Magyarság, 1937. október (18. évfolyam, 223-248. szám)

1937-10-01 / 223. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM­ÁRA HÉTKÖZ­NAP 10 FILL., VASÁRNAP 20 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 28990 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 2. POSTAFIÓK: 55. SZÁM / A J /l~\s v f Ara rádiómelléklettel együtt 10 fillér THAOTHLBÍÍÍSACI FŐSZERKESZTOj PETHŐ SÁNDOR FOMUNKATaRfj AJTAY JÓZSEF SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVaTaL: n, HUNYADI JÁNOS­ UT 2. TELEFON: *15 60-10 (25 MELLÉKÁLLOMÁSSAL), ÉJJELI SZERKESZTŐ­SÉG VI., ARADI-UTCA 8. TELEFON: 11-54-61,11-54-62. HIRDETÉSI OSZTÁLY IV., VÁCI-UTCA 34. TELEFON: •18-88-66. MENETJEGY IRODA, UTAZÁSI ÉS KÖNYV­OSZTÁLY IV. ESKÜ-UT 6. TELEFON: 18-12-10 BUDAPEST, 1937 OKTÓBER 1. PÉNTEK XVI11. ÉVFOLYAM, 223 (4952) SZÁM Aláírták Parisban az angol—francia­­olasz Földközi-tengeri egyezményt A pótegyezmény Angliához és Franciaországhoz hasonló nagy­ságú ellenőrzési zónát biztosít Olaszországnak — Az olasz kor­mány súlyos érvei a spanyol önkénteskérdésben összehívandó háromhatalmi értekezlet ellen — A népszövetség politikai főbizottsága erélyeshangú határozati javaslata a spanyol kér­désben—Mussolini hazatért Rómába—Hitler elfogadta Mussolini meghívását Milch német légügyi államtitkár hivatalos látogatása Párisban AZ ANGOL, FRANCIA ÉS OLASZ TEN­GERÉSZETI SZAKÉRTŐK között létrejött egyezményt, amely megállapítja Olaszország részvételének módozatait a Földközi-tenger ellenőrzésében, csütörtökön délben egy óra­kor aláírták. Az egyezmény szövegét azonnal eljuttatták jóváhagyás végett a három érde­kelt kormányhoz. Az egyezmény akkor lép hatályba, mihelyt az érdekelt kormányok ratifikálják. Nyilvánvaló, hogy a tengeré­szeti szakértők, akik a tárgyalások során ál­landó érintkezést tartottak fenn kormányuk­kal, nem írták volna alá kötelező módon az egyezményt, ha ehhez előzetesen nem kap­ták volna meg a hozzájárulást kormányuk­tól, amelyet legalább nagy vonalakban tájé­koztattak az aláírásra kerülő egyezmény tar­talmáról. Az egyezmény szövege megállapítja azokat a tengeri útvonalakat és övezeteket, amelye­ket a három hajóhad ellenőrzésére bíznak. A tárgyaló felek elsősorban arra szorítkoz­tak, hogy mindegyik hatalomra az őt legjob­ban érdeklő útvonal ellenőrzését bízzák. A Földközi-tenger nyugati medencéjében, a Gibraltárral szomszédos övezetet az angol hajóhad ellenőrzésére bízták, míg a francia hajóhad a Franciaország és Algír közötti útvonal ellenőrzését kapta. A Fölközi-tenger e részének további övezeteit az olasz hajóhad ellenőrzésére bízták, így elsősorban a Tirrhéni-tengert. Ez az ellenőrzési terület ­ A fogyasztás érdeke és a szociálpolitika írta: Kerék Mihály Ilyenkor, Ősz küszöbén, amikor a hű­vös, ködös reggelek már a közeledő télre figyelmeztetnek, ösztönszerűen is arra gondol az ember, hogy milyen körülmé­nyek között köszönt ezúttal reánk a rövid nappalok és hosszú éjszakák időszaka, amely olyan vonzó a meleg szobában terített asztal mellett, de annál vissza­­riasztóbb azok számára, akik az előző évek kegyetlen valóságával néznek most is elébe. Annál megokoltabb, hogy latol­gassuk helyzetünket, mert hiszen nem csupa kedvező jelet látunk magunk kö­rül, még ha csak saját szűkebb portán­kon belül tekintünk is szét. A gazdasági konjunktúra különben sem nagy lendü­lete megtorpant az egész vonalon, még mielőtt kedvező hatása szétáradhatott volna a széles dolgozó tömegekig. A me­zőgazdaságnak, amelyből a legnagyobb tömegek élnek, az idén nem volt kielé­gítő esztendeje, az össztermelés mennyi­sége és értéke egyaránt alatta marad a tavalyinak, az agrártermények árfejlő­­dése is megállt, sőt egyeseké érzékenyen visszaesett vagy ilyen tendenciát mutat. Ennek ellenére a fogyasztás jelentéke­nyen megdrágult nemcsak élelmiszerek­ben, hanem iparcikkekben is. A lakosság legnagyobb részének a jövedelme viszont nem lett nagyobb és ennek következ­ménye a fogyasztás csökkenésében máris észlelhető. Vannak kedvezőbb jelenségek is, ami­lyen az ipari termelés további emelke­dése és ennek nyomán a munkanélküli­ség csökkenése. Ilyennek látszik továbbá az idei külkereskedelmi mérleg nagy fö­löslege, az államháztartás