Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)
1848-08-11 / 128. szám
együtt tovább is zsebében megtartá, — az illy parlamenti kormányizmus ma már legfeljebb csak Chinában megy. És aztán hogy ezen példákból — a tábla azon része, melly mindent csak a ministerektöl vár és nyer ~ mit? és mint? abstrahálhatott a parlamenti eljárásra nézve magának, — azt kiki képzelheti. Bizony jobb lett volna hallgatni a hírlapnak, ahelyett, hogy egy nagy tükört állít a haza elébe, hogy lásson benne miniszereket, kik nem képviselnek saját véleményt, kik meggyőződésüket a házétól függesztik fel , s még megbukott javaslataikkal is tárczájukat akarják vastagítani, így még négy özönvíz, s legalább tiz revolulio kell, míg megtanulják a ministeri férfiak, hogy egy országhárnak minden körébe tartozó tárgyról erős meggyőződéssel kell bírnia — mert A minister s a ház többségének véleménye mint tűzkő és aczél állnak egymás mellett, és ha az összeütödés erős, a tűzkő szétpattog, s szikrái a tárczát tönkre emésztik. A felelős miniszer többséget szerez véleményének, vagy leköszön, de meggyőződését tízféle kaptára soha sem üti. Mert ki igazán felelni akar — azt csak saját valódi meggyőződéséről teheti. Hogy az igy született törvények anyanélküli gyermekek lesznek az igaz, ámde ennek nem az lesz e oka , ki mostohául vállalkozva az édes anyának helyet engedni nem akar? — meggondolhatjuk. Tessék megnézni Francz- és Angolországot. A Pesti hírlapnak pedig köszönjük, hogy megtanított, — ki és miként forgatta fel nálunk a parlamenti formákat. Berkes, Pest, augusztus 10-én 1848. Felszabadultunk a Metternich-kompánia alól, s kaptuk a Battyáni-ministeriumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy „eben gubát.“ Amaz tetteivel törekedett vesztünkre, emez tétlenségével fogja vesztünket okozni. Mi haszna, hogy a mód különböző ? az eredmény egy. Immáron nyildogálnak azon boldog ábrándozók szemei, kik nem csak hogy biztak e ministeriumban, de sőt azt állították, hogy egyes egyedül csak ez az, melly a hazát megmenteni képes. Gyönyörűségesen meg fogják menteni ! Ország-világ tudja, hogyan vélekedtem én e ministeriumról mint gyárt eleinte,hogy e véleményemet ki mertem már akkor mondani: jó nevem hívét, mellyet évek folytán szereztem, elvesztettem néhány nap alatt) most pedig egyenesen azt mondom, hogy ez a ministerium az, melly legbizonyosabban eltemet bennünket. Jó parant zengett az ország, midőn az első magyar ministerium névsorát meglátta, én pedig megcsóváltam fejemet azon, hogy a magyar ember mindig fölkeltekor szokta dicsérni a napot, de nem várván annak lementét. És azt gondolom, ezek mind egy szálig derék emberek, talán mint mint miniszerek is azok lesznek, de csak talán ... ők azon kornak gyermekei, melly már meghalt: a beszéd, a szónoklat koráé; ebben ők elsők voltak, de vajon nem lesznek-e az új korban, a tettek korában az utolsók? mert a kettő között olly nagy a különbség, hogy vagy egészen új emberek kellenek hozzá, vagy a régieknek egészen újjá kell születniük, és ez nagy ritkaság. Csak egy phoenix volt a világon, az is régen volt, tán nem is igaz. Abból, hogy ők a szónoklat mesterei, egyátaljában nem következik az, hogy mesterei lesznek a tetteknek is. A tímár kikészíti a bőrt, de a kikészített bőrből más mesterember csinál csizmát. így gondolkoztam körülbelül a ministeriumról, midőn az megszületett. Alig élt néhány napot, s én földhöz vágtam kalapomat s a ministerium iránti minden hitemet és bizalmamat. Azt mondták ugyan, hogy még gyermek, tehát várakozzunk egy keveset, de ez engem meg nem nyugtatott. Hercules már bölcsőjében kígyókat szaggatott szét, s nekünk ha valaha, úgy most van Herculesekre szükségünk. Bekövetkezett május 10-re, a budai vérengzés, (mellynek elkövetői, közbevetőleg mondva, máig büntetlenül fütyülnek,) ott a ministeriumnak úgyszólván szeme láttára kaszabolták az embereket .. . már ekkor nem tartóztathattam magamat, fölugrottam a múzeum udvarán a tribünre, és veszett dühömben elkiáltottam a nemzet színe előtt, hogy én e ministériumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem bíznám. Nyugodt lelkiállapotban bizonyosan más szavakkal fejeztem volna ki magamat, de az értelme végre is csak ez lett volna. Ezen szavaimra dühbe jött az ország, és szép fényes nevemet pocsétába dobták, és meggázolták. Én fájdalmasan ugyan, de mégis mosolyogtam, mert tudtam, hogy ugyanazok az emberek, kik rátapostak nevemre, föl fogják azt venni a sárból, és szépen letörölgetik róla a meg nem érdemlett szennyet. S ime már