Magyarság, 1996 (71. évfolyam, 5-8. szám)

1996-12-24 / 8. szám

1996. december 24. \NEM FELEJTÜNK...\ (26 éve elhangzott vallomás, _______1968. november 25-én)________ (AZOK FIGYELMÉBE, akik ma tapsolnak A PUFAJKÁS HORN GYULA miniszterelnöknek) Itt ül előttem egy ember. Elnyűtt arc, negyven éves, elhasznált ember. Hentes volt otthon. Megszokta a vért. És ez lett a veszte. 1954-ben lopás miatt letartóztatták és öt évet kapott. 1956 zűrzavarában szabadult a börtönből. Aztán 1956 végén megint visszavitték. Alig pár napig kuksolt a hideg cellában, amikor egy éjszaka kinyílt az ajtó és az irodába vitték. Három ember ült az asztalnál, egy orosz egyenruhás magyar, meg két micisipkás civil. - Kikérdezték és azt mond­ták neki, ha elvégzi feladatát, akkor nem kell leülnie a hátralevő három esztendőt... -Még el sem rendeztem a fejem alatt a szalmapárnát, máris nyílt a cellaajtó és két fegyer intett, hogy menjek velük. Előbb a raktárba vittek, ahol gumicsizmát húzattak a lá­bamra, meg két gumikeztyűt adtak. Nem tudtam, mit akar­nak. Gondoltam, mivel hentes vagyok, valami disznótos félére visznek, hogy vágjam le a disznókat... De azok nem olyan disznótoros idők voltak. A börtönök zsúfolásig teli vol­tak forradalmárokkal , férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel... Meglett asszonyok és fiatal lányok is voltak. - Nos, uram, miután így felszereltek, végig vezettek a folyósón, át az ud­varon és le a pincébe. Ronda nagy földalatti homály volt az még nappal is. Hát arra vittek és mielőtt bementünk volna, az egyik őr géppisztolyával megverte az ajtót. Amikor a vasajtó kinyílt majdnem hanyatt estem az ijedtségtől. A küszöbön három, ingúsra vetkőzött, 'pufajkás' ÁVH-s állt, nyakig véresen. Az arcukról folyt a verejték, oldalukon gumi­bot lógott. Ugyancsak véresen és hús­cafatok csüngtek róluk. Hentes vagyok, tudom. Pár szót suttogtak egymással én meg csak álltam s azt gondoltam, engem is azért hoztak ide, hogy agyonverjenek...De aztán adtak egy pohár snapszot, hogy igyam meg. Miután lenyeltem megint felvittek s akkor már velünk jött az egyik hóhér és a raktárból funérládákat cipeltünk le a pincelejárat elé. Lehetett vagy egy tucat amikor ez is megvolt, akkor megint megzörgették az ajtót és bemehettünk. [Én henteslegény voltam, aki megszoktam a vért, beleket, mocskot... Ott, akkor a pincében a piszkos kőpadlón feküdt össze-visszaságban 15-20 hulla. Nem is em­berek voltak már, csak hús­cafatok. Álltam, néztem, akkor jöttem rá, miért hoztak ide. Mert tudták a bitangok hogy csöves vagyok és hentes, aki megszokta a vért. Amiket én öltem meg, azok állatok voltak,­­ de ezek a pincében emberek, mint én magam... Az első éjjel 17 funérládát raktunk fel a teherautóra. Ekkor láttam az arcokat. Gyerekek voltak. Rémes tetemek. Engem az egyik ládára ültettek s elindultunk a temető felé. Ahol már egy nagy, mély gödör várt ránk... Mikor egy ládát akartam lehurcolni a sírhoz, rám kiáltottak, hogy a ládára még szükség lesz... Ketten voltunk 'köz­­bűntényesek', nem bírtuk a munkát... Később az őrök is segédkeztek... Az egyik neve Berkes volt... Pufajkás pofozó volt... Amikor a szállítmányt bedobáltuk, földet kellett rájuk lapátolnunk, de nem sokat, nehogy tele legyen a gödör. Másnap újabb hullákat raktunk a gödörbe,­­ aztán jól ledöngöltük a földet és gallyat, meg füvet hintettünk oda..." Mindez történt a gyű­jtő-fogházban és a rákoskeresztúri temetőben. NEM FELEJTÜNK... Soha nem akartam ennek a névtelen levélnek a tartalmát újságon keresztül nyilvánosságra hozni, melyet postán keresztül kaptam évekkel előtte. Csak az öklöm szorult össze és kibugyantak a könnyeim. Akkor még hittem abban, hogy a magyar nép lesz an­nyira öntudatos, hogy tudni fogja - hogyan szavazzon és kikre bízza az ország vezetését az elkövetkezendő négy esztendőre.