Magyarság, 1939. július (20. évfolyam, 28-43. szám)

1939-07-13 / 28. szám

2 nek — a szavazásokban megnyilvánuló — learatását és betakarítását, amelynek vetési munkálataiból talán mi is kivet­tük részünket. Nem tehettünk egyebet, mint izgatottan várni-lesni az egyes eredményeket, egyik-másiknak örülni, egyik-másikon keseregni azzal az érzés­sel, hogyha részt vehettü­nk volna tevő­legesen ebben a nagyfontosságú munká­ban, talán sikerült volna a magyar nép nemzeti szocialista többségének jobban megfelelő eredményt elérni, a képvise­lők számát illetően is. Bizony nem ár­tott volna a jól bevált pajzs, az ennek hiányában újra burjánzásnak induló rá­galmak ellen, melyeknek nem egy nem­zeti szocialista szavazat és nem egy nyi­las mandátum esett áldozatául. Csak id. Szálasi Ferenc emlékszik Id. Szálasi Ferenc kivételével senki sem emlékezett meg egyéves jubileu­munkról s igy ez valóban némán suhant el felettünk a választásoknak mintegy előestéjén, május 21-én, az nagyobb bűnös, mint aki nyíltan ki­áll rágalmával. (Egy hang a szélsőbal­oldalon: Visszahull a fejére! — Zaj.­ ... Viszont a magyar nép egyszerűen nem hitte el ezeket a vádakat és »így döntött, ahogy ezek az emberek meg­érdemlik ... (Élénk taps a szélsőbalol­dalon.)“ Ez tehát a nemzeti szocialista képvi­selők véleménye a rágalmazókról. Mi sem természetesebb, hogy ezzel mi is azonosítjuk magunkat. Nem védekezünk tehát, hanem néma jubileumunkhoz illően a magunk ügyé­ben is némák maradunk. Nem nézünk sem jobbra, sem balra — hátra is csak annyiban, hogy az elmaradottakat, se­besülteket, a bajtársakat el ne felejtsük és soha el ne hagyjuk felejteni! Egyéb­ként csak előre! Aki tudja mit tett, mit jelentett eddig a Magyarság, annak módjában lesz ezután is megállapítani, hogy a jövőben folytatott útja méltó lesz-e nemzeti szocialista múltjához vagy sem és ehhez szabhatja ítéletét ró­lunk — és másokról! De ha a bicegések (felelőtlen plety­kálkodások) tovább ülik orgiáikat és ezek magának a nemzeti szocializmus­nak a testét fogják veszélyeztetni, akkor sem jogunkkal élve, hanem nemzeti szo­cialista kötelességünket teljesítve, ragad­juk torkon az illetőket. És majd akkor azután megírjuk a nemzeti szocialista Magyarság őszinte történetét egy szó hozzáadása nélkül, de egy szó elvétele nélkül is! Rágalmak zuhognak a néma Magyarságra Hacsak ... hacsak nem számítjuk a rágalmaknak azt a tömkelegét, melyet a harmadik betiltás alatt hol nyíltan, hol burkoltan terjesztettek, rólunk nem is ellenségeink, akiktől ezt fel sem ven­nénk, amit meg sem említenénk, hisz tudatosan vetettük magunkat pajzsként testvéreink és az ellenük szórt rágal­mak közé és a pajzs elvégre arra­­ való, hogy az ellenség csapásait felfogja és állja. Nem, nem ezekről a rágalmakról beszélünk, hanem a testvéri és baráti körökben gyártott és terjesztett burkolt rágalmakról. A Magyarság nem védekezik A Magyarság lemond a védekezés mindenkit megillető elemi jogáról, mert egyrészt szégyenpkr öntené el arcunkat arra a gondolatra, hogy annak a Ma­­gyarság-Tunk, amely mindekét, egész ön­magát feláldozva, sietett a legnagyobb bajok idején a nemzeti szocializmus megmentésére és az a Magyarság, amely mindenki szeme láttára azt az utat járta, amelyet járt­a önmagáról a védekezés formájában beszéljen. Másrészt nem vá­laszolhatnánk az ellenünk költött rágal­makra anélkül, hogy sebeket ne osz­­szunk s ezt saját ügyünkben nem akar­juk elkövetni. Mindössze az alábbi országgyűlési jegyzőkönyvi kivonat közlésére szorít­kozunk: .