Marczius Tizenötödike, 1849 (2-67. szám)
1849-05-24 / 30. szám
ott, hol vetélytársa Sásárt még csak szerezhetem!, ő volt az, ki nem a törvény szabta kötelesség, hanem egyedül a honszeretet igéző sugallatától öztönzötten elhagyta csendes — jegyzői lakhelyét, mig másokat , kiknek kormányunkat követni kötelességükben álló, csak ijesztés s kényszerités utján lehetett a czibaki diadal után elzavarni. Ő elment, fölkereste az elmenekült kormányt , s midőn mi már veszni hittünk mindent, midőn elzárva Debreczentől már-már kétségbe estünk nemzetünk jobb sorsa fölött , ő áttörve minden akadályokon, vigasztáló angyalként jelent meg közöttünk. Magával hozta ekkor a honvédelmi bizottmány elnökének hozzánk intézett buzdító lelkes iratát, melly mint csudaszer villanyozta át idegzetünk s felbátorita bennünket a zsarnok uralmány iránti hódolat megtagadására. Nála nélkül a lelkes solti járás Pest megye egyéb részeinek sorsára jutandott. Lehet-e tehát csodálni, ha a nép józanabb része, kik magukat némelly nagyravágyók kezében puszta gép gyanánt használtatni nem engedők, őt óhajta, őt kívánta képviselőjének ? Tolongás mindkét részről igen, de verekedés nem volt; megelégedett a nép azzal, hogy a tollas Sáfáriakat Windischeknek hívta. Pedig a nép akaratának ennél gúnyosb kijátszása még nem történt; azon egyén, kinek ők minden lépéseit, minden tetteit ismerik, mielőtt megitéltetnék, hazaárulónak kiáltatott, községzsarlónak az, kit a zsarolásban legtöbbet szenvedett helyek , Solt és Dunavecse, ezenkül Sz. Márton, Tas, Dab, Dömsöd egy szívvel, lélekkel kedvelnének vallott. Hol az érdek egy, nincsenek ott viszálkodások. A viszálkodást, a haragot szüli az irigység s a telhetetlen önzés. Sok illyenés érzelműeket lehetne felmutatnom a magukat honoratioroknak nevezett fehértollasok táborából, ámde ismeri őket lényükben is a nép ; én , mint a tudósító honoratior úr , nyers kifakadásokba és személyeskedésekbe bocsátkozni nem fogok. Védeni vagy sérteni senkit sem való szándékom, csak azt kívántam nyilvánítani, mint érzünk és mint látjuk a dolgot mi, kik Fülöp és az igazság mellett voltunk. Lelkem mélyéből óhajtom, hogy az igazság fénylő világa vessen homályt mielőbb a viszálkodás és irigység mételyes érzetére . Fülöp hallgattassék ki, s ha bűnösnek találtatandik , legyen megvetve s bűnhődjék; ha pedig kiviláglik ártatlansága , akkor a becsületrablókkal legyen éreztetve a törvény szigora. Adja isten ! hogy mihamarabb térjen vissza körünkbe a testvéri egyetértés, mert csak igy lehet birtokunkban a tetterő , melly alkot és összetart. Etel, Beszterczebánya május 18-án. Tisztelt szerkesztő ur! Ama tapasztalás, hogy garamvölgyi regényes tájainkról olly ritkán történik említés hazánk számos lapjaiban, s érzékeny kedélyem ama tulajdona, hogy szentebb érzelmeimet a világ előtt eltitkolni lehetlennek tartom , ösztönöztek arra , hogy jelen soraimat önhöz intézzem s egyszersmind arra kérjem, hogy azokat, ha lehet, becses lapjába beiktatni szíveskedjék. Örömmel nyúlok tollamhoz, mert Beszterczebánya városa örömnapjait, bár gyenge szavakkal, időtüntetni van alkalmam. Beszterczebánya örömnapjait igenis ! — hisz mondhatom, hogy eme város is felfogta valahára Magyarország szabadságharczának magasztos eszméjét; — a forradalomnak mennydörgő szavai: „Itt az idő, most, vagy soha!“ behatottak füleibe s felébred, hogy okulva a múltnak gyászos emlékén, egy szebb jövő alkotásán működjék , felébred, s többé — úgy hiszem — nem esik vissza szomorú, bongyilkoló álmába. Beszterczét a magyar sereg előtt hátráló Trenk gyors eltávozta riasztá fel síri nyugalmából. Az arczéde felvidultak; a nemzeti színek, mint hoszszú tél után a tavasz fejelő virágai, ájulva a kalapok ékített karimáin. Koszorúk röpültek az epedve várt borsodi védsereg elébe, az egész város örömrivalgott. Csak néhánynak a szeme búsan, pirulva nézett a kedves vendégekre; néhánynak, kiket vagy az együgyű s zagyva előítéletekkel megrakott elme, melly a szabadság magasztos, szent eszméjét felfogni képes nem vala, vagy kiket a forradalom, nemzetiség, nyelv és vallásnak roszul értett fogalma, melly