helyzetének stabilitása, a pénz és hitelélet valamelyes megélénkülése stb. De bármennyire ör­vendetes is, hogy a viszonyok javulásának ilyen kétségtelen jelei mutatkoznak, semmi okunk arra, hogy ezekhez vérmes reményeket fűzzünk vagy bennük gazda­sági életünk visszanyert egészségének ter­mészetes arcszínét üdvözölhessük. Nem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy ameddig a munkásrétegek életszínvonala változatlanul a mélyponton mozog, ad­dig érzéki csalódás általános fellendü­lésről beszélni és a konjunktúra, ha van ilyen, elég helytelenül, csak egy szűk, amugy is jólszituált rétegre szorítkozik. Annál kevésbé lehet a helyzet számottevő javulásáról beszélni, mert az általános drágulás miatt a városi lakosság, sőt an­nak fixfizetéses elemei is mind szélesebb körben kénytelenek leszállítani életszín­vonalukat. Akármit mondanak a kon­­junktúrastatisztika számoszlopai, akár­mit bizonyítanak a közületek bevételei, kétségtelen tény, hogy a fogyasztási vál­ság elmélyült és kiszélesedett olyan réte­gekre is, amelyek pedig a legnagyobb de­konjunktúra idején és azóta is elég tűr­hetően tudták tartani magukat. A legmakacsabb és legpusztítóbb vál­ságok a termelés és fogyasztás egyen­súlyának megbomlásából származnak. Kisebb baj, ha az egyensúly a termelés oldaláról billen meg, jóval nagyobb, ha azt a tömegek elszegényedése okozza. Ez van nálunk. Természetesen a fogyasztási válság is összefügg a termeléssel, a rossz gazdasági politika mellett azonban még­­inkább a hiányos szociálpolitika idézi elő. Magától értetődik, hogy fogyasztási válságban fordulatról, más szóval javu­lásról csak akkor lehet beszélni, ha nagy tömegek fogyasztóképessége emel­kedett. Következésképpen az igazi kon­junktúrának az általános életszínvonal emelkedése a legcsalhatatlanabb jele. Hol vagyunk azonban mi ettől? A konjunk­turális fejlődés állítólag a negyedik éve tart és a Gazdaságkutató Intézet prognó­zisa szerint a jövő évben már hanyatlás várható, de még nem jutottunk odáig, hogy az ország lakosságának egyharma­­dát tevő agrármunkásság kegyetlen sor­sában érezhető javulás következett volna be. Ha a gazdasági élet megfigyelőinek igazuk lesz, akkor az egész világon a legkülönösebb konjunktúrát mi éltük át, mert sikerült azt az ország lakosságának túlnyomó többsége előtt teljesen észre­vehetetlenné tenni. A szakértőknek na­gyon hálás feladat lenne kivizsgálni, hogy a gazdasági fellendülés hol rekedt meg és miért nem tudott kisugározni a nagy tömegekre. Mindenesetre megérné a fá­radságot, mert a gazdaságpolitikának éppen úgy,­ mint a szociálpolitikának ér­tékes tanulságok levonására nyújtana al­kalmat. Óriási mulasztása a hábron utáni ma­gyar közgazdasági politikának, hogy a belső fogyasztás kérdését teljesen el­hanyagolta. Más országok már évtizedek­kel előbb rájöttek arra az igazságra, hogy a termelés csak a belföldi fogyasztásra támaszkodva nyugszik biztos alapon, kö­vetkezőleg mind az ipari, mind a mező­­gazdasági termelés mennyiségi és minő­ségi javításához szükséges a hazai fo­­gyasztóközönség vásárlóerejének erősö­dése. Az olyan termelési politika, amely nincs tekintettel a fogyasztótömegek el­­bíróképességére, voltaképpen maga alatt vágja a fát azzal, hogy gyengíti a terme­lés legfőbb bázisát, a belső fogyasztást és ezzel fogyasztási, majd termelési és végül szociális válságot idéz elő. Magától értetődik, hogy ha a válságoknak ezzel az egymásba fonódó láncolatával szem­ben, amely nagy veszedelem hordozója, föl akarjuk venni a küzdelmet, elsősor­ban olyan intézkedések kellenek, amelyek a fogyasztás depressziójának megszünte­tésére, illetve a nagy tömegek életszín­vonalának emelésére alkalmasak. Ma már legtöbb állam konjunktúrapolitikájában is nagy szerepet játszik a fogyasztás köz­vetlen módon való előmozdítása, mert a jelenlegi viszonyok között ez mutatko­zik a leghatásosabbnak arra, hogy a ká­tyúba jutott termelésnek ösztönzést ad­jon és általában a közgazdasági élet vér­áramát fölélénkítse. Ezzel természetesen nem akarom a ter­melés fejlesztésének jelentőségét vitatni, amely nálunk — itt is főleg a mezőgaz­daság terén — elsőrangú feladat. Sőt éppen az a baj, hogy a nagy agrártöme­gek