ott vagyunk, hogy azt mondogatják : Petőfinek mégsem volt egészen igazságtaansága. És ne adja isten, de maholnap ott leszünk, hogy azt fogják mondani: Petőfinek tökéetesen igaza volt ! Napról napra mindinkább látván, hogy a ministérium ollyan, mint a bekötött szemű, hátrakötött kezű és vasravert sáim ember, minden reményemet egybe helyeztem, a nemzetgyűlésbe. Mit nem vártam én a nemzetgyűléstől , soha ennél nagyobbszerű reményeim nem voltak, és soha sem csalatkoztam olly csúfondárosan, mint e nemzetgyűlésben! Uramfia, fölküldi őket egy fölébredett, fölseljesült, testrevágyó, testrekész német, és ők itt nyámognak itt czammognak, mint valami maszakadt invalidus, kávéházi pipafüstös unalmakból, és egy kedvűségökből csak akkor pattannak, akkor jönnek tűzbe, ha nem az ellenségei, hanem egymást kell marniok, és végre is megérjük, hogy szőröstül-bőröstül elnyelik, a törpe minoritást . . . szájok ugyan elég nagy erre. A rácz fene eszi az ország lábát s maholnap a szivébe harap, és az a fa még erdőben és mezőn van, mellyet majd a patikába kell vinni, hogy ott orvosságot csináljanak belőle. Egy hónapja, hogy megajánlották nagy hűhóval a 200, 000 katonát, s azóta ez ügyben egy árva kurjangást sem tettek, mintha az ellenség még most készítené a Ganges vizén a hidat, mellyen át hozzánk fog gyalogolni. A Déli Magyarországban zsákra rakják a lenyiszált magyar fejeket, éjszaki és keleti Magyarországért ki kezeskedik? és ki kezeskedik nyugaton Austriáért, mellynek alattomos keze szennye eddig is mindenütt látszik? Egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy nem két, hanem négy tűz közé szorultunk, és alig van annyi fecskendőnk, amennyivel egy égő gyufát el tudnánk oltani, és mégis ahelyett, hogy állítanák nyakrafőre, ha a pokol fenekéből is a pénzt és katonát, maguk játszanak katonásért, vagdalkoznak egymás között mint a paréj közt a gyerekek. Tanakodnak theologiáról, paedugoiáról, és az ördög tudja miféle fóról. Elhagyhatnátok most azt a nevelést, akkor azt sem tudjuk, lesz-e kit nevelni, vagy sem ? De a legszebb az, hogy ők a népet, mellynek ők képviselői, olly éretlennek, butának tartják. Végső argumentumok mindenre az, hogy ha a nép még illyen meg ollyan éretlen. Köszönend meg ezt képviselőidnek, nép. Én megvallom, egészen másformának ismerem a népet, s éretlenségének legfölebb egy példáját tudom az, hogy ilyen képviselőket választott. Hanem a legszebbnél is szebb az, hogy ők, kik azért vannak összeküldve, hogy a magyar nemzetet kiemeljék a régi fertőből, e helyett még egy uj gyalázatot csapnak a képéhez: megajánlják a segítséget Austriának Olaszország ellen s ezzel magok zárják be előttünk az ajtót, mellyen Európa nemesebb nemzeteinek rokonérzelme jött volna be hozzánk. Most már jöjön el az idő, midőn a magunk emberségéből, a mi könnyen megeshetik, nem bírunk kigázolni a bajból, s forduljunk segítségért ama nemzetekhez, majd azt fogják mondani: menjetek a pokolba, a hová valók vagytok, ki kezet emeltetek a szent szabadságra, midőn Európa, sőt ti magatok is küzdöttetek érte ! Ezt fogják mondani, s kilöknek bennünket az antichambreba, hol majd aztán magyarázhatjuk az inasoknak a pragmatica sanctiót. — Innen onnan ezer esztendeje, hogy e földre az első cseppek hullottak ama vérből, melly ezt Magyarországnak keresztelte. Ezer esztendő óta sokszor volt már a magyar nemzet kutyául, de nem hiszem, hogy valaha kutyábbul lett volna, mint jelenleg van. Maholnap már én is kétségbeesem, én . . . pedig akkor aztán jó éjszakát, mert én a legutolsó vagyok azok közt, kiket a balsors kétségbeejteni képes. Akkor ha küzdünk, nem azért küzdünk többé, hogy Magyarország ismét fölemelje fejét, hanem csak azért, hogy ha már élni nem tudtunk becsületesen, legalább halálunk legyen becsületes, irtóztató. Azért szenvedtünk hát ezer esztendeig, azért izzadtunk könnyeket és sírtunk vért, azért botorkáztunk át keservesen a középkor hosszú éjén, hogy midőn virad végre, mi fáradtan ájultan roskadjunk össze az útfélen, hogy a nemzetek hajnalának első sugarai oda foódjanak Magyarország homlokára halotti koszorú gyanánt ! Tenni fogunk végre, de tenni és meghalni egyszerre . . . tettünk az emlékkő lesz sirhalmunk elött. A világ ma tudta, hogy élünk, csak azt fogja tudni, hogy meghaltunk! Szomorú, szomorú. És pedig igy lesz, ha a nemzet minél előbb fel nem serken, s ki nem ragadja kormánya és képviselői kezéből azon hatalmat, mellyet nekik jó hiszemben átadott, s melylyel azok részint nem tudnak élni, részint rútul visszaélnek. Petőfi Sándor: 515