Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)
1848-05-13 / 51. szám
respublicanak képezék magokat, kik a táblabirók persa kényelmű politikájának bármikor ellenszegülni tudnak és akarnak is. Tegnap délben a teljesszámu miniszertanács fogadá a népgyűlés küldötteit. Egy szemtanútól következő jegyzeteket vettünk. A küldöttek a gyűlésből Batthányi Lajos szállására menvén, azonnal bejelentettek. A ministerelnök azt kiváná tudni, ha vallyán a küldöttek csak az elnökkel vagy az egész ministériummal akarnak szólani. A küldöttek, kik egyébiránt egyenként a vöröstollasságig a democrata párthoz tartoztak ugyan csak kaptak az alkalmon. — Hogyne ! Hisz az gyönyörűséges jog, valódi királyi kényelem, a ministereket a két város különböző pontjairól összerebbenteni. — Ki szalasztana el egy illy pompás presentíroztatást ? Ki nem akarná őket egyszerre egy csoportozatban látni ? — A városban lovas legények küldettek szét, s egy óra múlva a tanács teljes számban jelent meg. Addig a küldöttek Kuthi Lajos és Korponai ministeriális hivatalnokok szobájában viczelgetének és havanaizgatának. Felmenve a küldöttek Battyányi Lajos elfogadó salonjába , a ministerek a küldöttek elébe jöttek. Egy sorban állottak Battyányi, Széchenyi, Deák, Klauzál és Eötvös. Szemere mintegy sejtve, hogy kifelé áll tudja, nem jött be a krédába. Kossuth téri felső öltönybe takarózva egy pamlagon maradt. Amenyire kivehető volt, szenvedő állapotban lehetett. A cabinetben kerek asztal körül, bársony karszékek álltának. Az asztalon néhány röpiratbi, a Pestner Zeitung, Pesti Divatlap s a Marczius Tizenötödike. Tán ezen utóbbit akarná ezentúl a ministerium evangéliumául elfogadni ? — Battyányi Lajos szokott szorgalmas toilettben. Széchényi a kipödrött szempillákon kívül angolosan, Eötvös csinosan, Deák és Klauzál tábla— birósan. Szemerét kevésbé lehetett látni, csak úgy a többiek vállán keresztül. A szoba urias és elegáns. A falakon arany rámákban Napóleon történeteiből különféle réztáblák. A dologra már!—kiált itt ránk, némelly olvasó — Halljuk már, mit beszéltek a ministerek. Az a fő dolog. Polgártársak! Egy óráig beszéltek, de mindent olly általánosságban, hogy abból bajos volna egy szó újat kihalászni. — Kossuth Lajos minister úr, mint tudjuk folyton a legfárasztóbb észmunkával foglalkozván, s főleg utóbbi országgyűlés alatt szónoki tehetsége is olly tetemesen igénybe vétetvén, ebbeli szertelen önfeláldozása miatt nem csak hosszas ideig vért pökött, de atalán egész testi szerkezete olly aggasztó kimerülésig jutott, hogy ha csak jelen miniszeri fölötte súlyos foglalkozásival egy időre fel nem hagy, tökéletes felépüléséről szinte kétségeskedem. Minél fogva tisztább levegő élvezetes üdülése végett orvosi rendeletemből a fővárost elhagyván, a nyugalom és alkalmazott gyógyszerek segélyével egészségi állapota javult is,míg a békében mindennemű látogatók ismét föl nem keresék, s most mint a következés mutatja, a kiköltözés által csak munkahelyét változtatta meg, mert a részint hivatalos, részint magán megkeresések s zaklatások, lelki erejét most is annyira igénybe veszik, hogy javulása helyett inkább naponkénti gyöngülését lehet várni. Ez okból kiket nevezett minister úrnak a hazára nézve olly becses személye érdekel, miután magánkérelmek nem használtak, nyilvánosan kéretnek föl, engedjenek időt, míg roncsolt egészségi állapota jobb irányi reend,s forduljanak azokhoz, kik a nevezett minister munkakörében hellyettesitvék. Pest május 12. 1848. Dr. Obonyai, házi orvosa. Előttem fekszik az esztergomi káptalangyülés f. hó másodikén, a magyarországi kath. egyház valamennyi föpásztoraihoz intézett,s a nemzeti politicai hírlap mellett velünk világiakkal is közlött, ékes szavakban, és ékesnél ékesebb phrázisokben dús felszólítása. Kezdődik pedig ezen felszólítás, azon nyilatkozattal, hogy : „nincs ember, ki a szabadság, jogegyenlőség, és testvériség nagy elvének dicsőséges diadalán ne örvendne!