Magyarság, 1938. január (19. évfolyam, 1-24. szám)
1938-01-01 / 1. szám
BUDAPEST, 1938 JANUÁR 1. SZOMBAT SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL« II, HUNYADI JÁNOS UT 2. TELEFON« *15«, 10 (25 MELLÉKÁLLOMÁSSAL). ÉJJELI SZERKESZTŐSÉG VI., ARADI UTCA » TELEFON« I 64 01, I 64 62. HIRDETÉSI OSZTÁLY IV, VÁCI UTCA »4. TELEFON« •18 88 66. MENET JEGYIRODA, UTAZÁSI ÉS KÖNYV. OSZTÁLY IV. ESKÜ UT A TELEFON» 1812-10 XIX. ÉVFOLYAM, 1 (5027) SZÁM Köszöntő 1938-ra Adj, Uram, már új esztendőt, ne olyat, mint annyi volt, ne hittel, reménnyel kezdőt, mely hitet, reményt kiált, ne olyat, mely rózsás ködben indul egy szép éjszakán, s mint kegyetlen Rém, úgy döbben ránk a köznapok szakán. Adj, Uram, már új esztendőt, mely vadonatúj legyen, mely nem Veronika-kendőt szorongat, ha elmegyen? könnyes-véres arcainkról bús lenyomatot vivén, s emléke fényről alig szól: — Uram, mást adj az idén. Adj, Uram, olyan esztendőt, melyben sok a fény, derű, s nem retteg rut kárörvendőt, aki jó és egyszerű, békét, mely nem ágyút őröz, s kaján önzést számkivet, — adj tehát új esztendőhöz a világnak új szivet. Lendvai István A Pichler-figy írta: Trócsányi Zoltán I. Ezernyolcszázhetvenegyben, ugyanakkor,amikor a szentpétervári cári könyvtárban tettesiérték és leleplezték dr. Pichler Alajos bajor professzort, a moszkvai egyetemi könyvtárban is volt nagy riadalom. Pichler professzor a legkitűnőbb ajánlólevelek alapján már két év óta dolgozott a könyvtárban, mint tiszteletdíjas vendégtisztviselő s ezalatt az idő alatt nyomtalanul eltűnt négyezerháromszázhatvankét darab értékes könyv. A moszkvai Egyetemi könyvtárban a házi viszgálat az előző évi revízióhoz képest mindössze huszonöt kötet rejtélyes eltűnését állapította meg, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy feldúlja a tisztviselők lelki nyugalmát, álmatlanná tegye éjszakáikat, mert a könyveket a legnagyobb szakértelemmel vitte, vagy lopta el valaki, aki minden valószínűség szerint belső ember volt. Goreckij Ivanovics Uvor, az Egyetemi könyvtár igazgatója sápadtan, beesett szemekkel ült íróasztala mellett és jobb kezével őszülő, szőke szakállába markolva, meredten maga elé nézve, ijedten hallgatta az íróasztala előtt álló Beckij Petrovics Pávelt, aki harsogva, pattogó hangon referált a legújabb eltűnésről: tegnapról mára az íróasztaláról valaki ellopta a Nyevszkij Almanach 1829-i kötetét, amelyért gyűjtők Notbecknek Puskin Anyeginjához készített remek metszetei miatt nagy árat szoktak fizetni. Jön az egyetlen, kedves Pável Petrovics, — szólt lassan és vontatottan az igazgató — aki ebben a gyámoltalan társaságban még nem vesztette el a fejét, önt bízom meg a házi vizsgálattal. Csak arra kérem, csöndben és tapintatosan... Ne legyen belőle botrány, mint Szentpéterváron. — Szentpéterváron? — Igen. Még nem hallotta? Egy külföldi professzor nyolc láda könyvet lopott el két év alatt. Egyelőre csak házi botrány, de már alig tudják titkolni az újságok elől, mert tudományos körökben mindenfelé beszélnek róla. A közművelődési minisztérium bizalmas ukázt adott ki ezzel az üggyel kapcsolatban, melyet egyébként én szentpétervári kollegám leveléből már három napja ismerek. Csak csöndben, a legnagyobb csöndben, diszkrétül és tapintatosan, kedves Pável Petrovics... II. Beckij Petrovics Pável a galériás raktárterem közepén állt és szigorú, pattogó hangon beszélt: ,— Csak belső ember lehetett. És pedig nem sütő, nem is szolga Mit értenek ezek a könyvekhez? Kollega urak! Közülünk valaki nagyon szeretné tanulmányozni Észak-Szibéria Tajgáját, vagy tundra-vidékét, vagy a kamcsatkai kozjákok életviszonyait. Avor Ivanovics engem bízott meg a házi vizsgálattal. Kíméletlen leszek. Nem leszek tekintettel semmi érzékenységre. Kemény fogok eljárni mindenkivel szemben, aki gyanús. Történt valami tegnap óta? — Be kell jelentenem, hogy tegnap az asztalomon hagytam egy metszetes kottát, Glinka dalainak első kiadását s ma reggel, amikor egyetemi előadásom után bejöttem, egy órával a hivatalos idő kezdete után, már nem volt ott — szólt