Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)

1848-08-11 / 128. szám

együtt tovább is zsebében megtartá, — az illy parlamenti kormányizmus ma már legfeljebb csak Chinában megy. És aztán hogy ezen példákból — a tábla azon része, melly mindent csak a ministerektöl vár és nyer ~ mit? és mint? abstrahálhatott a parla­menti eljárásra nézve magának, — azt kiki kép­zelheti. Bizony jobb lett volna hallgatni a hírlapnak, a­helyett, hogy egy nagy tükört állít a haza elébe, hogy lásson benne miniszereket, kik nem képviselnek saját véleményt, kik meggyőződé­süket a házétól függesztik fel , s még megbu­kott javaslataikkal is tárczájukat akarják vasta­­gítani, így még négy özönvíz, s legalább tiz revo­­lulio kell, míg megtanulják a ministeri férfiak, hogy egy országhárnak minden körébe tartozó tárgyról erős meggyőződéssel kell bírnia — mert A minister s a ház többségének véleménye mint tűzkő és aczél állnak egymás mellett, és ha az összeütödés erős, a tűzkő szétpattog, s szikrái a tárczát tönkre emésztik. A felelős miniszer többséget szerez vélemé­nyének, vagy leköszön, de meggyőződését tízféle kaptára soha sem üti. Mert ki igazán felelni akar — azt csak saját valódi meggyőződéséről teheti. Hogy az igy született törvények anyanélküli gyermekek lesznek az igaz, ámde ennek nem az lesz e oka , ki mostohául vállalkozva az édes anyának helyet engedni nem akar? — meggon­dolhatjuk. Tessék megnézni Francz- és Angolországot. A Pesti hírlapnak pedig köszönjük, hogy meg­tanított, — ki és miként forgatta fel nálunk a parlamenti formákat. Berkes, Pest, augusztus 10-én 1848. Felszabadultunk a Metternich-kompánia alól, s kaptuk a Battyáni-ministeriumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy „eben gubát.“ Amaz tetteivel törekedett vesztünkre, emez tétlenségével fogja vesztünket okozni. Mi haszna, hogy a mód különböző ? az eredmény egy. Immáron nyildogálnak azon boldog ábrándo­­zók szemei, kik nem csak hogy biztak e minis­­teriumban, de sőt azt állították, hogy egyes egye­dül csak ez az, melly a hazát megmenteni képes. Gyönyörűségesen meg fogják menteni ! Ország-világ tudja, hogyan vélekedtem én e ministeriumról mint gyárt eleinte,­­hogy e véle­ményemet ki mertem már akkor mondani: jó nevem hívét, mellyet évek folytán szereztem, el­vesztettem néhány nap alatt) most pedig egye­nesen azt mondom, hogy ez a ministerium az, melly legbizonyosabban eltemet bennünket. Jó parant zengett az ország, midőn az első magyar ministerium névsorát meglátta, én pedig megcsóváltam fejemet azon, hogy a magyar em­ber mindig fölkeltekor szokta dicsérni a napot, de nem várván annak lementét. És azt gondolom, ezek mind egy szálig de­rék emberek, talán mint mint miniszerek is azok lesznek, de csak talán ... ők azon kornak gyer­mekei, melly már meghalt: a beszéd, a szónoklat koráé; ebben ők elsők voltak, de vajon nem lesz­nek-e az új korban, a tettek korában az utolsók? mert a kettő között olly nagy a különbség, hogy vagy egészen új emberek kellenek hozzá, vagy a régieknek egészen újjá kell születniük, és ez nagy ritkaság. Csak egy phoenix volt a világon, az is régen volt, tán nem is igaz. Abból, hogy ők a szónoklat mesterei, egyátaljában nem követ­kezik az, hogy mesterei lesznek a tetteknek is. A tímár kikészíti a bőrt, de a kikészített bőrből más mesterember csinál csizmát. így gondolkoztam körülbelül a ministeriumról, midőn az megszületett. Alig élt néhány napot, s én földhöz vágtam kalapomat s a ministerium iránti minden hitemet és bizalmamat. Azt mond­ták ugyan, hogy még gyermek, tehát várakozzunk egy keveset, de ez engem meg nem nyugtatott. Hercules már bölcsőjében kígyókat szaggatott szét, s nekünk ha valaha, úgy most van Hercu­­lesekre szükségünk. Bekövetkezett május 10-re, a budai véreng­zés, (mellynek elkövetői, közbevetőleg mondva, máig büntetlenül fütyülnek,) ott a ministeriumnak úgyszólván szeme láttára kaszabolták az embe­reket .. . már ekkor nem tartóztathattam maga­mat, fölugrottam a múzeum udvarán a tribünre, és veszett dühömben elkiáltottam a nemzet színe előtt, hogy én e ministériumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem bíznám. Nyugodt lelkiállapotban bizonyosan más sza­vakkal fejeztem volna ki magamat, de az értelme végre is csak ez lett volna. Ezen szavaimra dühbe jött az ország, és szép fényes nevemet pocsétába dobták, és meggázol­ták. Én fájdalmasan ugyan, de még­is mosolyog­tam, mert tudtam, hogy ugyanazok az emberek, kik rá­tapostak nevemre, föl fogják azt venni a sárból, és szépen letörölgetik róla a meg nem érdemlett szennyet. S ime már ott vagyunk, hogy