Magyarság, 1943. december (24. évfolyam, 271-296. szám)

1943-12-01 / 271. szám

­ XXIV. ÉVFOLYAM 27­. (JH"| • ■ 9­0 ' ■ BUDAPEST, 1943. DECEMBER 1. SZERDA KIADÓTULAJDONOS MAGYARSÁG LAPKIADÓ *K R»4K.«!(.«UMTÓ _ „ ! i r „ . Ti S!E“?rS főszerkesztő És felelős kiadó ATTKAY R- KAIMAN-DR. VIRTSOLOGl RUPPRECHT OUVÉ&DR. -.1^ •) TI'1 ill IIIIMMIilBIIB A MAGYAR NÉPPEL A MAGYAR NÉPÉRT: AZ UJ EURÓPA ÚTJÁt MAGYAR­­ NEMZETISZOCIALISTA MOZGALOM NAPILAPJA " . Vitéz Imrédy Béla nagy beszéde a Házban Húszezernél több halottat, 4800 foglyot, 603 páncélosé, MOL ágyúi és MM géppunkái, gránátvetői és páncéltörőt vesztett Kievnél a Szovjet rat­ger. A német nép ezt a háborút teljes erejének latbavetésével győzelmesen fejezi be NAGY SZENZÁCIÓ KÉSZÜL? Hétfőn egy hír érkezett­­T .Aszabonlap­.­ amely szerint Sztálin Roosevelt és Churchill „valahol” máris tárgyalnak! Bár ezt a hírt azóta nem erősítették meg,­­ valószínű azonban, hogy az megfelel a tényeknek. Bizonyos az, hogy Churchill miniszterelnök már nem vett részt­­az angol alsóház azon múlt heti ülésén, amelyen az őszi ülésszakot megnyitó trónbeszédet felolvasták. Ilyen ün­nepélyes alkalmakról a miniszterelnök rend­szerint nem szokott hiányozni — ... hacsak nincs haragban a saját uralkodójával, — ez pedig még a politikai demokráciákban is ne­hezen képzelhető el . . Az is bizonyos, hogy a múlt hét végén washingtoni sajtókonferen­cián Roosevelt sem volt jelen, mindebből te­hát joggal következtethet a világ arra, hogy a kereken két év óta vajúdó hármas talál­kozó,­ mégis csak megtörtént! Német körök úgy vélik, hogy a legvalószínűbb az, hogy Iránban, Teherán fővárosában találkozik a három nagyság: ezt valószínűsíti az, hogy Teherán a legközelebb fekszik Sztálinhoz, akinek csak a Kaspi-tengeren kell átrepül­nie, s máris Teheránbann­ van. A két angol­szász államférfiú tehát a szó szoros értel­mében most is ,,eléjement” a vörös cárnak, — mint ahogy a múltban is minden esetben udvariasan felkínálták, hogy a találkozó he­lyét a legelfoglaltabb Sztálin válassza meg! Nem akarunk az események elébe vágni, de azt meg kell állapítanunk, hogy ez a „döntőnek” szánt találkozó túlságosan közel esik a moszkvai nagy összejövetelhez! Fel­merül itt a kérdés: ha az alapvető kérdések­ben a külügyminiszterek megállapodtak Moszkvában, — mi szükség van most, alig négy héttel később, — a három legfőbb nagyság személyes találkozójára? S ha még­is sor került erre, úgy a józan ész szerint csak az lehet a magyarázat, hogy Moszkvában olyan ellentétek merültek fel, amelyeket ott a külügyminiszterek áthidalni nem tudtak, vagy olyan kérdéseke dobódtak szőnyegre, amelyekben nem voltak illetékesek dönteni az angolszász külügyminiszterek! Van egy hétfői hírünk Amerikából, ame­lyet a londoni bulvárlap, a Daily Mail kapott fel: eszerint az USA-ban makacsul tartja ma­gát a híresztelés, hogy a legközelebbi jövő­ben diplomáciai és politikai téren nagyje­lentőségű esemény várható — olyan, amely „elhomályosítja még a moszkvai értekezlet­ről kiadott nyilatkozatot is, s e várható ese­mény erősen megrövidíti a háborút.” — Ha jól sejtjükk, ez az amerikai Hír "utalás kívánt lenni a Sztatin-Roosevelt-Churchill találko­zóra! Persze, a politikailag iskolázatlan és így gyakran a fantázia túlzásaiba csapó