fogyasztóerejének példátlan elhanya­golása mellett a mezőgazdasági termelés érdekét is figyelmen kívül hagyattak. Ez a kettő különben szorosan összefügg egy­mással. Valahányszor a falusi munkás­­nép szörnyen leromlott életviszonyainak megjavításáról, volt szó, mindig azt hal­lottuk, hogy előbb a termelést kell fo­kozni, mert ha többet termel a mező­­gazdaság, több jut a munkásnak is. De ha így van, miért késik hát annyi idő óta az agrártermelés fejlesztése? Mi az oka annak, hogy a legfontosabb szántóföldi növényeink termésátlagai évtizedek óta tisztikai adatokat összevetjük, azt látjuk, hogy az 1893—95-iki három év átlagá­ban a búzahozam hektáronként 13.3 mázsa volt, negyven évvel később pedig — 1934—36. évek átlagában — 13.2 mázsa, vagyis szinte hajszálra ugyan­annyi. Az egyetlen tengeri kivételével a termelés negyven év alatt nem fejlődött. Csoda-e, ha a termésátlagot tekintve, a tizennegyedik helyre szorultunk a búza­termelő országok között és ezen a téren már néhány balti állam is megelőz ben­nünket? Mezőgazdasági termelésünk nem kielé­gítő s ez nagy mértékben okozója annak, hogy munkásnépünk nagy tömegei olyan alacsony életszínvonalra kényszerültek. Nem fogadható el azonban az az állás­pont, amelyet azok foglalnak el, akik az életet csak a termelés szempontjából né­zik, hogy előbb a termelést kell emelni, mert csak ettől lehet várni a földmivelő­­munkásság helyzetének javulását. Hiszen voltak nálunk már rekordtermések, a fa­lusi munkás életszínvonala mégis válto­zatlan maradt, legfeljebb kevesebbet éhe­zett. A városi lakosság fogyasztását is csak egy árnyalattal befolyásolja a ter­melés mennyisége, mert hiszen más té­nyezők — az elosztás szervezete, árpoli­tikája, az árdrágító közszolgáltatások, az exportpolitika, a városi rétegek jövedelmi viszonyai stb. — döntő szerepet játszanak itt, amit éppen ma szemlélhetünk nagyon éles megvilágításban. Röviden: hiába van bőséges termés,­ ha a széles fogyasztó­rétegek a szükséges mennyiségben nem tudják megszerezni. Ez a kulcsprobléma és minden változtatásra irányuló törek­vésnek innen kell kiindulnia. A termelési politikának a szociálpoliti­kával kell karöltve járni, amelyek a ja­vak, illetve a jövedelmek igazságosabb elosztására irányul. Nagyon helytelen nyomon haladnak és behunyt szemmel fegyszinten mozognak? Ha a terméssza­ járnak a világban, akik azt hirdetik, hogy a jó termelési politika fölöslegessé teszi a szociálpolitikát. Nálunk bő Isten áldása mellett is mindig voltak hatalmas szűköl­ködő rétegek. Ezeknek a sorsán nem csak a termelés fokozásával, hanem olyan in­tézkedésekkel lehet javítani, amelyek emberi igényeiknek a mainál sokkal na­gyobb mértékben való kielégítését teszik lehetővé. Amiért mezőgazdaságunknak egyik jelentős ága: a szántóföldi terme­lés évtizedeken át nem fejlődött, abban része van a szociálpolitika hiányának is. A munkás létminimuma intézményesen nincs biztosítva, a munkabérek tetszés­szerinti mértékben csökkenthetők, a szo­ciális terhek is jelentéktelenek, így tehát a mezőgazdasági üzemeket ezen az olda­lon mi sem készteti fokozottabb erőkifej­tésre. A termelés és a fogyasztás érdekei nem ellentétesek. Ha ma széles néprétegek fokozott védelemre tarthatnak igényt, ez a fogyasztóképesség erősödésével vég­eredményben a termelésnek is hasznára válik. Ennek a visszájára ékes bizonyí­ték a mi hárommilliós agrárlakosságunk, amely kielégítő szociális gondozás híján szinte teljesen kiesik a fogyasztásból. Kell ennél nagyobb csapás a termelésre? Igaz viszont, hogy exportra is lehet termelni. Szomorú vigasz, de ma az a helyzet, hogy földművelő és részben ipari lakosságunk szájától vonjuk el a falatot, hogy legyen kivitelre. Mert kielégítő táplálkozás mel­lett a mai termelési volumenből nem jutna külföldre. Már­pedig az export mellőz­hetetlen, hiszen a legújabb megállapodá­sok értelmében közjellegű adósságaink szolgálatát jórészt ebből kell teljesíteni. Más kérdés, hogy ezt a követelményt a jövőben hogyan tudjuk összeegyeztetni népünk életszínvonalának emeléséhez fű­ződő eminens érdekekkel. Olyan terme­lési és olyan szociálpolitikával, amilyent eddig folytattunk, semmi esetre sem. Ezért félünk megint a közeledő téltől.

Next