­­ Először jól szavazott 1990-ben, de az újdonsült vezetők becsapták a népet és elhitték a szirénhangokat azoktól, akik az országot 40 évig rabságban tartották. Azok meg ravaszul beférkőztek a nemzeti érzelmű pártok soraiba és ott bomlasztottak tovább, hogy a szabadság ne térjen vissza olyan formában, ahogy azt a kifosztott és megalázott nép örömmámorában elképzelte. A csalódás 1994-ben érte el a tetőpontját, amikor az új választásokon a bizalmat annak a pártnak adták, amely előzőleg rabtartója volt és segítője a 'pesti srácok' gyilkosainak. Így történt meg az, hogy a tegnapi pufajkások, verőlegények, ÁVH-sok, párt­funkcionáriusok, volt mini­szterek vitték ki bőröndben a dollár­­milliókat Moszkvába. Pénzügyi szélhámosok, akik százmilliókkal menekültek el Izraelbe, bankosok, akik még élnek a múlt rendszerből — ma kapitalista szellemben sanyargatják a magyar népet. Az egyikből, aki már 1956 novembere után hajszolta a bujkáló forradalmárokat, a világ szé­gyenére­­ miniszterelnök lett... A másik nagy kommunistából bankvezér. A harmadikból milliárdos, aki az 1994-es választások előtt másfélmil­­liárd forinttal támogatta a múlt kommunista MSZMP- ből lett "új­ szocialista" pártot, az MSZP-t. A kommunista gazemberek kiemelt nyugdíjak­kal, villákban tengetik öregedő éveiket olyan nyugdíjból, melynek összegéből egy tucat magyar nyugdíjas kényelme­sen megélhetne... Nem változott semmi, csupán a kommunistából most kapitalista lett, és a rabszolga megmaradt továbbra is rab­szolgának...... A magyar forradalom 40. évfordulójára emlékezve, ezt nem szabad elfelejteni a közölt levél tartalmával együtt.­RÉVFFY LÁSZLÓ MAGYARSÁG BÁTORKESZI Az emlékezés ünnepe Vasárnap délután a komáromi járásbeli Bátorkeszin ünnepi műsorral emlékeztek meg a száz évvel ezelőtt, a honfoglalás ezre­dik évfordulójának tiszteletére állí­tott emlékműnél. - Ezen az őszbe boruló szeptemberi délutánon egy közös akarat, egy cél köt bennün­ket össze: a tiszteletadás és a mély főhajtás történelmünk előtt - üdvözölte a megjelenteket Szabó Edit, Bátorkeszi polgármestere, aki ünnepi beszédében hangsú­lyozta: - Ez az emlékmű emlék, jelképe sorsunknak. Száz évvel ezelőtt nagyanyáink, nagyapáink álltak itt, mikor felszentelték, s most minden eltiprás,, minden nemzetmegsemmisítő törekvés ellenére több százan eljöttek, bár az időjárás nem kedvez az ünnep­lésnek. Ezt követően a jelen levő parlamenti képviselők és közéleti személyiségek - Duray Miklós, az Együttélés elnöke, Duka Zólyomi Árpád, a mozgalom alelnöke, Csáky Pál, az MKDM alelnöke, Bajnok István, a Csemadok Orszá­gos Választmányának alelnöke­­, a falu elöljárói és a helyi cserké­szek megkoszorúzták a millenniu­mi emlékművet Az ünnepi műsor­ban - amelynek egy részét az eső miatt a helyi művelődési­ központ­ban tartották - felléptek az izsai huszárok, a helyi óvodák növen­dékei, az alapiskola majorettcso­­portja és a Csemadok helyi szer­vezetének énekcsoportja. (km) MINDEN IDŐK legdrágább elnökválasztási kampánya volt az idei az Egyesült Államokban. A helyi idő szerint szerdán közzétett adatok szerint a hivatalában megerősített demokrata Bill Clinton szavazatonként mintegy 2,5 dollárt adott ki. A vesztes republikánus párti Bob Dole-nak még ennél is többe, 3,11 dollárba került egy szavazat. A legtöbbet Ross Perot texasi milliárdos fordított a választási kam­pányra, szavazatonként négy dollárt - írta az APA, osztrák hírügynökség. * * * Tas vezér a helyén BUDAPEST - A mille­­centenáriumi ünnepségek ke­retében Tas vezérrel megkez­dődött az egy évvel ezelőtt restaurálásra vitt lovasszobrok visszaköltöztetése a Hősök te­rére. HAZA Trt Huszonhat év után hazatelepülni - men­­dennapi élmény. Negyedszázadnál több időt tölteni Ameri­kában, aztán máról-holnapra visszamenni az elhagyott szülőhazába, bizony komoly lelki megrázkódtatás, de nagyon is pozitív értelemben. Más emberek, más szokások, más életkörülmények. Más? Mihez viszonyítva más? Hiszen abba jöttem vissza, amit 1970 őszén keserű szívvel odahagytam, amitől úgy búcsúztam el, hogy soha többé nem látom. Mert az, aki ezelőtt két- három évtizeddel vett kezébe vándorbotot és még frissen élt benne az ötvenhatos forradalom világméretű cserbenhagyásának kiábrándító emléke, az legvérmesebb emigráns-álmaiban sem tudta volna elképzelni, hogy a magyarországi rendszer valaha annyira megváltozik, hogy ő vissza-, illetve hazamehet. Népköztársasági