egy sápadtarcú fiatalember, aki az Egyetemen a görög tanszék mellett volt tanársegéd. Petrovics Pável tombolt: — Majd én megtanítom az illetőt. Nem érzi az urak közül senki Szibéria fagyos tundráinak szelét? Nagy baj lesz még ebből! III. Másnap reggel az újságokban már teljes részletességgel meg volt írva a Pichler ügy. Kiderült, hogy a feljelentő ipaga Pichler volt, a raktárakban ő vette észre a könyvek eltűnését, ő csinálta a lármát, rettegett tőle mindenki, mert minden alkalommal azt is bejelentette, hogy ki járt a raktárban a tisztviselők közül. Végre is a tisztviselők szövet-keztek ellene. Tervükbe beavatták az egyik szolgát is, aki pár nappal azelőtt megsúgta az egyik tisztviselőnek, hogy a professzor úr nem engedi felsegíteni magára a télikabátot. A kézirattár vezetője, akinek az osztályáról a legértékesebb középkori kódexek tűntek el, s aki a körötte lappangó gyanúba megőszült, behivatta ezt a szolgát s kollegái jelenlétében megparancsolta neki, hogy délben, mielőtt a professzor úr fölvenné a télikabátját, lépjen hozzá s azzal az ürüggyel, hogy poros a kabátja, kefélje le s a kefével tapogassa körül. Két órakor a tisztviselők lesbe álltak, a szolga pedig háta mögött tartva a kefét, a gyanútlan Pichlerhez lépett s hirtelen kefélni kezdte a hátát, miközben igy szólt: — Neki tetszett dűlni valahol a falnak, meszes a háta nagyságodnak. — Pichler elugrott, a szolga azonban utána pattant s tovább akarta kefélni, de nagy volt a lendülete s a kefe fájával megütötte Pichler házát. Nagy koppanás! A tisztviselők előugrottak rejtekükből. „Mi koppant itt?“ kérdezte az egyik. „A nagyságos professzor úr háza“ — jelentette az altiszt Pichlert bevezették az irodába, levetkőztették és a hátáról, ruhája alól Szent Ambrus műveinek fatáblás folió kötetét vették le. Házkutatást tartottak a lakásán s az összes hiányzó könyveket ott találták, nyolc ládába csomagolva, atrakészen. Pichler már a rendőrség foglya. Goreckij Ivanovics Uvor remélte ugyan, hogy ez után az eset után a moszkvai könyvtolvaj eszére tér, de az eddigi eltűnések ügyének tisztázása érdekében fogadott négy magándetektívet, akik külön-külön figyelni kezdték a tisztviselők életmódját és anyagi helyzetét. Kiderült, hogy a könyvtár tisztviselői már régóta nem mernek kimozdulni i Nagy esztendő küszöbén Irta: Ajtay József Tovatűnt újra egy esztendő a trianoni gyötrelmes korszakból és uj esztendő köszönt ránk. Fehér hólepel alatt rejtőzködik a föld és ugyancsak titok fátyola boritja a jövőt, amely elé megyünk uj évnek felvirradtán. Elmúlt, amitől kezdettől fogva nem sokat remélhettünk, de vájjon mit mutat az új évnek horoszkópja a tovatűnt esztendőben kibontakozó eseményekből és fejleményekből következtetve? Emlékezzünk csak: 1937 január 1-én borús felhők borították Európa egét, háborús veszélyek izgalma reszketett a levegőben, mert a spanyol polgárháborúban nemcsak spanyolok vívtak egymással borzalmasan véres testvérharcot, hanem a két táborra szakadt Európa is farkasszemet nézett egymással. A feszültség az egész esztendőn keresztül kisebb-nagyobb ingadozással változatlanul tartott, csak ez év vége felé kezdett némileg enyhülni, de csupán spanyol viszonylatban, míg ugyanakkor a távolkeleten kirobbant japán-kínai háború a modern hadviselés borzalmaival újra próbára tették az emberiségnek amúgy is roncsolt idegeit. Mégis nagyjelentőségű a letűnt év, mert tovább érlelte azt a felismerést, hogy Európa és a nyugati civilizáció végveszélybe rohan, ha nem sikerül idejében a kényszerbékék által támasztott súlyos ellentéteket elsimítani és az általuk vágott, üszkösödésnek indult sebeket begyógyítani. Elhalkult az az unalomig forgatott hamis gramofonlemez, amely a béke biztosítéka gyanánt a jelenlegi állapot teljes megmerevítését, a bilincsbe vert mozdulatlanságot hirdette. Az élet dinamizmusát azonban nem lehetett megállítani az állig felfegyverzett győztesek szuronyerdejével sem és a legyőzöttek fegyvertelenségre kárhoztatásával, tehetetlen és védtelen prédaként való kiszolgáltatásával. Annál