Magyarság, 1942. október (23. évfolyam, 222-247. szám)

1942-10-01 / 222. szám

XXIII. ÉVFOLYAM 22 2. (6 27 4.) SZÁM ElSötétítéS időp0ni]a 21 OFS 30 PCFC. BUDAPEST*1942­ OKTÓBER 1. CSÜTÖRTÖK |QM0mAJDONOS:MABW»k­­APWAOd« HL @ FELELŐS SZERKESZtS» ^ elnök-vezahC'AzgatcJ \\sjjm Jil ____ flATTKAY b. kalmaji 5h, FŐSZERKESZTŐ ÉS FELELŐS KIADÓI JbL WK \ , H.FELELŐS SZERKESZTŐI VIRTSOLOGI RUPPRECHT OLIVÉR DR.­­ MATTYASOVSZKY KÖDNÉL. Hitler a német nép egységéről és győzni akarásáról „Olyan fegyverek birtokában vagyunk, amelyek az ellenség felett fölényt biztosítanak** Nemcsak Németországnak, de Európának is minden esetben ünnepét je­lenti az, amikor Hitler vezér és kancellár a mikrofon elé áll, hogy bejelentést tegyen, hogy elhatározását közölje, vagy felhívást intézzen nemzetéhez,­­ avagy éppen a világ közvéleményéhez. Így történt szerdán is, amikor a negye­dik háborús télisegély-mozgalmat vezette be a Führer beszéde, — mint az ed­digi három háborús évben mindenkor. P­olitikai és háborús szenzációkat várt ta­lán a világ és ehelyett a nemzetiszocial­izmus győzelmes világnézetéből kapott iskolát, s meríthetett ebből a leckéből ha­llatlan ellenálló erőt és a győzelem bizo­nyosságának hitét! Csodálatos volt és lenyűgöző ez a beszéd! Fölényes és uralkodó, gyilkos őszinte az ellenfelek felé — és emberien, szívből jövően meleg és meghajló a mögöttes országrész munkája és a fon­ton küzdő katona teljesítményei előtt. A pellengérre állított plutokráciák, a vilá­gösszeesküvést szövő nemzetközi zsidó­ság, mindezek erkölcsi romlottsága és te­hetetlensége került a mérleg egyik ser­penyőjébe, — és a másikba a nemzetiszocializmus tettekben nyilvánuló közös­ségi szelleme, heroizmusa, amely filléres adományokból milliárdokat varázsol elő és megadja a legbensőbb értelmét annak az egész gigantikus küzdelemnek, amely a földön ma végeredményben a jó és a rossz, a szociális igazság és a szo­ciális igazságtalanság között folyik.­­ " Berlini szeptember 30. A berlini Sportpalotában szerdán este hat óra­ikor lefolyt hatalmas arányú nagygyűlésen — ame­lyen a Führer beszédet mondott — az előkelősé­gek között ott volt Keitel vezértábornagy, Rom­ínés vezértábornagy, az északafrikai tengelycsapa­tok főparancsnoka, akiket a többezer főnyi tö­meg viharos üdvözléssel fogadott. Göbbels dr. birodalmi miniszter a téli segély- ggyűjtési mozgalomról tartott beszámolójában egyebek között kijelentette, hogy a közös hadvi­­selés legnagyobb nehézségein már túljutottak és immár a legnagyobb reménységgel eltelve tekint­hetnek a jövő elébe. A német nép kitart a győ­zedelmes végig. Amidőn Göbbels miniszter Rommel vezértá­bornagy kíséretében belépett a hatalmas csar­nokba, zúgó éljenzés hangzott fel, amely csak percek múlva ült el. Göbbels dr. az 1941—42-es téli segélygyűjtés eredményéről tartott beszámolójában bevezetőül kijelentette, méltóságon alulinak tartja, hogy ki­térjen az angol rádió és az angol­—amerikai hír­­gyárak ostoba hazugságaira és rágalmaira, mert azok csupán az ép emberi értelem elleni me­rényletnek mondhatók. A miniszter ezután számadatokat közölt a háborús évek valamennyi téli segélyző akciói­nak együttes bevételéről. A háborús téli segély­akció összes bevétele 2,085 millió volt, vagyis több mint majdnem valamennyi délamerikai országok bevitelének és kivitelének értéke. Ebben a háborúban az áldozatok teljesítmé­nye együttvéve eléri a 4076 milliót, amiből ki­telt volna a Young-terv kétévi részletfizetése. Ez­zel 1933 óta az összes téli segélyakciók együttes bevétele nagymértékben meghaladta az 5 milliár­­dot. — A közönség itt újból viharos tetszésnyil­vánításokban tört ki. — A harmadik háborús télen befolyt összegeknek — folytatta Göbbels dr. — kétharmada a nemzetiszocialista népjóléti szervezeteknek jutott és ebből is 701 millió az ,,anya és gyermek“ néven ismert­ segítő intéz­ménynek. Különösen figyelemreméltó az arcvonal részvétele a téli segélyezés