“ stb. — és végződik azzal, hogy: „az esztergomi káptalan legerőteljesebb tiltakozását veti közbe, az egyházi javak iránti minden törvénytelen intézkedések ellen“ és hasonló tiltakozásnak a megyékben is megtételére minden fapásztort hathatósan felszólít. Ennek következtében, miután én is azon halálos bűnbe estem, hogy e lap 28ik számában, kevés, de súlyos okokkal megmutattam , miképp az állodalomnak, nem csak kétségtelen joga van, a cath. egyház által nyolcz századok lefolyása alatt használt javakat, más czélokra fordítani, hanem ennek eszközlése, jelen körülményeink közt, elkerülhetlen szükséggé is vált: felhiva érezném magam e tárgyban újonnan nyilatkozni, ha az esztergomi káptalan, szent énekénél hosszabb, és egy eredeti fris magyar nótánál czikornyásabb önző felszólításában, csak egyetlen egy okkal is támogatta volna merész tiltakozását. Elmúltak az idők, tisztelt atyák, mikor a népek semminek sem kívánták okadását, hanem a beali simplices elv mellett önök egy szavára, elhitték volna, hogy a paradicsom musaeumában, éppen úgy meg van azon arczcsapás, mellyel sz. Hilarius az őt kísértő sátáni a pusztában illette. (Lezzana annal. tom. II.) mint megvan azon bók, mellyel a boldogságs szűz, sz. Bernát háromszoros üdvözletét viszonozta. (Med. int. S. Bernárd. item Chrysost. Henric. in fascic. S. S. ord. S. Bernardi.) Most már okát kell adni állításainknak. És azért, mellőzve önök alapnélküli tiltakozását, átmegyek magára a felszólitásra, mellyre következő megjegyzéseim vannak. Igen különösnek tetszik nekem, azon érzékeny és csak nem könyörületet vadászó siralmas hangulat, melly azt színezi. Olly jámborul, olly szeiden, olly feláldozólag folynak mézes szavai, hogy ki önöket nem ismeri, legalább is az egyházi javak nagyobb részéröli önkénytes lemondást vélhette a végén olvashatni. Különösen midőn a következő szavakhoz ért: „E káptalan szivén hordozva az apostol intését, komolyan „számot vet az idővel“ s látja „a napokat hogy roszak,“ de midőn a világ imulékony alakjának örökös változásaira vetvén szemeit, Cs. kor. F. 31.) azokban mi vigasztalást, mi örömet sem talál, csak annál nagyobb vágyat érez, az örök és maradandó javak iránt.“ A ki ezen szavakból, nem azt következtette, hogy az esztergomi főkáptalan, most már nemes lemondással szavazatát adja, azon állományi javak visszaadásához, millyek használata eddig kizárólag csak a kath. egyháznak engedtetett, annak tisztelem a logicáját . . . Tehát „rosszak a napok“ tisztelt atyák? No ez szép önöktől, hogy elismerik, ezáltal megérdemlik, hogy hasonló őszinteséggel, én is kijelentsem bizony rosszak a napok. Mi minden oldalról, sőt magunk közt is számos ellenséget látunk, és nincs magyar hadi erőnk Ennek felállítására —jól tudják önök, — már a híres Marlbrong megmondotta, három dolog kell, t. i. pénz, pénz, és pénz. És önök mégis azt kívánják, hogy az esztergomi, és más „elárvult“ megyei főpásztori székek azonnal betöltessenek. Csak nem akarják önök velünk elhitetni, hogy a régi kormányt, mellytől saját vallomások szerint a „autonómiájok megszorítását eltűrték“ jobban szeretik a mostaninál? Mert mi a megürült egyházi székek jövedelmei, a magyar kincstár útján, egyenesen Austria telhetetlen tarisznyájába vándoroltak ; illyen rögtöni betöltésektől mit sem hallottunk! . . . Azért álljanak el önök ebbeli kívánságuktól; egyrészt még jobb azokra, kik az üres helyeket betöltenék, ha a nemzetgyűlés végéig ki nem neveztetnek, mert most beülvén a dús jövedelembe nem jól esnék nekik talán már fél év múlva lótol szamárra szállani. És gondolják meg önök , hogy abból a pénzből, mellyen négy ember bíznék, tízezer magyar katona pedig, százezer békés polgárt oltalmazhat az ellenség ellen. Az esztergomi káptalan, ezen szavaiban: „az egyház nem egyes pártok üdvének eszközlésére, hanem az egész emberi nem boldogítására, jön az úr Jézus által megalapítva, elismeri, hogy ezentúl azok is számolhatnak már az örök boldogságra, kiknek nincs szerencséjük az egyedül idvezítő anyaszentegyházhoz tartozni. Az örök kincset tehát kész megosztani. De az idei roppant kincsből, mellyel most még osztatlan bír, egy fillért sem akar adni más hitfelekezetek számára, hanem ezen elvet tanácsolja életbe léptetni: „gondoskodjék minden vallásfelekezet a maga hitoktatói-, nevelő- s tanító- intézeteinek fentartásáról ! ! Tehát a menyországot megosztjuk, de a vanitas vanitatumot magunknak tartjuk? Ez engem iszonyúan nem lepett meg. Lött el- 204