remeket alkot a fejükben, vagy végre, kiket önzés, s nemtelen indokok botlásra, s most — bár későni bánatra bírtak, — ezeknek szemei búsan, félelmesen szemlélték a szabadság eme dicső védőit; hja! mert a lelkiismeret boszóló hangjait elaltatni lehetetlen. De ne remegjetek megbotlott társaink! A magyar nemzet nagylelkű, hős nemzet. Midőn az osztrák zsarnok a honfiak nyakára csörgedező lánczot akaszt: a magyar igazság istennője a bűnösöknek bocsánatot nyújt; midőn az leghívebb barátiból is — ah s hányszor! csontvázakat alkot: ez esküdt elleneiből is barátokat szerez. — Igenis ! a magyar nemzet nagylelkű, hős nemzet! Felejti a múltat, vigyáz a jövőre ! Ama hir, hogy Vogel közeledik, városunkat fegyverre szólita fel. Ama polgárok, kik Simonich ellen olly igen morogva mentek , harczias felkerülésben elragadtatva kiálták : „menjünk halni vagy ölni!“ S látta volna a detvai néptörzsek óriás sarjadékait, kik ezerenkint tódultak öszve, hogy temessék el az osztrák rabiga zsoldosait ama mély sírokba, mellyeket évezrek előtt az átalános árvíz hegyeink közt készite. . .. Reggeltől fogva a késő estig viszhangzott „ÉLJEN KOSSUTH!“ (tisztelettel meghajlik szellemem neved előtt nagy férjfiú!) s a viruló Urpin mohos sziklái s a hermanetzi völgyek komor barlangjai százszorozták a fellelkesült nép eme szavait, jól tudva, hogy „a nép szava isten szava.“ Május 15-vel ismét egy ünnepélyes, nagy nap virradott fel reánk. Görgei Herrmann a bányavárosok hős szabaditója városunkba érkezett. — Nem sokára köztiszteletü kormánybiztosunk Beniczky Lajos, ki nem ismeri a losonczi felséges, merész kalandnak vitéz hősét ? —Körünkbe viszszajött. Beniczky visszajött! Beniczky , ki öt hónap előtt városunkat elhagyá, hogy borostyánnal övezve térjen vissza; S elment, hogy visszajőjön; S visszajött, hogy többé el ne menjen. Örömrivalgva üdvözlé őt a város, büszke lévén dicső nagy fiára. A polgárok vállain vitetett lakába, mint ember, kinek szelleme fentebb áll a tömeg eszméinél. Este fáklyás zene tartatott két jeles vendégünk tiszteletére. A korm. biztos belépett a körbe , s Yolni buzgó hazánkfia által mondott üdvözlésre felelt. — Láttam a büszke férfiút a bámuló sokaság közepette állni s már tudom, mint nézhetett ki a római Caesar! — Tekintete nem volt többé a Carthagó romjain ülő Mariusnak búskomoly tekintete, nem egy nagy tettekre termett s ideálvilágban élő szellemnek megsemmisítő pillantása sugárzott szemeiből. A csillagok eltűntek fekete felhők mögé, ahol nem világolt, mintegy tudva, hogy nem szükséges ott halvány gyenge fénye, hol a szeretet mindenható lángja sugárzik. Itt a sötét és borzalmas homályos leple alatt, lángoló polgártársai előtt tárá ki nagy lelke magasztos ábrándjait; elmondá, hogy „bár minő is leend sorsa e városnak, ő azt többé el nem hagyja.“ Büszkén mutatókat gyermekeiknek a gondos anyák „ott van ő !“ Igenis itt van, s nálunk fog maradni! Én a messzeségből éghez emelem szemeimet; s ajkaim imái rebegnek s ezer nyelv utánozza imámat: „Isten jobbra hozott , istennek jobbra vezessen !“ * * * A huszárok toborzását bő süker koronázza; a fellelkesült ifjak sorba állnak a szabadság eme dicső bajnokai közé. Valódi élvezet látni emez elbarnult hősöket, a mint a lelkes hölgyektől nyert szalagokkal s az ablakokról ledobott koszorúkkal ékesítve harsogó zene kíséretében körülbolyongnak , erősen dalolva: „Aki huszár nem lehet, Mennyországba sem mehet.“ De elég már nehogy unalmasakká válljanak soraim, mellyeket, ha szívesen vett, czélomat elértem. R. Sz. Kún-Sz.Miklós, május 21. Szerkesztő úr! Midőn önnek levelet akarok írni, már megvallom, hogy nem szoktam íróeszközt venni addig kezembe, mig jól el nem gondolkodom magamban. Higgje el pedig, hogy ezt koránsem azért teszem ám, mintha olly nagy embert akarnék majmolni, mint már Napoleon, ki szinte nem vett tollat kezébe, mig gondolatit rendbe nem szedte ; sem nem azért, mintha nem volna tárgyam, mellynek aztán fictióján kellene törni fejem, — hanem hát azért, hogy mikép találjam én meg ez újság methodusának azon kedves filumát, miszerint az olvasót lekötelezhessem részemre.