Magyarság, 1938. június (19. évfolyam, 122-142. szám)
1938-06-01 / 122. szám
2 A Szenjobb diadalmas zarándokútja Esztergomba az Aranyvonaton Esztergom, május 31. (A Magyarság kiküldött munkatársától.) Amikor reggel hét és nyolc óra között a nyugati pályaudvarról elindult ide, az ősi primási városba az a két vonat, amelyen a dicsőséges Szentjobb- országot járó zarándokútjának első állomására a hívők ezrei utaztak el, hogy a szent király szülővárosában fogadhassák a nemzeti ereklyét — a pályaudvar királyi váróterme előtt már ott várakozott az Aranyvonat. Három mélyzöld Pullman kocsi előtt az aranyszínű, üvegoldalú, pazar kiállítású vágón, tetején a Szentkorona rézből öntött másolatával s az oldalfalakon a magyarországi szentek művészi festményeivel, Szent István és Imre herceg, Boldog Margit, Szent Mór püspök és Gellért s a többi dicső életű magyar szent. Már a nap is áttört a széltől kergetett reggeli felhőkön s a zarándokvonatot a nyárba hajló tavasz szivárványos színei, a karneolszinüi májusi cseresznyefák erdejei, virágos mezők és tengerzöld hegyek napsütötte koszorúi fogadták. A szél végigsöpört a magasba szökkent kalászos, földeken — a földek szélén feketeruhás parasztok álltak, bokrétákkal a kezükben, pipacs- és búzavirág, pipitér és pünkösdi rózsacsokrok öregnél, fiatalnál. Várták a Szentjobbot, amely 1771 óta ezen a napon hagyta el először a fővárost. A kis állomások — pedig az Aranyvonat még jóval egy órával mögöttünk indult — Solymár, Pilisvörösvár, Leányvár, Dorog a vallásos bányászközség, Kenyérmező és Major —, tömegektől voltak zsúfoltak. Egyik falu felől processzió közelített az állomás felé, lobogó színes zászlók alatt, a másik állomáson már készen állt a hivősereg. Díszruhás tűzoltócsapatok, bányászok, Esztergom tábornál már a piros válltakarós, ministránsruhás kis szaléziánus neveltek csoportja várakozott s itt, Esztergom pályaudvara teljes díszben. A katedrális kupolája messziről kéklik az úszó, fehér felhők s az égbolt szili játékában s harangok zúgnak annak jeléül, hogy az Aranyvonat már követi a zarándoksereg vonatait. Figyelem! «*.■#»£»/könyvi Figyelem! Megjelent vité* Melnász Ödön történetíró „A magyar nemzet őszinte története“ c. mű szerzőjének új tanulmánya: A magyar astok szüssaui eszme története Ára 40 fillér Kiadó: Lőcsey Ferenc, IV., Városháza u. 10., Pilvaxközi oldal. Kapható: Minden könyvkereskedésben és dohánytőzsdében. A csikóbőrös kalács lila: Marconnay Tibor Cseppentő Ferenc csikós csak állt és nézett. Nézte az összeterelt ménest az Hatónál, a szürkészöld Hortobágy pusztaságát, meg a tág láthatárt, amely a meszszeségben úgy rezgett, mint egy óriás pókháló. Az angol vendégek meg lehettek elégedve. Látták a hires kulacsokat, a tarka szűröket, a mázas tányérokat, ültek néhány paripa hátán és még csak le se pottyantak. Bámulták az óriási gulyát, a villás ökröket, a füstös, bozontos homlokú bikát, itták a tokaji meg az itteni bort. Még délibáb is libbent eléjük a pénzükért. Ilát ők meg lehettek elégedve. Cseppentő Ferenc kevésbé. Muszáj volt-e girhes lovakat is mutogatni a külföldi népeknek? Igaz, akadt azok között csikó is, de a zömük elöregedett gebe volt. Ilijjas volt a szőrük, fénytelen és gubancos a sörényük. Vájjon mit gondolhatnak ezek most az ő országáról? Persze, udvariasan mosolyognak és mézes a szavuk járása. Városi emberke ácsorgott ott, hivatalos tolmács, azon keresztül beszéltek. De a jó Isten a tudója, visszamond-e mindent igazán? A tolmácsnak simára fésült és olyan híg-sárga volt a baja, mint a vizes zsömle. Sokat kellett hajlongania, mert a Lady nagy ámulatában minduntalan hol a zsebkendőjét, hol a képes levelezőlapjait, hol meg a tornyonját ejtette el. Sajnálta is Cseppentő Ferenc, gondolta, mindig csak dohos hivatalban görnyedt, nem csoda, ha puha lett a dereka. A vizes-zsömlehájú tolmács