Magyarság, 1938. január (19. évfolyam, 1-24. szám)

1938-01-01 / 1. szám

BUDAPEST, 1938 JANUÁR 1. SZOMBAT SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL« II, HUNYADI JÁNOS UT 2. TELEFON« *15«, 10 (25 MELL­ÉKÁLLOMÁSSAL). ÉJJELI SZERKESZTŐ­SÉG VI., ARADI UTCA » TELEFON« I­ 64 01, I­ 64 62. HIRDETÉSI OSZTÁLY IV, VÁCI UTCA »4. TELEFON« •18 88 66. MENET JEGYIRODA, UTAZÁSI ÉS KÖNYV. OSZTÁLY IV. ESKÜ UT A TEL­EFON» 1812-10 XIX. ÉVFOLYAM, 1 (5027) SZÁM Köszöntő 1938-ra Adj, Uram, már új esztendőt, ne olyat, mint annyi volt, ne hittel, reménnyel kezdőt, mely hitet, reményt kiált, ne olyat, mely rózsás ködben indul egy szép éjszakán, s mint kegyetlen Rém, úgy döbben ránk a köznapok szakán. Adj, Uram, már új esztendőt, mely vadonatúj legyen, mely nem Veronika-kendőt szorongat, ha elmegyen? könnyes-véres arcainkról bús lenyomatot vivén, s emléke fényről alig szól: — Uram, mást adj az idén. Adj, Uram, olyan esztendőt, melyben sok a fény, derű, s nem retteg rut kárörvendőt, aki jó és egyszerű, békét, mely nem ágyút őröz, s kaján önzést számkivet, — adj tehát új esztendőhöz a világnak új szivet. Lendvai István A Pichler-figy írta: Trócsányi Zoltán I. Ezernyolcszáz­hetvenegyben, ugyanakkor,­­amikor a szentpétervári cári könyvtárban tettesiérték és leleplezték dr. Pichler Alajos bajor professzort, a moszkvai egyetemi könyvtárban is volt nagy riadalom. Pichler professzor a legkitűnőbb ajánlólevelek alap­ján már két év óta dolgozott a könyvtárban, mint tiszteletdíjas vendégtisztviselő s ezalatt az idő alatt nyomtalanul eltűnt négyezer­­háromszázhatvankét darab értékes könyv. A moszkvai Egyetemi könyvtárban a házi viszgálat az előző évi revízióhoz képest mind­össze huszonöt kötet rejtélyes eltűnését ál­lapította meg, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy feldúlja a tisztviselők lelki nyugalmát, álmatlanná tegye éjszakáikat, mert a könyve­ket a legnagyobb szakértelemmel vitte, vagy lopta el valaki, aki minden valószínű­ség szerint belső ember volt. Gorecki­j Ivanovics Uvor, az Egyetemi könyvtár igazgatója sápadtan, beesett sze­mekkel ült íróasztala mellett és jobb kezé­vel őszülő, szőke szakállába markolva, me­redten maga elé nézve, ijedten hallgatta az íróasztala előtt álló Beckij Petrovics Pávelt, aki harsogva, pattogó hangon referált a leg­újabb eltűnésről: tegnapról mára az íróaszta­láról valaki ellopta a Nyevszkij Almanach 1829-i kötetét, amelyért gyűjtők Notbecknek Puskin Anyeginjához készített remek met­szetei miatt nagy árat szoktak fizetni. J­ön az egyetlen, kedves Pável Petrovics, — szólt lassan és vontatottan az igazgató — aki ebben a gyámoltalan társaságban még nem vesztette el a fejét, önt bízom meg a házi vizsgálattal. Csak arra kérem, csöndben és tapintatosan... Ne legyen belőle botrány, mint Szentpéterváron. — Szentpéterváron? — Igen. Még nem hallotta? Egy külföldi professzor nyolc láda könyvet lopott el két év alatt. Egyelőre csak házi botrány, de már alig tudják titkolni az újságok elől, mert tu­dományos körökben mindenfelé beszélnek róla. A közművelődési minisztérium bizalmas ukázt adott ki ezzel az üggyel kapcsolatban, melyet egyébként én szentpétervári kollegám leveléből már három napja ismerek. Csak csöndben, a legnagyobb csöndben, diszkré­tül és tapintatosan, kedves Pável Petrovics... II. Beckij Petrovics Pável a galériás raktár­­terem közepén állt és szigorú, pattogó han­gon beszélt: ,— Csak belső ember lehetett. És pedig nem sütő, nem is szolga Mit értenek ezek a könyvekhez? Kollega urak! Közülünk valaki nagyon szeretné tanulmányozni Észak-Szibé­­ria Tajgáját, vagy tundra-vidékét, vagy a kamcsatkai kozjákok életviszonyait. Avor Ivanovics engem bízott meg a házi vizsgálat­tal. Kíméletlen leszek. Nem leszek tekintet­tel semmi érzékenységre. Kemény fogok el­járni mindenkivel szemben, aki gyanús. Tör­tént valami tegnap óta? — Be kell jelentenem, hogy tegnap az asztalomon hagytam egy metszetes kottát, Glinka dalainak első kiadását s ma reggel, amikor egyetemi előadásom után bejöttem, egy órával a hivatalos idő kezdete után, már nem volt ott — szólt egy sápadtarcú