munkájában. A ke­leti arcvonal egyetlen ezrede egyetlen gyűjtés során több mint 50.000 márkás összeget hozott össze. Ez a példa beszél az egész arcvonal he­lyett. Kitörő ünneplés közben közölte azután Göb­bels dr., hogy a Führer főhadiszállásáról vissza­tért Berlinbe, hogy a Sportpalotából, a berlini népgyűléseknek erről a hagyományos helyéről beszéljen az egész német néphez, amely eltökél­­te, hogy vele együtt, hűségesen és az idők meg­próbáltatásaival nem törődve­ menetel a győze­lem felé, hogy fejjel háborúba ugrott volna — or­szágának egész munkáserejét arra hasz­nálta fel, hogy hasznos dolgokat termel­jen, elsősorban pedig, hogy s­aját népéről gondoskodjék, nehogy egy olyan területen, amelyen négyzetkilométerenkint mindösz­­sze tíz ember él, szükség és nyomor ural­kodjék és 13 millió ember álljon munka­­nélkül. — Ha ezek az urak most előlépnek és a világ előtt egyszerre csak megmen­tőkként jelentkeznek és kijelentik: „Gondoskodni fogunk a jövőben arról, hogy a múlt bajai többé ne térjenek vissza,m­erről ezeknek a világbirodalom-tulajdonosoknak a maguk, országában már régen gondoskodniuk lehe­tett volna előttünk is.­­• Ha pedig arról hallok, hogy valaki odaát kijelenti —­ azt hiszem Edén volt az, de az ember jóformán nem is tudja, hogy ott melyik nulla beszél — hogy ők igazán hisznek abban, amiről állítják, hogy hisznek benne, — akkor már sokkal előbb kellett volna emellett hitvallást tenniök. Annyi bi­zonyos, hogy mi nemcsak hittünk valami­ben, hanem meg is cselekedtük, amiben hit­tünk. Most pedig azt hisszük, hogy nekünk ütnünk kell az ellenségen a végleges győ­zelemig. Ebben hiszünk mi és ezt meg is tesszük. Természetesen ezekkel az emberek­kel a hit fogalma körül nem is tudunk vi­tába bocsátkozni. Aki például azt hiszi, Namsos vagy Andalsnaes győzelem volt, vagy aki még hozzá azt hiszi, hogy Dün­kirchen a világtörténelem legnagyobb győ­zelme volt, avagy hogy mondjuk egy expe­díció, amely kilenc óra hosszat tartott, egy győzelmes nemzet bá­mulatraméltó és bá­torító megnyilatkozása volt, azzal mi a mi szerény eredményeinket természetesen össze sem hasonlíthatjuk, mert hiszen mit is je­lentenek ezekkel szemben a mi győzelmeink. Ha például a legutóbbi néhány hónap alatt előretörünk a Donhoz, a Don mentén lefelé végre is elérjük a Volgát, megrohanjuk Sztálingrádot és el is fogjuk foglalni — eb­ben bizonyosak lehetnek — ez mind semmi. Ha előretörünk a Kaukázusig, ez is semmi; ha megszálljuk Ukrajnát, ha birtokunkba vesszük a Donee szenét, — ez mind semmi. Ha az orosz vas 65—75 százalékát megsze­rezzük — ez megint semmi. Ha a világ leg­nagyobb gabonavidékét gyakorlatilag meg­nyitjuk a német nép és ezzel Európa szá­mára, ez mind semmiség. Ha az ottani olaj­forrásokat biztosítjuk, az is semmi. — Ez mind semmi, de ha kanadai előőr­sök egy „farkincányi“ angol katonával ful­lajtárként Dieppebe jönnek és ott kilenc órán keresztül keservesen ki tudnak tarta­ni, csak azért, hogy aztán véglegesen meg­semmisüljenek: ez mind a kimeríthetetlen győzedelmes erőnek elképesztő, felbátorító jele, amely erő a brit impérium sajátja. Már 1939-ben semmik voltunk, mert Churchill már akkor fellépett és ezeket mondotta: „örvendetes bejelentést tehetek; a tenger­alattjáróveszélyt egyszer s mindenkorra elhá­rítottnak tekinthetjük. Több tengeralatjáró süllyesztettünk el, mint amennyi a néme­teknek egyáltalán volt”.­­ „Hogy kivertük őket a Balkán-félszi­getről, meghódítottuk Görögországot; meg­szálltuk Kréta-szigetét; megzavartuk őket Északafrikában; ez mind semmi. De ha va­lahol pár ember partraszáll, hogy fölébe ke­rekedjék egy magános őrszemünknek: ezek tettek, cselekedetek. Aki tehát ilyenformán hisz, sohasem fogja megérteni hitünket. Mindenestre e tettekkel szemben természe­tesen váltójuk van a jövőre. Azt mondják: a második arcvonal el fog jönni.