buzgólkodott: — Cseppentő bátyám, arra kéri ez a jókedvű angol úr, mesélne valamit a tapasztalatáról. — Nem tudok én mesélni, öcsém, csak arról, amit a magam szemével láttam. Hát talán csikónkról beszéljek, akit az apám nevelt. Még pelyhes legény voltam akkor. Csuda jószág volt. A tolmács kicsit tanácskozott, majd megkönnyebbülve unszolta Cseppentőt: — Arról beszéljen. — Olyan volt az, hogy az angol király istállójában is jó helyen lett volna. Olyat most errefele nemigen látni. Csillag fehérlett a homlokán, a szőre úgy ragyogott, mint a színarany. Aztán meg olyan fürgén kapkodta a lábát, hogy körül minden nép irigyelt bennünket érte. Ráadásul még kezes is volt, messze földről visszatért hozzánk, kivált ha zabba csalogattuk. Különben szilaj állat lett belőle. Makrancos volt, legénynek tartotta magát, aki megülte. De hát akkor is akadt gonosz ember, a mi csikónk, a Madár, bizony megjárta. Arrafelé, ahol akkor voltunk, ingoványos volt a vidék, bár erdős táj is akadt. Igaz, jó messzire. Szoktatni kellett a csikókat, nehogy elbóklásszanak. Olyik esztendőben elszaporodott a menyét, a görény, a róka. Nagyritkán tél víz idején farkas is kóválygott arra éjszakkeletre. Féltek az emberek, némelyik csapdát is szerkesztett. De persze csak éjjel szokták csalitba buktatni, nehogy emberben, marhában kárt tegyen. Az egyszerű gazda nem törődött a szokással. Minek szaporítsam a szót? Egyszer, kaszálás, szénahordás idején a lányok még javában forgattak a legelőn, mikor meghallottuk a Madár panaszos nyihogását. — Messzire elhallatszott, messziről szaladtunk oda, ahol a baj esett. Akkor szegényen nem lehetett már segíteni. A csapdába hágott, a vas, térden alul, elmetszette a lábát. Most is eszemben van a párás nagy szeme, az a fekete szeme meg a habos szügye. Hörgött, remegett, kékesszürke lett az orracimpája. Apám a pisztolyát fogta rá. Nehezére esett a lövés, de véget kellett vetni a szenvedésének. Az első golyó nem is volt elég. Kétszer lőtt rá. Nem volt könnyű, bizony nem. De még nehezebb volt viszszatartani apámat, hogy a harmadik golyót ne a gazdába eressze. Pimasz ember volt ám az! Minek az olyan nagy vas, ahol a marha is eltéved? Menyétnek, görénynek kis vas is jó, róka úgy se járt akkor, de ha már fölállította a beste csapdát, mért nem jött a Madár nyihogására? Készakarva nem jött. Haragudott rá, amiért az ő füvit legelte. Csikónkat persze hogy csalogatta a frissen kaszált rét. — Hát bizony nehéz volt csitítani az apámat, aki bosszút fogadott. Ámbár Madáron azzal már nem segített volna. Kiszabadítottuk a vasból, vállunkra vettük Szegényt, vittük az összelottyant testet, majd belerokkant a térdünk, mert messze volt a tanya onnan. Lelohadt a harag, de azért elköltöztünk a nyílt vidékről. Jobb volt így, mert annak az alamuszinak fene termése volt a jövő esztendőben. Bizony nem érthetik az urak, milyen csikó volt a Madár. Nem is tudom én azt elmondani. A tolmács szorgalmasan és ízetlenül hadarva tolmácsolt. A vendégek kicsit szórakozottan figyeltek rá. Cseppentő ezalatt megkotyogtatta a kulacsát, jókorát húzott belőle. Megizzasztotta a déli nap meg a heves emlékezés. Az angol pár áhitattal nézte a díszes kulacsot, jelezték, hogy mutassa. Cseppentő mutatta: — Pompás portéka. Hűvös is meg tüzes is marad benne a bor. Nem új, annyi szent, de próbált. Megkínálta az angol urat, aki lecsavarta termoszos üvegéről a poharat,, azt tartotta a kulacs szája alá. Aztán óvatosan hörpintett: — Felséges! A Lady is megkívánta. Hát ivott. Szegény tolmácsnak nem jutott pohár. Neki egyenesen a kulacsból kellett inni. Kötelességszerűen, de nehezen leplezett undorra húzott egyet és közben a piros borral lelöttyintette a keményített gallérját. Most megint a csikós kezdett beszélni, miután szálkás bajszán széttörölte az ottmaradt csöppeket: — Bennünk a kulacs kisér végig az életünkön, éppen