Magyarság, 1940. május (21. évfolyam, 98-121. szám)

1940-05-01 / 98. szám

4 Hiába hoz bármily szociális javaslatot a kor­mány, ha egyben nem gondoskodik a ter­melés fokozásáról. A szónok végül tervgaz­dálkodási tanács felállítását ajánlotta. S. Bálint György kérte, hogy munka­­felügyelők csak gyakorlott gazdaszakemberek lehessenek. Bírálta a jav­alatot egyes, nem szerencsés intézkedéseit. Cselédtörvényünket elavultnak, rossznak, egyoldalúnak mondta. Ezt a javaslatot is visszaküldték a Háznak Teleki Mihály gróf földmívelésügyi mi­niszter válaszában közölte, hogy a javaslatot voltaképen a szociálisan gondolkodó munka­adók érdekében hozták, de ez egyben az anti­szociális munkaadók ellen irányul. Szociális, nemzeti és közgazdasági indokai vannak a javaslatnak. Az ipart, főleg a mezőgazdasági iprt, decentralizálni kell. A bizottságoknak teljesen pártatlanul kell dönteniük; hozzájuk nem szabad, hogy felérjen a demagógia, vagy a napi politika. Tisztában kell lenni azzal, hogy az agrárbérek sose lehetnek egy szinten az ipari bérekkel. A munkabérek mértéke mindig a mezőgazdasági termelés jövedel­mezősége. A miniszteri beszéd után a felsőház általánosságban, majd részleteiben is elfo­­gadat a javaslatot. A 7., 16. és 18-ik szaka­szokat a felsőházi bizottsági módosításokkal fogadták el ,aminek következtében a javas­latot visszaküldték a képviselőháznak. UH) indokolja a kormány a sajtó­novellát A képviselők közt kedden osztották szét a sajtójog módosításáról és kiegészítéséről szóló javaslatot. Az 57 szakaszból álló törvényja­vaslathoz 52 oldal terjedelmű indokolást fűz­tek. Az igazsáügyminiszter az indokolásban utal arra, hogy az 1914. évi sajtótörvény megalkotása óta eltelt negyedszázad megér­lelte a sajtójog módosításának a szükséges­ségét. Szükségessé teszik a módosítást a sajtótörvénynek már a háború alatt kiütköző hibái és hiányosságai. A törvény intézkedései nem tudták megakadályozni a hazafiatl­ sajtónak a nemzeti összetartást gyengítő, a belső rendet bomlasztó működését. A sajtó­nak a nagy átalakulási folyamatban, az új eszmeáramlatok megindításában, vagy elnyo­másában, továbbfejlesztésében, vagy elsor­vasztásában, közismert a nagyjelentőségű szerepe. Elvitathatatlan tény, hogy a sajtó ma is legjelentősebb tényezője a közvélemény kialakulásának annak ellenére, hogy a hír­­szolgálatnak és a gondolatközlésnek a tech­nika haladásával újabb eszközök is állanak rendelkezésére. El kell ismerni — folytatja az indokolás —, hogy a közélet, sőt — amennyiben közér­dek kívánja — a magánélet viszonyainak is komoly célú, jóhiszemű ellenőrzése és bírálata a sajtónak nemcsak joga, hanem kötelessége. Ámde nem minden állásfoglalás, amely a kormányzat és a törvényhozás irányzatával szembefordul, megengedett ellenőrzés és kri­tika. Azokat a támadásokat, amelyeket a for­radalmak után az ország újraépítésén fára­dozó kormányzat ellen a sajtónak a bolse­­vizmussal, illetőleg a forradalmi radikális­ Hamsai rokonszenvező része szervezett meg, nem lehet a sajtó megengedett, jóhiszemű el­lenőrző, bíráló munkája körébe illeszteni. Ez a munka rombolás volt. Ez a szívós harc, amelyet a sajtónak egy nemzetközi jellegű, igen erős része a kormányzatnak a határo­zottabb nemzeti irányú politikája ellen foly­tatott, ugyancsak kívül esett a megenged­hető ellenőrzés és bírálat határán, mert a nemzetnek azt az elvitathatatlan jogát von­ta kétségbe, hogy egyéniségét erőteljesen ki­fejthesse. Ugyanezt kell megállapítani — mondja a továbbiakban az indokolás — a nem keresz­tény sajtónak arról a magatartásáról is, amellyel a kormányzatnak a zsidóság túlzott érvényesülését visszaszorító irányzatával szemben a tárgyilagos bírálat útjáról letért. Nem illik bele a sajtó részére fenntartott