„Hubay Kálmán: Ez a magasabb erkölcsi ”(Zaj.) Aki burkoltan rágalmaz. Magyar búza Im­a: Turchányi István Négy nap óta tapostuk a végtelennek látszó­­ volhyniai síkság hószőnyegét: dermedt tagokkal, ziháló tüdővel egyre északnak fúrtuk bele magunkat a szomorú orosz földbe. Nem tudtuk m­ár, merre járunk és mikor lesz vége a rettenetes útnak, csak azt éreztük, hogy minden lépésünk közelebb visz ahhoz a keskeny vonalhoz, amely már kívül áll az életen, de még nem a halál biro­dalma: a fronthoz. Kelet felől messziről szünet nélkül dörögtek az ágyuk, mély horkanásuk úgy kisért bennünket, mint megdühödt kutyák rekedt ugatása. És mi mentünk, vánszorogtunk és magunkban hordtuk a bizonytalanság félelmét. Sehogy sem jött ki ének a tor­kunkon, de még beszélni sem volt ked­vünk. Idegennek, furcsának találtunk minden szót ebben az idegen környezet­ben s ha valaki kérdezett valamit, kü­lönösen s­­érthetetlenül csengett a szava. Csak esténként hangosodtunk meg egy kissé. A nyomorúságos, töretlen, ab­laktalan viskók királyi paloták kényel­mét és örömeit jelentették és a lyukas, repedezett­­ falak között sokan még tré­fálkozni is tudtak. Fojtó füst szállott fel a pipákból, mindenki csendesen el­véleményezte a világ sorát és a maga sorsát, azután jöttek a panaszok, az em­lékek, a hazagondolás, az elfojthatatlan sóhajok, a visszatarthatatlan könnyek... Ilyenkor mindig Szabó Jóskát ügyel­tem titkon. Alig húszéves fiú volt, de mindig úgy járt közöttünk, mintha nagy fájdalmak roppanhatták volna össze a lelkét. Kerek, sima arcát befordította a sarokba s úgy bámult maga elé hosszan, szomorúan. — Itt talán még búza sincsen !— mondta egyszer csendesen. A többiek, kivált az öregebbek évődtek vele: — No csak várd meg a nyarat! Olyan magas itt a búza, mint odahaza a ku­korica. Szabó Jóska azonban összeszoritotta a száját és hallgatott. Aztán elérkeztünk az árokba és meg­tanultuk az unatkozást is, a borzadást is. Végigverekedtünk néhány éjszakát s soknak elmondottuk: nyugodt békesség­ben, bajtárs ... Végre elolvadt a hó, felszáradt a sár is és langyos szellő simogatott, arany­­napsugár melegített. Akkorra már va­lamennyien olyanok voltunk, mintha bemeszelték volna az arcunkat A ned­ves földalatti fedezékek fehérre sápasz­tottak mindenkit. A sovány, beesett ar­cokból nagy, fekete, üres csillogású szemek meredtek tétován, bágyadtan az égre, amelyen már ezüst felhőcskék úsztak és a kék magasságból édes pa­csirtaszó permetezett alá... Dús fű zöl­dei­ köröskörül, halványlila ibolyák il­latoztak, sárga pitypang aranylatt és fénylő hátú bogarak dongtak a virágok felett. Jóideje csend volt. Alaposan kiélvez­tük a semmittevés gyönyörűségeit. A kék ég, a meleg napsugár életkedvet ön­tött belénk, ismét hinni tudtunk az élet­ben és megmosolyogtuk a halált. Csak Szabó Jóska járt mindig sötét, fájdal­mas arccal közöttünk. Fejét leh­orgasz­­totta és hallgatott. Legszívesebben a tö­réseken bámult kifelé, a zöldelő világba, mintha lesett volna valakire. Egyszer csak megszólított: — Hadnagy úr, hát itt sohasem lesz búza? Olyan reménytelenül szomorú, fáradt volt a hangja, hogy elszorult a szívem. — Búza? — kérdeztem csodálkozva. — Minek kell neked a búza? Hosszasan hallgatott, nedvesülő sze­mekkel, azután kibökte: — Az élethez kell a búza. És nehéz, tántorgó lépésekkel meg­indult a lőrések felé. És én megértettem az ő