Magyarság, 1937. május (18. évfolyam, 98-120. szám)
1937-05-01 / 98. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 28990 MINI MEZESKESKAI PETHŐ SÁNDOR POMUNKATAMI \ AJTAY JÓZSEF\ ; 4'Wiy'lllll'WH'llBWIBHWP tW 11 i.lMJ 111 .lümi".mii in' SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: H. HUNYADI JÁNOS-UT 2. TELEFON: *1-560 10 (25 MELLÉKÁLLOMÁSSAL). ÉJJELI SZERKESZTŐSÉG (VI. ARADI UTCA 8.) TELEFONJA (ESTE % 10 TŐL): 1-154-61, 1-154-62. HIRDETÉS, UTAZÁSI ÉS KÖNYVOSZTÁLY (IV. ESKÜ-UT 6.). TELEFON: •1-888-66. LEVÉLCÍM: BUDAPEST 2. POSTAFIÓK: 55 BUDAPEST, 1937 MÁJUS 1. SZOMBAT XVI1. ÉVFOLYAM 98. (4827) SZÁM A fejedelem írta: Katona Jenő „A szobor ellen“ — ezt a címet adta Makkai Sándor egyik könyvének, amelyben nemzeti nagyjaink szellemének szoborrámerevítése, alakjaiknak, egyéniségeiknek elmitologizálása ellen emelte föl szavát. Időszerű a tudós professzor szavaira emlékezni most, amikor önálló államiságunk büszke dunaparti palotája mellett leleplezzük II. Rákóczi Ferenc szobrát. A szoborleleplezés ünnepélyes és kegyeletes aktusánál valóban fontosabb és lényegesebb lelkünkben megidézni a halhatatlan árnyat, demitologizálni arcát, hogy férfias, bús szépségével biztatón és bátorítón tekintsen a maradékra, megkérdezni őt, magunkba szállva és mélységes alázattal: mit mondhat ma nekünk? Beszédein, levelein és kiáltványain kívül csodálatos könyvet hagyott ránk, a Confessio peccatoris-t, amelyben Isten előtt magát megmeztelenítve vallott terveiről, küldetéséről, törekvéseiről és tévedéseiről. Ebben a könyvében valóban úgy jelenik meg, ahogy a lélek, csupaszon és borzongva, itélőbirája, Isten előtt állhat és vall arról, hogy a vallásos lelkiismeret gyökerén szökkent szárba minden nemzeti és szociális akarata. E jezsuiták neveltje csodálatosan tiszta és törékeny, a bűntudatot elviselni nem tudó szemérmes természete belső ösztönzésére azonosítja ügyét a magyar nép ügyével. Amikor házassága után először beutazza óriási kiterjedésű birtokait, ifjúságának viharos és kalanddús időszaka után — akárcsak, mint később Széchenyi István —, találkozik a magyar reggel, annak valóságával és nyomorúságával. Az európai barokk műveltségű, fejedelmi ivadék ekkor néz először farkasszemet népével és annak kétségbeejtő sorsával. A magyar történet egyik legnagyobb eseménye ez, első eset az újkori jobbágyság kifejlődése óta, hogy a nagyúr s a szegény magyar jobbágy egymásra talált. Vele együtt lépi át a magyar határt a szociális gondolat a XVII. században, hogy azután, ügyének buktán, vele együtt hagyja el azt hosszú évtizedekre. A parasztság sorsát azzal a részvéttel nézi, mely a jobbágytartó társadalomtól akkor még annyira idegen és kétségtelen, hogy a nemzeti fölkelés ügyének a jobbágyság ügyével való egybekötése — mint Szekfü Gyula írja — az ő legszemélyesebb elhatározása volt. Amikor első kísérlete nem sikerült, ott fönn, az Alföldre kikönyöklő kárpáti hegyeken sírva kiáltozzák nevét a nép szegény fiai, könyörögve, hogy ne hagyja el őket. A magyar történelemben sokszor tettenérjük a tragikus alternatívát, hogy a rendiség képviseli a nemzeti eszmét, függetlenséget, önállóságot és vele szemben áll a szociális tekintetben haladóbb idegen hatalom. Rákóczi oldja föl először egész lényében és törekvésében ezt a tragikus antagonizmust és felkelése ilyképpen korai előképévé válik a negyvennyolcas szabadságharcnak. Más, elütő társadalmi viszonyok között, de ugyanazzal a gigantikus erőkifejtéssel, ugyanazzal a cserbenhagyott és majdnem reménytelenné vált elvetéltséggel. Ekkora erkölcsi erő és ilyen nagy célra feszülő akarat és erőkifejtés mégsem lehet egészen eredménytelen. A fizikai világban nem vész el a legcsekélyebb energia sem, hogyan maradna nyom -nélkül olyan embercsoda, olyan mozgalom, mint a fejedelem és felkelése voltak? Ember volt, földi halandó volt, aki, mint ifjabb Andrássy Gyula írja tanulmányában, bizonnyal a maga dicsőségét is kereste, de mindig csak eszményei szolgálatán át. Csakis azokért élve, küzdve és életét a biztos