ame­rikai sajtópropaganda pusztán abban a tény­ben, hogy Roosevelt végre szót válthat Sztá­linnál — már döntő jelentőséget lát! Ameri­kában szentül hiszik — s hiszik ezt már az az első világháború óta! — hogy Ameriká­nak csak bele kell nyúlnia valami kényes vi­lágpolitikai problémába, —­s a megoldás máris megvan! Ha ebben a találkozóban ma mégis a háború „döntő” és „forduló” eseményét lát­ják Amerikában, — mi a magunk részéről csak annyit mondhatunk, hogy valóban nincs kizárva a nagy fordulat, — dehát pontosan az ellenkező értelemben, mint ahogy azt az USA-ban feltételezik, mert szerintünk a nagy „fordulat” — az, amely valóban meg­rövidíthetné a háború időtartamát, csak az lehetne, ha ezen a teheráni találkozón Roo­sevelt és Sztálin megállapítanák és őszintén bevallanák egymásnak azt az alapigazságot, hogy politikai célkitűzéseik ellentétesek és a háború utáni rendezést is másként képzeli el az egyik és másként a másik, az egyik de­mokratikus alapokon, a másik moszkvai módra! Ez bizony ,,nagy jelentőségű” esemény volna. És valóban olyan, amely „elhomályosí­taná a legutóbbi moszkvai értekezletről ki­adott nyilatkozatot is!” A tények ismerete mellett mi a legjobb akarattal sem várunk más nagy szenzációt és döntő fordulatot ettől a találkozótól. És ha majd előttünk fekszik a hivatalos zárónyilatkozat erről a találkozóról — annak szövegéből sok min­denre következtethetünk . . . AZ ÁRULÓ JEL Amikor hetek előtt hírét vettük a moszkvai külügyminiszteri találkozónak azt mérlegel­tük lapunk e helyén, hogy a tárgyaló felek­ közül melyik ül le a nagy partihoz a legtöbb aduval a kezében? Megállapítottuk, hogy a­ legtöbb adu Sztálin kezében lesz; a legko­molyabb háborús erőfeszítésekre és sikerekre ő hivatkozhat, ő állíthatja be a dolgot úgy, hogy háborús erőfeszítése nélkülözhetetlen az angolszászok számára, s viszont utóbbiak há­borús erőfeszítése nélkül is egyedül ő az ütő­képes. Az események igazolták „ezt, hiszen a moszkvai zárónyilatkozat ékes bizonyítéka annak, hogy az alapvető kérdésekben, — fő­ként a területi kérdésekben — az angolszász külügyminiszterek nem tudták színvallásra kényszeríteni az erősebb helyzeti pozícióból tárgyaló Sztálint. Semmi okunk nincs arra, hogy a mostani teheráni nagy találkozóval kapcsolatban másként lássuk a helyzetet! Sőt, amennyiben változott azóta ez a hely­zet, — akkor ismét csak a Szovjet erősbödött, hiszen második front még mindig nincs, —­ viszont holtponton áll az angolszászok dél­európai, olasz-félszigeti offenzívája, — úgy­szólván egynegyedével!, az Égei-tengeren pe­dig súlyos vereség érte most az angolszász frontot, amikor a tervezett balkáni invázió annyira fontos szigettámaszpontjait ragadták el tőlük a németek. Mellőzzük a további bizonyítékok felsoro­lását, — ezeket úgyis ismeri, az, aki figye­lemmel kiséri a háborús történéseket; van azonban egy áruló hírünk Londonból, — olyan, amely megerősíti azt, hogy a Londonban szé­kelő csehszlovák emigráns kormány jól tájé­kozott, szemfüles politikusai is ma Sztálin­ban látják az erősebb felet, s így is mond­hatnánk: európai szempontból a jövő embe­rét! Ez a hír pedig úgy szól, hogy az emig­ráns cseh kormány külügyminisztere, dr. Ripka, fontos nyilatkozatot adott az Exchange Telegraph című angol