Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)
1848-04-08 / 21. szám
85 szerkezete,miatt félreértést és zavart okozhat, mint már is okozott. Az itteni német színigazgató egy adandó darabját a városi hatóság censurája alá bocsátá. A darab, mint mondják, a zsidókat satyrizálja. Ez okból némellyek a közgyűlés szabadelvű (?) tagjai közül be akarták tiltatni a darabot. És minő okból, hogy a csendzavarás elkerültessék, minthogy a zsidóság ellen most is ingerültség van. Ez igen furcsa logica. Ki fogja a csendet megzavarni? Ha a zsidók gúnyolnák a nemzsidókat, akkor talán állhatna ezen okoskodás; de hiszen ez a darabban megfordítva történik, az erősebb rész bántja a kisebbet és gyengébbet. Ki hallott ollyat, hogy a gyöngébb rész épen akkor zavarhassa meg csendünket, midőn öt con amore döngetjük? Vagy talán emberszeretetből kívánták azon polgártársak a darabot eltiltatni, hogy a zsidók ne bántassanak, vagy ne té- tessenek még gyűlöletesebbekké ? Ámde a sajtó és művészet szabadságának elvét sem rokon, sem ellenszenveknek feláldozni nem szabad. A színművészet eredeti rendeltetése épen az, hogy a gyarlóságot és bűnt, akár egyesekben, akár osztályokban vagy a gúnynak ostoréval korbácsolja, vagy a meggyőződés és szivhódítás mesterségével javítgassa. Legelőször az óvilági görög népuraság tette a színészetet állodalmi intézetté, mint a lélek- és szívképzés hatalmas tényezőjét, a határtalan szabadsággal. A színészet akkor nem ismert kíméletet, megrótta hi-báiban magát a népfölséget, meg minden hatalmasokat, hősöket és bölcseket. Később a censura szabadalmazott bűnöket állított föl, mellyet a művészetnek illetnie megtiltatott. Csak bizonyos osztályokat és egyeseket volt szabad megrónia és üldöznie, bizonyos más osztályokat és egyeseket pedig csupán dicsérnie volt szabad. Ugye gyönyörű találmány volt ez a censura ? A marcziusi napok visszahelyezték nálunk a sajtót és művészetet saját természeti jogaiba. — Nem ismerünk többé sérthetetlen és szent bűnöket sem osztályokban, sem egyesekben. És ti az elűzött százfejű szörnyeteget a testvériség szent palástja alatt akarjátok öntudatlanul visszacsempészni? Ez ellen a marcziusi napok dicső nevében határozottan tiltakozunk. Ha van a zsidók osztályában megróni való, úgy ő megrovást gátolni erkölcstelenség, zsarnokság. Ha pedig a színház igaztalanságot követ el rajtuk, vagy akárkin, akkor a sértett fél törvényes elégtételt fog keresni, s bizonyosan találand is. Ezen kívül boszul fog érette állani a részrehajlatlan közvélemény, a nép igazságérzete, s a közerkölcsiség szigorú hatalma. Intézetek is követhetnek el hibát, annyi bizonyos, a szellemi hatalom is szintúgy visszaélhet szabadságával, mint másnemű hatalom, de a sajtó és művészet botlásainak gyógyszere nem az, hogy szabadságától megfosztassék. Ez annyi volna, mint az emberi betegséget halállal szüntetni meg. Csendzavarás zsarnokok és jezsuiták hóhéri argumentuma. Hát ez anticipativ logica szerint, miért nem akasztjátok fel a leendő tolvajt, kinek szeméből lopási szándékot lehetett kiolvasni egy szép úri paripa látásakor ? Épen ezen anticipatív logica szerint kapott verést az egyszeri csizmadia inas is a priori azért, hogy egy óhajtott lakomán hihetőképen jól fogott volna lakni kolbászszal, mitől aztán megcsömörölhetett volna , megbetegedhetett volna, sőt mégis halhatott volna. Csendzavarás! Épen az okozna csendzavart, hogy ha ha magistratualis censurát akarnátok behozni, melly majd mind azon darabokat betilthassa, mellyek netalán magistratualis hibákat feszegetnek. Ne kompromittáljuk azért többé márcziusi ügyeinket az illyen tárgyú közgyülélkedéssel. Adassék azon német directornak tudtára, hogy ha még egyszer illy gyakorlattal a censurát tényleg elismerni merészkedik, tüstént Oroszországba utasíttatik. Még egyet. E közgyűlésen széltében osztogatták némelly polgártársak (!) a „komédiás“ gúnynevet. Azon polgártársak voltak ezek, kiknek közös jelszavuk az egyenlőség, testvériség, s kik együtt kiálták velünk, hogy nincs osztálygyűlölet, nincs előítélet. — Az én osztály-czimem , magyarul: színész , görögül: komédiás. E jogczim nekem büszkeségem, mert polgári értelme van, s mert a komédiás szó nálam azt teszi: a haza szolgálata. — És Táncsicsot sem az bántotta, hogy őt a tanító kendezte, — mert ő épen kendnek akar neveztetni, — hanem a hang volt sértő, mellyel a kend szó kimondatott. Ha én lenéző hangon igy szólanék: „te nyomorú kecskelovag, te hitvány ollóhös, miért avatkozol szellemi ügyekbe, mikhez nem értesz ?“ ugye hogy e hang egy kissé máskép ütné meg az illető füleket, mint ha komoly őszinteséggel ezt mondom: „tisztelet a marcziusi bátor férfiaknak, s közöttük a honfi lelkű szabó mestereknek! ?‘‘ Tehát visszaestünk ismét a régibe? vagy ki sem emelkedtünk őszintén a régiből? Azt nem fogja megérni semmi jezsuita. Vissza nem estünk, hanem csupán a képmutatók hullaták le álarczaikat. Minden osztálynak van salakja, de e salak nem származik szükségképen az osztály természetéből. — így van ez a komédiások, papok és kézművesek, s a világ mindenosztályával. Javítsuk azért az egyeseket állodalmi utón, de ne bánjunk méltatlanul az osztályokkal. Becsüljük meg az osztályokban magunkat, a nemzetet.