Mai Nap, 1991. március (3. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-13 / 61. szám

Miskolczi Öregasszonyok összejövetele. Miklós Lehetne vasárnapi traccsparti, hétköznapi teadélután vagy hangulatos érettségitalálkozó is. De nem az. Megilletődött verébcsapat, szürke, emeletes ágyak között. Világoskék kosztümben rózsaszín kötött kalapos hölgy lép be az ajtón. Lábát az illendőnél kicsit nagyobb terpeszben hagyja, és jó előre kiszámított hangerővel, százszor is átgondolt és korrigált hangsúllyal köszön. - Jó napot, asszonyok! Az öregasszonyok elcsitulnak. Er­re nem számítottak. - Na, hogy üdvözöljelek bennete­ket? Tegezzelek vagy magázzalak? Nyilván ezt a fordulatot is jó előre kigondolta. Valaki felocsúdik: - Jé, ez a Piroska! - Hangzavar. - Szoba, vigyázz! - Azt hiszem, nem volt szokás ná­lunk tegeződni. A terpesz kicsit szűkül: - Legyünk itt barátságban. Jó? - emeli hangját pajzsként maga elé a hölgy, akit a többiek Piroskának mon­danak. Szándékosan lassan kipiselt A világoskék kosztümös Piroska híres. Franciska vasárnapjai címmel (Magvető, 1989) könyvet is írtak róla. Piroska több száz, több ezer mai öregasszony emlékezetében él. Töb­bek között így: „Nyílik a cellaajtó, vöröses-szep­lős, kövér ávós őrmesternő lép be. - Vetkőzzön le, a cipőjét is vegye le! - Harisnyám, bugyim már nem volt, rég elrongyolódott. Álltam a je­ges betonon, a talpam odaragadt a hidegtől, amíg végig »kipiselte« min­den holmimat. Áttapogatta, nincs-e nálam zsilett vagy egyéb tiltott dolog. Szándékosan lassan csinálta..." „Nagy udvaron mentünk keresztül, át a vasajtón. Újabb kerítés, egyeme­letes épület. Megint bezárult mögöt­tünk egy vasajtó, a foglár átadott min­ket egy szőkésvörös, szeplős őrmes­ternek. Én már találkoztam vele feb­ruárban, a magazárkában. Ő Piroska, a parancsnok.” (Részlet Sólyom Lászlóné vissza­emlékezéséből, 1988., JATE Ki­adó.) Piroska önmagáról: Cselédlány édesanyjának törvénytelen gyer­mekeként látta meg a napvilágot. Maga is cselédlány lett egy szegedi zsidó családnál. A deportáláskor nem tudta megmenteni a család kis­fiát, akit nagyon szeretett. Az ismerős csendőr, nem engedte át a halált je­lentő kordonon. Akkor megfogadta, hogyha fordul a világ, rendőrnek áll, és nagyon, de nagyon igazságos lesz. Ávós lett a kistarcsai női internáló táborban. És én ki vagyok? A helységnévtábla után szűk nyí­lás a töltés alatt, balra. Pár száz mé­ter az úton, és jobbra egy zöld vaska­pu. Ma rendőrtiszthelyettes-képző is­kola. Az ilyen intézmények a világon mindenütt többé-kevésbé egyfor­mák. Kivéve ezt. Ez volt a Kistarcsa. Az ötvenes évek elején. Ma béke és nyugalom. Akkor vad kerítés, szögesdrót, ordítozás, sírás, nyolc-tíz méter széles szobák, eme­letes priccsek szorosan egymás mel­lett. Mindenkinek negyven centi szé­les hely, polcon és priccsen. - Na, én ki vagyok? A nő világoskék kosztümben, ró­zsaszín kalapban úgy tesz, mintha tűnődne. - ...a Ringvaldné. - Ringvaldné? Én a Riedlné va­gyok, akit te Ridegnének neveztél. - Minek? - Ez nyilvánvalóan idő­húzás. - Ridegnének. - Édesem. - Piroska rebbenő tekin­tete megállapodik egy elegáns hölgyön. -A Mónika, ugye? Nézd csak, mi­lyen fekete haja volt, és hogy meg­öregedett. Én is? - Igen. - Mintha parancsot nyug­tázna, úgy hangzik az öregasszo­nyok kórusa. - Na, és én ki vagyok? - Nem tudom. Nem emlékszem. - Hát a Nyunyi. - Akkor így mondd, édesanyám, hogy a Nyunyi. Hát persze, a Nyunyi. Egy pillanatra úgy látszik, mintha szívből örülnének egymásnak: rab és rabtartó. Negyven év telt el azóta. Micsoda társaság volt itt! Tábor­­noknék: Sólyom Lászlóné, Révay Kálmánná, Beleznayné. Apácák a Szent Margit Intézetből. Letartózta­tott kommunisták feleségei, hozzá­tartozói, titkárnői: Jusztusz Pálné, Sarlósné, Szalai Andrásné. Színész­nők: Dévai Kamilla, Környei Paula, Kormos Ilona, Németh Marica. Arisz­tokraták: Bethlen grófné, báró Ul­­manné, Abafi grófné, gróf Esterházy Mónika. Szocdemek: Vámos Magda, Silbermann Sára. Utcalányok: Vén Mari, Giber Franciska. Nyilasfelesé­gek, más néven a három Gizi: Hain Péterné, Hubay Kálmánná és Szála­­­si Ferencné Lutz Gizi. Most csupán kilencen vannak. Egyesek tartják a kapcsolatot, mások 39 év után itt, a vasajtó előtt találkoz­tak először. Reszketett a