azt mondogat­ják : Petőfinek még­sem volt egészen igazságta­­ansága. És ne adja isten, de maholnap ott le­szünk, hogy azt fogják mondani: Petőfinek töké­­etesen igaza volt ! Napról napra mindinkább látván, hogy a mi­nistérium ollyan, mint a bekötött szemű, hátrakö­tött kezű és vasravert sáim ember, minden remé­nyemet egybe helyeztem, a nemzetgyűlésbe. Mit nem vártam én a nemzetgyűléstől , soha ennél nagyobbszerű reményeim nem voltak, és soha sem csalatkoztam olly csúfondárosan, mint e nemzetgyűlésben! Uramfia, fölkü­ldi őket egy fölébredett, fölsel­­jesült, testrevágyó, testrekész ném­et, és ők itt nyámognak itt czammognak, mint valami m­a­szakadt invalidus, kávéházi pipafüstös unalmak­ból, és egy kedvűségökből csak akkor pattannak­­, akkor jönnek tűzbe, ha nem az ellenségei, hanem egymást kell marniok, és végre is meg­érjük, hogy szőröstül-bőröstül elnyelik, a törpe minoritást . . . szájok ugyan elég nagy erre. A rácz fene eszi az ország lábát s maholnap a szi­vébe harap, és az a fa még erdőben és mezőn van, mellyet majd a patikába kell vinni, hogy ott orvosságot csináljanak belőle. Egy hó­napja, hogy megajánlották nagy hűhóval a 200, 000 katonát, s azóta ez ügyben egy árva kurjan­­gást sem tettek, mintha az ellenség még most ké­szítené a Ganges vizén a hidat, mellyen át hoz­zánk fog gyalogolni. A Déli Magyarországban zsákra rakják a lenyi­­szált magyar fejeket, éjszaki és keleti Magyaror­szágért ki kezeskedik? és ki kezeskedik nyugaton Austriáért, mellynek alattomos keze szennye ed­dig is mindenütt látszik? Egyszerre csak azon vesszük észre magun­kat, hogy nem két, hanem négy tűz közé szorul­tunk, és alig van annyi fecskendőnk, a­mennyi­vel egy égő gyufát el tudnánk oltani, és még­is a­helyett, hogy állítanák nyakrafőre, ha a pokol fenekéből is a pénzt és katonát, maguk játszanak katonásért, vagdalkoznak egymás között mint a paréj közt a gyerekek. Tanakodnak theologiáról, paedugoiáról, és az ördög tudja miféle f­ó­ról. Elhagyhatnátok most azt a nevelést, akkor azt sem tudjuk, lesz-e kit nevelni, vagy sem ? De a legszebb az, hogy ők a népet, mellynek ők képviselői, olly éretlennek, butának tartják. Végső argumentumok mindenre az, hogy h­a a nép még illyen meg ollyan éretlen. Köszönend meg ezt képviselőidnek, nép. Én megvallom, egészen másformának ismerem a népet, s éret­lenségének legfölebb egy példáját tudom az­, hogy i­lyen képviselőket választott. Hanem a legszebbnél is szebb az, hogy ők, kik azért vannak összeküldve, hogy a magyar nemzetet kiemeljék a régi fertőből, e helyett még egy uj gyalázatot csapnak a képéhez: megajánl­ják a segítséget Austriának Olaszország ellen s ezzel magok zárják be előttünk az ajtót, mellyen Európa nemesebb nemzeteinek rokonérzelme jött volna be hozzánk. Most már jöjön el az idő, mi­dőn a magunk emberségéből, a mi könnyen meg­­eshetik, nem bírunk kigázolni a bajból, s fordul­junk segítségért ama nemzetekhez, majd azt fog­ják mondani: menjetek a pokolba, a hová valók vagytok, ki kezet emeltetek a szent szabadságra, midőn Európa, sőt ti magatok is küzdöttetek érte ! Ezt fogják mondani, s kilöknek bennünket az antichambreba, hol majd aztán magyarázhatjuk az inasoknak a pragmatica sanctiót. — Innen onnan ezer esztendeje, hogy e földre az első cseppek hullottak ama vérből, melly ezt Ma­gyarországnak keresztelte. Ezer esztendő óta sokszor volt már a magyar nemzet kutyául, de nem hiszem, hogy valaha kutyábbul lett volna, mint jelenleg van. Maholnap már én is kétségbeesem, én . . . pedig akkor aztán jó éjszakát, mert én a legutol­só vagyok azok közt, kiket a balsors kétségbe­­ejteni képes. Akkor ha küzdünk, nem azért küzdünk többé, hogy Magyarország ismét fölemelje fejét, hanem csak azért, hogy ha már élni nem tudtunk becsü­letesen, legalább halálunk legyen becsületes, irtóztató. Azért szenvedtünk hát ezer esztendeig, azért izzadtunk könnyeket és sírtunk vért, azért botor­­káztunk át keservesen a középkor hosszú éjén, hogy midőn virad végre, mi fáradtan ájultan roskadjunk össze az útfélen, hogy a nemzetek hajnalának első sugarai oda foódjanak Ma­gyarország homlokára halotti koszor­ú gyanánt ! Tenni fogunk végre, de tenni és meghalni egyszerre . . . tettünk az emlékkő lesz sirhal­­munk elött. A világ m­a tudta, hogy élünk, csak azt fogja tudni, hogy meghaltunk! Szomorú, szomorú. És pedig igy lesz, ha a nemzet minél előbb f­el nem serken, s ki nem ra­gadja kormánya és képviselői kezéből azon ha­talmat, mellyet nekik jó hiszemben átadott, s melylyel azok részint nem tudnak élni, részint rútul visszaélnek. Petőfi Sándor: 515

Next