Magyarság, 1938. április (19. évfolyam, 73-96. szám)

1938-04-03 / 75. szám

Vadkárral Alig van kilátás arra, hogy a községi terü­leteket bérlő vadász és a kisgazda közt fenn­álló ellentét megszűnjön. Kiskundorozsma mezőgazdasági bizottsága a következő sérelmek orvoslását követeli: A kóbor kutyák és macskák ártalmatlanná tételét abba kellene hagyni, mert az ürgék, egerek és hörcsögök túlságosan elszaporod­tak. Inkább a fogolymadarakat kellene irtani, mivel azok a babot, tengerit és napraforgó­­magot pusztítják. A nyulak ellen is panaszkodnak. Az Alföl­­d­ön terjedő gyümölcskultúrának ártanak, amennyiben a fiatal csemeték kérgét meg­rágják. A kóbor kutyák és macskák kérdésére vo­natkozólag az a megjegyzésünk, hogy ebben már az 1883. évi vadásztörvény intézkedik. Ezek az elvadult háziállatok hasznos mada­rak elpusztítása által legalább ugyanannyi kárt okoznak, mint amennyi hasznot a kár­tékony rágcsálók számának csökkentésével hajtanak. A foglyok az általuk fogyasztott termé­nyekért rovarok és gyomnövények magvai­­nak összeszedésével bőségesen fizetnek.­­A nyulak által okozott károk ellen a fiatal fácskák törzsének papírral történő begön­­gyölítése által könnyen lehet védekezni. Nyílt ajtókat döngetnénk, ha rámutatnánk arra, hogy kártérítések és vadászatok rende­zése alkalmával szétosztásra kerülő hajtó­napszámok az okozott vadkárokért bőséges fedezetet nyújtanak. A vadászatnak nemzetgazdasági szempont­ból tekintett jelentőségét különben külföldön is régóta elismerték. A németek, akik min­­den talpalatnyi földet a legintenzívebb mó­don művelik, a vadászkultúrát is, mint a nemzet élelmezését elősegítő fontos tényezőt, megbecsülik és tőlük telhetőleg fejlesztik. i­fis A pézsmapocok rohamos terjedéséről az a kevésbé örvendetes hír tanúskodik, hogy azt már Mohácson is ész­lelték. Tévedés kizártnak tekintendő, mert egy felnőtt példányt a város közelében ütöttek agyon. Ursus Middendorfi Alig három évtized előtt felfedezett medve. Északamerika északnyugati partvidékén, sűrű őserdőkkel bontott szigeteken és sziklás fjor­­dok által széttagolt tengerparton él. A zoológu­sok és a sportsmanok csak akkor szereztek léte­zéséről tudomást, amikor Middendorf nevű zoológus Kodiak szigetén egy példányt ejtett el, mely súlyánál és méreteinél fogva az összes eddigi medverekordokat (lóversenyzsargonban) több lóhosszal verte. Azelőtt a grizzly (Ursus horribils) szerepelt, mint a medvék fejedelme (hossza 270 cm, súlya 450 kgr). Helyébe a Kodiak medve lépett (hossza 345, súlya 900 kgr). Széchenyi Zsigmond nem túloz, midőn ezt az állatot a világ leghatalmasabb ragadozójá­nak nevezi. Hozzá képest az oroszlán egy kis angora cica. Több mint valószínű, hogy Kodiak medvéket azelőtt is lőttek. De miután oly példány, mely rendkívüli méreteinél fogva feltűnt volna, nem került terítékre, azokat grizzlyknek tartották. Hazánknak egyik tudós zoológusa, Gaál Ist­ván professzor, a Széchenyi Zsigmond gróf ál­tal elejtett medvének koponyáját vizsgálta meg. Arra a következtetésre jutott, hogy az Ursus Middendorf­ tulajdonképpen az Ursus speleus­­sal, az utolsó jégkorszak barlangi medvéjével, azonos. Megtakaritja előfizete­a anek dijas sze­nnyéreí­rásk­ol^! | .