“ Ezzel nem akarom azt mondani, hogy nem készülünk fel mi magunk is a második arcvonalra. Hiller beszéde Mielőtt még Göbbels dr. befejezte volna beszámolóját, az utcáról a hatal­mas csarnokba beharsogó éljenzés je­lezte, hogy megérkezett a Führer. Mi­alatt a tízezrekre menő hallgatóság fel­kelt helyéről és felemelt karral üdvö­zölte a Führer, Hitlert Adel Himmler SS-vezető és Hilgenfeld fővezető kísére­tében belépett a terembe. A Führer a több tízezernyi jelenlévő éljenzése köze­pette szorított kezet Rommel vezértábor­naggyal. A Führer beszéde elején arra emlékez­tette hallgatóságát, egy éve annak, hogy utoljára erről a helyről szólhatott a német néphez. Ez alatt az idő alatt inkább tet­tekkel és cselekedetekkel volt elfoglalva. Különben is amit ma mondani fog, azt a katonák mondják. — Nem tartanám helyesnek — jelentette ki a Führer —, hogy már most azzal fog­lalkozzam, ami egykor ki fog alakulni; en­nél fontosabbnak tartom, hogy azzal fog­lalkozzunk, amit a jelen pillanatban az idő tőlünk megkövetel. Egy „Atlanti-okmányt” kifőzni természetesen igen könnyű dolog. Ez az esztelenség különben is csak pár évig marad érvényben, mert a tények kér­­lelhetetlensége egyszerűen félre fogja lök­ni. Egy másik okból is könnyebb ellen­feleinknek beszélniök, mert hosszú évi hiábavaló erőlködés után hirtelen felfedez­ték pártunk célkitűzéseit és csodálattal láth­atjuk, hogy ők most körülbelül ugyan­azt ígérik a világnak a jövőben, amit mi máris megadtunk a német népnek és ami­ért végeredményben a túlsó oldallal hábo­rúba keveredtünk. — Igen szellemes — jegyezte meg a Führer gúnyosan —, ha egy elnök például ezt mondja: „Azt akarjuk, hogy a jövőben mindenkinek joga legyen arra, hogy ne lásson többé szükséget vagy ehhez hason­lót”. Erre azt mondhatjuk, minden való­színűség szerint sokkal egyszerűbb lett volna, ha ugyanaz az elnök —­­ahelyett. Szerencséről beszélhetnek az angolszászok, ha 9 óren belül nem verjük vissza partraszállásukat Ha Churchill úr azt mondja: „Most hagy­­juk, hogy a németek szorongva kérdezzék maguktól, hogy hol és mikor fogjuk meg­teremteni ezt az arcvonalat, akkor csak azt mondhatom: „Chuchill úr, eddig még nem sikerült engem szorongó félelemmel elte­­rölnie“. De, ami az önmagunk kérdezgetését illeti, abban önnek igaza van, mert ha igazi ellenféllel állnék szemben, körülbelül ki tud­nám számítani, hol támad. Ha azonban az ember katonailag agyalágyultakkal szemben áll, természetesen nem tudhatja, hogy hol támadnak. Vásjon Churchill úr ügyesen vá­lasztotta-e ki vagy sem azt az első helyet, ahol a második arcvonalat meg akarta nyit­ni, e tekintetben még Angliában is eltérők a vélemények. De attól függetlenül, hogy hol keresi ki legközelebb a második arcvo­nal helyét, mindenütt szerencséről beszél­het, ha kilenc órán keresztül sikerül parton maradnia. A Führer azután később így folytatta be­szédét: — Az 1942. év leginkább végzetszerű megpróbáltatását az én szememben népünk már átélte. Ez az 1941-ről 1942-re forduló tél volt. Bízvást mondhatom, hogy ezen a télen a német népet és különösen véderejét a gondviselés mérlegre tette. Rosszabb már nem is következhetik el számunkra és nem is fog jönni többé. Nagyon súlyos és nagyon kemény próbatétel volt. Mindamellett nem csupán átéltük ezt az igen súlyos időt, ha­nem keresztül tudtuk vinni, hogy újonnan létesítsük, illetőleg megalakítsuk azokat a támadó hadosztályokat, amelyeknek rendel­tetése volt az újabb támadó hadműveletet megindítani. Ez az offenzíva nem úgy folyik most, ahogyan azt talán ellenfeleink elgon­dolták. Azt hiszem, ha szemügyre vesszük, nagyon meg lehetünk elégedve a mögöttünk lévő három esztendővel. Mindig nagyon jó­zan volt a célkitűzésünk, gyakran nagyon merész, ahol merésznek kellett lennie, gyak­ran megfontolt ott, ahol meg lehetett fon­tolni, gyakran óvatos, ahol időnk volt rá, körülekintő ott, ahol azt hittük, hogy min­­körintekintő ott, ahol azt hittük, hogy min­­nak kell lennünk. De voltunk nagyon me­­(Folytatás a 6. oldalon) ÁRA 12 FILLÉR ( BiM.Crv. \

Next