Magyarság, 1937. október (18. évfolyam, 223-248. szám)
1937-10-01 / 223. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁMÁRA HÉTKÖZNAP 10 FILL., VASÁRNAP 20 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 28990 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 2. POSTAFIÓK: 55. SZÁM / A J /l~\s v f Ara rádiómelléklettel együtt 10 fillér THAOTHLBÍÍÍSACI FŐSZERKESZTOj PETHŐ SÁNDOR FOMUNKATaRfj AJTAY JÓZSEF SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVaTaL: n, HUNYADI JÁNOS UT 2. TELEFON: *15 60-10 (25 MELLÉKÁLLOMÁSSAL), ÉJJELI SZERKESZTŐSÉG VI., ARADI-UTCA 8. TELEFON: 11-54-61,11-54-62. HIRDETÉSI OSZTÁLY IV., VÁCI-UTCA 34. TELEFON: •18-88-66. MENETJEGY IRODA, UTAZÁSI ÉS KÖNYVOSZTÁLY IV. ESKÜ-UT 6. TELEFON: 18-12-10 BUDAPEST, 1937 OKTÓBER 1. PÉNTEK XVI11. ÉVFOLYAM, 223 (4952) SZÁM Aláírták Parisban az angol—franciaolasz Földközi-tengeri egyezményt A pótegyezmény Angliához és Franciaországhoz hasonló nagyságú ellenőrzési zónát biztosít Olaszországnak — Az olasz kormány súlyos érvei a spanyol önkénteskérdésben összehívandó háromhatalmi értekezlet ellen — A népszövetség politikai főbizottsága erélyeshangú határozati javaslata a spanyol kérdésben—Mussolini hazatért Rómába—Hitler elfogadta Mussolini meghívását Milch német légügyi államtitkár hivatalos látogatása Párisban AZ ANGOL, FRANCIA ÉS OLASZ TENGERÉSZETI SZAKÉRTŐK között létrejött egyezményt, amely megállapítja Olaszország részvételének módozatait a Földközi-tenger ellenőrzésében, csütörtökön délben egy órakor aláírták. Az egyezmény szövegét azonnal eljuttatták jóváhagyás végett a három érdekelt kormányhoz. Az egyezmény akkor lép hatályba, mihelyt az érdekelt kormányok ratifikálják. Nyilvánvaló, hogy a tengerészeti szakértők, akik a tárgyalások során állandó érintkezést tartottak fenn kormányukkal, nem írták volna alá kötelező módon az egyezményt, ha ehhez előzetesen nem kapták volna meg a hozzájárulást kormányuktól, amelyet legalább nagy vonalakban tájékoztattak az aláírásra kerülő egyezmény tartalmáról. Az egyezmény szövege megállapítja azokat a tengeri útvonalakat és övezeteket, amelyeket a három hajóhad ellenőrzésére bíznak. A tárgyaló felek elsősorban arra szorítkoztak, hogy mindegyik hatalomra az őt legjobban érdeklő útvonal ellenőrzését bízzák. A Földközi-tenger nyugati medencéjében, a Gibraltárral szomszédos övezetet az angol hajóhad ellenőrzésére bízták, míg a francia hajóhad a Franciaország és Algír közötti útvonal ellenőrzését kapta. A Fölközi-tenger e részének további övezeteit az olasz hajóhad ellenőrzésére bízták, így elsősorban a Tirrhéni-tengert. Ez az ellenőrzési terület A fogyasztás érdeke és a szociálpolitika írta: Kerék Mihály Ilyenkor, Ősz küszöbén, amikor a hűvös, ködös reggelek már a közeledő télre figyelmeztetnek, ösztönszerűen is arra gondol az ember, hogy milyen körülmények között köszönt ezúttal reánk a rövid nappalok és hosszú éjszakák időszaka, amely olyan vonzó a meleg szobában terített asztal mellett, de annál visszariasztóbb azok számára, akik az előző évek kegyetlen valóságával néznek most is elébe. Annál megokoltabb, hogy latolgassuk helyzetünket, mert hiszen nem csupa kedvező jelet látunk magunk körül, még ha csak saját szűkebb portánkon belül tekintünk is szét. A gazdasági konjunktúra különben sem nagy lendülete megtorpant az egész vonalon, még mielőtt kedvező hatása szétáradhatott volna a széles dolgozó tömegekig. A mezőgazdaságnak, amelyből a legnagyobb tömegek élnek, az idén nem volt kielégítő esztendeje, az össztermelés mennyisége és értéke egyaránt alatta marad a tavalyinak, az agrártermények árfejlődése is megállt, sőt egyeseké érzékenyen visszaesett vagy ilyen tendenciát mutat. Ennek ellenére a fogyasztás jelentékenyen megdrágult nemcsak élelmiszerekben, hanem iparcikkekben is. A lakosság legnagyobb részének a jövedelme viszont nem lett nagyobb és ennek következménye a fogyasztás csökkenésében máris észlelhető. Vannak kedvezőbb jelenségek is, amilyen az ipari termelés további emelkedése és ennek nyomán a munkanélküliség csökkenése. Ilyennek látszik továbbá az idei külkereskedelmi mérleg nagy fölöslege, az államháztartás