pusztulásnak dobva, ha kell. Hogy ez a világtörténelemben hasonmását alig lelő, királyi természet, ez a fönségesen szemérmes és önzetlen lélek mennyire „nem privátumért“, hanem csak a haza szabadságáért, fönnmaradásáért, szegény magyar véreiért harcolt, hogy céljait soha, semmilyen áron, ügyének elbukta, a kuruc zászlóknak Majtény síkján való meghajlása után sem hagyta cserben, annak egyik legnagyobb bizonyítéka, mily könnyedén dobta el magától egymillió kétszázezer holdnyi területet kitevő birtokát, fejedelmi őseinek örökségét, bécsi palotáját, várait, kastélyait és távozott szegénységbe, száműzetésbe, elfeledettségbe, halálba. Mit mond ez a Rákóczi-arc olyan álreformerek korszakában, akik zsebre tett kézzel osztják a más vagyonát, akiknek frázisai győzelme esetén nem lenne nagyobb a szenvedők kenyere, de még szűkösebb, fojtóbb, kisebb lenne szabadságuk? Mit mond ma a Pro patria et libertate zászlók halhatatlan hőse az olyan maradéknak, amely fél és fázik a magyar nép politikai öntudatától, önrendelkezésétől és önkormányzatától, azétól a magyar népétől, amelynek állítólag jobb sorsát akarja? Valóban megújulnak a régi sebeink és fölpattant véres szájukkal vádat kiáltanak azok felé, akik Rákóczi hazáját idegen tartománnyá süllyeszthetnék. A nagy halott árnya bizonnyal fájdalmasan megrebben ott az idegenné rablott földön, a kassai dómban, amikor olyanok hivatkoznak rája, akik nevének, emlékének említésére teljességgel érdemetlenek. „Bus egy rege“ — írta róla a legnagyobb magyar történetíró, Szalay László —, amikor száműzetésének éveire került történelmében a szó. Valóban bus egy rege a minden reményében megcsalatkozott, a Napkirály versaillesi udvarának fényében és gőgjében is halálos magányban didergő fejedelem sorsa. Bus egy rege a grosboisi kolostorban megtérő és vezeklő, életén Szent Ágoston vallomásaira emlékeztető mélységgel és alázattal végigtekintő, majd ott a Márványtenger partján, Rodostóban sír felé omló napjait élő fejedelem pályája. Magános, árva ifjúság, rövid, múló életöröm, életemésztő, életre-halálra menő harc, reménytelen bukás és „haszontalan bujdosás“, külsőleg ez az élet, de ott, ahol tartalmát az Élet Könyvébe írják, valószerűtlenül, páratlanul, fenségesen nagy és mély. A haszontalant pedig — mint hűséges Mikes Kelemenje írta —, nem kellett volna mondani, mert Isten előtt semmi sem volt és nincs is haszontalan. S Rákóczi Ferenc mindig valami mondhatatlan, benső, szinte már janzenista odaadással tudott megnyugodni Annak akaratában, aki nem jószívű ötletekkel, hanem érctörvényekkel kormányozza a világot, akinek szemöldöke ronthat, teremthet száz világot, akinek pillantása előtt nemzetek jönnek és nemzetek vesznek ... „Magamban érezlek lelkemben tudlak Téged, ezért nem is kereslek többé, mert megtalállak a szívemben" — írta Vallomásai mondhatatlan szépségű könyvében ... Azt a férfiút, akit legodaadóbb és legkisebb kamarása úgy szeretett, hogy hosszú évekkel halála után azt jegyezte be törökországi levelei fakuló papírján: Nekem semmi más okom nem volt a bujdosásra, hanem hogy igen szerettem a fejedelmet, — hasonló szeretettel, szinte személyes odaadással és rajongással szabad csak megidéznie a méltatlan maradéknak. Ha van mentség arra, hogy sírodból fölidézünk, halhatatlan halott, az csak az az érzés lehet, hogy emlékedre ma is „lángolunk és sírva fakadunk.“ Bizonnyal érdemetlenek és gyöngék vagyunk ahhoz, hogy méltán és igazán járulhassunk szellemed elé, de tudjuk, hogy csak Érted, értetek érdemes nagy halottak, kik az élőknél mindig számosabbak vagytok, ma magyarnak lenni és azokért, akik szigetekhez mindig a legközelebb álltak, a magyar rögnek meggyötört mágikus mélységű népéért. Ó, ha a halottak valóban visszajárnának az élők akaratában, az lesz igazán méltó ünnepség és öröm számukra és enélkül nincs is üdve keresztjüknek. A német maszlag és török áfium áldozataként elbukó Zrinyi Miklós és Széchenyi István között legnagyobb és legigazibb magyart, Rákóczit, a fejedelmet tiszteljük hát nemcsak