Magyarság, 1982 (57. évfolyam, 1-24. szám)
1982-01-15 / 1. szám
4. oldal A TRIESZTI ÖBLÖT ÁTÚSZVA SZÖKTEM A SZABADFÖLDRE Új írónak új könyve került kezünkbe, címe: VÍZ ÉS SZENVEDÉLY. Az alábbi részletet Kreutzer Dezső ezen első könyvéből vettük . . . A könyv, több színes fényképpel, megrendelhető a MAGYARSÁG kiadóhivatlában vagy a szerző címén: (Ára: 12 dollár) HERP nyomda, Amalienstrasse, 67,8000 München 40 West Germany, Europe KREUTZER DEZSŐ VÍZ és SZENVEDÉLY Egy nappal az indulás előtt ellopták az egyik bukósisakot. Mivel a „lóval" — így hívtuk Ede barátom szuper Pannónia motorkerékpárját — akartuk az utat megtenni a tengerig, bukósisak nélkül nem jutottunk volna messzire. Már kötelező volt a viselése. Egy új sisak beszerzése viszont nagyon megterhelte volna útikasszánkat. Nem maradt más hátra, mint fejnagyságú, pirospöttyös focilabdánkat kettévágni. Erre húztuk rá a gyerekek számára gyártott játék bukósisakot — a labda volt a bélés - és eredeti bőrszíjjal körbekerítettük. Messziről igen komoly benyomást keltett... Nagyváradnál a román határőr a kezébe is vette. Ujjával benyomkodta, és csodálkozva kérdezte: véd ez valamit esés esetén? Komoly arccal nyugtattuk meg a kétkedő román határőrt a magyar ipar legújabb bukósisakcsodájának hasznosságáról. Tovább engedett bennünket. * Kellemes nyári este volt 1967 július 28-án. A tengerparti autóúton Koper és Portorozs között gépkocsik robogtak. Turisták — németek, olaszok —, éjjeli szállást kerestek vagy talán szórakozni indultak, táncolni, inni, vagy csak élvezni a holdfényes táj szépségét a sziklákról. A fastégről amin álltunk, messzire el lehetett látni. Körös-körül fények pislákoltak. A mozdulatlan, sima vízfelület tükörként szolgált a parti lámpáknak, hogy megduplázzák benne önmagukat, szépségüket, tarkaságukat. Az óriási fénylabda ott legmesszebbre Velence lehetett, de itt közelebb, a vakító fehéren hasító erős fénysugár a trieszti világítótorony volt. A periodikusan változó, fel-felerősödő, majd elhalványodó fény mintha szívünk lüktetését követte volna: mi lesz „odaát"? Mitől válunk meg? Mit hagyunk itt, és mit kapunk mindezért cserébe? Mitől is kellett búcsút venni? A háború zavaros éveiben születtem. Aztán általános iskola, az ún. személyi kultusz éveiben. 1956. KISz. Társadalmi munka. Hanság-lecsapolás. Néhány jó sporteredmény. Kétéves segédmunkási állás a festékgyárban. Harc az egyetemre való bejutásért. Egyetem. Diploma. Az iskola megadta az alapot az ön- és továbbképzésre, az általános műveltséget, kitágította látóköröm mezejét, de gúzsba kötötte szabad paraszti eszemet. Gondolataimnak irányvonalat adott, megfertőzött és átnevelt. Nagyon sok feleslegeset megtanultam, de a legfontosabbat, hogy hogyan kell az emberekkel bánni, jellemüket felismerni, melyik padsorban lesz a helyem az élet iskolájában — erről hallgattak. Később aztán rádöbbentem, hogy az iskola nem más, mint a fennálló társadalmi rendszer egyik eszköze - akár nyugaton akár keleten —, hogy diákjaiból a neki megfelelő embert faragja. Így hát az iskolát nem sajnáltam, na meg a gimnázium után következő segédmunkási állást sem. Bár a festékgyár megismertette velem a hétköznapok szürkeségét, de egyidejűleg ráébresztett a vasárnapok szépségére is. Legnehezebb érzés volt megválni a Balatontól. Aki ismeri a tavat, ezerszínű