úgy, mint a csikó, amelyiknek a bőréből csináljuk. Hallottam én olyan legényről is, aki leányhajból fon magának emléket. De a leányt, akit egyszer szerettek, sokszor úgy megunják, hallani se akarnak róla. Más leányra meg nem emlékeztet az a haj, mindig csak egyre. Katóra vagy Ancsára, akik megvénülnek, vagy máshoz mennek. Nekünk egész életünkben csikókkal van dolgunk, hát csikóbőrös a kulacsunk. S Cseppentő megint elhallgatott és nézett. Északra, a hegy felé, amelynek fényes lejtőin a hegy legjobb leve terem. Az angolok ezalatt a tolmáccsal tanácskoztak, aki a tanácskozás eredményét hamar közvetítette: — Szerencséje van, Cseppentő bátyám! Azt mondja az úr meg a Lady, jó kulacsa, szép kulacsa van. Derekabbat még nem láttak Pesten sem. Tetszik nekik, bárha viseltes. A csikós pillája se rezzent, megszokta ő már az effélét. — Ötven, talán hatvan pengőt is adnának érte. Cseppentő csak hallgatott és messzire nézett. Az angol viszont intett a szemével a tolmácsnak: licitálhat. — Hetvenet is. A szalonjuk falára akasztják, megbecsülik. — Nem eladó, uram. A kis tolmács dühösködött:— Tessék, itt van nyolcvan pengő, fogja. — Nem lehet. Családi ereklye. Apám csinálta. A mi csikónk, a Madár lelke van benne. Az angolok el voltak ragadtatva. Mindjárt lefényképezték. WilCTBBMc 1938 Június 1, szerk* Egyház és világméltóságok várják a Szentjobbot Az állomás jelzőharangja kong, hirdeti az Aranyvonat közeledtét. A pályaudvar már népes. Fotyovits József, a rendőrség vidéki főkapitánya irányítja a rendőrdíszszázadok sorakozását, díszmagyaros polgári előkelőségek — egy-egy meggypiros mente, majd váltakozva fekete színek, diszkardok aranylanak —, jön Glatz Gyula dr. polgármester, Brenner Antal főjegyző, Etter Jenő főügyész, majd Frey Vilmos alispán. Aztán az egyházi ornátusok suhannak. Püspöki díszben érkezik Grősz József, Shvoy Lajos, Kriston Endre, Hanauer Á. István, Húsz István, Meszlényi Zoltán, a fogadtatás ünnepélyességében nagyrészes hercegprímási segédpüspök azt mondja, hogy Pacelli bíboros, pápai legátus már autón közeledik Esztergom felé. Gyermekénekkar vonul föl, cserkészzenekar, egy bencés páter tucatnyi nefelejtskékruhás apródot vezet fel a sínek közé. Büszkék a kis bencésdiákok, feszesen lépkednek. Ők is köszöntik a Szentjobbot. A Szent Imre iskola elemi iskolásait vezetik tanítóik s az ünnepi meghatottságtól pirult arcú tanítónénik. A fiúk sapkáikat igazítják, mind-mind pirossapkások, mint valami békebeli apró huszárcsapat, a fehérruhás mosolyánál leánykák fején fehér koszorú s kezükben jázmincsokrok, tubarózsabokréták, a nyári virágpompa minden színéből. Magyarruhás leánysereg az állomásépület külső oldalán áll sorfalat. Ezek a leányok a bazsarózsa csokraival jöttek ki a fogadtatásra. Kürt harsan s jön a katonai diszszázad. Vitéz Pongráci-Bolilka Ede nyugalmazott tábornok, vitézi székkapitány a vitézek diszmenetét vezeti. A frontharcos diszszázad, fekete lovakon diszsisakos rendőrök jönnek az ünnepi zsongás, mozgalom egybeolvad a Duna fölött emelkedő katedrális harangjainak tompa zúgásával s bentről a szőnyeggel bevont sinköz felől pattogó vezényszavak vágnak ki. Az Aranyvonat és a körménél Lassan gördül a fehér kettőskereszttel díszített vonat. Harmadik vagonja az Aranykocsi, ez a művészeti csoda — a magyar szentek alakjai, mintha áldólag intenének — Valóság-e? Meghatottság? Amint mozog még a pompás alkotás s az üvegfalakon át látják az imába merült Mészáros János érseki helynököt, a dignitárius papokat s a fehérköpenyes, kócsagtollas alabárdos testőröket, amint feszesen tisztelegnek a biboremelvényen elhelyezett szent ereklye előtt, csak a harangok kongása zsong át a csenden. A cserkészzenekar intonál s a zene hangjai töltik be az ünnepélyes pillanatokat-Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga ... A püspökök sorfalat állnak, az