Magyarság, 1970 (46. évfolyam, 1-47. szám)

1970-03-06 / 10. szám

1970. március 6. .,1942. júniusa óta tart (Folytatás :az 1. oldalról) a dunai államok kérdése ki volt tűzve az ottani tárgyalások napirendjére. — Szorgalmasan kidolgozott terveket vitt magával a lelkiismeretes Mr. Hull erre a konferenciára. — Ezek között volt egy javaslat, a Dunai Konföderáció ügyében, és egy másik, Független ERDÉLY helyreállítása érdekében. Ezeknek a kidolgozásában magam is résztvettem.. .• Az amerikai külügyminiszternek azonban nem nyílott alkalma arra, hogy terveinket az irattáskájából előszedje.Mi történt Moszkvában, 1943. október 26-án, mikor a Dunai térség jövőjének a megvitatására került sor? — Két hitelesnek minősíthető információ áll rendelkezésemre. Melyek azonban nem azonosak. Egyik Mr. Hull őszintén megírt Memoárjában található. — A másik a felvilágosodott Mr Cavendis Cannon-nak, a Közép-Európai ügyek előadójának a bizalmas elbeszélése, ki végig jelen volt a konferencián és részt vett a zárónyilatkozat megszövegezésében is. Mr Hull megírja, hogy elöljáróban Mr Eden terjesztett elő egy dunai konföderációs javaslatot, melyet az amerikai State Department előzőleg már elutasított volt, mert részletes, konkrét javaslatot tartalmazott bizonyos kisebb államok összefogását a háború után. Ezzel szemben az amerikai külügyminiszter kifejtette, hogy az első lépést egy közös megállapodásnak kellene képezni azokat az általános elveket illetőleg, melyeket a három nagyhatalom egyaránt alkalmazhatna az egész világon. — Mr. Hull azokra az elvekre célzott, melyekre a Pán-Amerikai együttműködés van felépítve. A nemzetközi együttműködés rendes és értelmes módjának szerinte abból kell állania, hogy az általános elvekben világviszonylatban történik a megállapodás. — Molotov, — nyilván előre ismervén Eden javaslatát, ■—• felolvasott erre egy nyilatkozatot, mely ezidő szerint minden föderációs javaslatot károsnak minősített. A tervek némelyike az orosz népet a “cordon-senttoire”-re emlékeztette, amelynek éle a Szovjetunió ellen irányult. Eden nyomban szabadkozott minden ilyen szándék ellen, de kifejtette érdeklődését egy Németország ellen irányuló “cordon-saniteire” iránt. Meghajolt Molotov erőteljes érvelése előtt s bejelentette, hogy a javaslatát elejti. — Canndish Cannon, az értelmes és tapasztalt diplomata, persze nem mondta el nekem, ilyen leplezetlen nyíltsággal a Moszkvában történteket, azt, hogy Mr Hull Wilson elnök hagyományos fegyverével absztrakt érveléssel követett el Moszkvában valóságos harakirit és hogy a sehol be nem vált Pánamerikai kaptafára kívánta ráhúzni a teljesen elütő dunavölgyi népek jövendő sorsát. — De azt elmondta, hogy Mr Eden frivol játékot űzött, mikor lelőtte amerikai kollegája konföderációs tervét, időszerűtlen és részletekbe menő javaslatával.... Cannon szerint Eden elérte a célját, mert az előre jól informált Molotov magából kikelve tiltakozott a javasolt Dunai Konföderáció, mint bekerítési kísérlet ellen. Ezután Mr Hull már nem állhatott elő a mi terveinkkel, hacsak nem akarta a konferenciát zátonyra futtatni. Végül is, magyarázta Mr Cannon leverten, egy szerény mondatot sikerült a kommünikébe belecsempészni az Ausztriáról szóló Jegyzőkönyvvel kapcsolatban. “A szabad és független Ausztriát helyre kell majd állítani és az osztrák nép, valamint azon szomszédos államok javára, melyeknek hasonló problémáik vannak, nyilvántartandó az út a politikai és gazdasági biztonság felé, mely elvezet a tartós békéhez.” Negyed század alatt ebben az irányban is vajmi kevés haladás történt. — 1943. december elején befejeződött a teheráni konferencia, mely a jövő világrendet és a béke megőrzését az amerikai-orosz superhatalmak remélt együttműködésére bízta....... 