Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)

1848-12-08 / 229. szám

! Péntek 229. szám. Pest, december 8. 1848. Nem kell táblabiró politika. ns ZBNÖTÖ Lapunkra előfizethetni jövő év január 1 —től Budapesten házhozhordva félévre 5 ft, postán borítékban hatszor küldve 6ipp. Helyben egyedül a kiadóhivatalban fi­zethetni elő, vidéken minden posta hiva­talnál. Hónapos előfizetést csak helyben, s a hónap első napjától számítva 1 forintjá­val fogadunk el. Hirdetések egy háromszor hasábozott sorért, vagy ennek helyéért 2 kr pp. fi­zettetik. Pest december 8. Minek declerálnók mi most ki függetlensé­günket? — Így szólanak sokan, valami c­áfol­­hatatlan igazságot vélvén mondani — miután min­den a győzelemtől függ, ha megraknak, úgy hiá­bavaló minden függetlenségi nyilatkozatunk, mert fejünkre a szolgaság vagy halál vár, ha pedig megverjük ellenségünket, akkor aztán akként fog­juk dolgainkat intézni, mint nekünk tetszeni. De szabad legyen nekünk e kérdést egész egyszerűségében megfordítani, s kérdeni: miért ne nyilatkoztathatnánk ki mi a lotharing háztéli függetlenségünket, sőt miért ne magát a respublicát, midőn úgy is minden a győzede­­lemtől függ ? mert ha vesztünk, bizony hiába fog­juk emlegetni, hogy a diaetális ac­ókban, az ural­kodó háztóli elszakadásra még csak czélzás sem foglaltatik, s hogy e cs. kir. ap. fölségének gaz rendeleteit mindig és örökkön csak a rosz tanács­adóknak tulajdonítottuk, s a király sérthetetlen személyének szentségét törvényhozó teremünk­­ben mindig kegyeletben tartottuk,és hiában fog­nak kiáltani, hogy tekintsenek toyális és mindig hű érzelmet kifejező proclamatioinkra, mellyekben az országok mindenkor a király iránti hűségből kívánták megvédeni, minden lázadás ellen, sem­mit sem fog használni, s az absolutismus vas vesz­­szője alatt e hon népének fele sirásó leendne, a másik legyilkolt féltész számára. S ha igy van a dolog — mit tagadni nem le­het — hát azon lépést, mellynél fogva megtudná Europa, meg a világ, hogy e nemzet egy czélt tűzött ki maga elibe, mellyet elérni törekszik, vagy halni kész, s melly által halálunk — melly mint mondók — fegyvereink vesztesége esetében ingadozó, mint szilárd politika mellett is okvet­lenül bekövetkeznék — legalább egy nagyszerű halál lenne, hol — mint a költő mondja : A temetkezés fölött Egy ország vérbe áll, S a sirt, hol nemzet sülyed el Népek vesznek körül, S az ember millióinak szemében Gyászkóny ül ! Miért akarjuk megfosztani magunkat, a bu­kás esetére — mitől egyébiránt legkissebbé sem tartunk — attul, miként a népek a rokonszenv hangján kiáltanak fel sirhalmaink felett: íme e hantok alatt egy nemzet nyugszik, nagy és dicső volt életében, és az volt halálában­­ egy nemzet, melly kimondá, hogy szabad akar lenni vagy meghal,mielőtt magát szolgává tenni engedné­ egy nemzet, melly megérdemli, hogy a feltámadás reá nézve mielőbb bekövetkezzék. De ez ügyünknek csak szomorú oldala, melly­­­től Isten és saját erőnk józan felhasználása meg­­óvandja e nemzetet. Ha pedig győzünk, — miről soha nagyobb re­mény keblünkben a jelenleginél nem élt — vál­jon akkor nem büszkén és önérzettelljesebben emelheti e fel fejét e nemzet, ha elmondhatja : „Lássátok Európa népei ! mi ezer ellentől kör­nyezve, ezer ármány szálaitól befonva, megmond­tuk, kijelentettük, hogy szabadok és függetlenek akarunk lenni, minővé lehetni Isten és természet törvényei szerint egy nemzetnek joga van! lássátok a magyar bevalló,magának adott ünnepélyes szavát, de a szabadság szent ügyének előttetek tett szent ígéretét, és szabad jön. Fogadjátok azért első reggeli üdvözletét a fenséges czéljához diadal­masan eljutott nemzetnek !