bí­ráló munkakörébe a honvédelmi érdekeket sértő antimilitarista és tespedő pacifizmus. Megállapítja azután az indokolás, hogy amint az életnek semmiféle megnyilvánulása, úgy a sajtó sem irányulhat a közérdek ellen. A sajtószabadság véget ért ott, ahol a sajtó közérdekellenes működése kezdődik. Rendsze­rébe beilleszti a javaslat nemcsak a sajtó­rendészetnek még szükséges módosítására kiegészítésére vonatkozó szabályait, hanem ezenfelül az anyagi jogi sajtójognak és a sajtó­eljárásnak a szabályait is. Az indoko­lás ezután teljes részletességgel indokolja a már ismertetett törvényjavaslat egyes sza­kaszait. Az új holland követ bemutatkozása a Kormányzónál A Magyar Távirati Iroda jelenti: A mai napon délután 1 órakor a Kormányzó Úr­­ Fő­méltósága ünnepélyes bemutató kihallga­táson fogadta báró Godert Willem de Vos van Steenwijk németalföldi rendkívüli követ és meghatalmazott minisztert, aki ez alka­lommal megbízólevelét nyújtotta át. Az üd­vözlő- és válaszbeszéd elhangzása után a Kormányzó Úr ö Főm­éltóság­i beszélgetést folytatott a követtel, majd fogadta az annak kíséretében lévő O. W. C. Bentinek van Schoonheetem báró, volt ideiglenes ügyvivő tisztelgését. A bemutató kihallgatás szertar­tásánál közreműködtek dr. Ambrózy Gyula államtitkár, a kabinetiroda főnös­helyettese és dr. Voj­nik János rendkívüli követ és meg­hatalmazott miniszter. A Ház moiszmija Sk­neere Ma Húsznapos kizárását A szelsőjobboldal Híráista az Iida javaslatról A képviselőház keddi ülésének elején Tóth András szólalt fel és megkövette a Házat az egyik utóbbi ülésen tett magatartása miatt, amelyért az elnök a mentelmi bizottság elé utasította. Derültséget keltett, hogy mindjárt ezután pedig, mint a mentelmi bizottság elő­adója beterjesztette a mentelmi bizottság azt a javaslatát, amellyel Szemere Bélának húsz napra való kizárását javasolta a Háznak. A Ház magáévá tette a bizottság jelentését és ezzel Szemerét húsz napra kizárta. Az elnök bejelentette, hogy Hupka Péter képviselői minőségéről lemondott. A Ház ezután folytatta az egyenesadó javaslat vitáját. Gesztely Nagy László (MÉP) felszólalásában utalt arra, hogy a közterhek leginkább a falut sújtják, a falu viszont az egyenesadókból csak keveset kap vissza. Kérte a pénzügyminisztert, hogy az adóelengedés alapjául szolgáló elemi károk közé vegye fel a szélvihart, a szárazságot és a nyúl­kárt is. A javaslatot elfogadja. Maróthy Károly (ker. nemzetiszocialista) beszédében utal arra, bőven vannak még an­tiszociális adónemek, amelyek nem a teher­bíró képesség arányában sújtják a lakossá­got. A kormány az agglegényadóval akarta bearanyozni pénzügyi politikájának kopott címerét. Ezután arra mutatott rá, hogy a lassú fejlődés is visszafelé haladást jelent manapság. Adóztatási rendszerünk túl komp­likált. Negyvenkilencféle adó és egyéb köz­szolgáltatás szerepel. Az erre vonatkozó jog­szabályok 70 törvényben és legalább 150 uta­sításban és rendeletben vannak elszórva. Ez­után részletesen bírálta a javaslatot, ame­lyet nem fogad el. Müller Antal (MÉP): Régi magyar köz­mondás az, hogy az ember életében minden fogy, egyedül csak az adó nő. Ha a béke­időben adójavaslatot terjesztettek be, ez min­dig azt célozta, hogy az állam nagyobb ho­­zadékot kapjon, magától értetődik, hogy a mai rendkívüli időkben ez fokozottabb mér­tékben áll. Részletesen foglalkozik a javaslattal és ké­ri, hogy az adókedvezményben részesülő ipa­rosok korhatárát 65-ről 60 évre szállítsák le. Tóth János (Nyilaskeresztes Front): A magyar falu, a magyar parasztság szempont­jából szól a javaslathoz. A falu népe nem ilyen formában várta a javaslatot. Ez a javas­lat a magyar parasztságon egyáltalán nem könnyít. Az aszálykár­becslést és az ezzel kapcsolatos adóelengedést