1944. tavaszán, az orosz megszálló zóna határait a Londonban erre a célra felállított Szövetségesközi Bizottság már megállapította: Magyarország kizárólag Szovjet megszállás alá lett rendelve, — és Roosevelt elnök már előbb tudtára adta Ottó trónörökösnek, hogy ő rajtunk már nem tud segíteni, — de talán Benes hajlandó lesz Sztálinnál a mi érdekünkben közbenjárni...• Az elmúlt negyedszázad során az amerikai békeremények elsorvadtak és állandósult a Szovjet uralom Európa szívében. — Ez a történet ismeretes. Néhány személyes élmény elmondásával szeretnék rámutatni a még befejezetlen tragédia hátterére.... — December közepén, 1943-ban, a teheráni Konferencia befejezése után súlyos aggodalomnak adtam kifejezést egy baráti vacsorán Millard & Tydings szenátornak, a Hadügyi Bizottság elnökének, Európa két érdekszférára való felosztása miatt. — “Ha Amerika tartós békére törekszik, — mondottam, — egyesítenie kell Európát, hogy az megállhasson a maga lábán!” — Elgondolkozott: “Ezzel a megoldással már lekéstünk-----és nem gondolja, hogy az Egyesült Európa túl erős volna, még a mi számunkra, Amerika részére is?” — Nemcsak frivolitás, de jókora adag hatalomféltés is szerepelt a Teherán-i alku indokai között... — 1943. Fekete Karácsonyán részletesen beszámoltam Bethlen Istvánnak arról, hogy mi történt Teheránban. Hogy hosszú évekig hazánk kizárólagos szovjet megszállás alatt fog nyögni és javasoltam, hogy készüljenek fel sürgősen az emigrációs ellenállásra. — A lengyel földalatti szervezet futára március 19-én hozta vissza Bethlen válaszát, — miszerint: — “minden nap várjuk a német katonai megszállást és szoros náci ellenőrzés miatt már semmit sem tudunk csinálni”. —Aznap délben bemondta a rádió, hogy a legrosszabb már be is következett. — Egy évre rá Truman lett az Elnök és a háború befejeztével Mr Schornfeld Arthurt küldte Amerika képviseletében Budapestre. Többször találkoztunk, elláttam őt információkkal. Ő viszont elutazása előtt közölte velem Truman elnök személyes instrukcióját: “Tegyen meg gazdasági téren mindent, az jószág megsegítésére. De semmi körülmények között se kerüljön konfliktusba az oroszokkal!”■— “Ez esetben, Követ Úr, — mondottam neki, — felejtse el Barátaim nevét és ne lépjen velük összeköttetésbe, mert ha nem lép fel erélyesen legelső alkalommal, mikor az oroszok túllépik a hatáskörüket, Ön nem fogja tudni Őket megvédeni és az Ön missziója kudarcba fog fulladni!” Schoenfeld kimondottan megneheztelt, ő meg volt arról győződve, hogy jószándékkal és elegendő pénzzel meg lehet menteni minden bajtól a világot.... — Egy szomorú élmény leírásával befejezem ezt a visszaemlékezést. 1946. december 16-án találkoztam véletlenül New Yorkban egy amerikai jó barátommal, ki hivatalból foglalkozott magyar ügyekkel. Előtte való nap, Mr Brynes, az amerikai Secretary of State, végre megegyezett Molotovval a magyar békeszerződés szövegében s én örömömnek adtam kifejezést efölött. “Sajnos, Önnek kevés oka van az örvendezésre, — mondotta ez a pontosan informált barátom. — Mr Brynes megérttette Molotovval, hogy Amerika nem írhat alá olyan szerződést, mely ellenkezik kifejezett elveivel. “De mi, békekötés után el fogunk menni és Önök a saját felelősségükre azt csinálhatnak majd, amit akarnak! Nem képzeli, hogy mi azért háborút indítunk maguk ellen?”