Mai Nap, 1989. március (1. évfolyam, 19-43. szám)
1989-03-08 / 25. szám
I ■■■■■■■■ A maradékevő | alacsony, köpcös ember. Kortalan. Látszik, nem számolja | már a napokat. | Csúsztatja a lépteit, mint aki üvegen jár. Bot is elkélne, | de a bot a gyengeség | jele. | Nem szabad | gyengének látszani. Nincs vétek, nincs takargatnival | ló, bátran néz az emberek szemébe. Ez olvasható a tekintetében. A maradékevőnek egérszeme van. És széles kun arca. - Nem zavarnám, - mondja a maradékevő az asztalomnál. Megáll, összekoccintja a bokáját. Erről sehogy nem tud leszokni. - Simon vagyok - mondja, és már húzza is maga alá a széket. A maradékevőn a kabát is korta- I lan. Ilyet csak filmekben látni. Az uj I jannál feslik, mosatni kéne. De jó I volt ez tavalyelőtt, tavaly is. Az idén I is megjárja. Tán jövőre is. A maradékevő bányászember. Kisváros ez, ismeri mindenki a történetét. Bivalyerős volt, amikor kicsit bekapott, jobb volt kitérni előle. Ma már nem kötekszik. Épp harminc éve, hogy rádőlt a szén. A társai négy körmükkel kaparták ki. Nincs semmi bajom, mondta, csak a mellében érzett valami furcsa nyomást. Vért is köpött, de nem kell a dolgokat dramatizálni. - Mire képesek az orvosok - kérdi csak összedrótoztak. De minek? S így lett a maradékevő alig negyvenévesen nyugdíjas. Elmehetne ugyan kapusnak vagy őrnek, az intelligenciája megvan hozzá, de le- s hét, fiatalabbtól venné el a kenyeret, azt pedig nem szeretné. Este zené lünk az állomás melletti kisvendéglőben. Eszem, a maradékevő újságot olvas. Négynapos Magyar Nemzetet, de sehogy nem tud betelni vele. Prima kis hely ez. A város leghangulatosabb helye. A padló: műmárvány borítású. Ki van ez találva. A márvány kettős funkciójú: könynyen mosható, ha a tányérról leugrik egy szelet hús, és ha az ember nem finnyás, bekaphatja. Nyáron a kő hűt. Nincs is szebb, mint titokban kibújni a szandálból, és a meztelen talpat a hideg kőre tenni. A sarokban orgona áll, két Selmer hangfallal. Az egyiket egy ideges vendég beszakította, de jól szól. - Esténként tánc van - közli a maradékevő. - Igazán sajnálhatja, hogy nem akkor jött. - Biccentgetek, igaza van, örökké, a munka, a rohanás. Estig nem maradhatok. Ez van. Szinte látom, ahogy eszem, és körülöttem ropják az emberek. Lakodalmas rockot játszanak itt. Arra van a legnagyobb igény. - Nem túl fűszeres a brassói? - kérdi a maradékevő. - Gyakran elfűszerezik. Mindent beledarabolnak, a hús nem is friss, aztán fűszerekkel elbolondítják az egészet. Én például velőrózsát ennék rántva. A maga helyében. Bár igaz, ismeretlen helyen ne próbálkozzon az ember. A brassói olyan, mint a máj, ha nem hülye a szakács, nem tudja elrontani. Pege Jön a pincér. Nagydarab cigányember. Nem kéri a maradékevőt: „Mit tetszik parancsolni?" Csak hátbapaskolja: - Hol volt tegnap, Ferkó bátyám, hogy nem láttam? - Üvegeztem. Ez nagyjából annyit tesz, a szétdobált üvegeket összegyűjtötte, visszaváltotta, vett két pár virslit, megszórta ketchuppal. Nem, mondja a pincér azt sem, tessék innen elülni, ne molesztálja a vendég urat, nekünk adni kell a jó hírünkre. Ezt csak egészen rossz kocsmákban, önkiszolgáló büfékben mondják a maradékevőknek. Nem jár azokra a helyekre más, csak fürge gimnazista, aki bekapja az ebédet és rohan, kispénzű hivatalnok, aki mielőtt belépne, szétnéz, hírét ne vigyék, hogy itt eszik. Nagy ott a forgalom. Direkt kényelmetlen a szék. Az ember belapátolja az ételt, és siet is, hadd üljön más a helyére. Ott kell adni a hírnévre. ■ Mégis, az ilyen helyen van a legtöbb maradékevő. Hemzsegnek a riadt arcú, madárcsontú kisnyugdíjasok. Leülnek, szinte könyörög a tekintetük: „Ne edd meg! Hagyjál nekem is!” Rendelhetne az ember nekik külön adagot, de aki ilyen helyre jár, nem máriáshuncut. Mindenkit nem vendégelhetne meg, meg aztán ezek az emberek nem koldusok, úgy érzik, fontos küldetésük van, éhesek, észrevették, sok étel megy pocsékbe, ők azért vannak, hogy Két forintért Fradi-induló MARADÉKEVŐK 1989. március 8., szerda n