Magyarság, 1990 (65. évfolyam, 1-17. szám)

1990-01-17 / 1. szám

VOLUME LXV évf. No. 1. szám 1990. január 17. Egyes szám ára: 85 cent HALLÓ­ TOKIO? ■ ITT TŐKÉS LÁSZLÓ BESZÉL! - DOMA-MIKÓ ISTVÁN RIPORTJA - Hivatalom, a D. Art Centre Részvénytársaság december 18-án kon­certet és kiállítást rendezett Tokióban, az afrikai gyerekek javára. - A rendezvény zárásakor kaptam a hírt az erdélyi tüntetésről, ahol a rendőrség többezer fegyvertelent megrohant és ezreket megölt. Rögtön intézkedtem, hogy a meg­maradt képeket visszatartsuk és felvettem a kapcsolatot a művészekkel egy Erdélybe induló segély ügyében. Egy koncertet és két kiállítást rendezünk az elesettek Árvái javára. - A hivatalomhoz tartozó 45 japán festőművész a célra felajánlotta 1-2 művét, magam pedig félévi munkám termését. Megállapodtunk, hogy az összegyűlt pénz szétosztását Tőkés László temesvári lelkészre bízzuk, aki a Ceaucescu­­kormány elleni hős kiállásával elnyerte a japánok tiszteletét. Most már csak vele kellett felvennem a kapcsolatot, és megkérdeznem, hogy vállalja-e.­­ Kiderítettem a temesvári templom telefonszámát, azonban hét órát kellett várnom, mire a gyerekcipőben járó telefonhálózaton kicsöngött a készülék. Balaton Zoltán jelentkezett, akit nem régen még Ceaucescu pribékjei vallattak. — Sajnos, -mondta - Tőkés atya nincs itt, egy kis faluba vitték... Persze, hogy ide tartozik, mindig visszavárjuk, de nem tud­juk, hogy mikor térhet vissza. Nem tudtam megállni, hogy a diktátor haláláról ne érdeklődjem.­­ Japánban szárnyra kaptak olyan hírek, hogy a ‘Conducator’ három hasonmást tartott és esetleg azok egyike halt meg helyette... Balaton úr megnyugtatott: hallott a históriáról, lehet hogy voltak hasonmások,­­ azonban a kivégzőosztag az igazi Ceaucescura lőtt!!!­­ A kagylóban nagy a lárma, 24 órás szolgálat van a telefon mel­lett. Valaki megad egy számot, ahol Tőkés Lászlót esetleg elérhetem... A következő fél nap alatt a központ módszeresen egy máramarosi család számát kapcsolja helyette. Az ötödik alkalommal az asszony felsír: “Hogyan segíthetnénk magán, biztosan fontos, ha Japánból annyira hívja. Mi katolikusok vagyunk, de megkeressük Tőkés atyát, ha ezzel segítünk.” - Újabb telefon a lelkész nővérének. Az eszmecsere négyszer ‘for­dul át’ a két központosnál, magyar-román­­angol és velem japánul közük a végeredményt: “ Mr. Tőkést rendőr­­terroristák elrabolták, és amíg biztonságba nem térhet vissza, egy kis faluban van, ahol nincsen telefonja.” Lebetűzik a román nevet, és én megren­delek egy beszélgetést az ottani központossal. Hajnalra kapcsolják. Nem beszél magyarul, magyarra váltok, mire ‘nix magyar!’ kiáltással levágja a kagylót. Félreérteni sem lehet.­­ Keresem az édesapát, dr. Tőkés Istvánt, és végre itt segítséget kapok... “László fiam hozzám jön holnap, talán ebédnél elcsípheted, egyébként mindig futkos. ” Délután hat óra, mikor a drót másik végén megszólal egy tiszta hang: -Halló, Tokió? - Itt Tőkés László beszél! Elmondtam neki a segély-ügyet. Szívesen vállalta az intézést, bár a hangjából éreztem, hogy sokkal nagyobb gondokkal küzdenek, mint a szociális juttatások. (A beszélgetés után a segélyt részben át­programoztuk.) Ezután még negyven percig beszélgettünk, s ebből a legérdekesebb részleteket itt közreadom.