fiatal­ember, aki az Egyetemen a görög tanszék mellett volt tanársegéd. Petrovics Pável tombolt: — Majd én megtanítom az illetőt. Nem érzi az urak közül senki Szibéria fagyos tundráinak szelét? Nagy baj lesz még ebből! III. Másnap reggel az újságokban már teljes részletességgel meg volt írva a Pichler ügy. Kiderült, hogy a feljelentő ipaga Pichler volt, a raktárakban ő vette észre a könyvek eltű­nését, ő csinálta a lármát, rettegett tőle min­denki, mert minden alkalommal azt is beje­lentette, hogy ki járt a raktárban a tisztvi­selők közül. Végre is a tisztviselők szövet-­­keztek ellene. Tervükbe beavatták az egyik szolgát is, aki pár nappal azelőtt megsúgta az egyik tisztviselőnek, hogy a professzor úr nem engedi felsegíteni magára a télikabátot. A kézirattár vezetője, akinek az osztályáról a legértékesebb középkori kódexek tűntek el, s aki a körötte lappangó gyanúba megőszült, behivatta ezt a szolgát s kollegái jelenlété­ben megparancsolta neki, hogy délben, mielőtt a professzor úr fölvenné a télikabát­ját, lépjen hozzá s azzal az ürüggyel, hogy poros a kabátja, kefélje le s a kefével tapo­gassa körül. Két órakor a tisztviselők lesbe álltak, a szolga pedig háta mögött tartva a kefét, a gyanútlan Pichlerhez lépett s hir­telen kefélni kezdte a hátát, miközben igy szólt: — Neki tetszett dűlni valahol a falnak, meszes a háta nagyságodnak. — Pichler el­­ugrott, a szolga azonban utána pattant s to­vább akarta kefélni, de nagy volt a lendü­­lete s a kefe fájával megütötte Pichler házát. Nagy koppanás! A tisztviselők előugrottak rejtekükből. „Mi koppant itt?“ kérdezte az egyik. „A nagyságos professzor úr háza“ — jelentette az altiszt Pichlert bevezették az irodába, levetkőztették és a hátáról, ruhája alól Szent Ambrus műveinek fatáblás folió kötetét vették le. Házkutatást tartottak a la­kásán s az összes hiányzó könyveket ott ta­lálták, nyolc­ ládába csomagolva, atrakészen. Pichler már a rendőrség foglya. Goreckij Ivanovics Uvor remélte ugyan, hogy ez után az eset után a moszkvai könyv­tolvaj eszére tér, de az eddigi eltűnések ügyé­nek tisztázása érdekében fogadott négy magándetektívet, akik külön-külön figyelni kezdték a tisztviselők életmódját és anyagi helyzetét. Kiderült, hogy a könyvtár tisztvi­selői már régóta nem mernek kimozdulni ­­i Nagy esztendő küszöbén Irta: Ajtay József Tovatűnt újra egy esztendő a trianoni gyötrelmes korszakból és uj esztendő köszönt ránk. Fehér hólepel alatt rej­tőzködik a föld és ugyancsak titok fá­tyola bor­it­ja a jövőt, amely elé megyünk uj évnek felvirradtán. Elmúlt, amitől kezdettől fogva nem sokat remélhet­tünk, de vájjon mit mutat az új évnek horoszkópja a tovatűnt esztendőben ki­bontakozó eseményekből és fejlemé­nyekből következtetve? Emlékezzünk csak: 1937 január 1-én borús felhők borították Európa egét, há­borús veszélyek izgalma reszketett a le­vegőben, mert a spanyol polgárháború­ban nemcsak spanyolok vívtak egymás­sal borzalmasan véres testvérharcot, ha­nem a két táborra szakadt Európa is farkasszemet nézett egymással. A fe­szültség az egész esztendőn keresztül ki­­sebb-nagyobb ingadozással változatlanul tartott, csak ez év vége felé kezdett né­mileg enyhülni, de csupán spanyol vi­szonylatban, míg ugyanakkor a távol­­keleten kirobbant japán-kínai háború a modern hadviselés borzalmaival újra próbára tették az emberiségnek amúgy is roncsolt idegeit. Mégis nagyjelentő­ségű a letűnt év, mert tovább érlelte azt a felismerést, hogy Európa és a nyu­gati civilizáció végveszélybe rohan, ha nem sikerül idejében a kényszerbékék által támasztott súlyos ellentéteket elsi­mítani és az általuk vágott, üszkösödés­nek indult sebeket begyógyítani. Elhal­kult az az unalomig forgatott hamis gramofonlemez, amely a béke biztosí­téka gyanánt a jelenlegi állapot teljes megmerevítését, a bilincsbe vert mozdu­latlanságot hirdette. Az élet dinamizmusát azonban nem lehetett megállítani az állig felfegyver­zett győztesek szuronyerdejével sem és a legyőzöttek fegyvertelenségre kárhoz­­tatásával, tehetetlen és védtelen préda­ként való kiszolgáltatásával. Annál ke­vésbé, mert