csak akkor tar­taná helyesnek, ha a kisemberek és a kisgaz­dák közül is kérik a kárbecslést. Az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy ezek az adó­­elengedések eddig inkább csak a nagybirto­kosok előnyét szolgálták. Kifogásolja a ló­­fogatok után járó adót. Vannak nagybirto­kok, ahol 600 hold földre csak egy pár lófo­gat jut, mert a többi munkát traktor végzi. Ez a birtok mentesül a lófogatokra kivetett adótól. Igazságtalannak tartja a répa utáni forgalmi adót. Minden más terménynél a vevő fizeti a forgalmi adót, csak ennél fizet a termelő. A fogyasztók és a termelők ne­vében egyaránt kifogásolja a húsfogyasztási adót. Szól ezután az adóhátralékok ügyéről és utal arra, hogy vámnak egyes nagybirto­kok, amelyek tíz évi adóval is hátralékban vannak. Intézkedést kér arra, hogy a nagy­birtokok adóhátralékaikat földben zójják le, s ezeket juttassák kisembereknek. Adóegy­­szerűsítést kér. A falun nevetségesnek tart­ják, hogy 25 százalékos agglegényadót ve­tettek ki, hiszen látják, hogy a legtöbb agg­legénynél nagyon csekély ez az adó. Azt mondják, hogy dohányzásra többet költenek, mint amennyit ez az adó kitesz. Az aggle­gényadót többszörösére is felemelné a sok­­gyermekes családok érdekében. A javaslatot nem fogadja el. Nagy László (MÉP): Az ellenzék részé­ről többen átfogó, szerves adóreformot kí­vántak, de nem mondták meg, hogy ez mi­lyen legyen, így nem érti meg ezt a kívánsá­got. A javaslatot elfogadja. Kábák Lajos (szoc. dem.) Az előtte szó­lóval polemizál, majd arról beszél, hogy a társulati adónak 36 millió pengős túl ala­csony összege, valamint a vagyonadónak 29 millió pengős összege joggal vetheti fel azt a kérdést, hogy ha ennyire lehet kímélni ezeket a társadalmi rétegeket, akkor miért nem le­het kímélni az alkalmazotti rétegeket. A ja­vaslatot nem fogadja el. Az elnök ezután a vitát félbeszakította. Javaslatára a Ház kimondotta, hogy a leg­közelebbi ülését szerdán délelőtt tartja, ami­kor is folytatja az adójavaslat vitáját, majd megadja a Házban a megfelelő elégté­telt, vagy a bíróság előtt fog szavaiért fe­lelni. Ezután felolvasták az interpellációs köny­vet és elhatározta a Ház, hogy az interpellá­ciók nagy számára való tekintettel, azok meghallgatására egy órakor térnek át. Ezzel az ülés egynegyed háromkor véget ért. Zoltán ellten Szemeret Meskó Zoltán (nemzetiszocialista) szemé­lyes kérdésben szólalt fel ezután. Amikor Szemere Béla mentelmi ügyét tárgyalta a Ház, Zimmer Ferenc közbeszólt, hogy vár­jon azonosítja-e magát Szemere felfogásá­val. Szemere tulajdonképpen két kérdést érin­tett. Beszédének első részében a kormány­párt egyik lapjában megjelent cikket kriti­zálta, másik részében pedig a legsúlyosabb vádakkal és sértésekkel illetett magyar tör­vényhozókat. Kijelenti, hogy az elhangzott, sértéseket nemcsak hogy nem teszi magáévá, hanem pártja és a maga nevében a leghatáro­zottabban elítéli. Természetesen nem azono­sítja magát vele. Felkiáltások a­ Ház minden oldalán: Ki kell zárni a pártból.. Meskó Zoltán: Szemere Imrédyt megkö­vette, a Ház megsértéséért pedig megtorlás­ban részesült. A többi sértettel szemben 2.701.049 pengő az árvízkárosultak felsegélyezt káre telis© gyűléseit eddigi eredménye Bonczos Miklós, az árvízvédelem kor­mánybiztosa legutóbbi jelentésében mondja, hogy a bejelentett kárigények letárgyalása az illetékes hatóságokkal folyik. Olyan se­gélykeretet állapítanak, meg, amelyen belül a helyreállítás munkáját végre kell hajtani. A felépítés munkájának megindítására elő­legeket utalt ki a kormánybiztosság. A munkát megfelelően ellenőrzik és arra tö­rekednek, hogy a házak újjáépítése lehe­tőleg olcsón, de a mellett megfelelő kivitel­ben történjék meg. Az árvíz- és belvízkárosult lakosság