helyzetének stabilitása, a pénz és hitelélet valamelyes megélénkülése stb. De bármennyire örvendetes is, hogy a viszonyok javulásának ilyen kétségtelen jelei mutatkoznak, semmi okunk arra, hogy ezekhez vérmes reményeket fűzzünk vagy bennük gazdasági életünk visszanyert egészségének természetes arcszínét üdvözölhessük. Nem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy ameddig a munkásrétegek életszínvonala változatlanul a mélyponton mozog, addig érzéki csalódás általános fellendülésről beszélni és a konjunktúra, ha van ilyen, elég helytelenül, csak egy szűk, amugy is jólszituált rétegre szorítkozik. Annál kevésbé lehet a helyzet számottevő javulásáról beszélni, mert az általános drágulás miatt a városi lakosság, sőt annak fixfizetéses elemei is mind szélesebb körben kénytelenek leszállítani életszínvonalukat. Akármit mondanak a konjunktúrastatisztika számoszlopai, akármit bizonyítanak a közületek bevételei, kétségtelen tény, hogy a fogyasztási válság elmélyült és kiszélesedett olyan rétegekre is, amelyek pedig a legnagyobb dekonjunktúra idején és azóta is elég tűrhetően tudták tartani magukat. A legmakacsabb és legpusztítóbb válságok a termelés és fogyasztás egyensúlyának megbomlásából származnak. Kisebb baj, ha az egyensúly a termelés oldaláról billen meg, jóval nagyobb, ha azt a tömegek elszegényedése okozza. Ez van nálunk. Természetesen a fogyasztási válság is összefügg a termeléssel, a rossz gazdasági politika mellett azonban méginkább a hiányos szociálpolitika idézi elő. Magától értetődik, hogy fogyasztási válságban fordulatról, más szóval javulásról csak akkor lehet beszélni, ha nagy tömegek fogyasztóképessége emelkedett. Következésképpen az igazi konjunktúrának az általános életszínvonal emelkedése a legcsalhatatlanabb jele. Hol vagyunk azonban mi ettől? A konjunkturális fejlődés állítólag a negyedik éve tart és a Gazdaságkutató Intézet prognózisa szerint a jövő évben már hanyatlás várható, de még nem jutottunk odáig, hogy az ország lakosságának egyharmadát tevő agrármunkásság kegyetlen sorsában érezhető javulás következett volna be. Ha a gazdasági élet megfigyelőinek igazuk lesz, akkor az egész világon a legkülönösebb konjunktúrát mi éltük át, mert sikerült azt az ország lakosságának túlnyomó többsége előtt teljesen észrevehetetlenné tenni. A szakértőknek nagyon hálás feladat lenne kivizsgálni, hogy a gazdasági fellendülés hol rekedt meg és miért nem tudott kisugározni a nagy tömegekre. Mindenesetre megérné a fáradságot, mert a gazdaságpolitikának éppen úgy, mint a szociálpolitikának értékes tanulságok levonására nyújtana alkalmat. Óriási mulasztása a hábron utáni magyar közgazdasági politikának, hogy a belső fogyasztás kérdését teljesen elhanyagolta. Más országok már évtizedekkel előbb rájöttek arra az igazságra, hogy a termelés csak a belföldi fogyasztásra támaszkodva nyugszik biztos alapon, következőleg mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelés mennyiségi és minőségi javításához szükséges a hazai fogyasztóközönség vásárlóerejének erősödése. Az olyan termelési politika, amely nincs tekintettel a fogyasztótömegek elbíróképességére, voltaképpen maga alatt vágja a fát azzal, hogy gyengíti a termelés legfőbb bázisát, a belső fogyasztást és ezzel fogyasztási, majd termelési és végül szociális válságot idéz elő. Magától értetődik, hogy ha a válságoknak ezzel az egymásba fonódó láncolatával szemben, amely nagy veszedelem hordozója, föl akarjuk venni a küzdelmet, elsősorban olyan intézkedések kellenek, amelyek a fogyasztás depressziójának megszüntetésére, illetve a nagy tömegek életszínvonalának emelésére alkalmasak. Ma már legtöbb állam konjunktúrapolitikájában is nagy szerepet játszik a fogyasztás közvetlen módon való előmozdítása, mert a jelenlegi viszonyok között ez mutatkozik a leghatásosabbnak arra, hogy a kátyúba jutott termelésnek ösztönzést adjon és általában a közgazdasági élet véráramát fölélénkítse. Ezzel természetesen nem akarom a termelés fejlesztésének jelentőségét vitatni, amely nálunk — itt is főleg a mezőgazdaság terén — elsőrangú feladat. Sőt éppen az a baj, hogy a nagy agrártömegek