bulvárlapnak. A jel­lemző az, amit Ripka mondott: az egyelőre ország nélküli csehszlovák külügyminiszter mindenekelőtt megállapítja azt, hogy a dolgok mai állása mellett teljesen ki van zárva bár­­miféle közép-, vagy keleteurópai olyan állam, szövetség létesítése, amelynek éle a Szovjet ellen irányulna! Ripka szerint csak olyan konföderációk jöhetnek számításba­ a háború utánra, amelyek előzőleg kül- és belpolitiká­jukat összhangba hozták azzal a Szovjet­unióval, amely minden ilyen konföderációnak természetes katonai hátvédét fogja jelenteni! Ha ezt így mondja a csehszlovák emigráns kormány külügyminisztere, — úgy ebben an­nak bizonyítékát kell látnunk, hogy a londo­ni csehek máris a moszkvai partit játszák­ meg; — régen hátat fordítottak a klasszikus angol játszmának, attól már nem sokat vár­nak; — úsznak tehát az árral, — tekintet nélkül arra, hogy a vörös áradat, — ha ál­maik valóra válhatnának, — őket is mande­­­céstöl elsöpörné . . . SZOCIÁLIS KÉRDÉS ÉS­­ GOLYÓ Amikor az angolszászok a Badoglio-puccs következtében oly könnyűszerrel bemasíroz­tak Szicíliába, s az olasz félsziget déli csücs­kébe, — az angolszász sajtó telekürtölte a világot azzal, hogy a „sokat szenvedett olasz nemzet’’ számára a szabadítást hozzák az an­golszász fegyverek: a fasizmus kegyetlen diktatúrája helyett ígérték azt a bizonyos „ragyogó” demokratikus szabadságot . . . Azóta tudjuk, hogy mindebből szabályos há­borús megszállás lett, — rekvirálásokkal, kényszermunkára való besorozással, s a min­den katonai megszállás velejárójával, — a haditörvényszékkel. Hétfőn egy római hír arról számolt be, hogy az angolszász haditörvényszék Nápolyban 21 olasz munkást lövetett agyon —­ „lázadás” vádja miatt: lázadásnak tekintették azt, hogy a­­munkások a kenyérhiány miatt tüntettek és követelésüknek „fujlatlan módon” adtak kifejezést. Eddig a római hít. Talán még emlékeznek olvasóink arra, hogy mit írtunk a múlt évben, amikor hírét vettük, hogy Washingtonban három hónapi gyorstan­folyamokat létesítettek a megszállandó euró­pai területek polgári közigazgatását ellenőrző amerikai katonai tisztviselők számára? Egy­szerűen most írtuk akkor, hogy nem sok re­ményt fűzünk, a három hónap alatt kiképzen­dő és Európa százfelé tagozott, kényes kérd­­léseiben teljesen járatlan jankee közigazga­tók működéséhez. Európai történelmi, nép­rajzi, faji ismeretek nélkül ezek csak sötét­ben tapogatódzhatnak, s hibát hibára halmoz­hatnak. Lám, az olasz munkás egyike Európa legigénytelenebb emberanyagának; beéri na­ponta egy-két olcsó tengeri hallal, egy ma­rék főzelékkel, egy tányér paradicsomos ma­karónival, s este egy kis polentával. Az az­után igazán nem lázadás, ha ma az olasz munkás egy tányér makarónit ás egy darab polentát követel — és nem félkilós doboz amerikai corned-beeff konzervet! Ezt a világ leggazdagabb demokráciája könnyűszerrel meg is tudhatná neki, — de minek a hadbíró­ság és a golyó? Úgy látszik valóban nem vált be az­ amerikai gyorstalpaló közigazgatási tanfolyam . . . Ruttkay R. Kálmán. PIMmtf­­»«rof»aiu­l aHáborúa» (Berlini: * Az elhárító csaták eredményeinek tanulságai ' \ -' Egyéni akció Zsidók és disszidensek / / • - .-------------------------------------------------------------------------------| Ára 20 fillér

Next