alsópapság veszi körül az egyházi méltóságokat. Az arany ruhás irgalmasok már emelik le az ereklyés szekrényt. A menet indul a város felé. Kornis Gyula, a képviselői ház elnöke és Karafiáth Jenő Budapest főpolgármestere lép be a magyarosdivatú feketében díszelgő városi tanács tagjai közé, kívül új zenekar veszi át az ütemeket — a járdákon hirtelen nagyra nőtt tömeg — a Szentjobb megérkezett a városba. A Hősök terén színes nagy csoport tiszteleg. A modern magyaros ruhatervezés remekműveit csodálhatjuk sokszáz ifjú és szép esztergomi leányon. Az érseki tanítónőképzőintézet növendékei várják a dicsőséges Jobbot. Díszmagyarban áll az élen Teleki Pál gróf kultuszminiszter és Vargha Imre a legfőbb állami számszék elnöke. Mellettük Ernszt Sándor. A menet pihen egy pillanatig — az előkelőségek s a leánycsokor is elvegyültek a végeérhetetlennek tetsző seregben. A zenekar régi Szent István-éneket játszik s már emelkedő utcán halad a Szentjobb a bazilika felé. Kürtjelek harsognak. Újra csak harangzúgás, a csend uralkodik, a léptek zaja megszűnik. Tudjuk, hogy Pacelli bíboros pápai legátus érkezik ezekben a percekben Budapestről, hogy itt a Bibliotheca Ecclesiae Metropolitanae közelében csatlakozzék a hódoló körmenetihez. Luxusautók közelítenek Island bíboros, Lengyelország prímása, Verdier, Paris érseke, Tapponi Ignác szír antiochiai pátriárka szállnak ki. Majd Pacelli bíboros magas alakja tűnik föl. Az áhitat tükröz a kongresszus pápai legátusának arcáról, amint új dúsra emeli kezét az ünneplő hivőse" '■ felé. Még a vendéglátó Serédi hercegprímás áll be a Szentjobb mögé a római szertartásmesterrel s a Bazilika alatt jár a sereg — a nap teljes pompájában úszik —, alig néhány száz lépésnyi megkerülése az ősi várhegynek, amely most a zarándokok, díszes öltözékü és egyszerű ruházatú emberek ezreitől feketedik s a Szentjobb elérkezik a székesegyház előcsarnokába. Gyertyák pislognak a környező házak ablakaiban, nehéz perzsaszőnyegek lengenek a könnyű szélben, a városban is mindenütt, amerre jött a Szentjobb és díszkisérete, lehúzott üzletredőnyök, fénylő ablakok, magyar zászlók s a fehér-sárga pápai lobogók pompáztak. Esztergom népe a város múltjához méltó kegyelettel hódolt a Szent király ereklyéjének. A székesegyházban Fönt az előcsarnok óriás lépcsőin Mikes János gróf, püspök áll, az oszlopok mögött bíbortrónus, a balsarokban többszázfőnyi fiúénekkar várakozik. Méltóságos csönd, a harangzúgás szűnik s Pacelli bíboros kíséretétől s az alabérdosoktól körülfogva, a bibortrón imazsámolyára térdepel. Hangiszóró hasit át a békességes pillanat áhítatán . — Üdvözlégy Szentjobb szülővárosod áldott földjén ! Radocsay László főispán mondja fohászát a Szentjobbhoz — Valameddig csak egyetlen igaz magyar él ezen a vérrel szentelt magyar földön — könyörög —, el ne hagyja nemzetét a Mindenható Atya. A Himnusz zeng, majd a katedrális orgonája harsog Isyán a sereg felé. A Szentjobbot vállukon viszik az irgalmasendi páterek a templom szentélyébe, mögötte a bíboros legátus, az érsekek és más főpapok, a testőrök és méltóságok. Itt látjuk Kánya Kálmán külügyminisztert, aki a kormányzót és a kormányt jött képviselni. A szentélyben antifóniát énekel a papság, még a pápai himnuszt zengi az orgona s a hívők együtt énekelnek a karral, aztán az albárdos testőrség kezdi meg szolgálatát a Szentjobb mellett. A papság a hercegprímás palotájába vonul dezsönére, az előcsarnok fokán a diszszázad menetelését fogadja Pacelli biboros s a templomban kezdődik a zarándoklás a szent ereklyéhez. Szabó József ül repülőgép-sebességi világrekord Amerikában Oaklandból jelentik: Ortman, amerikai repülő, zárt körpályán 427 kilométer 345 méter átlagsebességet ért el óránként az itteni nemzetközi repülőverseny folyamán. A régi rekord, amelyet Detroyat francia repülő tartott, 424 kilométer 808 méter volt.