­­­­ Vadászat é­ s vadászat tárgykörébe vágó ábrák már a régi egyiptomiak középületeit és sírjait díszítő festmények és rajzok között találhatók. Azokat természetesen nem lehet szorosan a jelenkor elgondolása szerinti művészet fogalomkörébe sorolni. Az emberi élet egyes jeleneteinek ábrá­zolása gyakran az Írott jegyzőkönyvet, a króni­kát, a történetírást pótolta. Vad állatoknak el­ejtése és fogása mint a mindennapi életnek minden érzelmi momentumot nélkülöző foglal­kozás szerepelt. A képzőművészetnek ily tárgyú alkotásai nem annyira valamely szépségfogalom megelevenítésére, mint inkább a valóságnak realisztikus megrögzítésére törekedtek. A vadászat csak a legújabb időben, mint a modern kultúrembert a természethez vissza­vezető tényező, szerepel. Azért csak a jelenkor néhány festőjének és rajzolójának adatott meg, hogy a képzőművészet eszközeivel a természet­­imádás érzelmi momentumait is felkeltse. Az első festmény, mely e sorok írójában majdnem félszázaddal ezelőtt a sejtelmeknek és érzelmeknek egymásba kapcsolódó láncolatát ébresztette fel: „Elefántok a mászás steppe-ben“ volt. Ismételtem­, hosszú ideig néztem Kuhnert mesternek boszorkányosan szép vásznát. Ele­fántok, egy letűnt kornak élő emlékei. Zsiráfok, a harmadkornak mesebeli alakjai. Zebrák, anti­lopok, struccok paradicsomi egyetértésben együtt legelő csoportjai. És az egész táj fölött egy szokatlan, az európai ember előtt ismeret­len hangulat uralkodik: Afrikának a zenitben álló napja. A forróság schellete, mely a látha­táron ibolyaszint párává sűrűsödik. A köd­­tengeren egy jéghegy úszik, az elérhetetlen tá­volságban ég felé nyúló bánya teteje. Krapf, a vallásos misztikum befolyása alatt álló hittérítő, volt az első, aki ezt a csodát megpillantotta. Püspökének írt jelentésében a napsütötte síkság felett lebegő hómezőkről nem mint valóságról, hanem mint valami titokzatos isteni vízióról tesz említést. A közelmúlt leghíresebb német állatillusztrá­torai: Friese, Mützel, Kretschmer. Képeik az élő­lények lelkét tükrözik vissza. A legújabbak kö­zül Fersen, Reimann, Renz Waller, Freytag, a művészet Fricke érdemelnek említést. A magyarok közül Schell báró mű­vészi fall­­rajzai kötik le a vad külalakját és mozdulatait ismerő természetbarát figyelmét. De Vezényi mester sem marad el mögötte. Vastagh vad­állatai és lovai szépek és érdekesek. Alföldi bikájában az őstulok szilaj ereje és féke­zhetet­­len vadsága elevenedik meg. Garay lóábrái tör­ténelmi eposzok erejével hatnak, melyek a hon­foglaló ősök a magyar hazát védő kurucok és honvédek emlékét örökítik meg. Amikor majd az egész magyar róna konyhakertté lesz átala­kítva, a késő utódok csak az ő képeiből fognak némi fogalmat alkotni arról, hogy mi volt az agarászat. Az állatillusztrálás a rajzolóik és festők kezé­ből nagyrészt a fényképészekébe csúszik át. Az ember majdnem azt hinné, hogy az állatok és vadászati jeleneteik ábrázolása ezzel a művészet síkjáról az eseményregisztrálás síkjára csúszott le. Ez a felfogás nem minden esetben helytálló. A csoportosítás, tárgy megválasztása, környezet beállítása és más szempontok a fotografálás mesterségét művészetté emelhetik. Schillings és Ratcliff Dugmore már évtizedekkel ezelőtt oly vadfényképeket mutattak be, melyeket bát­ran művészi teljesítményeknek lehet tekinteni. Az illusztrálás terén érvényesülő műszaki haladás a vadászat szempontjából is a mozgó­képet az érdeklődés előterébe tolta. Ezen a téren a legújabb sikerek Bornemissza Adél bárónő nevéhez fűződnek. A „láthatatlan madár" néven bemutatott filmsorozat úgy mű­vészeti, mint vadásztechnikai szempontból első­rangú teljesítménynek számít. A Johnson házaspár nyomán készült afrikai tárgyú vadász- és expedíciós filmek oly nagy számban kerültek forgalomba, hogy a sötét földrész ily szempontból szinte kimerítettnek tekinthető. A medve, farkas és hiúz, valamint földrészünk egyébb érdekes állatjait ábrázoló filmek ezzel szemben igen ritkák és hiányosak. Reméljük, hogy ambiciózus­­ kamaravadászok az ezen a téren tapasztalható hiányt mielőbb ki fogják pótolni Pisztráng és galóca A koratavaszi szelek az idén, sóik horgász keblében a reménységnek immár két évtized óta szunnyadó rügyeit fakasztják. Jövőre