fogyasztóerejének példátlan elhanyagolása mellett a mezőgazdasági termelés érdekét is figyelmen kívül hagyattak. Ez a kettő különben szorosan összefügg egymással. Valahányszor a falusi munkásnép szörnyen leromlott életviszonyainak megjavításáról, volt szó, mindig azt hallottuk, hogy előbb a termelést kell fokozni, mert ha többet termel a mezőgazdaság, több jut a munkásnak is. De ha így van, miért késik hát annyi idő óta az agrártermelés fejlesztése? Mi az oka annak, hogy a legfontosabb szántóföldi növényeink termésátlagai évtizedek óta tisztikai adatokat összevetjük, azt látjuk, hogy az 1893—95-iki három év átlagában a búzahozam hektáronként 13.3 mázsa volt, negyven évvel később pedig — 1934—36. évek átlagában — 13.2 mázsa, vagyis szinte hajszálra ugyanannyi. Az egyetlen tengeri kivételével a termelés negyven év alatt nem fejlődött. Csoda-e, ha a termésátlagot tekintve, a tizennegyedik helyre szorultunk a búzatermelő országok között és ezen a téren már néhány balti állam is megelőz bennünket? Mezőgazdasági termelésünk nem kielégítő s ez nagy mértékben okozója annak, hogy munkásnépünk nagy tömegei olyan alacsony életszínvonalra kényszerültek. Nem fogadható el azonban az az álláspont, amelyet azok foglalnak el, akik az életet csak a termelés szempontjából nézik, hogy előbb a termelést kell emelni, mert csak ettől lehet várni a földmivelőmunkásság helyzetének javulását. Hiszen voltak nálunk már rekordtermések, a falusi munkás életszínvonala mégis változatlan maradt, legfeljebb kevesebbet éhezett. A városi lakosság fogyasztását is csak egy árnyalattal befolyásolja a termelés mennyisége, mert hiszen más tényezők — az elosztás szervezete, árpolitikája, az árdrágító közszolgáltatások, az exportpolitika, a városi rétegek jövedelmi viszonyai stb. — döntő szerepet játszanak itt, amit éppen ma szemlélhetünk nagyon éles megvilágításban. Röviden: hiába van bőséges termés, ha a széles fogyasztórétegek a szükséges mennyiségben nem tudják megszerezni. Ez a kulcsprobléma és minden változtatásra irányuló törekvésnek innen kell kiindulnia. A termelési politikának a szociálpolitikával kell karöltve járni, amelyek a javak, illetve a jövedelmek igazságosabb elosztására irányul. Nagyon helytelen nyomon haladnak és behunyt szemmel fegyszinten mozognak? Ha a terméssza járnak a világban, akik azt hirdetik, hogy a jó termelési politika fölöslegessé teszi a szociálpolitikát. Nálunk bő Isten áldása mellett is mindig voltak hatalmas szűkölködő rétegek. Ezeknek a sorsán nem csak a termelés fokozásával, hanem olyan intézkedésekkel lehet javítani, amelyek emberi igényeiknek a mainál sokkal nagyobb mértékben való kielégítését teszik lehetővé. Amiért mezőgazdaságunknak egyik jelentős ága: a szántóföldi termelés évtizedeken át nem fejlődött, abban része van a szociálpolitika hiányának is. A munkás létminimuma intézményesen nincs biztosítva, a munkabérek tetszésszerinti mértékben csökkenthetők, a szociális terhek is jelentéktelenek, így tehát a mezőgazdasági üzemeket ezen az oldalon mi sem készteti fokozottabb erőkifejtésre. A termelés és a fogyasztás érdekei nem ellentétesek. Ha ma széles néprétegek fokozott védelemre tarthatnak igényt, ez a fogyasztóképesség erősödésével végeredményben a termelésnek is hasznára válik. Ennek a visszájára ékes bizonyíték a mi hárommilliós agrárlakosságunk, amely kielégítő szociális gondozás híján szinte teljesen kiesik a fogyasztásból. Kell ennél nagyobb csapás a termelésre? Igaz viszont, hogy exportra is lehet termelni. Szomorú vigasz, de ma az a helyzet, hogy földművelő és részben ipari lakosságunk szájától vonjuk el a falatot, hogy legyen kivitelre. Mert kielégítő táplálkozás mellett a mai termelési volumenből nem jutna külföldre. Márpedig az export mellőzhetetlen, hiszen a legújabb megállapodások értelmében közjellegű adósságaink szolgálatát jórészt ebből kell teljesíteni. Más kérdés, hogy ezt a követelményt a jövőben hogyan tudjuk összeegyeztetni népünk életszínvonalának emeléséhez fűződő eminens érdekekkel. Olyan termelési és olyan szociálpolitikával, amilyent eddig folytattunk, semmi esetre sem. Ezért félünk megint a közeledő téltől.