engedély, csillagpecsétes vízum nélkül, nem mint turista, hanem mint teljes jogú állampolgár, és nem a rendszer kegyéből, ahogy a kádári­­konszolidáció éveiben a hídépítő kétlakiak házasonfordultak, hanem emelt fővel és főleg tiszta lelkiismerettel. Márai Sándor mondta néhány évvel halála előtt, amikor az önigazolást kereső posztkommunista hazai kultúrpolitika tétova kísérletet tett arra, hogy elhúzza szája előtt a mézes­madzagot és haza csábítsa színdarabjai bemutatására, könyvei kiadására: » Én nem megyek haza állszakállal... Nos én sem mentem haza állszakállal, nem odafog­­tam be saját hazámba bűnbánó arccal, hogy kegyet gyako­rolhasson velem a rendszer, de két hét múlva ajtót mutas­son, mert lejárt a vízum határideje. Engem nem vitt rá a lélek, hogy önbecsülésem árán kopogtassak a washingtoni követség ajtaján, annak a rendszernek képviselőjétől kérni beutazási engedélyt, mely rendszer legalitását sohasem vol­tam hajlandó elismerni. Hogy a börtönben lévő hozzátar­tozókat akkor is meg kell látogatni, ha annak az ára, hogy szóba kell állni a smasszerekkel? A hasonlat sántít s én inkább Mindszenty József intéséhez tartottam magam: "Ne járjatok haza! A farkas báránybőrben is csak farkas marad." De Mindszenty elnéző volt azokkal szemben, akik sze­retteik betegágyához, vagy temetésre utaztak haza, csak éppen szelíd rosszalással csóválta a fejét: - Hogy egye­seknek hány édesanyjuk van!... Aztán egyik napról a másikra megroggyantak a falak, le­hulltak a zárak, lehetett már utazni korlátozás nélkül és alig telt bele néhány hónap, formálisan is meg­szűntek azok a jogszabályok, amelyek eddig megnehezítet­ték a hazautazást. Sokan arra számítottak, hogy megindul a tömeges hazatelepülés: mindazok, akik az elmúlt év­tizedekben politikai okokból jöttek el otthonról, vissza­költöznek hazájukba. Ám ez elmaradt. Hogy miért, annak több oka is volt. A politikai emigránsok zöme fölött eljárt az idő, megöregedtek, felnőtt mellettük egy második és harmadik generáció, a gyermekektől és az unokáktól pedig nem volt könnyű megválni. Az életük alkonyán nyugdíjas éveiket élő emigránsoktól pedig aligha lehetett kívánni, hogy vállalják egy átköltözés, egy újabb újrakezdés ne­hézségeit, így aztán legtöbben maradtak és csak szórvá­nyos hazaköltözködésekről lehetett hallani itt-ott. Kezdetben sokaknak kedvét szegte, hogy a hazai rendeletek csak lassan alkalmazkodtak az új helyzethez és bürokratikus akadályok nehezítették a hazatérni szándéko­zók első lépéseit. Végül azt sem szabad elfelejteni, hogy a politikai emigráció várt a hívó szóra, amely végül is egyetlen felelős politikus szájából sem hangzott el. Igen, vártunk egy gesztusra azok részéről, akik velünk ellentét­ben kitartottak ugyan a hazában, de akiknek kompromisz­­szumok sorozata árán kellett átvészelniök a kommunizmus évtizedeit, hogy megérhessék a világpolitika alakulása folytán bekövetkező, számukra igazi felszabadulást hozó fordulatot. Az ennek érdekében évtizedeken át munkálko­dó emigráció ezek után joggal várta volna el, hogy a kettős hűség elismeréseképp, a Hazához és az elvekhez való hűség méltánylásául megkapja azt a gesz­tust, ami alkalmas lett volna arra, hogy áthidalja a magyarság nyolcadik törzse és a hazaiak között keletkezett szakadékot. Ez azonban soha­sem történt meg. Magam is átmentem mindazokon a fokozatokon, amelyekkel az 1989-es rendszerváltás kezdetétől minden olyan emigránsnak meg kell küzdenie, aki soha sem illesz­kedett be igazán annak az idegen országnak a társa­dalmába, ahol menedéket talált és külföldi tartózkodását mindig átmenetinek, ideiglenesnek tekintette. Számos ál­matlan éjszakát okozott ez és lelkiismereti konfliktust ami abból adódott, hogy ha két és fél évtizeden át több száz cikkben hangoztattam azt, hogy azért jöttem el hazámból, mert még a puszta jelenlétemmel sem akartam szolidaritást vállalni a törvénytelen rendszerrel, akkor ebből logikusan következnék: ha többé ez a rendszer nem létezik, semmi sem állhat útjába a hazamenetelemnek. Ha nem ezt te­szem, önmagammal, 26 év alatt hangoztatott elveimmel kerülök ellentétbe. a 12. oldalon.

Next