ilyen­kor talán újra zugó hegyi patakjaink lesznek, melyekben magyar sportsmanok a legnemesebb halászatot, a salmonidák fogását űzhetik. Azért időszerűnek tartom, hogy ez alkalommal a mű­­légyhalászatot megelőző másnemű pisztráng- és galóca-csalizásról írjak. A havas tetőkön olvadásnak induló hó a víz­eséstől vízesésig hömpölygő patakokat annyira megduzzasztotta, hogy azok medrükben alig férnek el. A víz nem átlátszó, nem kristálytiszta, de azért a síkságon lomhán végig hömpölygő folyamok csokoládészínét sem vette fel. A me­der fenekét alkotó kavicsokat nem lehet tisztán meglátni. A sekély víz­ rohanó fodrai mindenre világos zöld fátyolt borítanak. A rovarélet csak most készül feltámadni. A különböző legyek milliói, melyek meleg nyári estéken a víz felett lebegnek, álcák alakjában a száraz avar alatt és vastagtörzsű fák kérgének repedései között szunyadoznak. Majd csak egy hónap múlva fogják a habok feletti haláltáncu­kat járni, amikor a víz teljesen megtisztul. A repülő vadra vadászó pisztrángot és lepény­halat csak akkor lehet a hullámhegyről hullám­hegyre szökdécselő műléggyel megkínálni. Egyelőre a horgász az idénynek megfelelő másnemű haleledel utánzásával próbál szeren­csét. A horoghoz erősített eleven vagy kimúlt ha­lacska a pisztrángok nemzetségének legnagyobb­jait és a galócát csalja tőrbe. Ez a sport a halász részéről a vízfolyás és a hal szokásainak minél tökéletesebb ismeretét tételezi fel. Az örvényben, a rohanó árban, vagy a gübbenő alsó végén lecsendesedő vízben úszkáló halacs­kának a mozgását kell utánoznia. A legizgalmasabb és a legnagyobb tudást és gyakorlatot feltételező pillanatok azonban ak­kor következnek, amikor a hal a horgot be­kapta és azon van, hogy attól megszabaduljon. Ilyenkor csak akkora halról lehet szó, melyet erejénél és súlyánál fogva nem lehet egyszerűen partra dobni. Ami a patak partján ilyenkor le­játszódik, azt angol sportnyelven „struggle“­­nek, azaz küzdelemnek nevezik. A halnak sza­badulásáért folytatott küzdelme, Farkának teljes erejével csapkodva próbál menekülni. A tekercsről berregve lepergő zsinórt addig vonszolja maga után, míg el nem fárad. A horogbotot tartó halász keze olyforma rez­géseket és rángatásokat érez, mintha villany­ülések érnék. A gyakorlat megtanította "arra, hogy a zsinór feszültségének csökkenéséből a hal fáradására következtessen. A­­kellő pillanat­ban a tekercset forgatva a mind csekélyebb ellenállást kifejtő zsákmányát közelebb hozza. De a hal azért még nem adta magát meg. Hir­­telenül újra teljes erejét összeszedi és a hosz­­szabbodó zsinórt maga után vonszolva távozni igyekszik. De azután az okkal-móddal meg­rövidített zsinór újra visszatéríti. Ez a játék addig ismétlődik,a míg a hal annyira ki nem merült, hogy a part közelében a kis merítőháló­­val, a „katcherrel“ a vízből ki nem lehet emelni. A halacska helyett gyakran a kecskebékát is csaliként használják. A legjobb eredményeiket azonban egy kis fémkanállal, úgynevezett „blinker“-rel lehet elérni. Az acélsodronyhoz forgatható csuklóval erősített csillogó kanálka kis turbina módjára forog. A horogbottal ügyesen kezelt szerszám feltűnően a nagy rabló elől menekülő halacskához hasonlít. Volhyniában a hadjárat folyamán szerzett halászati élmények emléke elevenedik bennem fel: orosz muzsik a csukát a zsinór végéhez erősített kávéskanállal csalizta. A csel annál jobban sikerült, minél gyorsabb evezőcsapások­­kal hajtottuk a csónakot előre, melynek falá­hoz a motoljára felcsavart zsinórt erősítettük. Boldog idők! Akikor még a pisztrángokkal benépesített hegyi patakok is a miein­k volta­k. Legyünk nem, hogy mielőbb kerüljenek vissza. M. V. A golyósfegyver Sok vadász, különösen