Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)

1848-05-13 / 51. szám

respublicanak képezék magokat, kik a táblabirók persa kényelm­ű politikájának bármikor ellensze­gülni tudnak és akarnak is. Tegnap délben a teljesszámu miniszertanács fogadá a népgyűlés küldötteit. Egy szemtanútól következő jegyzeteket vet­tünk. A küldöttek a gyűlésből Batthányi Lajos szál­lására menvén, azonnal bejelentettek. A ministerelnök azt kiváná tudni, ha vallyán a küldöttek csak az elnökkel vagy az egész mi­­nistériummal akarnak szólani. A küldöttek, kik egyébiránt egyenként a vö­­röstollasságig a democrata párthoz tartoztak ugyan csak kaptak az alkalmon. — Hogy­ne ! Hisz az gyönyörűséges jog, valódi királyi kényelem, a ministereket a két város kü­lönböző pontjairól összerebbenteni. — Ki szalasztana el egy illy pompás presentíroz­­tatást ? Ki nem akarná őket egyszerre egy csoporto­­zatban látni ? — A városban lovas legények küldettek szét, s egy óra múlva a tanács teljes számban jelent meg. Addig a küldöttek Kuthi Lajos és Korponai ministeriális hivatalnokok szobájában viczelge­­tének és havanaizgatának. Felmenve a küldöttek Battyányi Lajos elfogadó salonjába , a ministerek a küldöttek elébe jöttek. Egy sorban állottak Battyányi, Széchenyi, Deák, Klauzál és Eötvös. Szemere mintegy sejtve, hogy kifelé áll tudja, nem jött be a krédába. Kossuth téri felső öltönybe takarózva egy pamlagon maradt. Amenyire kivehető volt, szenvedő állapotban lehetett. A cabinetben kerek asztal körül, bársony karszékek álltának. Az asztalon néhány röpirat­­bi, a Pestner Zeitung, Pesti Divatlap s a Marczius Tizenötödike. Tán ezen utóbbit akarná ezentúl a ministe­­rium evangéliumául elfogadni ? — Battyányi Lajos szokott szorgalmas toilett­­ben. Széchényi a kipödrött szempillákon kívül an­golosan, Eötvös csinosan, Deák és Klauzál tábla— birósan. Szemerét kevésbé lehetett látni, csak úgy a többiek vállán keresztül. A szoba urias és elegáns. A falakon arany rámákban Napóleon történeteiből különféle réz­táblák. A dologra már!—kiált itt ránk, némelly olva­só — Halljuk már, mit beszéltek a ministerek. Az a fő dolog. Polgártársak! Egy óráig beszéltek, de min­dent olly általánosságban, hogy abból bajos volna egy szó újat kihalászni. — Kossuth Lajos minister úr, mint tudjuk foly­ton a legfárasztóbb észmunkával foglalkozván, s főleg utóbbi országgyűlés alatt szónoki tehetsége is olly tetemesen igénybe vétetvén, ebbeli szerte­len önfeláldozása miatt nem csak hosszas ideig vért pökött, de atalán egész testi szerkezete olly aggasztó kimerülésig jutott, hogy ha csak jelen miniszeri fölötte súlyos foglalkozásival egy időre fel nem hagy, tökéletes felépüléséről szinte két­­ségeskedem. Minél fogva tisztább levegő élveze­te­s üdülése végett orvosi rendeletemből a fővá­rost elhagyván, a nyugalom és alkalmazott gyógy­szerek segélyével egészségi állapota javult is,míg a békében mindennemű látogatók ismét föl nem keresék, s most mint a következés mutatja, a ki­költözés által csak munkahelyét változtatta meg, mert a részint hivatalos, részint magán megkere­sések s zaklatások, lelki erejét most is annyira igénybe veszik, hogy javulása helyett inkább na­ponkénti gyöngülését lehet várni. Ez okból kiket nevezett minister úrnak a hazára nézve olly be­cses személye érdekel, miután magán­kérelmek nem használtak, nyilvánosan kéretnek föl, enged­jenek időt, míg roncsolt egészségi állapota jobb irányi reend,s forduljanak azokhoz, kik a nevezett minister munkakörében hellyettesitvék. Pest m­ájus 12. 1848. Dr. Obonyai, házi orvosa. Előttem fekszik az esztergomi káptalangyülés f. hó másodikén, a m­agyarországi kath. egyház valamennyi föpásztoraihoz intézett,s a nemzeti po­liticai hírlap mellett velünk világiakkal is közlött, ékes szavakban, és ékesnél ékesebb phrázisokben dús felszólítása. Kezdődik pedig ezen felszólítás, azon nyilat­kozattal, hogy : „nincs ember, ki a szabadság, jogegyenlőség, és testvériség nagy elvének dicső­séges diadalán ne örvendne!