reménytelen szomorúságát, végtelen szenvedését, em­berfeletti fájdalmát s a könnyeket, ame­lyekkel a magyar róna felejthetetlen kalásztengerét siratta örökkön. A búza­földeket, amelyek odahaza oly fenséges nyugalommal és szépségben nyúlnak el, az aranykalászokat, amelyek csodálatos muzsikával ringanak a szolid szellőben és amelyektől oly mérhetetlenül messze került el. .. . Akkor este megtámadtak bennün­ket az oroszok. Csúnya éjszaka volt,­­ de reggelre mindent elvégeztünk. Jóskát azonban elvitték az árokból. Valahol a mellén járt át a golyó. Csak sokára azután hallottam felőle odahaza. Az egyik katona, aki mellette feküdt a kórházban, mesélte, hogy Szabó Jóskáról még Galíciában azt hit­ték, örökre elaludt, mert lehunyt sze­mekkel, mozdulatlanul feküdt s akárki szólott is hozzá, még csak nem is só­hajtott. De amint a kórházvonat lesiklott az uzsoki lejtőn, felnyitotta a szemét. — Itthon vagyunk... ez már Ma­gyarország —*• mondogatták a szavak­ban is gyönyörködve a többiek a kocsi­ban és erre pajtásunk nyugtalankodni kezdett. Viaszkos arcát mozdítani pró­bálta, az ujjait görcsösen begörbítette, a tüdeje ijesztő sípolással nyelte a leve­gőt. Rettentő erőfeszítéssel félrefordí­­totta a fejét és hirtelen kitágult szeme tébolyos nyugtalansággal tekintett ki az ablakon keresztül elsuhanó tájra. Az­után — Isten tudja hogyan volt ereje hozzá — felemelte a karját és kimuta­tóit a mosolygó vidékre. A szemében boldog tűz csillant fel és végtelenül sze­líd, megnyugvást hirdető hangon eze­ket suttogta: — Magyar... búza ... és meghalt. Odakinn arany napsugár zuhogott alá a sárguló búzaföldekre. Az azúr égen pacsirta nótázott a pompázó élet­ről... ianganmsM& 1939 Július 13, csütörtök" Hubay által körvonalazott irányban faagató a Magyarság A Magyarság eddigi és jövőbeni tevé­kenységéről Hubay Kálmán az április 5-iki számunkban megjelent ..Készi ve­zércikkében a következőket írta: „Első betiltásunk és második betiltá­sunk is azt az érzést keltette bennünk, hogy főképpen a bírálat volt az, amely ellenünk a krutális intézkedéseket ki­vallotta. És most érezzük, hogy mit je­lent a magyar jövő és a magyar nem­­zetépítés szempontjából a Magyarság lé­tezése, olvasóink ne csodálkozzanak rajta, ha cikkeinket a bírálatnak oly veszélyesként bizonyult síkjáról inkább a nobitiv programadás síkjára helyez­zük át. A nyilaskeresztes gondolat betű­jének biztonsága a magyar nemzetépí­­tés szempontjából ma mindennél fonto­sabb. A magvetést a Magyarság a ta­valyi júniustól kezdve már úgyis elvé­gezte. Az elkövetkezendő időszakokban immár az építés, a jövőre való felkészü­lés pozitív korszaka köszönt ránk. A "Bölényeseknek, a gúnyolódóknak, a ko­rán örvendezőknek pedig azt üzenjük: erre az építő munkára a Magyarság, a párt, a nyilaskeresztes gondolat és a ma­gyar dolgozó tömeg­ezaránta kész..." Most is ez az álláspontunk. A Magyarság a faerrszetű szocialista pártok egyesüléséért Jövőbeni tevékenységünkre parancso­­lóan hat testvéreinknek a választási idő­szakban a nemzeti szocialista pártok egyesülését kívánó, elemi erejű és egy­öntetű megnyilatkozása. Éppen ezért ezt a célt szolgálni egyik legnagyobb felada­tunknak tartjuk. Azonosak a különböző nemzeti szocialista pártok legfőbb cél­jaikban: a zsidókérdés gyors és alapos megoldására való törekvésben, a liberá­lis gazdasági rendszernek a népközösség érdekében történő radikális és gyors át­építésének követelésében, a nemzeti szo­cialista