kevésbé, mert a győztesek egykor roppant hatalmas tábora — jól tudjuk — hamarosan kezdett szétmenni, külön utakra fordulni. A háborút eldöntő Egyesült Államok kezdettől fogva távol maradtak, attól a népszövetségtől, amely ha UH- alapokon, a wilsoni elvek teljes megtagadásával épült fel és csak a győztesek zsákmányát kívánta őrizni. A békeparancsok igazságtalan rendelkezéseit érintetlen szentséggé avatta, méltányos pontjainak érvényre emelését elmulasztotta. Ez a nagyrahivatott intézmény feladatáról megfeledkezve, farizeus módon ugyan nemzetközi joguralmat hirdetett de ugyanakkor mindig a durva erőszaknak és önkénykedésnek, a gyengék letiprásának falazott. Lassanként eltávolodott Olaszország is a békeműtől, amely jogos igényeit egyáltalán nem elégítette ki, majd pedig magától a népszövetségtől is, amely útjában állott az olasz nemzet természetes fejlődésének. Ugyanakkor Anglia hovatovább egyre inkább visszatért az önkéntes lefegyverzettség állapotába, sőt visszavonulóban volt az európai szárazföld egyre jobban bonyolódó ügyeitől is. Az újjászületett Lengyelország szintén nem érzett együtt teljes mértékben az élet érdekeit egyre jobban keresztező háború utáni európai helyzettel, amely Keletről, Nyugatról és Délről egyaránt veszedelmes nyomás alá helyezte. Franciaország ilyenképpen egyre inkább magára maradt kis martalócszövetségeseivel, amelyektől egyre kevésbé várhatta a páriskörnyéki békeszerződésekben megalapított hegemonikus helyzetének védelmét , a felmozduló törekvésekkel szemben. Viszont ezek sem remélhettek közvetlen, hatásos segítséget a földrajzilag távoleső Franciaországtól természetellenes határaik védelmére. A minden izében beteg status quo alátámasztására — három évvel ezelőtt prágai tanácsra — hiába hívta segítségül a Quai d’Orsay Szovjetoroszországot, mert ennek szövetsége nemhogy használt volna, hanem egyenesen megrendítette Franciaország fölényes nemzetközi helyzetét. Anglia egy ideig — korántsem teljes odaadással, de inkább kénytelen-kelletlenül — támogatta Franciaországnak a tékeszerződések által teremtett európai helyzet, a hírhedt status quo változatlan fenntartására irányuló politikáját. Mihelyt azonban meggyőződött arról, hogy ezzel tulajdonképpen kanócokkal és könnyen robbanó gránátokkal teli puskaporos hordó őrzésére kívánják segítségét igénybe venni, elfordult egy évtizeden át folytatott ama külpolitikájától, amely egyszerű párisi függvénnyé tette Angliát az európai politikában. Most már az igazi béke megteremtésének útjára lépett az angol külpolitikát keresve a háborús feszültséget és veszedelmeket okozó helyzetek békés úton való megváltoztatásának módjait. Célja többé nem a rothadó status quo minden áron való fenntartása lett, hanem az igazi béke alapjainak lerakása az elkövetett igazságtalanságok jóvátételével, a nemzetek jogos igényeinek, dinamikus erejének figyelembe vételével. Ez nem maradhatott hatás nélkül a Quai d’Orsaynak eddig követett merev európai külpolitikájára sem, ha Franciaország nem akart teljes elszigetelődésbe jutni. Az elmúlt esztendő nagy eredményeként jegyezhető fel, hogy most már nemcsak a francia közvélemény, de a hivatalos Franciaország is hajlandóságot mutat új utakra lépve, az igazi béke megvalósítására törekedni valamennyi európai nagyhatalommal egyetértésben. A francia külpolitika új útra térésére mutat a félhivatalos Le Temps néhány nappal ezelőtt megjelent, feltűnést keltő cikke, amely megállapítja a szokásos év végi külpolitikai összefoglalás keretében, hogy a népszövetség épülete 1937 folyamán megrendült és ezzel egyidőben megingott az egyezményeknek az a rendszere is, amelynek segítségével a francia diplomácia országának érdekeit eddig szolgálni hitte. Azt írja a francia félhivatalos, hogy Franciaországra nézve ma már, keleti és délkeleti barátainknak szükség esetén hatásos védelmet nyújtani, olyan hadvezetési nehéz problémát jelentene, amely lényegesen eltér az azelőtti helyzettől. Ez magyarázza meg és teszi érthetővé a franciák előtt is a lengyel, sőt a román és délszláv politik