Németországban, az egy, illetve két sörétescsővel összeforrasztott golyóscsövet kedveli. A puskát, mielőtt meg­venné, a lövöldében próbálja ki. A ,,büchs­­flinta", illetve „dinning“, ahogyan ezeket a két-, illetve háromcsövű összetételeket nevezik, nagy­szerűen bevált. A golyóscsővel a legprecízebb találatokat lehet elérni, a sörétes pedig szintén kifogástalan. De a hajtóvadászaton, amikor a mellette elrobogó disznóra, vagy szarvastehénre először a sörétescsőből lő, a távozó vad után pedig golyót röpít, keserves csalódás éri. Mintha utóbbi lövedék vadiszonyban szenvedné. Vagy a földbe csapódik, vagy ég felé emelke­dik, avagy pedig jobb-balra eltérve, vala­melyik fában akad meg. A puska tulajdonosa azután méltatlankodva­ a puskaműveshez megy. A lövöldében a kifogásolt golyóscsövet újra kipróbálják. Egyenként adnak le golyóslövése­ket, míg a sörétescső iránt nem is érdeklődnek. A kísérletek a puska eladóját igazolják. A vevő bosszankodva távozik. Azt hiszi, hogy­ valamely valósággá vált vadászbabonának esett áldoza­tául. Pedig a dologban nincs semmi természetfölötti. Fizika és nem metafizika! A hajtóvadászaton először a sörétescsővet használják, mely a lö­vés következtében megmelegszik és meghosz­­szabbodik. A hozzáforrasztott golyóscső, mely eredeti alacsonyabb hőfokát többé-kevésbé megőrizte, bizonyos fokig meggörbül, elhajlik. E sorok írója úgynevezett „büchsflinte‘‘-t évekig használt és azzal tökéletesen meg volt elégedve. De ezzel a fegyverrel soha nem adott le gyors egymásutánban két lövést. A fán ülő siketfajdot egy sörétlövéssel szedte le. Az őzbakot és a medvét a golyóval lőtte meg. A két cső mindig egymástól függetlenül működött. Nansen, aki az Északi Sark felé irányuló szárutazásán ilyen kombinált fegyvert hasz­nált, szintén nem panaszkodott. Neki sem nyílt alkalma arra, hogy duplázzon. Német fegyverszakértők szerint a szóba ho­zott kombinált fegyverek csak akkor megbízha­tók, ha a csöveknek a fala elég vastag. De ehhez megfelelően vastagabb izmok is kel­lenek. Eleven fogolymadarak fogása Mielőtt a lőfegyvert annyira tök és élesítették volna, hogy azt repülő vadnak elejtésére fel le­hetett volna használni, a fogolymadarat és fü­rjet hálókban fogdosták. Ezt mainapság is főleg olyan területeken gyakorolják, melyeknek tulajdonosa élő vadkeres­kedéssel foglalkozik. Ez az eljárás a sporttól ugyan távol áll, de azért a vadászembert is érdekelheti, amennyi­ben a fogolymadár szokásainak beható tanul­mányozására nyújt alkalmat. A madarakat varsaalakú hálóba hajtják. A háló nyílása előtt V-alakban kétaraszti terelő­hálót feszítenek ki. Ennek a V-ne­k a szárai, szükséghez képest, néhány száz méterre nyúl­nak. A száriak a varsa­ nyílása előtt futnak össze. A fogoly­madaraknak terelésével foglalkozó személyzetnek úgy a terepet, mint a vadnak szokásait tökéletesen kell ismernie. Az egész eljárást arra a tapasztalatra alapítják, hogy a­ fogolymadár szarvasmarha közeledtére nem kel szárnyra. A hajtók azért vászonból készült er­nyők mögé bújva haladnak előre. Ezek a mozgó spanyolfalak teheneket ábrázolnak. Elég primi­tív készítmények, de azért alkalmasak arra, hogy a tyukeszü mezei szárnyasokat meg­tévesszék. A fent leírt tehénálarc igénybevételével gya­korlott hajtók egész családokat kilométernyi távolságra tetszés szerinti irányban terelhetik. Németországban a terelés közben gyűjtött tapasztalatok alapján az a nézet alakult ki, hogy fajfenntartás és szaporulat szempontjából ép a­­vén fogolypárok a legértékesebbek. Míg fiatal párok állag 7—8 csibét költenek ki és nevelnek fel, addig azok, melyek 2—3 telet átéltek, 16—17 utódról gondoskodnak. Az ed­digi megfigyelések szerint a legerősebb család 39 főből állott.

Next