fel­segélyezésére folyó gyűjtés április 30-ig 2.741.049 pengőt eredményezett. Anosem is hond­ani i­ű­zet Méltóságteljes ankéteken fehér asztal mellett társas és egyéb vacsorákon min­dig nagy sikere volt annak a szónoknak, aki a magyar anyák nevében emelte fel szavát, illetve váltig hangoztatta a ma­gyar anyavédelmet. Sajnos az utóbbi hó­napokban majdnem minden héten olyan dolgok jutottak tudomásunkra, amelyek igen megingatták hitünket a magyar anyavédelemre vonatkozóan. Pár hónap­pal ezelő­tt, vajúdó magyar munkásanya az egyik magánszínház előcsarnokában szülte meg gyermekét, s az orvost ren­­dő­r helyettesítette. Még el sem ült a fel­háborodás moraja, máris újabb esetről számoltak be a lapok, megírván, hogy egy szegénysorait asszony, miután kiuta­sították a Rókus kórházból, közvetlenül a Rókus kórház előtt adott életet az el­jövendő magyar generáció egyik tagjá­nak Az illetékesek napirendre tértek az eset felett, s bizonnyára nem veszik tu­domásul azt sem, hogy egy szenterzsébeti munkásanya hiába instanciázta végig az összes kórházakat, kérésének nem lett foganatja, s a mentőautó hiába vitte egyik kórházból a másikba. A szerencsét­len asszony végül is a bonctani intézet Szvetenai­ utcai komor pincéjében fejezte be földi fáradalmait. Ezek a tények azt bizonyítják, hogy ezen a téren is valami baj van. Baj van nemcsak kórházainkkal, Otival, Mabival, hanem baj van a magyar anyával is, aki a várva várt pillanatot hol egy színházi előcsarnokban, hol az utcán, hol pedig — mint ezt a legutóbbi eset bi­zonyítja, — a bonctani intézet döbbene­tes csend­jében éri meg. Mennyi, de meny­nyi prédikáció, intelem és tanács hang­zott el a magyar anyáról! Milyen sok drága kiállítású könyv hirdeti az anya­cég szentségét és hány röpirat és egyéb írásmű hívja fel a magyar anyák figyel­mét a nemzetpusztító egyke szörnyűsé­geire. Közben pedig a modern higiénia nagyobb dicsőségére hétről-hétre olyan esetek fordulnak elő, amelyeknek egy rendezett országban még csak véletlenül sem volna szabad előfordulniuk. Egyelőre nem is találunk szavakat az ilyen dolgok­nak az elítélésére, csak megkérdezzük, hogy váljon ki a felelős ezekért a dol­gokért és kinek a lelkiismeretét terhelik azok a gyermekek, akik kórházi ágy he­lyett az utca porában vagy a színházak előcsarnokaiban pillantják meg a napvi­lágot. Ha kevés a kórház, akkor tessék újakat építeni, s ha kevés ágy áll a ma­gyar anyák rendelkezésére, akkor a vá­rosi urak ne vitatkozzanak hónapokon keresztül tabáni luxusszállók felett ,ha­nem akár rendkívüli vagy akár nem rend­kívüli közgyűlésen szavazzák meg azt az összeget, ami szükséges ahhoz, hogy az eljövendő új magyar generációt magába­­rejtő magyar anyáknak ne legyen gond és rettegés a szülés és ne keljen bizony­talan kétségbeesett lélekkel vándorolniuk a fővárosi kórházak között. Ez nemcsak a magyar nemzetiszocializmus, hanem az egész magyar társadalom követelménye, amelyet, ha nem teljesítenek, akkor vég­képp ne csodálkozzunk, hogy halálozási statisztikánk megdöbbentő közelségbe jutott a születési rovatban helyet fog­laló számokkal. BUJDAPEST, 1949. ÁPRILIS IS. ■7?-57 ki . Írta: Slaven Vrol Leültem egy padra, kivettem zsebem­ből a levelet és olvasni kzdtem. Több ol­dal terjedelmű volt és érdekes — St. Mar­tin d’Elverast írta alá. Ördögbe is, a had­nagy Kate Pickforddal levelezget s köz­ben halálos ellenfeleket játszanak? Lássuk, mi áll benne, — motyogtam a poros pálmák alatt és hátradőlve a padon, olvasni kezdtem. Kedves Kate, Ön nagyon meglepődik, mikor ezeket a sorokat olvassa s különö­sen akkor lesz nagy a meglepődése, ha tudomásul veszi, hogy ezt a levelet egy fiatal hadnagy intézi ugyanahhoz, akivel kadét korában, egy nyugtalan forró éj­szakán, mikor a sivatag