“ Így áll a czikkünk elején idézett szűkkeblű kérdés megfordítva. És mi még is megmaradtunk a diplomaticai kétértelműség sikamlós ösvényén, mellyet még maga a gazság is elhagyott már, mert könnyeb­ben tud mozogni mesztelen szörnyűségében. A szent István koronájával megkoronázott Ferdinand lemond s az irániai hűség esküje alól maga feloldja a kormánya alatt állott népeket. És a nemzeti gyűlés nem mondja ki, hogy „igen is a lemondást elfogadjuk, annyival is in­kább, mert úgy is elcsaptunk volt, igen is az es­kü­bd­i feloldozást érvényesnek ismerjük, mert hiszen úgy is hazaárulónak tartottuk, ki hitsze­­géseddel czimboráskodott!“ Nem, a nemzeti gyűlés ezt nem mondj­a ki, hanem hoz egy határozatot, melly által magát Európa előtt nevetségessé, a nemzet szemeiben pedig kicsinyszerűvé, határozatlanná teszi. És ne mondják nekünk azt, mit többektől hal­­lunk, hogy a nemzeti gyűlés ennek nem oka, mert ő bármit elfogadott volna, mi eb­be a hon­­bizott­mány által terjesztetett volna. Ez hamis okoskodás, ez kibúvó ajtócska. Egy képviseleti gyűlésnek nem szabad a jö­vőnek magasztosságát — legyen az bár a halálé vagy életé — égazás­ ok miatt feláldozni. Az igen helyén van, ha a kamara, illy bo­nyolult körülményeink közt holmi aprószerű el­vek miatt hosszú vitákat előidézni nem kiván s azoknak megoldását, az ismert jó szellemű, ha­zafias érzelmű és fáradhatlan erélyű kormányra bízza, de hogy olly kérdések, mellyeknek hatása egy nemzet jövőjére terjed ki, egy feltett javas­lat olvasása után úgy keresztül surrantassanak, mikép de csak egyetlen egy képviselő se kisirtse meg, az iránt javaslatokat, és módositványt tenni, minek telyesületét — a lemondás után csaknem átalánosan hittük és reménylzük, melly — ha a gyermeket nem akarjuk is megkeresztelni — a nép legmiveletlenebb osztályának is keblében már gyökeret vert, szóval, hogy az osztrák supre­­matia alul tökéletes önfelszabadítás kinyilatkozta­tását senki de senki indítványba nem hozá, ez előttünk — megvalljuk — megfoghatatlan. Hónapokon át azon dolgoztunk, azon fáradoz­tunk, hogy népünknek monarchicus vakságát megszüntethessük, hogy agyában a királyság s különösen a mindég hitszegő osztrák dynastia káros és veszedelmes voltáról eszmélkedést kelt­hessük fel, és hála istennek s a királyság leple­zetlen gazságábani előtörésnek, e fáradalom nem maradt süker nélkül, sőt dúsan jutalmazott, mit — úgy hisszük — nem kell bizonyítani akarni. És, isten bizony, a nép kebléből kiköltözött monarchi­us vakság, mintha a képviseleti ház szemeire nehezkedett volna, mikép ne láthassa, hogy elérkezett immár, s pedig hatalmasan elér­kezett azon idő, mellyben a tétovázásnak többé helye nincs, mellyben minden tettem­ a megha­tározott és kitűzött czél felé törekvés elősegitési szellemének kell átlengeni, mellyben nem szabad többé elő is, hátra is kacsingatni, hanem haladni előre, tántoríthatatlanul és szilárdan. Azonban a határozat megvan, s felette tovább időzni nem akarunk; csak véleményünket óhaj­tottuk iránta elmondani azon reményben, hogy egy közelebbi alkalommal tán meg fog tétetni az, mire most olly jó alkalom volt, s melly mégis el­­mulasztatott, addig is azonban a határozatra nézve azt mondjuk, hogy „A faut au moins l’exploiter !“ Hogy pedig ezt miként értjük, egy közelebbi czikkünkben fogjuk elmondani, hol a Ferencz- Jósefi comoediázás politicáját igyekszendünk bon­­czolgatni. Csernátoni.

Next