vizét, aki habszínű vitorlásával meglovagolta tarajos hullámait, aki átugrotta keskeny rianásait, hogy szűz jeget találjon, annak nem kell elmagyaráznom, miért is fájt annyira a búcsúzás. A kedves emlékek, barátok, leányismerősök nem tartottak vissza egy cseppet sem. Reméltem, hogy barátok és hölgyek akadnak majd a világ minden táján. És a szülők? Szüleim a legtöbbet adták nekem útravalóul: a szereteted Bár tudtam, hogy búcsú nélküli távozásom megbántja őket, de reméltem, hogy bánatuk lassan feloldódik szeretetük tengerében, és majdcsak beletörődnek, belátják: így van ez rendjén. Az én sorsomnak én vagyok a kovácsa, mégha néha az ujjamra ütök is. Őszintén szólva ezeket a dolgokat és a várható következményeket már előzőleg is többször átgondoltam, és ezen a kellemes, meleg júliusi estén nyugodtan kentem az olajat a testemre, hajamra, hogy a hosszú vízben tartózkodás alatt ne fagyjak ki teljesen. Lényegében nem kívántam a vizet. Libabőrös voltam, de elszánt. Előttem pislogtak a fények, mintegy szabad utat jelezve. Ede barátommal vízre löktük a gumimatracot, felcsatoltuk a békatalpakat, a személyazonosságit műanyagzacskóba csomagoltuk és a derekunkra kötöttük, majd elrugaszkodtunk egy világtól, hogy hazát cserélve talán szívünket is kicseréljük. Az a régi világ még egyszer utánunk nyúlt. Még egyszer megpróbált visszatartani bennünket. A békatalpak révén, amik minduntalan le akartak esni a a lábunkról, mert nem lehetett rendesen felkötni őket. Majd Olaszban veszünk egy másikat! Azt megnézheted, apám! Az minőség lesz! - állapította meg Ede barátom. A víz nem volt hideg. Langyosan ölelte körül olajos testünket. Felfeküdtünk a matracra és úszni kezdtünk. A tempó gyors volt, mert a matracon fekve kézzel-lábbal tudtuk magunkat előrehajtani. A víz halkan csobogott, s néha-néha egy kisebb hullám átcsapott a fejünkön, hogy teletöltse sós lével szemünket és szánkat. A part felől gyönge szél kerekedett és a hullámok nőni kezdtek. A gyors iramtól elzsibbadt kezem, lábam. Éreztem, hogy már nem a régi sebességgel haladunk. Karom egyre erőtlenebbül pacskolta a vizet. Úgy éreztem, soha nem ér véget az út. A szél erősödött, a hullámok tornyosodtak. Egyre több csapott át a fejemen. Végigsimogattam karomat, mellkasomat. Az olajnak nyoma sem volt. Már nagyon fáztam. Csak görcsöt ne kapjak! Nem tudom, mennyi ideje lehettünk a vízben. - Az őrhajó! — suttogta ijedten Ede. - Eresszük ki a levegőt a matracokból. A part már nincs messze, matrac nélkül is kiérünk. A fejünket nem veszik észre, de a matracokat megláthatják - suttogtam vissza. Kihúztuk a dugókat. A matracban levő levegő halk szisszenéssel keveredett a széllel, és pillanatok alatt elsüllyedt a gumitalpakkal együtt. Az őrhajó reflektora elpásztázott a fejünk fölött. Biztosak voltunk benne, hogy nem láttak meg bennünket, hiszen még a Balatonról tudtuk, hogy éjszaka milyen nehéz egy úszót észrevenni. Az őrhajó a part felé vette az irányt. Megúsztuk — a szó legszorosabb értelmében. Úgy tűnt, hogy egyáltalán nem közeledünk, sőt mintha távolodnánk a parttól. Azt sem tudtuk, hogy a partrész amit látunk egyáltalán olasz-e már, vagy még mindig jugoszláv terület? Teljesen elvesztettük tájékozódási képességünket. Átfordultam a hátamra és lazítani kezdtem kar- és lábizmaimat. Háton fekve mégsem