­ A legilletékesebb kézből származó hírek sok kérdésünkre adnak választ és megvilágítják az egyik legjobban előtérbe került romániai magyar személyiségét. — A múlt héten járt nálam egy japán TV-s csoport. Riportot készítettek velem és felvették, amikor a templomban prédikáltam. Megható, hogy egy ilyen távoli ország ennyire közel került hozzánk az emberi szenvedések szintjén. Hihetetlen, hogy az emberi szolidaritás ilyen nagy, óceánokat áthidaló. — Ahogy vesszük... Amíg Ceaucescu élt, tudni se akartak a szenvedéseitekről. A hatóságok elzárkóztak a kritikától, mondván, hogy minden országgal egyformán jó kapcsolatot akarnak. Az utóbbi három évben mindössze hét cikk jelezte Japánban, hogy nincs nálatok minden rendben. Ezeket Ceaucescu nagykövete, Constantin Vlad (Folytatás a 7. oldalon) • Tőkés László fiával MAGYAR TEMETŐ A DON PARTJÁN 1943 JANUÁR 12. KOROTOYAK Az alábbi részt FÜRY LAJOS 'Két állomás között’, Budapest-Voronyezs című regényéből vettük.­­...A harmadik napja már záporszerűen zuhog a hó. Estére vissszajön a parancsnokságra küldött motoros. Nem tudott az útra kijutni, mert azon már orosz páncélosok rohannak nyugat felé.­­ Már hátrafelé sincs összeköttetés. Megpróbálnak északnak kitörni, mielőtt a gyűrű teljesen bezárul. Az éjszaka folyamán vissszavonulnak a faluig és ott újra tudnak kapcsolatot teremteni. Az áttörés azonban sok életbe került. Ottmaradt Kecskeméti hadnagya is és még csak el sem tudták temetni. Odahaza, Magyarországon még éjszaka van, amikor itt már, keleten meghasad az ég alja. A hóban fekszenek és várnak. A test melege megolvasztotta körülöttük a havat. Az idegeik már megszokták a halál hangjait és még akkor sem rezdülnek meg, ha közéjük csap és valamelyiket véres húscafatként emeli a levegőbe az akna. - Fogytán a lőszer, utánpótlás nincs, körül vagyunk véve... már csak mi vagyunk itt... Több jelentést nem küldök, Szabó János zászlós, zászlóaljparancsnok. A szétlőtt, kis orosz falucska körül épül ki a magyar sündisznóállás. Árkok, drótakadályok, gerenda­torlaszok és néhány hirtelenében elhelyezett akna biztosítja az alig századnyi erejű magyar ellenállást. Tegnap dél óta megint nincs semmi összeköttetésünk és a rádiók hiába próbálkoznak, ‘Béla ’ eredménytelenül hívja ‘Cilit’, de valahonnan mégis zene érkezik. Úgy látszik még sincsenek egyedül. Világítórakéták lobbannak és nappali fényárban megelevenedik a végeláthatatlan hómező. Orosz repülők, egészen alacsonyan, majdnem a fejüket súrolják és ontják rájuk a géppuskatüzet. Az emberek mozdulatlanul fekszenek. Nem is tudni, hogy ki él és ki halott. De amikor a támadás megindul, a halottak is megmozdulnak. A géppuska, kézigránát újra működni kezd. Amikor az első orosz páncélos keresztülmászik az árkon, rávetik magukat (Folytatás az 5. oldalon) • SZÉGYEN és GYALÁZAT... - Révfly László - Mire ezek a sorok napvilágot látnak, Hong Kongból többezer vietnámi menekültet akaratuk ellenére visszavittek. Évek óta kb. 60,000 férfi, nő és gyerek összezsúfoltan élt a dróthálókkal körülkerített táborban, elkülönítve a külvilágtól, mintha súlyos bűnöket követtek volna el. Csupán egyetlen bűnük volt. Ha nem is üldözte őket személyileg a kommunista rendszer, az életük, a maguk egyszerű, köznapjaik és ünnepeik nem teltek örömben és megelégedésben. A sivártalan jövő, a reménytelenség előbb-utóbb letargiába kergette őket. Összekuporgatott filléreiket adták oda, hogy a háborgó tengeren egy lélekvesztőben ezer kilométereket megtéve szabadföldre (Folytatás a 4. oldalon)

Next