“ stb. — és végző­dik azzal, hogy: „az esztergomi káptalan legerő­teljesebb tiltakozását veti közbe, az egyházi javak iránti minden törvénytelen intézkedések ellen“ és hasonló tiltakozásnak a megyékben is megtételére minden fapásztort hathatósan felszólít. Ennek következtében, miután én is azon ha­lálos bűnbe estem, hogy e lap 28ik számában, ke­vés, de súlyos okokkal megmutattam , miképp az állodalomnak, nem csak kétségtelen joga van, a cath. egyház által nyolcz századok lefolyása alatt használt javakat, más czélokra fordítani, hanem ennek eszközlése, jelen körülményeink közt, el­­kerülhetlen szükséggé is vált: felhiva érezném magam e tárgyban újonnan nyilatkozni, ha az esz­­tergomi káptalan, szent énekénél hosszabb, és egy eredeti fris magyar nótánál czikornyásabb önző felszólításában, csak egyetlen egy okkal is támo­gatta volna merész tiltakozását. Elmúltak az idők, tisztelt atyák, mikor a né­pek semminek sem kívánták okadását, hanem a beali simplices elv mellett önök egy szavára, el­­hitték volna, hogy a paradicsom musaeum­ában, éppen úgy meg van azon arczcsapás, mellyel sz. Hilarius az őt kísértő sátáni a pusztában illette. (Lezzana annal. tom. II.) mint megvan azon bók, mellyel a boldogságs szűz, sz. Bernát háromszo­ros üdvözletét viszonozta. (Med. int. S. Bernárd. item Chrysost. Henric. in fascic. S. S. ord. S. Ber­­nardi.) Most már okát kell adni állításainknak. És azért, mellőzve önök alapnélküli tiltako­zását, átmegyek magára a felszólitásra, mellyre következő megjegyzéseim vannak. Igen különösnek tetszik nekem, azon érzékeny és csak nem könyörületet vadászó siralmas han­gulat, melly azt színezi. Olly jámborul, olly sze­­iden, olly feláldozólag folynak mézes szavai, hogy ki önöket nem ismeri, legalább is az egyházi ja­vak nagyobb részéröli önkénytes lemondást vélhet­te a végén olvashatni. Különösen midőn a következő szavakhoz ért: „E káptalan szivén hordozva az apostol inté­sét, komolyan „számot vet az idővel“ s látja „a napokat hogy roszak,“ de midőn a világ imulékony alakjának örökös változásaira vetvén szemeit, Cs. kor. F. 31.) azokban mi vigasztalást, mi örömet sem talál, csak annál nagyobb vágyat érez, az örök és maradandó javak iránt.“ A ki ezen szavakból, nem azt következtette, hogy az esztergomi főkáptalan, most már nemes lemondással szavazatát adja, azon állományi javak visszaadásához, millyek használata eddig kizáró­lag csak a kath. egyháznak engedtetett, annak tisztelem a logicáját . . . Tehát „rosszak a napok“ tisztelt atyák? No ez szép önöktől, hogy elismerik, ez­által megérdem­lik, hogy hasonló őszinteséggel, én is kijelentsem bizony rosszak a napok. Mi minden oldalról, sőt magunk közt is szá­­mos ellenséget látunk, és nincs magyar hadi erőnk Ennek felállítására —jól tudják önök, — már a híres Marlbrong megmondotta, három dolog kell, t. i. pénz, pénz, és pénz. És önök még­is azt kívánják, hogy az eszter­gomi, és más „elárvult“ megyei főpásztori székek azonnal betöltessenek. Csak nem akarják önök velünk elhitetni, hogy a régi kormányt, mellyt­ől saját vallomások sze­rint a „autonómiájok megszorítását eltűrték“ jobban szeretik a mostaninál? Mert mi a megürült egyházi székek jövedel­mei, a magyar kincstár útján, egyenesen Austria telhetetlen tarisznyájába vándoroltak ; illyen rög­töni betöltésektől mit sem hallottunk! . . . Azért álljanak el önök ebbeli kívánságuktól; egy­részt még jobb azokra, kik az üres helyeket betöltenék, ha a nemzetgyűlés végéig ki nem ne­veztetnek, mert most beülvén a dús jövedelembe nem jól esnék nekik talán már fél év múlva lótol szamárra szállani. És gondolják meg önök ,­­ hogy abból a pénzből, mellyen négy ember bíznék, tízezer magyar katona pedig, százezer békés polgárt ol­­talmazhat az ellenség ellen. Az esztergomi káptalan, ezen szavaiban: „az egyház nem egyes pártok üdvének eszközlésére, hanem az egész emberi nem boldogítására, jön az úr Jézus által megalapítva, elismeri, hogy ezentúl azok is számolhatnak már az örök boldogságra, kiknek nincs szerencséjük az egyedül idvezítő anyaszentegyházhoz tartozni. Az örök kincset te­hát kész megosztani. De az idei roppant kincsből, mellyel most még osztatlan bír, egy fillért sem akar adni más hitfe­­lekezetek számára, hanem ezen elvet tanácsolja életbe léptetni: „gondoskodjék minden vallásfe­lekezet a maga hitoktatói-, nevelő- s tanító- in­tézeteinek fentartásáról ! ! Tehát a menyországot megosztjuk, de a vani­­tas vanitatumot magunknak tartjuk? Ez engem iszonyúan nem lepett meg. Lött el- 204

Next