kőben, ércben, szoborban, szóban, hanem lélekben és igazságban. A kommunista internationale rohamcsapatokat szervez Lengyelországban A százmillió fontos angol fegyverkezési kölcsönre a közönség húszmillió fontot jegyzett — megszavazták az Egyesült Államok i semlegességi törvényét — Van Zeeland belga miniszterelnök a közeljövőben hivatalos látogatásra Rómába utazik Az olasz-albán kapcsolatokat az új olasz—délszláv egyezménnyel összhangban fejlesztik tovább . LENGYELORSZÁGI KOMMUNISTA FART’ nagyarányú forradalmi készülődéseiről adnak hírt a lengyel lapok. Moszkvai értesülések szerint a kommunista internationale, legutóbbi, Dimitrov elnöklésével tartott értekezletén főleg az Oroszországgal szomszédos államok belső helyzetével foglalkozott és megállapította az ott működő kommunista pártok 1937. évi teendőit. Az új irányelvek kimondják, hogy ezekben az országokban fokozott tevékenységre, minden erő megfeszítésére és a forradalmi mozgalom nagyszabású fellendítésére van szükség. Ez országok kommunista pártjainak támogatására a komintern rendes költségvetési tételein kívül hatalmas összegek rendkívüli kiutalását határozták el. E rendkívüli költségeket elsősorban arra fordítják, hogy kommunista rohamcsapatokat szervezzenek, azokat katonai kiképzésben részesítsék és tökéletes felszereléssel lássák el, mintegy második titkos hadsereggé alakítsák. Az ülésen beterjesztett egyik jelentésből kitűnik, hogy Lengyelországban teljes titokban máris 230 ilyen kommunista rohamcsapat működik, amelyeknek tagjai száma összesen tizennyolcezer fő.★ A SZÁZMILLIÓ FONTOS ANGOL FEGYVERKEZÉSI KÖLCSÖNRE, amelyet csütörtökön bocsátottak ki, a Daily Herald szerint a közönség csak húszmillió fontot jegyzett. A City majdnem teljesen bojkottálta a kölcsönt, a biztosítótársaságok és leszámítoló intézetek úgyszólván semmit sem jegyeztek, a bankok és a magántőkék pedig csak nagyon keveset. A jegyzetlenül maradt nyolcvanmillió fontot az angol bank kibocsátási osztálya, a fontkiegyenlítő alap és egyes köztestületek veszik át. A Morning Post értesülése szerint a kölcsön iránt főként azért nem mutatkozott nagyobb érdeklődés, mert a kormány az egész kölcsönügyletet elsősorban pénzügyi műveletnek tekinti, nem pedig hazafias akciónak s ennek megfelelően irányította a kölcsönjegyzés propagandáját is.* CIANO GRÓF OLASZ KÜLÜGYMINISZTER Zogu albán királlyal pénteken délelőtt is több mint két óra hosszat tartó megbeszélést folytatott. A megbeszélés után hivatalos közleményt hoztak nyilvánosságra, mely egyebek közt a következőket mondja: Ciano gróf olasz külügyminiszter április 28-tól április 30-ig Tiranában ismételten szívélyes megbeszélést folytatott Zogu királlyal, Kotta miniszterelnökkel és az albán kormány több vezető személyiségével. E megbeszélések során részletesen megvizsgálták Olaszország és Albánia politikai és gazdasági kapcsolatait. Mind a két részről a két szövetséges államot egybefűző mély barátság érzése jutott kifejezésre. Ez a szövetség az 1927 november 22-én létrejött szerződésen és az 1936 március 19-én kötött egyezményeken alapul. A megbeszéléseken az a nézet jutott kifejezésre, hogy a már fennálló barátiságos kapcsolatokat az Olaszország és Délszlávia között március 19-én létrejött egyezményekkel összhangban tovább fejlesszék az általános béke és együttműködés, valamint Olaszország és Albánia érdekei szempontjából.★ AZ IR KORMÁNY szombaton közzéteszi az új ir alkotmányt, amelynek alapja az a tétel, hogy minden hatalom az ír néptől jön és hogy az ír állam nem függ semmiféle külső tényezőtől. Angliával és az angol uralkodóházzal minden kapcsolatot megszakitanak s a királyi főkormányzó tisztségét megszüntetik. A királyi főkormányzó hatáskörét államfő veszi át, aki az összes ir tartományok fölött fog uralkodni, beleértve az északirországi Uster-tartományt is, amely eddig nem tartozott az ír szabadállam területéhez, hanem angol fennhatóság alatt állott. Anglia természetesen nem fogja elismerni az ulsteri tartomány átengedését s úgy ebben a Ára 16 fillér