a győztesek egykor roppant hatalmas tábora — jól tudjuk — ha­marosan kezdett szétmenni, külön utak­ra fordulni. A háborút eldöntő Egyesült Államok kezdettől fogva távol marad­tak, attól a népszövetségtől, amely ha­ UH- alapokon, a wilsoni elvek teljes megtagadásával épült fel és csak a győz­tesek zsákmányát kívánta őrizni. A bé­keparancsok igazságtalan rendelkezéseit érintetlen szentséggé avatta, méltányos pontjainak érvényre emelését elmulasz­totta. Ez a nagyrahivatott intézmény fel­adatáról megfeledkezve, farizeus módon ugyan nemzetközi joguralmat hirdetett de ugyanakkor mindig a durva erőszak­nak és önkénykedésnek, a gyengék le­­tiprásának falazott. Lassanként eltávolodott Olaszország is a békeműtől, amely jogos igényeit egy­általán nem elégítette ki, majd pedig magától a népszövetségtől is, amely út­jában állott az olasz nemzet természe­tes fejlődésének. Ugyanakkor Anglia hovatovább egyre inkább visszatért az önkéntes lefegyverzettség állapotába, sőt visszavonulóban volt az európai száraz­föld egyre jobban bonyolódó ügyeitől is. Az újjászületett Lengyelország szintén nem érzett együtt teljes mértékben az élet érdekeit egyre jobban keresztező há­­ború utáni európai helyzettel, amely Ke­letről, Nyugatról és Délről egyaránt ve­szedelmes nyomás alá helyezte. Franciaország ilyenképpen egyre in­kább magára maradt kis martalócszövet­­ségeseivel, amelyektől egyre kevésbé várhatta a páriskörnyéki békeszerződé­sekben megalapított hegemonikus hely­zetének védelmét , a felmozduló törekvé­sekkel szemben. Viszont ezek sem re­mélhettek közvetlen, hatásos segítséget a földrajzilag távoleső Franciaországtól természetellenes határaik védelmére. A minden izében beteg status quo alátá­masztására — három évvel ezelőtt prágai tanácsra — hiába hívta segítsé­gül a Quai d’Orsay Szovjetoroszorszá­­got, mert ennek szövetsége nemhogy használt volna, hanem egyenesen meg­rendítette Franciaország fölényes nem­zetközi helyzetét. Anglia egy ideig — korántsem teljes odaadással, de inkább kénytelen-kellet­lenül — támogatta Franciaországnak a tékeszerződések által teremtett európai helyzet, a hírhedt status quo változat­lan fenntartására irányuló politikáját. Mihelyt azonban meggyőződött arról, hogy ezzel tulajdonképpen kanócokkal és könnyen robbanó gránátokkal teli puskaporos hordó őrzésére kívánják se­gítségét igénybe venni, elfordult egy év­tizeden át folytatott ama külpolitikájá­tól, amely egyszerű párisi függvénnyé tette Angliát az európai politikában. Most már az igazi béke megteremtésé­nek útjára lépett az angol külpolitikát keresve a háborús feszültséget és vesze­delmeket okozó helyzetek békés úton való megváltoztatásának módjait. Célja többé nem a rothadó status quo minden áron való fenntartása lett, hanem az igazi béke alapjainak lerakása az elkö­vetett igazságtalanságok jóvátételével, a nemzetek jogos igényeinek, dinamikus erejének figyelembe vételével. Ez nem maradhatott hatás nélkül a Quai d’Orsaynak eddig követett merev európai külpolitikájára sem, ha Fran­ciaország nem akart teljes elszigetelő­désbe jutni. Az elmúlt esztendő nagy eredményeként jegyezhető fel, hogy most már nemcsak a francia közvéle­mény, de a hivatalos Franciaország is hajlandóságot mutat új utakra lépve, az igazi béke megvalósítására törekedni va­lamennyi európai nagyhatalommal egyetértésben. A francia külpolitika új útra térésére mutat a félhivatalos Le Temps néhány nappal ezelőtt megjelent, feltűnést keltő cikke, amely megállapítja a szokásos év végi külpolitikai összefoglalás kereté­ben, hogy a népszövetség épülete 1937 folyamán megrendült és ezzel egyidőben megingott az egyezményeknek az a rendszere is, amelynek segítségével a francia diplomácia országának érdekeit eddig szolgálni hitte. Azt írja a francia félhivatalos, hogy Franciaországra néz­ve ma már, keleti és délkeleti barátaink­nak szükség esetén hatásos védelmet nyújtani, olyan hadvezetési nehéz pro­blémát jelentene, amely lényegesen eltér az azelőtti helyzettől. Ez magyarázza meg és teszi érthetővé a franciák előtt is a lengyel, sőt a román és délszláv politik

Next