felénk lehelt hó­dító, szerelemtől mérgezett, nehéz varázs­latát,­­ a homoktenger szélén sétálgatva, hosszan elbeszélgetett az élet furcsaságai­ról s megtanította a kadétot arra, hogy a világban nemcsak munka és gyötrelem, szigor és önmegtartóztatás létezik, hanem kellemesebb dolgok is vannak benne, pél­dául egy szerelmes csók vagy meleg öle­lés; szép szavak, amelyek részegítenek, meggondolatlanná tesznek, s hazugságok, amik fölött szemet hánynak, ha szívből jönnek, égen és földön egyaránt. Kate: a szerelmes ember mindig hazudik többé­­kevésbbé. Mihelyt teljesen őszinte, már nem is lehet szerelmes. Mit is szólnának maguk leányok, ha szerelmesük éppen akkor, amikor a szív megduzzad a leg­szebb érzés hatására: a szív anatómiai összeállításáról beszélne? Kate! Közöttünk semmi olyan nem tör­tént, ami megérthetetlen volna. Én egy­szerűen megrészegedtem a maga szépségé­től, táncától, mozgásától, egyéniségétől. A kölykök sohasem tudják, miért forog kö­rülöttük a Földgolyó, de tudják, értük és miattuk forog. Tudják, Isten csupán azért teremtette a csillagokat, hogy a fiatalok­nak éjszakánként legyen min elmerengeni. Kate, én annak idején a csillagok szájával küldtem el magához sóhajtásaimat végte­lennek tetsző éjszakákon, amikor őrségen álltam a sivatagban. És nézze, maga azt válaszolta nekem akkor, vagy a feleségem lesz, vagy meghl. Azt hazudta nekem, hogy a szerelmes leányok csendben és örökre elalszanak, ha elhagyják őket. Úgy halnak meg, mint az azták, ha csalódtak. Nem is tudom, miként történhetett, hogy ez a szerelem, amely a maga életében ugyan nem lehetett az első, de az enyém­ben valami új és nagy meglátásnak kez­deményezője volt észrevétlenül feloldód­hatott az időben?! Egyszer valahonnan Bosra-ból, a hoggari útvonal legbensőbb oázisáról kaptam magától néhány sort, amelyekben nagylelkűen megbocsájtotta nekem, hogy nyitott szemmel merészelek járkálni a sivatagban, észreveszem a szép nőket és előhaladásom érdekében némely dolgokat figyelmen kívül hagyok. Emlé­kezzen csak, én erre a levélre kétszáz ki­lométert tettem meg, csakhogy magát lát­hassam. De akkor maga már nem európai ruhát viselt, hanem Tuareg Litham-ot, kék füzérkendőt és már nem a régi Kate volt, hanem Zizi Ben Sassi, egy rejtélyes, gagnus tuarég nemesember felesége. Fele­sége? Már ahogy a házasságokat a siva­tagban, arab szokás szerint kötik. Kis fel­vonulás, néhány díszpuskázás és kész. Ha egyszer a lib­amot a fejére borította a menyasszony, már neje is a férfinek. Kö­telességévé válik, hogy éjszakánként Ab­rams éneklő szikláiról álmodozzék, ha te­heti, elzarándokol a Dsama Sankore-me­­csetbe, szonghai leány vesz maga mellé szolgálónak s attól megtanulja a tuarég háztartás titkait. Én akkor csak egyet nem értettem. Azt, tudniillik, miért járt a me­csetbe, amikor magát keresztény iskolá­ban nevelték és nem tudok arról, hogy vallását hivatalosan is letette volna. Fe­kete rém állt akkor közénk, Kate, — az érdek fantomja — és én bámulva vettem tudomásul, hogy a mai leányok immár nem olyan levendullaillatúak, nem annyi­ra óvatosak, könnyebben sodorhatok ka­landokba és általában mintha kissé köny­­nyelm­űek lennének. Csalódottan és bizonyos ébredező un­dorral az élet iránt, távoztam akkor a ma­ga közeléből. Harmadízben Tin-Zaoutan-ban talál­koztunk, Zizi Ben Sassi. Az ilyen katona­ember, mint én is, a sivatagban gyakran találkozik csodás színekkel, valószínűtlen árnyakkal, csalóka ködképekkel és meg­határozhatatlan korú asszonyokkal, — hi­szen ezek a jelenségek egymás rokonai, — és még egyet: a magamfajta katona vagy igen nagyot téved, vagy ez- 'I talán nem téved. S én azt hiszem, n­ ' étek, ami­kor megállapítom, hogy 5 lett amerikai nők, mint maga él­nek. (Folytatjuk.) (42)

Next