára 16 fillér hbbbhhbhhbbebhbbhhhbmb Delbos francia külügyminiszter vasárnap válaszolt Hitlernek Franciaország ragaszkodik a többoldalú szerződések rendszeré­hez Oroszország bevonásával — Páris hajlandó a nyersanyagok méltányosabb elosztására, ha ez nem segíti elő a német fegy­verkezést— Delbos elismerte Hitler békeakaratának őszinteségét Németországban Delbos beszédét nem tartják barátságtalannak Berlin és Páris között megjavult a légkör, de a tár­gyalási alapot még nem találták meg Hitler szombati beszédére az első hivata­los válasz francia részről hangzott el. Delbos külügyminiszter vasárnap a chabeaurouxi hősi emlékmű felavatásán felelt a német kancellár békés szándékokat proklamáló nyilatkozatára. A francia külügyminiszter előbb általá­nosságban beszélt a Quai d’Orsay külpoliti­kájáról. Szerinte Spanyolországra nem sza­bad rákényszeríteni, de megtiltani sem sza­bad számára valamely államformát. Egye­dül a spanyolokra tartozik, hogy milyen politikai rendszerben akarnak élni. Érdekes, hogy a francia külügyminiszter első helyen és a legmelegebb szavakkal emlékezett meg az angol—francia „benső viszonyról“ s csak a második helyen emlékezett meg a kis­­antanttal, a Lengyelországgal és csak leg­végül a szovjettel kötött „egyezményekről“. Hozzátette még, hogy Franciaországot Ame­rika is erkölcsi támogatásban részesíti, amelynek demokráciájával az elvek közös­sége fűzi össze a francia népet. — Nem kételkedem — mondotta ezután Delbos — azoknak az ünnepélyes nyilatko­zatoknak őszinteségében, amelyek az Alpok túlsó oldalán és a Rajna túlsó partján (te­hát Olaszországban és Németországban) el­­ hangzottak. A nézeteltérés nem is a célra, hanem csak a módszerre vonatkozik. Kész­­­séggel állapítom meg, hogy Hitler beszédé­ben nincs is semmi támadás Franciaország ellen és hogy a kancellár azt mondta, Né­metország és Franciaország között nincs alapja semmiféle vitának. Ezt gondoljuk mi is. Azonban nemcsak mi vagyunk, németek és franciák, egyedül a világon, a béke fenn­tartásának olyan általános feltételei vannak, amelyek túlterjednek mind a két országom Készek vagyunk minden erőfeszítésre, amely a nemzetközi kibékülésre és közeledésre irá­nyul. Egyedüli feltételünk, hogy ezek ne irányuljanak senki ellen, tehát Oroszország ellen sem, mert veszélyes volna a nemzet­közi közösségből kizárni egy „több mint kétszáz millió lakosú“ országot. Ez a kijelentés volt a leglényegesebb Delbos nyilatkozatában, mert amíg a német külpoli­tika kétoldalú egyezményekkel akarja bizto­sítani az európai békét és ezekből ki akarja zárni Oroszországot, addig Delbos szerint a francia külpolitikát két, ezzel ellentétes szem­

Next