szembesüléstől Három taxi szinte egy időben féke­zett. Mintha valaki megrendezte vol­na. Csak Lutz Gizit hozta mikrobusz. Ketten segítik, szinte kiemelik. Nyolc­vannégy éves. Kifogástalan szőkén, hetyke kis kalapban, fehér boával a kabátgallér fölött. Az unokahúgainál él egy kilencedik kerületi lakásban. Kétségkívül ő a legérdekesebb, a tör­ténelmi vendég, de a többiek éppen csak egy udvarias pillantásra méltat­ják. Vajon volt itt ideológiai ellentét a foglyok között? Mert lehetett volna, nemcsak küzdelem életre-halálra. Magda egy napfényes belvárosi la­kásban így összegzi: - A polgárasszonyok voltak a leggyengébbek. Nyilván mert fogal­muk sem volt, miért kerültek ide. A fogva tartott kommunisták feleségei minden évben megünnepelték no­vember hetedikét, munkásmozgalmi dalokat énekeltek, és hitték, tévedés­ből vannak itt. Nekik ez a lehetőség jutott, hogy elkerüljék az etikai, erkölcsi támasz nélkül vergődő polgárasszonyok sor­sát. Csabesz, azaz családi beszélő Végig a nagy udvaron. Fegyelme­zett, edzett csapat jól dresszírozott ide­gek. Lám, fölösleges volt iderendelni a mentőautót. Mónika még egy marék maradék havat is felkap, és gombóccá gyúrja. Fénykép készül. Hédi belerúg az alagsori cella ajtajába. - Akkor ez nem így szólt. - Akkor ott állt egy dúc. (Értsd: őrtorony.) Minden mondat „akkor”-ral kezdő­dik. Akkor őrizték őket, mostanra ők őriznek egy-egy, végre kimondható sérelmet. - Amikor a reggeli osztás volt, nem akart feketekávét adni a csajkámba, mert kormos volt az alja. Azt mondta, hogy amíg le nem súrolom, nem ad. Mondtam, mire én ezzel végzek, addig elviszik a kondért, és nem jut reggeli. - Lehet, hogy így volt - feszeng Piroska parancsnok a halványkék kosztümben. - Nem tudom. Ha mondja, akkor biztosan. - Egyszer beszélőre mentem... - Na, most minden bűnömet meg­hallgatom... -.. .kicsit papírral kipirosítottam a szá­mat, és cipőpasztával a szempillámat is kifestettem. Maga ott állt és nézte, kik mennek. Észrevette, hogy ki vagyok festve. Állj! Nincs csabesz, vissza! És büntetésből fölmosatta velem a szobát. -Én? - Nem is a szomszédasszony. - Mondják csak el minden bűnömet! - Elég büntetés volt az, amikor ma­ga bejött, és terebélyesen megállt... - Ki ez? Ki ez? - kérdezgeti Szá­lasiné. Valaki megszánja, és felvilágosítja. - Összefektetett egy vérbajos ci­gánylánnyal. Piroska mosolyogni próbál, Szálasi­né visszagubbaszt az ágy sarkára, és maga elé motyog. Most végre meg­mondtam neki, megmondtam neki... Nyunyi viszont azt mondja böl­csen, hogy ami történt, megtörtént. - Fogjunk kezet - sóhajt Mónika. - Adok egy puszit is - ajánlja bol­dogan Piroska. - Azt azért ne - tiltakozik Hédi. A kézfogások azonban rendre megtörténnek, és a zsivajban mintha elhangzana egy engesztelő szó is: - Sajnálom. Kialszanak a reflektorok. Film lesz belőle Almási Tamás rendező, Jancsó Nyika operatőr és Vágó Ágnes ripor­ter láthatóan megkönnyebbül. Sze­rencsésen túl vannak a Női Recsk munkacímet viselő dokumentumfilm legnehezebb forgatási napján. Hazafelé Kistarcsáról Almási mo­­nologizál az autóban: - Ha ezek a nagyszerű emberek harminckilenc évig magukba zárták a sérelmeiket, akkor annak nagyon ko­moly lelki okai is lehetnek. Aztán jö­vünk mi, és rávesszük őket, hogy beszéljenek. De nem kapnak-e vér­mérgezést, ha megnyílnak a sebek? Tisztességesen elmondtam nekik, hogy mit akarok és annak mi lehet a következménye. Naponta elfogadták meg visszamondták a meghívást. Ők is féltek a szembesüléstől. Piroska még tegnap éjjel is lemondta. Azon­nal elmentem hozzá. Olyan állapot­ban volt, hogy ,azt hittem, meghal. Végül is eljött. És itt van a mi kurva­­ságunk. Mi, ha törik, ha szakad, filmet akarunk csinálni, ennek a szándék­nak rendelünk alá mindent. Győzkö­döm őket, hogy vállalják a szereplést, miközben magam is kétségbe va­gyok esve: szabad-e, nem lenne-e jobb abbahagyni az egészet, végtére is ez az ő keserves életük, amit ma­gukban valahogy feldolgoztak, elte­mettek vagy túléltek. Hogy jövök én ahhoz, hogy szembesítsem vele őket, hogy felszaggassam a sebei­ket! Igaz, ha nem tenném, akkor nem tudná meg a világ, hogy mi történt itt... Bemutató előreláthatóan május­ban. Felvégi Andrea felvételei ÖZVEGY SZÁLASINÉVAL KISTARCSÁN Idős hölgy szőkén, boával "

Next