munkaállam mihamarabbi és minél tökéletesebb megvalósításért foly­tatott munkában és még sok-sok részletkérdésben is. Munkálkodni kell tehát minden tényezőnek, hogy a kisebb részletkérdések tekintetében is létrejöjjön a közös alap és hogy a személyi kérdések az igazság és a cél szempontjából megfelelő elintézést nyer­jenek, hogy közös erővel könnyebben és hamarább elérhessük — az egész ma­gyar nép érdekében — a mindnyájunk által oly hőn óhajtott végső győzelmet. M­egalapítjuk a Magyarság szerkesztéstastássát, id­egytee meghívtuk a nemzeti szocialista pártok vezetőit Az egyesülés nagy célját szolgálandó, továbbá, hogy a magyar nemzeti szo­cialista pártok a maguk befolyását a Magyarság szerkesztésére megfelelően gyakorolhassák és végül, hogy ne okoz­hassunk sérelmet egyetlen testvérpártnak még akaratlanul sem, ezennel meghív­juk — a Magyarság igazgatósága által e célok elérésére létesíteni szándékolt —­­a Magyarság szerkesztőtanácsába tagok­ként igazságos és méltányos arányban a parlamenti képviselettel rendelkező vala­mennyi nemzeti szocialista párt vezető­tagjai közül azokat, akiknek személyé­ben meg fogunk állapodni. De fenntar­tunk egynéhány helyet azon kimagasló nemzeti "szocialista' szerepet betöltöttek részére is, akik a fenti pártok egyikéhez sem tartoznak. A Magyarság a magyar EtemzeSS szosisitiizmusé Ezek szerint tehát a nemzeti szo­cialista pártok szellemi befolyása a Ma­gyarság szerkesztésére az igazságosság és méltányosságnak megfelelően bizto­sítva van. Most pedig jöjjenek az anyagiak. Én, mint a Magyarság Lapkiadó rt. részvé­nyeinek tulajdonosa, mindaddig, míg az vagyok, ezen részvényeim hozamáról le­mondok, amennyiben a Magyarság nyers hasznának a felét — szociális szempontból példát adandó — a Magyar­ság alkalmazottai között remuneráció formájában osztom fel, másik felét pedig — hiányt pótlandó — azoknak a támo­gatására fordítom, akik nemzeti szo­cialista magatartásuk miatt kárt szen­vedtek. Egyébként ehhez hasonlóan jártam el már régen, még a Hungarista párt léte­zésének idején, csak nem hoztam nyil­vánosságra, nem akarván ezzel dicsére­teket vagy köszöneteket halászni. Mond­hatom, ritkán sikerült valamely szándé­kom ilyen tökéletesen. De most, amikor nyomtatott hetük­ben jelennek meg olyan sejtetések, mintha a Magyarság körül tőkeérdekek dúlnának a nemzeti szocializmus kárára és amikor akciók lendülnek éppen olyan időpontban, amikor a nem­zeti szocializmus­­ érdekében foly­tatott harcokban kapott sebeiből a Magyarság még csak nem is lábadozik — amel­yek alkalmasak lehetnek a nem­zeti szocializmusért kárt szenvedetteknek juttatandó összeg kisebbítésére —, akkor talán nem fog önreklámnak minő­sülni fenti nyilvánosan lett bejelenté­sem. Lapok jöhetnek, mehetnek. De soha ,senki­ sem­ veheti el a Magyarság-tól 19­18 május 21 -ét — ha még oly némán is jubiláltuk meg — és azt, ami magvető munkásságunkat mai napig kísérte. Hisszük és reméljük, hogy jövőbeni utunk ehhez méltó és töretlen lehet. Most tehát újra kezünkbe ragadjuk és mindenre való tekintet nélkül — legelő! visszük a magyar nemzeti szocializmus reánk bizott mocsok talán lobogó­ját, azzal a hittel és tudattal, hogy lelkiismeretünk szerint és az ország millióinak tartozó felelősséggel, nem adjuk ezt ki kezünk­ből, hanem nemzeti szocialista köteles­ségünknek megfelelően, végső erőnkig védelmezni fogjuk. Győzünk! Bud­a­pe­st Uc4Út 53. ÍhímMmI I­GAj 1 . I TESTVÉRT/1

Next