volt annyira fárasztó. Ki tudja, mennyi ideje úsztunk már. Gumimatracunk — az úszó kis sziget — eleresztése egy kissé megviselt lelkileg. Jó volt az a matrac. Meg lehetett benne kapaszkodni. Biztonságérzetet adott. Mi lesz velünk? Itt fulladunk meg? Arra nem is gondoltunk — amit csak később tudtunk meg —, hogy a trieszti öböl eléggé életveszélyes. A nagy tengerjárókat egészen a partközelbe elkísérik a cápák, a kidobált ennivalóért. Fáradt voltam. Kimerült. Lassan már fel akartam adni a küzdelmet. - Állok! — kiáltotta hirtelen Ede. Mélyebbre rúgtam a lábammal, és én is elértem a homokos talajt. Lassan kivánszorogtunk a parti töltésig. Szikláról-sziklára lépegetve értünk a partot szegélyező autóútig. A nap melegétől még langyos betonon átöleltük egymást. Megérkeztünk. Csakugyan megérkeztünk? Nem tudtuk biztosan hol vagyunk. Elhatároztuk, hogy az első házba bezörgetünk. A ház ott fehér lett az út másik oldalán, a zöldellő rét közepén. A kapuhoz vezető ösvényt tarka virágok övezték. A hajnali (Folytatás a 6. oldalon) MAGYARSÁG 1982. január 15 SINKA ISTVÁN ( 1897-1969 ) Én Istenem, de jó is vagy, sorsom is vagy, hajóm is vagy, Tüze vagy a véletlennek s azon át az életemnek. ...Mellém állsz majd, ha kínomban megnémulok a síromban. Ellenségeimet lásd meg, törpeségüket bocsásd meg Két kezükbe adj kenyeret, s adjál mellé bort és tejet, Sorsuk könyvibe azt írjad: ezek híznak... sose sírnak. Hízzanak meg valahányan én csak kopjak el soványan. Földi javam szegényeknek, odadom e legényeknek. Elfogadhatják ezt tőlem, csillag leszek elmenőben. M Azan és agyarul. Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok. Tekintetbe kell vennünk, hogy a nyelvvel minden szellemi kincsünk alapföltételét, a képzelhető legnagyobbat kapjuk, melyért semmi fáradság nem sok. Nélküle nem lennénk emberek. Nem tudnánk gondolkozni. Aztán mindenki óriási munkaerő árán jutott a nyelvek birtokába. Ez nem is csoda. Gondoljuk csak el, mily végtelenül szövevényes művelet folyik le bennünk, míg — most már közönyösen ásítozva — egy-egy mondatot kiszalasztunk a szánkon. Hány ezer évnek kellett elmúlnia, míg ez a látszólag oly egyszerű folyamat egyáltalán lehetségessé lett. A beszélőképesség könnyben, fájdalomban, a szükségnek s a magasra törésnek hatalmas gondolatában született meg. Idézzük csak magunk elé az ősembert, aki vadul hadonászva, könnyezve, eltorzult arccal mutatott a körülötte levő titokzatos tárgyakra, míg az első megváltó, tagolatlan szótag kitört a torkából. Ez valószínűleg nem volt szebb, mint a kutyaugatás, de mégis mily könnyítő, mily boldogító, mily édes lehetett. A gyermek, ki beszédtelenül születik a világra, ott talál maga körül bennünket, kik már bírják e nehéz művészetet. Mégis meddig tanulja a saját anyanyelvét is. Mert mesebeszéd, hogy az anyanyelv megtanulása könnyű. Nehéz, a legnehezebb. Meddig selypítünk, meddig dadogunk, míg hosszú évek múlva az első értelmes mondatot ki tudjuk erőlködni. Hány nyelvmesterünk van! Már pályánkban anyanyelvünk hangjait hallja fülünk, azokat a különös, írással ki nem fejezhető vokálisokat, melyek évezredek során képződtek, aztán dajkánk, anyánk ezen szól hozzánk; ha botlunk, kijavít, ha tévedünk, szeretetteljesen helyreigazít, és később az egész környezetünk folyton mellettünk van, hogy oktasson a nyelvünkben.