Vincze Gábor (szerk.): Asszimiláció vagy kivándorlás? Források a moldvai magyar etnikai csoport, a csángók modern kori történelmének tanulmányozásához (1860-1989) - A Magyarságkutatás Könyvtára 27. (Budapest - Kolozsvár, 2004)
Bevezető
tartotta a csángó-kérdést, az utóbbi pedig a szerény lehetőségeihez képest igyekezett támogatni a távolba szakadt magyar katolikusokat. A Társaság „csángómentő” programja kezdettől széles körű támogatást élvezett: 1864-re huszonhétezerre emelkedett a támogatók száma. Az első segélyeket a havasalföldi szórványmagyarság néhány közösségének folyósították, a csángók érdemi támogatására eleinte nem került sor, ugyanis az első években az elnökség azt szerette volna elérni, hogy a moldvai katolikusok az erdélyi püspökhelyettes fennhatósága alá kerüljenek, vagy pedig magyarországi papokkal lássák el őket. Simor János hercegprímás javaslata szerint „a Társulat csakis akkor érheti el célját, ha sikerül kieszközölnie Őszentségétől, hogy a bukaresti apostoli vikárius alkalmazza a csángó magyarok pasztorációjában azokat a papokat, akiket a Szent László Társulat számukra taníttat és képeztet.”59 Ekkor azt ajánlotta, hogy a Társulat küldjön ki egy bizottságot a csángók helyzetének felmérése céljából. A bizottság tagja Kubinszky Mihály kalocsai kanonok-prépost, Majer Károly nőtincsi birtokos, ügyvéd és Veszély Károly marosvásárhelyi esperes voltak. Csatlakozott hozzájuk Kovács Ferenc gyulafehérvári hittanár és Imets Fülöp Jákó csíksomlyói gimnáziumi tanár is. A társaság útjáról két útibeszámoló 60 és egy jelentés készült.61 Az utóbbiban Kubinszky Mihály gyakorlatias javaslatokat fogalmazott meg, többek közt azt, hogy egyfelől meg kell nyerni a jászvásári apostoli vikáriust (Salandarit) azért, hogy magyar lelkészek mehessenek Moldvába, másfelől pedig katolikus magániskolákat kell alapítani. A legkönnyebben megvalósítható javaslata az volt, hogy „könyveket katekizmusokat, olvasni való magyar munkákat” kell küldeni Moldvába. Az elkövetkező években valóban inkább csak egyházi kiadványok, kegyszerek küldésében62 és templomok építésében63 merült ki a támogatás, ugyanis nem sikerült nagyobb létszámú magyar lelkészt kiküldeni, és katolikus iskolákat sem sikerült felállítani. (A román állam féltékenyen őrködött az oktatási monopóliuma felett.) Egy évtizeddel később azonban felcsillant annak a lehetősége, hogy sikerül egy magyar jellegű oktatási intézményt felállítani. Stauch Lőrinc szatmári püspök, a Szent László Társulat új elnöke ugyanis felvette a kapcsolatot Fidelis Deymmel, a jászvásári püspöki vikáriussal, aki pártfogásába vette a csángó-magyarok ügyét. Kubinszky Mihály (aki az 1868-as delegációt is vezette) 1880 elején elérte a vikáriusnál, hogy hozzájárulását adja ahhoz, hogy a Társulat „Bákóban és Szabófalván, a moldvai magyarság e két fő fészkében elemi iskolával kapcsolatos magyar tanítóképzőt állítson.”64 Ez a terv azonban meghiúsult, ugyanis Deym váratlanul lemondott és az utóda a már említett Iosif Camilli lett. Pedig a magyar iskolákra (ezen belül „papneveldére”) nagy szükség lett volna ekkor, ugyanis a moldvai csángók között szolgáló magyar lelkészek száma - részben a „konkurenciától” félő olasz papok ellenállása (aknamunkája), részben a ro 59 Szemes, 1942. 36. 60 Lásd Imets, 1870. és Kovács, 1870. 61 Lásd a 6. dokumentumot. 62 Lásd a 16. dokumentumot. 63 Lásd a 10. dokumentumot. 64 Szemes, 1942. 45.