............. — így történt, — és nem lett belőle háború. — De elmúlt egy negyed század és mi hiába várunk a békére! — VÉGE — MAGYARSÁG PALACK POSTA.... (Folytatás az előző oldalról) Nem hallott Ön a telefonról? A szalagfelvevőkről? Nem tudja, hogy a levelek gyakran illettéktelen kezekbe kerülnek? Hogy egyes becstelen alakok zsarolásra, fenyegetésre próbálnak felhasználni évek, évtizedek múltán bizalmas leveleket? Hát ön ott, a Fehér Házban sohasem figyelt oda, amikor diplomaták beszéltek róla, miként zsarol a Szovjet ifjúkori levelekkel? — (Itt, Amerikában is! A szerk.) Nem modern ön, asszonyom, — ez a baj! “Passzé!” A TV-kultúrások figyelik a távolbalátón azt a “Mission Impossible” műsort... Nem tudja, hogy szerelmetes suttogását olyan hangszalagra búghatja, mely a lejátszás után 5 másodperccel megsemmisül!? Szerelmének a felesége azonnal beadta a válópert, amint a lapok (élükön a N. Y. Times-sel) lehozták a levelek szövegét, azt is, amelyet ön már az öreg olajmágnás feleségeként írt: Legdrágább Ros , személyesen akartam neked mindent elmondani, távozásom előtt, de akkor egyszercsak minden sokkal gyorsabban történt, mint ahogy terveztem, — remélem, hogy te tudod, hogy te voltál, vagy és leszel a mindenem örökre — szerelmemmel: Jackie.” A levelezés veszélyes, asszonyom! Ugyanúgy a sárba tud fullasztani valakit, mint, mondjuk, egy gyáva söffőr, aki meglóg az iszapba zuhant autótól... Sajnálom Önt, asszonyom! Várjon mit mondanak majd a gyerekei, ha egyszer a kezükbe kerül az Ön életrajza?! 3- oldal Akár hiszi, — akár nem... * HARMINC egyházi férfiú állott össze abból a célból, hogy megkíséreljenek váltságdíjat (bailt) összehozni a Black Pantherek javára. Egy érdekes és kiváló egyházi tevékenység, mely csupán arra kívánja rábírni a kérdéses egyházak tagjait, hogy nem kevesebbet, mint 500,000 dollárt adjanak össze, nehogy aztán a Black Panther forradalmárok túlságosan sokat üljenek a jól megérdemelt börtön mélyén.... Az ‘ártatlan’ Black Panterek fő védelmezője nem más, mint a Rév. Robert Pierre Johnson a N. Y. Sinod of the United Presbiterian Church General Presbitere....... Doufflas bíró és a „coo-coo” madarak Durward Hall képviselő — február 17-én “An Invitation To Rebellion ’ cím alatt Douglas főbíró hírhedt könyve kapcsán egyebek közt ezeket mondta: .. —■ “Éppen most olvastam a NY Times ismertetését egy “Point of Rebellion” című új könyvről, melyet az Amerikai Egyesült Államok legmagasabb bíróságának egyik tagja írt. — Egyes állítások, melyeket a könyvismertető idézett ebből a “kötetből”, azt az aggodalmat keltették bennem, hogy a szerzőt, — miközben jól ismert erdei kirándulásainak egyikét élvezte, — a “coo-coo” madarak egy raja támadhatta meg s e támadók elmebeli incompetenciát vertek bele. „ Meg voltam döbbenve azon a megállapításán, amely szerint az ún. rendszerrel szemben az erőszak alkalmazása lehet csak az egyetlen hatásos felelet.” • Tudva azt, hogy a legmagasabb bíróságnak e tagja láthatólag elmebelileg teljesen kimerült, sajnálkozásomat fejezem ki. — Teljesen világos, — legalább is a kongresszus ezen tagja előtt, — mondotta, — hogy ez az ember újból szégyent hozott az amerikai legfelsőbb bíróságra. Azt kívánom leszögezni, hogy ha a bíró olyanokkal akar szövetkezni, mint Eldridge Cleaver, Stokely Carmichael és a hozzájuk hasonlóak, az tőle függ —Kétségtelen, hogy ők mind hasonló gondolkozásúak. — Ha azonban velük szövetkezik, akkor azt is le kell szögeznem, hogy le kell lépnie a bírói székből és mint magánszemély szövetkezhetik velük, nem pedig mint a legfelsőbb bíróság bírája, amely bíróság jógájában ő csak botladozik és gyengélkedik.”